Claire_T's Dragons

2014. szeptember 29., hétfő

Ahova a lábam visz....

Egészen véletlenül jutott ma eszembe... már nem is emlékszem pontosan mikor, de végül a gondolatból séta lett... 

Eszembe jutott hogy menjek, hogy kicsit érezzem a nyugalmat, egy kicsit kiszakadjak a világból.

Így hát mikor az irodából kiléptem azzal a boldog tudattal hogy elintéződött amit szerettem volna, a lábam csak vitt... az Emlékösvények felé.

És újra elindultam az emlékösvények egyikén... meglátogattam a Sárkányfát (: elsétáltam _addig_ az utca sarokig, ahonnan az ösvény nem megy tovább, hanem visszafordul. Viszont most nem fordultam vissza... letértem az eredeti ösvényről csak követtem a megérzést, tovább. Felfedeztem egy újat...
Aztán mikor az visszavezetett újra rátértem egy másik emlékösvényre, és hagytam hogy megint vigyen a lábam... bár idefelé úgy gondoltam szedek gesztenyét, most egy pillanatra elgondolkodtatott, hogy nem azon az úton járok. Itt nincs "majd visszafelé szedek" gesztenye. De ha erre a sétára ez van megírva akkor nem szedek (: helyette madárfigyelésbe kezdtem, és ha vezetném a madárnaplóm, (ami még nincs is) akkor újabb megfigyeléseket jegyezhetnék fel, mert láttam szépségeket (: hát azért hozott erre a lábam...
Aztán persze sétáltam még... tovább. És a következő kanyar után:
"Na tessék, gesztenye".
Így szedtem párat és gyűjtöttem hozzá mást is. 


Tulajdonképpen ez az emlékösvény már elvezetett az emlékek végéig. Visszatértem a Szivárványhídra, s a túloldalon már várt az Életem. 

Hívtak, hogy munka (: lesz lesz. Aztán Rózsaszál... hát hazaértem.

A kincseimet pedig a megfelelő formába öntöttem (: Sophie megverne ha azt írnám C... így hát csak Makka (: 


pssszt........ fel ne ébresszétek, ő még álmodik........ helyettem is.

2014. szeptember 10., szerda

És az eső elmossa.

Megint.

Valamikor régebben írtam már erről.. emlékeim szerint.
De most erről eszembe jutott valami. Mármint az esőről.
Hiszen az esetek nagy részében szeretem az esőt. Mint például ma. Van egy olyan hangulata, illata, ami miatt számomra nagyon is szerethető lesz, és igen, örömet okoz. Ha valami fáj, azért, ha nem fáj semmi, akkor pedig felemel.

Tehát.

Szeretem...
az esőt.
az évszakokat. Mindegyiket másért. És most nemrégen, valaki nagyon szépeket mondott nekem az őszről... arról ahogy a ködös nyálkás idő varázslatossá varázsolja a napunkat és ahogy a ködön átszűrődő napfény melege elönti a szívünket. Ansie, köszönöm, már tudom miért szeretem ezt az évszakot. Hogy miért szeretem mégis ha korábban sötétedik és később kel fel a nap.

Szeretem...
a barátaimat.
a velük együtt töltött időt, bármilyen rövid is.
a kávét.
amikor fel tudok kelni időben és a gondolataim elárasztanak. És nyugalommal indulok neki a napnak.
amikor a szobatársam... szerettem amikor a szobatársammal elhúztuk az időt semmiségekről és mégis az élet nagy dolgairól beszélgetve.

Szeretek...
filmet nézni.
amikor jókor, jó hangulatban állok fel egy-egy képsor után, pedig nem is volt kedvem azzal tölteni az időmet, de kellemesen csalódtam.
olvasni. Nyugodtan olvasni.
rajzolni. Elveszni a rajzolásban. 
festeni. Elveszni a színekben.
örültségnek tűnő dolgokat csinálni, holott valójában olyan lehetőségeket használok ki az életemben, aminek igenis van realitása. Mert ha meg tudtam csinálni, hogy lehetne lehetetlen?
vezetni. Gyorsan... néha. Meg úgy egyébként. Olyankor lazának érzem az életet, és elengedek. Mindent.
túrázni. Természetben lenni.

Szeretem...
figyelni a természetet, közelről. És közelebbről... még közelebbről, legközelebbről, legeslegközelenbbről, még legközelebbről.
a madarakat. A hangjukat.
a virágokat, az illatukat.
Budapestet. Igen szeretem azt a mások szerint büdös, koszos várost, mert igenis jó bejárni, megismerni, érezni a pezsgést a levegőben. Érezni, hogy igenis milyen jó dolog amikor az ember elutazik egyik helyről a másikra és wow tömegközlekedtem úgy, hogy tíz perccel korábban még azt sem tudtam merre induljak, melyik irányba. Szeretem ennek a közegnek a hangulatát, abszolut alkalmas vagyok a városban élésre, és alkalmas lennék faluban élésre is... Alapvetően a bárhol élésre.
a meséket.
a tanulást, amikor érdekel, és felpezsdít, hogy olyan információt tudok meg, amit nem mindennapinak tartok.
az angol nyelvet. Hogy mennyi mindent a hangulata miatt szeretek! Igen.. ahogy ez a nyelv uralkodik a gondolataimban.. azt is szeretem benne, ahogy egy-egy kifejezést már sokkal találóbbnak találok így, mint máshogy...
az illatokat, legyen az virág, vagy bármi más... ezt páran tanúsíthatják, hogy az illatok a gyengéim, mert ha van amit megszeretek, akkor azt akármikor megérzem jelenteni fog valamit. Még ha egyszerűen cigarettafüst is lenne... és megnyugtat.

Szeretek...
enni, ízeket érezni. és mostanában új ízeket kipróbálni. Szeretem anya főztjét. Szeretem amikor óvónéni új dolgokra tanít, új ízekkel, új érzéssel. Még sosem tapasztaltam hogy bármit elrontott volna, és a muffinokat sem felejtem... és a diós szülinapi süti, best of. *csendes mosoly*
Szeretem azokat a reggeli kávékat, amiket még sötétben ittunk, mielőtt kivágtattunk a buszmegállóban, hogy az óvódába időben érjünk... és bár azt hiszem ennek az egyedi érzésnek vége, de a téli reggelek egyik legjobbja. Egyik... dehogyis. _A_ legjobb. 
Szeretem a hangulatokat... nagyon. És az érzéseket, amiket visszaidézve keltenek bennem, legyen akár sírós, akár nevetős, akár együttlevős...

Szeretem...
a megérzéseimet, amikre hogyha jobban odafigyelnék, akkor sok mindent elkerülhetnék, vagy könnyebbé tehetnék. De még mindig nem tudom őket megkülönböztetni a hamisaktól.
a macskákat. Sütiiit, és Tigrist.. meg úgy általában minden macskát. 
hallgatni ahogy dorombolnak, ahogy az egész kis testük beleremeg aztán hirtelen felugranak és mint aki megbolondult kergetik az éppen aktuális zsákmányt, legyen az a kezem, a saját farkuk.. vagy a radírom, egy szösz a szekrény alatt. Megnyugtató a közelségük.
a túrórudit. Főleg... mert mostmár jelkép... vagy ilyesmi.
a zenét, a dalokat. Szeretek együtt énekelni, tudni a szöveget. Mert az a legrosszabb pillanatomban is elégedettséggel és boldogsággal tölt el.
Tulajdonképpen szeretek zongorázni, csak nincs elég türelmem gyakorolni, és ez valahol mégis nagyon szomorú, hiszen... lételemem a zene és munkaeszközöm lesz a zongora. De szeretem, és majd megpróbálok olyan közeli barátságba kerülni vele, amennyire számomra lehetséges.

Szeretek...
írni. Kézzel írni, tündebetűkkel. történeteket kitalálni. És persze álmodozni. 
kreatívkodni. ajándékot készíteni. Csak nagyon nehéz nekikezdeni.
sétálni... az utcán. Azt hiszem túlságosan is ismerem a citymet, hogy itthon lázba hozzon, mert semmi újat nem találok, meg nem tudok közben elvonulni a kis világomba, ha menekülnék... de szeretek sétálni.
felfedezni. Még ha ez tanösvénnyel vagy eltévedéssel is jár.
Mostanában szeretek hirtelen dönteni, mert valahogy ettől lesz annyira valóságos az ami pár pillanattal korábban még nem is létezett. Egy találkozás, egy ölelés, egy utazás. Egy őrültség (:

Szeretem azokat a pillanatokat, amik visszahozhatatlanok, és visszahozhatatlanul sok jelentéssel bírnak.
És igen, szeretem az öleléseket... hehe. Sophie ezt te tudod a legjobban. 
Szeretek aludni, és álmodni, még ha olyan szörnyűnek tűnik is az ami a fejemben zajlik.
És persze... szeretem a kis fantáziavilágom, amit mostmár naggyon kéne írni. És kibontani, mert soha nem készül el, ha csak jelenetek maradnak meg belőle. Ja és a sárkányok (: nyilván szeretem a sárkányokat.
Szeretem a bögréket (: hogy miért nem tudom. De egy részükhöz szeretem az emlékeket. és hát igen.
Szeretek emlékezni. Mert attól újra elmosolyodok, nevetek, vagy mélységesen szomorú leszek... de csak azért mert annyira boldog pillanat volt. És ha fájt. hát fájjon újra... szeretek sírni. A boldogtalan boldogságon. (: Igen igen.
Szeretek sírva örülni (: az azt jelenti, hogy valami nagyon jó történt velem most, vagy a közelmúltban...
Szeretek függőágyban aludni, olvasni... hú bármit. Szeretem a függőágyakat.
Szeretem az apró emléktárgyaimat (:

Sok mindent szeretek....
úú még a csokit (:
éés azt amikor chatelés közben olvasva a sorokat pontosan hallom hogy mondaná, vagy hogy nevetne az akivel beszélek. Vagy hogy... minden.
Szeretem a koponyás sálam... és persze. mert emlék. ez is.
Szeretem a könyvek illatát, az újat azért mert új, most vettem, a régit mert régi, és rejtélyes.

Oké, most már hosszú lett a "lista"...
És biztos ki is hagytam pár dolgot... de üsse kavics, majd még egyszer sor kerül kiegészítésre (:

ohh és... ezt most nem hagyhatom ki...

Szeretek szeretni. Még ha fáj is. Még ha nem kapom vissza, még ha csak adni tudom, akkor is. Szeretek szeretni.


2014. szeptember 9., kedd

Arról, hogy milyenek az álmok...

Sötét van. Nem találom amit keresek. Talán meg sem lesz soha. A szorongás összeszorítja a gyomromat és félek. Érzem hogy van valaki a közelemben, de hiába tapogatok nem érzem, és nem látok semmit. Egy pillanatra újra belém hasít a félelem, aztán szorosan a falhoz simulok, de érzem, hogy az göröngyös. Megsértette a kezem. Hátrafordulnék...
Ekkor hirtelen eláraszt a fény, egy sziklaszirt szélén állok.

Tudom, hogy felmásztam idáig, fáj a kezem. Mezítláb érzem a talpam alatt a kis kavicsokat. 
Túl messzire jöttem már fel, másznom kell tovább, mert vissza nem tudok. Lábammal hiába keresek kapaszkodót, hirtelen nem találom a falat, a másik lábammal a szakadék fölött állok. Aztán hirtelen megtalálom a kapaszkodókat. Mászok felfelé és tudom hogy valakinek kéne velem lennie. De nincs sehol. Lenézek hátha meglátom, de már messzire elhagytam a kis szirtet amin az előbb álltam. 
HA felnézek a magasba elfog a kétségbeesés, ismét összeszorul a gyomrom, annyira messze van az ég, és elfogy az erőm.
Hol vagy? Nem tudom, azt sem tudom kit keressek, mert nincs sehol semmi nyoma, hogy valaki lett volna velem. De körbenézek, hátha meglátok valakit. Érzem a hiányt mellettem. 
Elengedem a sziklafalt, hogy egy újabb kapaszkodót keressek, de kezem lecsúszik a széléről, a szikla megvágja a kezem, zuhanni kezdek. Mint ahogy a macskák kieresztett körömmel igyekeznek megtartani magukat, úgy csúszok lefelé a sziklafalon, közben az egész karomat sebesre tépi a fal. 
Valahogy megfogom a szélét és belül mar valami kétségbeesett kiáltás, de nincs hangom, és senki nincs aki segíthetne. A zuhanó apró szikladarabok tovább sértik a bőröm, látom, hogy a tenyerem tiszta seb, arcomon forró könnyek folynak végig, marnak. Összeszorult gyomrommal csak azt szeretném, hogy végetérjen. Félek zokogni, mert akkor újra elengedem a falat és zuhanni fogok, de nem tudom megállítani. A lábammal érzem a falat, hogy biztosan állok, de hiába kapkodok kétségbeesetten a legközelebbi kiálló kő felé, a kezem átsiklik rajta. Egyre jobban eluralkodik rajtam a kétségbeesés zokogok, minden érintés sebet ejt a kezemen, és a rám hulló szikláknak sincs vége. Kapkodok, folynak a könnyeim és fáj az egész karom, a testem, a lelkem a sziklafal okozta sebektől. Ég az arcom, nem tudom abbahagyni a sírást, és nem érem el a következő lépést. 
Pedig tudom, hogy tudok mászni, és tudom hogy annyiszor csináltam már, mennie kéne, de csak lógok a levegőben és az ég csak távolodik tőlem.
Olyan egyszerű lenne elengedni..... Csak hogy vége legyen már... mert egyedül vagyok, és üres körülöttem minden...
Annyira egyszerű lenne.... csak sírok és újra próbálom elérni a szirtet.. de a másik kezem már nem bírja tovább, mindjárt elenged... 
Elönt a félelem újra és újra, és fáj minden mozdulat, és fáj ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon... még egy utolsó...

A sarokban kuporogva remélem hogy vége az egésznek. Látom a kezemet, mennyi sebet ejtett a tenyeremen a fal, és tudom, hogy azok mind ottmaradnak majd. Mindenki tudni fogja, hogy nem tudtam mászni. Hogy egyszer nem tudtam felmászni. A szégyentől újra elöntenek a könnyek, és átölelem a térdem, valami kapaszkodót keresve.
Ráz a zokogás, a tehetetlenség, mert nem tartozom sehová.
Nincs itt senki, és elvesztettem azt is aki volt, talán lezuhant, talán még mindig ott van valahol és mászik. De nincs itt velem. 
Hallom a hangokat a közelemben, de nem értem mit beszél. 
A mácskám jelenik meg, tudom hogy ő az, de mégis két emberi kéz ölel meg. Nem emlékszem hogy álltam fel. Szorosan magához ránt, én pedig gyenge vagyok ellenállni, hogy ne dőljünk fel. Érzem az ismerős illatot... amit annyira szeretek... ezt még sosem éreztem álmomban... és tudom hogy álmodok... de hagyom, hogy öleljen, nem akarom hogy vége legyen.. érzem a dohány illatát, ami most annyira jól esik. Nem akarom hogy elengedjen, kapaszkodok az ölelésbe, mert annyit jelent számomra, olyan régen ölelt... 
Újabb és újabb lendülettel tör rám a zokogás, és már nem is tudom miért sírok, hiszen itt van... valaki... a macskám...
És az ismerős illat, ami mindig megnyugtat... de nem kellett volna szívnia... nem most ezt is ki kell zárnom, mert igazából nem érdekel... csak nem akarom hogy vége legyen... csak szorítson magához, és hadd érezzem újra, azt ami volt... hadd álmodjam ezt tovább így... öleljen...

Hát ilyenek.

2014. szeptember 6., szombat

Kék a kökény...

... na meg a jelzés.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hirtelen jött kirándulás.... nem ez így nem lesz jó. 
Akkor talán....

Kedves Kék Pulcsis Lány!...

Nem, ez így sem jó, ez nem az én asztalom. Hát mégis hogy tudnám elkezdeni, amiről azt sem tudom hogy kezdődött?

Pedig valahol kellett neki.... Minden elkezdődik valamivel és befejeződik valahogy, vagy valahol. Hmm...
Kezdődjön hát az elhatározással.
Hogy elindulok, és hogy majd a célban mennyire jó érzés lesz visszanézni.

Csak egy kicsit... visszanézni... honnan jöttem.

Nem is tudom. Már nem arról írok, amiről először akartam.... elkalandoznak a gondolataim, ki akadályozná meg?
És a dallam csak folytatódik, a zene nem áll meg. Minden akkord, minden apró rezdülés, amit hallok... azt érzem.... amit érzek az felidéz...
És amit felidézek... az filmként forog a fejemben. Mint egy videóklip... vágóképek... pillanatok, jelenetek.

Házak... egy ablakon keresztül nézem ahogy elsuhannak mellettem, érzem hogy távolodok valamitől. 
Két könnycsepp gördül végig az arcomon, és sírni szeretnék. 
Hagytam magam mögött valamit. Remélem. 
Ha egy pillanatra lehunyom a szemem, az első, amit felidéz bennem a dallam, egy szempár. Tiszta kék... A napok folyamán annyiszor néztem szembe vele, és annyiszor gondoltam, hogy mennyire tiszta... ÉS érte voltam itt. Az első kék...
Aztán eszembe jut, ahogy elsuhan felettünk egy árny, ahogy kifulladva felértünk a hegy tetejére, ahogy egymást biztatva tettük meg az utolsó kiló métereket, szinte feladva hogy eljutunk-e igazán az igazi célig...
És közben eltelt.
Az idő.
A beszélgetés.
A nyár.
Célba értünk. 
És nem tudtuk, hogy ami ezután elkezdődik... annak nem is látjuk a végét.
Nem látjuk az összképet, pedig annyira görcsösen szeretnénk. Egymást látni... Féltékenyen tekintve az élményekre, mert nem lehet újra az egész a miénk. Az idő. Nem lehet a miénk.
Talán elvesztettük útközben?

Nem hinném.

Vagy ellopták tőlünk?

Nem.

Mi változtunk meg útközben, és elfelejtettük, hogy mennyit jelent.
Bármi, amit létrehoztunk. Mennyit jelent.

Hát itt kezdődött. Ezért maradt el az indulás... ezért nem ültem fel a buszra, ezért hagytuk elszállni a fejem fölött az időt. Mert igenis számít hogy az a reggel, AZ a reggel legyen.

Persze voltak kétségbeesett reggeleim, hirtelen döntéseim, amelyek átírták az egész napom történetét, hiszen "tudom hogy nem akarsz, de menned kell", és meglepett pillanataim, hogy mennyi mindenre vagyok képes értük. A két kék szempár... Mindezt pár nap alatt... értük mit tehetek, kiért ezt, kiért azt... pár nap alatt. És kivel mit járhatok be. A várost, vagy az egész erdőt... tanösvényeken, folyosókon, várakban, szekrényben, a kukoricás mellett... körúton macskát keresve, kocsmát találva.

És valahol mellettünk elszállt a nyár.

Egy pillanatra még visszahívtuk. Azt hiszem. Mert még ettünk túrórudit, még késett fél napot a garázsmenetes villamos, és még oda tudtam adni a nyár ajándékát. 

Hiszen ez volt a lényeg, ez volt a cél. Elértük? El... Elmúlt minden más? El...

Valahol az elején még tudtam mit szeretnék. És azt is tudtam mi az ami számított. Most csak az emlékeim vannak...

A kék szempár... aztán... a kék jelzés. A második kék.
Egy elveszett pillanata a nyárnak, amikor még éreztük a nap sugarait, éreztük az erdő illatát, láttuk a célt, és próbáltunk pecséteket szerezni. És most csak erre tudok gondolni megint. És újra cseng a fülemben a dallam... látom az erdő levelein átszűrődő fényeket... a kis kőtornyocskákat. A kirakott szívet... 

Egy újabb pillanatsor, ami a miénk. Mint minden más pillanat, még akkor is ha elfelejtjük. Csak gondolj vissza kérlek! Emlékezz! Tudod mit éreztél akkor? És hogy az mennyire a valóság? Nem álomkép, hanem maga az élet... ezt kaptuk, és ezt akarjuk megtartani belőle.
Elfelejtettük? El... Hagytuk elúszni? talán?
Ne hagyd... mert fontos, hogy emlékezz... ezek vagyunk, voltunk és leszünk. ÉS leszünk. Bármi jön is ezután, leszünk. Azokon az ösvényeken, azokkal az élményekkel... 

És ahogy a könnyeim földet érnek távozáskor, úgy száradnak fel majd ha legközelebb emlékezek. Mert ahogy a busz elhagyja a várost, ahogy elúszik felettem az épületek sora... ahogy sírásra késztet a dallam... Úgy maradtam meg annak aki vagyok. És így szeretném a jövőt. Kéken.

Mert kék a kökény... kék a szempár, kék lett a (csapat)póló, kék volt a poncsó, kék a pecsét, kék az ételfesték, kékek a buszok, kék volt a hajfesték.. és nekünk...

KÉK a jelzés.



2014. augusztus 25., hétfő

Pécs 2.0

Eddie második útja
*a nap második kv-ja* - bambuuuusz a növények pitbullja *.* - kis zöld cucc, mert Klári 

A tegnap poénjai: vemhes hattyú, Árkád és Pláza, capy, "De ki a halál az a Klári?" *copyright by Sziszi*

spárbarántás :D - elsővásárlós túrórudi evés - "Játék"bolt - szökőkút - alvás a fa alatt + bambuszmorze - kulcs - "Klaviatorikus Sellő, Skizováza, FaFá, Negyedik Rózsaszín Zsákos Csillámló  Zocicica" *copyright by Hanna Leltana* - Hanna macija - szia Sziszi, Sanyi Klári vagyok - Burger King 10% - *.* - közkrumpli - #kv-s fagyi meg a nutellás nélküli banán - hullámugrás - hinta - rózsaszín csat thank you, Zsombor - kusza kéz-láb party - Életem - kéelétételes csap - Árkádnövényösszeütközősszlalom - Zolika hintázik - *nagyölelés*

Zoli hipergyors busza ): - Köz-hely - ez egy Ló ez egy Lá... ez egy Lá-á-á-á-á.. - ordítós gyerek - padonülős lábkoccantás - Árkád éves átlag *copyright by Zsombor* - Alexandra - Egy Picuros Hanna ölelés :D - 16:20

és az egyensúly helyreállt...




p.s.

Talált tárgyak:

neem, követ nem hoztam el :)


2014. augusztus 14., csütörtök

Eddie

Bemutatom nektek egy kedves régi társamat:


Sokáig kísért mindenhova, és amint látszik nagyon megviselte a sok sok viszontagság.
Tavaly nyáron is mindenhova elkísért... idén, egy kis varrás segítségével folytattuk utunkat, velem volt Balogunyomban, trollkodott velem a mezőn ugyebár... velem volt a táborban is... mindenféle táborban.
Lovas.... Bones... és végül cserkésztáborban is. Tulajdonképpen ez volt az utolsó küldetése mielőtt búcsút kellett mondanunk egymásnak. Tegnapelőtt sajnálatos módon elhagyott, viszont biztosította az utánpótlását, cserébe elküldte nekem Eddie-t, brand new edition.


Szóval... a kaland folytatódik (:



2014. augusztus 5., kedd

Westroy City...

... és nem Westeros.

Tegnap elhagytam a tollat a hajamból. 
10 napig (+4) szerves részét képezte az életemnek azzal a poncsóval és indiánpólóval, koponyás-holdas, csontos, totemes és tollas nyakbavalóval együtt, amit közösen állítottunk össze, hogy erre a rövid időre indiánoknak álcázzuk magunkat.

Egy olyan életformával ismerkedhettem meg ez alatt az idő alatt, amit akár magaménak is mondhattam volna, ha úgy alakul az életem. Cserkészet.

Most egészen úgy érzem magam, hogy egy hét alatt több hasznos dolgot tanultam mint az elmúlt években összesen.
Tudok asztalt állítani, és padot kötözni, (csak spárga, semmi Sam-szög meg ilyen kis modernebb megoldás) méghozzá olyan tartósra hogy akár ketten-hárman ráállhatnak nem fog leszakadni.
Bebizonyítottuk többször is, hogy egy függőágyban ketten is elférünk, csak helyezkedés kérdése. És még kényelmes is... főleg bealudni... aaazt lehet benne.
Tudom a cserkészinduló első versszakát, hogy hogyan kell egy zászlót felhúzni (illetve leginkább le... és csak félig sikerült.. a kilépés már megvolt (: volt szerencsém a táborozás ideje alatt utoljára levonni azt a zászlót... szomi szomi...)
tudok jelenteni (azt hiszem szabályosan, még ha úgy löknek ki akkor is ;)), megtanultam hogyan kell igazán tüzet rakni, hogy tájékozódjak egy térképen ha túrázni megyek, és még a szerencse is mellém állt, sikerült megdobni a három hatost forgóban (:
A napi kv főzés mindig megvolt, a best of még mindig az a reggel, amikor négyen bűvöltük a kv főzőt a tábortűzbe ágyazva, hogy naaa lesz belőle kv?
Háát... lett (: (: De persze sötétben minden kávé fekete.


Sajnos a sajtpapír és a szárnyas kapu nem lett bevetve, de üsse kavics, cserébe esett az eső. Erre a táborra úgyis rá lett fogva hogy a legjobb programokat mossa el... 
Amikor éppen nem esett, akkor fát vágtunk... Hatékonyan ((: persze nem véletlenül érte harapás Kis Maszat karját sem ;)
Nem én voltam.. de tényleg... :D Viszont az már nagyon megy hogy hogyan rejtsünk el egy fát az erdőben.

A sok reggeli és vacsora elkészítése közben (mert ugye mint KV örs (GH) konyhaszolgálatot vállaltunk) maradt idő olyan apróságokra is, amiket nem valószínű hogy a közeljövőben csinálhatok, pl játékok, egy óra az erdőn (végülis csaknem jutottam fel ahhoz a fához, amit kiszemeltem magamnak, de majdnem), anyád, maffia (?), meg egy olyan játék amiben lehettem spenót Sam-élyesen...

Esténként a tábortűznél a mókák felejthetetlenek, persze a legjobban annak örültem, hogy végre fény derült arra, hogy mi is a békák szokása. Naná, hogy a többiek azon szórakoztak, hogy a reakcióimat figyeljék, dehát ismernek XD vagymi...
Természetesen az örsi indulónk még most is a fülemben cseng, meg a sok sok dal amit tanultam. (Túl a vízen egy kosár (köszönet Kis Maszatnak a tanításért), This is the story of my pony, Nyugati szél, A nap leszállott... és még sok más... (köszönet Áronnak a mókákért))
A titkos Portya azon dolgok közé sorolható, amiket szintén nem mindennap csinál az ember. És hát addigra elmentek a kcs-k (:
De van kaktuszom és Kávés kövem... csináltunk gyümölcstálat, a fiúk szív alakú tábortüzet (mert Mika arc). Aznap este még egy zacskót is találtunk az üzenettel (és benne qkoricával) "A cserkészeknek, szeretettel: erdő" Itthon egészen sajnálom, hogy nem tudom kék sóval megsózni... mert az tengeri.
A keretmese szereplőiből érdemes megemlíteni Sam-et, hiszen addig látunk, ameddig a Sam-ellát, na meg ha eltűnnek a fák, az csak Sam-fényvesztés, de hogy a cserkészinduló két sorát sosem felejtem az biztos:

"Égő Sam-ünk, s vidám dalunk"

10 napba sok minden fér. Belefér az is, hogy Sam-be nézzünk azokkal a tulajdonságokkal, amik miatt ellentétek alakulhatnak ki közöttünk, de minden megoldható. Mert ha valaki fontos, azért meg kell tanulnunk várni. Akármeddig. Hogy mire? Bármire.
Rá kellett jönnöm, hogy mi az, amit bennem nehéz elviselni, és ennyi időt egy sátorban igen is lehetséges eltölteni, anélkül, hogy igazán nagy legyen a szakadék. De persze eddig ez nem csak 10 nap kérdése volt... lassan 3 év és abban 10 közös nap.
10 közös nap összedolgozva, 10 közös nap egymást segítve, 10 közös nap tele meglepetésekkel, és felejthetetlen pillanatokkal.
10 közös nap... közösen... megosztva mindent, leginkább a kv-t de azt always.
Persze persze, azokat a pillanatokat, amikre a legjobban szerettem volna emlékezni, azokat felejtettem el leghamarabb. Hiszen volt-nincs, megtörtént. Vagy éppen lehetetlen? És tényleg? Igen voltam 10 napot cserkésztáborban... Hosszú volt és rövid... és talán pont elég.
Majdcsak megtalálom a kirakós darabkáit... de ha erősen gondolok rá, csak elfelejtem.
Néztünk csillagokat... meg hullócsillagokat... mindenféle csillagokat, mindenkivel másképp, máshol. Mármint... lassan azt nem tudom megmondani a táborhely melyik részén nem néztem fel az égre.
4. nap még azt gondoltam, "de jó, lassan telik az idő" aztán hopp már ott is voltam az utolsó esténél. Mécsessel a kezembe (nem a gyertyával). 
A poncsó, ami minden nap használatban volt, az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy szeretne egy kis emléket erről a 10 napról. Segítségül hívta hát a mécsesem, és szerzett magának egy gyertyafoltot... egy Kis Maszatot...

Hát így került rá minden... Hajnali Dal, ez a Kis Maszat és a Kék Hold.



A legnagyobb köszönettel Hajnali Dalnak tartozom, indián testvéremnek, azért, mert hívott, hogy vegyek részt a táborban, és segített hogy ez meg is valósuljon. További köszönet minden táborlakónak azért hogy befogadtak és hogy olyan lelkesen visszavárnak. Majd majd... még meglátjuk.

2014. július 12., szombat

Lovak és más semmi

Eddig azt hittem hogy húha, mennyire szeretem a lovakat. Mennyire függök tőlük, úgyértem, bármit megtennék hogy kapcsolatba kerüljek velük. Valamilyen szinten ezért kezdtem bele (egy lehetőséget kihasználva) a segítségbe körülöttük... jelentsen ez bármit.
És most jöttem rá, az közelmúltbeli négy nap viszonyában hogy ez az egész sokkal többet jelent. Sokkal de sokkal többet.
A heti, és a néhai alkalmak csak úgy történtek körülöttem, rengeteg megfeleléskényszerrel (ami természetesen átváltott egy alapszintű rutinná) és több kevesebb tanulással (életemben nem tanultam ennyit a lovakról és mindenről amit ők jelentenek és ez azoknak köszönhető, akik tanítottak).

Azt hiszem ez az elmúlt két év, csak most csapódott le bennem igazán. Meg úgy egyáltalán... az egésznapi rutin. Csodálattal nézem, ahogy minden kézben van tartva. És itt nem csak a lovakról beszélek, hanem az egész állatseregletről, ami a lovardához tartozik.
Persze tudtam előre, hogy ez a hét számomra nem tartogat semmi lovaglást, semmi olyasmit amit a táborba érkező gyerekek csinálnak. Háttérmunkás voltam, sokszor kevés munkával... szokatlan volt, hogy nem én fogok hozzá a pucoláshoz, nem én megyek vezetni. És ekkor döbbentem rá, hogy hiányzik. Felismerés level 1.

Volt egy új ló. Nagyjából egy napba került, mire rájöttem hogy az a név, amit emlegetnek nem az egyik lányé, hanem az új lakóé... a következő szabad öt percemben mentem egy kört, hajtott a kíváncsiság, hogy lássam is. Társítottam egy képet a névhez, eszembe nem jutott volna, hogy nem úgy néz ki, ahogy beégett a fejembe. Iszonyúan meghökkentem amikor megláttam. Homlokegyenest máshogy nézett ki. 
Nem tetszett. Persze a megítélés szubjektív, mert előbb élt a kép, minthogy láttam volna. Az egyértelmű volt hogy a név amit kapott... hát... lehet hogy egyáltalán nem adnék lónak ilyen nevet, de neki meg pláne...
A lányok ráadásul rémhírét keltették. Naná hogy egyre jobban érdekelt. Ha egy kicsit is más mint a többi.
Első körben jól megnéztem magamnak. Nem állítom hogy éreztem bármi rosszat-jót vele kapcsolatban, de amint láttam hogy dolgoznak vele, onnantól szépnek láttam Őt. Ez volt az első benyomás, amire azt mondtam... ezért vagyok itt a héten.
Nem, első nap nem nyaggattam, semmi tényleg. Nem nyúltam hozzá, csak messziről megnéztem magamnak.
Aztán puff elkapott az a gyerekes érzés, hogy zsupsz odaugrani hozzá az első adandó alkalommal és hozzáérni, megsimogatni. Teljesen természetesen mint a többieket. 
Hirtelen megijedtem saját magamtól, mert nem így akartam... egyáltalán nem. Sokkal lassabban akartam közelíteni, mégis egyik pillanatról a másikra ott voltam már benne.
Persze nem történt semmi... miért történt volna? Semmi olyan rendellenes nem volt a lovon, mint amilyen hírét keltették---
Elhiszem hogy két hete még más volt, meg igazából a feladatokon, a vizsgálatkor látszott, hogy mi az amiről beszélnek viszont már közel sem olyan szinten állt. Teljesen normálisnak éreztem. Sőt... okosnak... nagyon.
Még két napnak kellett eltelnie, hogy konkrétan érezzem, van benne valami. Megszoktam a nevét, holott adtam neki már másikat. Dream Fury. 
Bár azt most sem mondanám hogy illik rá az M, de ha még egy hetet ott töltök már úgy érezném. Sőt talán ilyen messziről is azt érzem.
Nah mindegy. 
Azt hiszem ahogy haladt az idő egyre többet foglalkoztam vele. Idegesített ahogy egyszerre körbeveszi mindenki és azt hiszi a ló csak őt szereti legjobban, mindenki azt hiszi kis különleges kapcsolata van vele. Egyszerre nyugtatgatja mindenki, holott, pont ettől semmi megnyugtató nincs az egészben. Nem véletlenül álltam csak és néztem mi történik. Tisztában vagyok vele, hogy az egyetlen akivel kis különleges kapcsolatot építhet ki, az a gazdái. 
Ettől függetlenül persze próbálkoztam, bármiféle kapcsolatot felvenni vele, a lehetséges keretek között. És hát... ugyan nincsenek illúzióim, de talán sikerült.
Egyszer kétszer volt olyan mozzanat, amit én egyértelműnek vélek...
Mikor pucolták... és odaértem... Fury simán csak felém fordult... és ha akartam volna maradt is volna. Ezt éreztem.
Amikor futószárazásnál egyszercsak a lazasága miatt kifejezetten felém indult... belenéztem a szemeibe, szóval tudom, hogy azért jött közelebb. csak azon az egy ponton...
Amikor a sokfelé elosztott feladatokhoz bement mindenki, (én kint ülve néztem) és megállították a lovat. Körbe nézett és hátrafordult... bent azt mondták a kijáratot nézi, de csak én láttam hogy egyenesen rám nézett... nem egyszer... kérdő tekintettel, én miért nem megyek be hozzá. Éreztem, láttam, egyértelmű volt. Aztán persze rájött hogy nem fogok beljebb menni, szóval utána csak reflexből ellenőrizte megvagyok-e még. (:
És biztos vagyok benne hogy érezte hogy elmegyek, mert onnantól kezdve egyszer sem húzódott el...minden pillanatot kihasznált, még azt is amit én nem.

Persze tudom hogy ez csak nekem jelent sokat, mert attól hogy eljöttem az élet megy tovább, Ő ugyanúgy megcsinálja a feladatokat, képződik és javul.
De az utolsó nap az utolsó kapcsolat kettőnk között egyértelmű volt. Egyszerűen nem tudtam másra figyelni akkor... lopott pillantásokból, sokadszori megszólításokból tudom, hogy nem voltam "ott"... hanem vele voltam... wow ez még számomra is megmagyarázhatatlan.

Az hogy az egész életérzéshez hozzácsaptam egy pajtában-szénában alvást, a sátor mellett, és hogy reggel soha nem kellett ébresztő.... hogy még jobban megtanultam az eső csak eső... nem félek a megázástól.

Hiányzik minden ami az, minden ami ló és minden ami olyan munka és minden ami Fury volt. Persze, többek között ő volt.

Most semmi nem olyan mint ott kint...


2014. május 28., szerda

Viszlát és kösz a halakat

Köszönöm a kávét. Köszönöm az ölelést. Köszönöm a könyvet, köszönöm az estét. Köszönöm a sétát, köszönöm a bögrét, köszönöm hogy volt és köszönöm, hogy emlék. 
Köszönöm az érzést, köszönöm a virágot, a levelet, a rajzfüzetet, a beszélgetéseket, azt hogy velem, és hogy együtt, és hogy itt....
itt maradt, egy kémcső. Fanni azt mondta nem ez az egyetlen amit itt hagyott... maradt még a kihűlt kávém is.... 
Köszönöm az érintéseket, mindegyikért hálás vagyok, még ha akkor nem is tűntem annak. Köszönöm a reggeleket, a vonatokat nem tudom úgy elengedni, hogy előbb el ne tűnjenek a szemem elől. Sírni nem tudok... de könnycseppeket már ejtettem....az már megy...
És csak szólok, hogy minden sarokban és utcán elhagytunk valamit, előre is bocsánat, de nem tudom összeszedni az elhagyott "tárgyakat"... valahogy mindig újra kiesnek a kezemből és ott maradnak a sarkokban és kávézóban és mindenhol...
Ha eddig szerettem, a várost, most még jobban szeretem (:
Köszönöm az idézetet a könyvbe, az árát majd utalom (: csak előbb újra és újra el kell olvasnom....
Köszönöm a türelmet, hogy elviseltetek és hogy vártatok... hogy ennyi utat megtettetek. Köszönöm a fáradságot. 
Jó volt a kártyaparti, és Sohasem aludtam a koli konyhában...
Kényelmesebb a földön... és jó látni a reggeli arcokat. Közel.
Cimbik...
Kösz a körömfestést, a mezítláb járást, a fonásokat a hajamba.... azóta is dicsérik. Még megvannak az ostorfák... a huszast megtartottam, a szivárvány híd még áll... csak a gondolataim összevisszák.
Örültem az új random közös ismerősnek, és hogy annyi sokat beszélgettünk. Örültem a szivárványnak, van már két tünci sörösüvegem, és sohasem sohasemeztem nutellával és sohasem éreztem ennyire természetesnek az itt létet. Mikor voltatok itt korábban?

A napok tanulsága, hogy minden érintésben van valami igazság, valami valódiság az érzések mögött. (csak hinnem kéne, hogy amit érzek nem csak én érzem) Bármilyen furcsa, de hagyni kell hogy érezzem, hagyni kell, hogy felfogjam, mert csak akkor válik valósággá és igazzá... és ne felejtsétek el hogy szeretlek Titeket. ;) Mégha két különféle szeretettel is, de semmi nem lehet egyforma... legalább asszimetrikusnak kell lennie... ja igen, és semmilyen felsőbb utasítás nem tántorít el attól, hogy a cserbenhagyás legkisebb esélyét is hagyjam érvényesülni. 

A szívem darabkái még nálatok, vigyázzatok rá, addig úgy érzem még hogy mellettem vagytok, és bármikor lophatok bármelyikőtöktől ölelést... és megtartani ezt az érzést... még megpróbálom...

A történet darabkáit még össze kell raknom, de valahogy elhiszem, hogy megtörtént... és lehet hogy bizonyíték kell hozzá... azt van honnan előkeresni... lehet hogy a tóig kell gyalogolni a fához, vagy felnyúlni a polcra és rajzolni egy lapra.... de a varázslat az varázslat marad, és szívbőljövős....

2014. május 23., péntek

Meséből a valószínűtlenbe

Hát az elmúlt napok valószínűtlenségi mutatója erősen megugrott.... 
amikor
- elkezdtem az Útikalauzt olvasni
- Egyszer volt hol nem volt a best évadzáró ever.... meg egyébként is
- túl sokat láttam meséből egyszerre
- földrajzot tanultam
- végtelenedett a történet
- 42
- és egyébként is... egy csomó mindent csináltam, amit már régen nem
Ezeknek mennyi az esélye 3 (4) nap alatt?

Azt hiszem mindebből megszületett a mai legszürreálisabb délelőttöm....
lehet hogy nem Galaxisban kellett volna kezdenem?---
epic fail gyanús napkezdés...
Most már van egy Süti a csuklómon, egy Lovam a lapockámon, befejeztem az Útikalauzt (amiből új fejezetek nyílnak....tehát végtelennek ígérkezik), és változatlanul minden lépésben, történésben egy-egy újabb mesét keres az agyam?... (Tagadhatatlanul az Egyszer.. hatása.)
Néha furcsa szavakat is használok... összefüggéstelenül összefüggéssel beszélek... és persze már tudom mi az élet értelme... még mindig 42.

Érti ezt valaki? Persze ha történetesen van Végtelen Valószínűtlenség Számlálója...

Talán akkor sikerül kibogozni az agyamban a történéseket és összefüggéseiket... Hogy miért pont most kezdtem bele mindenbe?

2014. május 20., kedd

Best of....

... ébredések.

Amikor a legjobb barátnőm felhív, és az ő hangját hallom először, hogy "jó reggelt". "csak szerettem volna ha jókedvűen kelsz ^^"

Az még kávé nélkül is a legjobb dolog a világon...

Thank you <3

2014. május 5., hétfő

Memories are something...

... I really hold on to...

Érdekes, hogy az ember mit tart meg és mit nem az emlékek közül.. mi az, amin csak átsiklik és mi az, aminek a darabkáit még napok múlva is rakosgatja, s amint kész a kép, újra és újra játssza a jelenetet... Egy tanórán jegyzetelni egészen más, nyomtalanul eltűnik, a vizsgát letesszük, és felejtünk. De azok a pillanatok, amiket a legkülönlegesebb emberekkel töltünk felejthetetlenek. Annyira, hogy szinte most szálltam le arról a vonatról....


Vettem virágot a ballagásra. Kicsit balul sült el, de igazából mégsem... találomra néztem körül, és a nagy döntésképtelenség közben megtaláltam azokat a virágokat amiket kerestem... azzal a különbséggel, hogy nem egy csokorban voltak, és lettek kötve. Külön becsomagolva kerültek a kezembe, én meg lázasan gondolkoztam, hol is alkothatnék belőlük csokrot. Végül rutinosan besétáltam a parkba, leültem a fűbe és vagdostam, kötöztem válogattam... kész. Ahogy a csokorban, úgy az időben elkészült ajándékomban is benne van minden szeretet... tökéletesnek éreztem, pedig kétségbeejtően nehezen indult... aztán megszületett. Tényleg benne lett minden szeretet. Ritkán érzem ezt, de most az alkalom is különlegesebb a többinél...
Nem először készítettem ennyire szívből ajándékot, úgyhogy felkerül a többi tökéletes közé a listára, a kártyák, a táska és még más dolgok közé.
Különleges alkalom ide vagy oda, nem tudtam igazán sírni... és nem azért mert nem hatódtam meg... elfojtottam egy kicsit és túlságosan jól sikerült.... Életem ballagásai közül az egyik legfontosabb, legvidámabb és legkülönlegesebbike lett.
Miután gondosan megkötöttem a csokrot, ismét egy útvonalat rajzoltam a képzeletbeli térképemre (akkor nem sejtve, hogy mennyi utcával bővül majd a 3 nap alatt). Nem mondanám, hogy nem tudok eltévedni, mert igenis nagyon szokott sikerülni, de egy térképpel a kezemben, bárhova eltalálok. Jelen esetben ez túl egyszerű lett volna. Inkább magam rajzolom a térképet a fejemben, az a biztos... minden út emléktől emlékig vezet és ez biztosabb mint bármilyen nyomtatott térkép. (: 
Természetesen mikor elértem az Astoriára és kikértem a két kv-t, annyira odafigyeltem, hogy ne keverjem össze őket (a cukor ugyebár), hogy összekevertem. Simán. Ez az én formám. (:
Meglepő módon, ezek után nem volt túl megerőltető magassarkúban eljutni a helyszínre, sőt... kivételes alkalmak egyike, amikor szívesen vettem fel (:
A "Roxfort" teljesen feldíszítve, az oroszlános kilincs rózsával megtűzve... furcsa volt úgy belépni, hogy tudom, ha egyszer kilépek a kapun, többet vissza nem megyek... Az elmúlt 3 évben meglepően sokat szerepelt az életemben ez az épület. Az első találkozások egyike itt volt... és azóta is sokszor, meglepetésként is...
A ballagáson minden elismerésem az igazgatóé, mert ez volt az első ballagási beszéd, amire végig odafigyeltem (a sajátomat is beleértve). Aztán a másik beszéd, amiben a sorozatgyilkos nagynénik is szerepeltek, na meg a felakasztott tanulók... (ami egyébként jól nézett ki, csak hát ugye a mi fantáziánkkal... egyértelmű volt hogy a beszéd ezen részeit ki írta...)

Végül sikerült egy könnycseppet elmorzsolnom... túl kézzelfogható volt a ballagás... ott voltam benne a közepén... és annyira hihetetlen, álomszerű volt az egész. Mintha kívülről nézném az egészet. Hogy én itt vagyok? Hogy kerülök ide? Hogy hozott az élet ide?... 3 év... 
Olyan hirtelen lett vége. Aztán egyszer csak az osztályteremben találtam magam, két elengedhetetlen ölelés után, azzal a ténnyel, hogy Sophie elballagott.... és még ballagási vacsoránk is lesz. Méghozzá második családként (nem én mondtam...) mi tartjuk meg. Neki..... Mert... Úgyis tudja miért.
Ígyhát ennek köszönhetően újabb utakat rajzoltam a térképre és még pár ajándék órát töltöttünk együtt, hárman (: És közben még az a megtiszteltetés is ért, hogy ballagónak álcázhattam magam egy tarisznyával, és matrózblúzzal (: 
A vacsora képeit még mindig rakosgatom... 

Másnap csak a reggelbe belefért egy egész bögre kv (: kimondhatatlanul örültem neki, mert nagyon régen ittam kv-t így (: aztán a csokikanalat is megittuk ;) egy bögre tejben, oreo kekszes csokival (: jeee kezdődhet a nap!
A játék természetesen az Astoriáról indult, ahol o.n. segítségével begyűjtöttük a bögrét - ami mostantól reggeleim szerves részét képezi - köszönet érte (: 

Majd sikeresen a táskánkba rejtettük a meghívót, és a tablóképet is megszereztem. Bónusztárgyak begyűjtve - check. 
Hogy mi van a tablókép hátuljára írva azt bajos leírnom, de mutatom:

Elindultunk a következő állomás felé. Bonyolult művelet kerekedett belőle, de megküzdöttünk a repülő emberekkel és sikeresen végigsétáltunk kézen fogva a villamossíneken. - check.
Ugyan azt senki nem mondta hogy zsákutcába futunk, de minden értékes pontot összegyűjtöttünk és magunktól is rájöttünk hogy vissza kell fordulni, így hát folytathattuk a következő állomással. Felfedeztük a váron átvezető menekülő járatot, és amikor leszálltunk a kombino-ról (teljesen feleslegesen, de mégsem) és átszálltunk egy buszra ami technikailag ugyanarra ment, a statisztika szerint aznapra a 6. bkv-nál tartottunk. (én személy szerint a két nap alatt a 11.-nél)
Első szint teljesítve.
Eljutottunk a játszótérig, bónuszpont jár o.n.-nak a bemutatkozásért és Sophie-nak is ezen felbuzdulva. ((Történelmi pillanat part1 - megismerték a nagybátyámat (: Alexet :) Fontos, fontos (: best of családtag))

A következő szintet ember rablással kellett kezdeni, így a választás rám esett... Segítség elraboltak! Alias-os technikával nyomtalanul eltűntünk. (Ezért köszönet a szüleimnek, hogy eltűrték, nem is tudják mennyire sokat jelentett)
Sajnos a fagyit és a müzli szeleteket nem tudtuk begyűjteni, de végre sikerült bónuszpontot gyűjtenem: készült fénykép a forma1-es autóról, amit az első szinten már láttunk elsuhanni a hídon....
Aztán a tömeg továbbsodort és mivel az úti cél ezúttal meghatározatlan volt, így felszálltunk az első buszra, majd egy szimpatikusnak tűnő parkban, egy fotogén szökőkút mellett folytattuk a tanakodást, merre folytassuk a pályát. Térképre ez a pont is felrajzolva, hozzáadva az emlékutakhoz. Tovább indultunk, és a pálya befejezéseként beváltottuk bónuszpontjainkat kv-ra és kajára. Ezzel második szint teljesítve.

A harmadik szintet megkezdve még nem tudtuk, hogy az előző téren járva feloldottunk egy új helyszínt, egy újabb szökőkutat. Újabb challange... hogyan is kerülgessük a vizet, mikor merre leszünk vizesek, vagy nem.... ezen a pályán nem volt egyszerű túljutni, legalább egy órát töltöttünk el azzal hogy tökéletesen teljesítsük, és hibátlanra játsszuk. Végül kiderült, hogy egyszerűen itt is túl lehet jutni kézenfogva-rohanva.

Végül szárnyas lovon ülve lehetett tovább jutni, ki is használtuk a lehetőséget... 


Még egy utolsó villamosra szállással eljutottunk a célig. Itt sikerült elérnem a 17. utazási szintet. Sajnos itt ért véget számomra a tömegközlekedés, pedig lehet még fejlődni....

A célnál az elszakadás sehogy sem ment, így mindannyian betódultunk a lakásba. Christa-nak és Alex-nek köszönöm, hogy befogadtak minket (: Színeztünk, beszélgettünk... féltem hogy itt lesz vége ennek a körnek... Így hát gyorsan lementünk közösen a még kicsomagolatlan lifttel, és lent begyűjtöttük az utolsó bónuszpontjainkat a korláton zenéléssel. Öleléssel feltöltöttük az életerőnket, így bármikor kezdhetjük majd újra a játékot (:

Elérkeztem az utolsó naphoz. Kényelmes és finom reggelivel indítottunk, és banánturmixos kv-val (: nyami :)
És ami ezután következett (: Egy találkozás reményével indultam el otthonról, és nyugodtan szürcsöltem a limonádét a napsütésben a Római-parton. 

Jóóó volt nagyon (: az év első napozása :) a nyugalom szigetén (:
Lángosoztunk is, csúzdáztunk a picurokkal, majd elindultunk vissza a kocsihoz.
o.n. is csatlakozott így együtt töltöttük a nap további részét (: Ebbe belefért a sok pillangó kivágása, játék a gyerekekkel... hogy is volt? megtanultam cserkészmódra feltekerni egy lufi madzagját, és még várat is építettünk színes kockákból. Végül a nap utolsó állomásaként ellátogattunk az IKEA-ba. Wow. Az ember nem is gondolná, hogy mennyire ellehet vidáman tölteni ott is az időt (: Kezdtük egy félig hasra eséssel, mert az építők gondosan kihagytak egy lépcsőfokot. Ittunk kv-t (mi mást?) fahéjas csigával, aminek igazi fahéjas íze volt és kaptunk hozzá rendes pénztárostól zászlót is (: Kipróbáltuk a hangulatvilágítást egy konyhában, forgalommal szemben mentünk a folyosón.. mert miért is ne... Találtunk egy szép mintás füzetet, "egyszer majd ha nem lesz a macska lesz ilyenem" ágyneműket, takarókat, szőnyegeket... amit nem lehet éles körmök elé vetni (: Természetesen a legtöbb dologból a lila tetszett nekem legjobban, és a végén kicsi ikea-s ceruzát is nyúltunk be (: Kottás cuccokat nem találtunk, de majd legközelebb (: Mert az lesz (: legközelebb :)
Kinéztük magunknak a legfinomabb tortákat is ;)
Aztán mintha ismét egy álomból ébredtem volna már jött is a busz, már el kellett köszönni, és az "életerőm" másik felét is feltöltöttem egy öleléssel. Köszönöm!
Végül azért csak ettem a legfinomabb tortából....

Aztán elhagytuk a várost... és abban a pillanatban rám zuhant minden ami az elmúlt 3 napban történt... a ballagás (itt kezdtem a bőgést... az igazit), a felfedezőutak, és az utolsó nap együtt töltött ideje a sok beszélgetéssel.... Még láttam magam előtt ahogy az a busz kikanyarodik, és eltűnik a fák mögött....
Így van ez, ha autóval van az ember... annyira közel van az utolsó ölelés, hogy még kinyújtom a karom és elérem.... látom a csillogó szemeket, és hogy megint kitörölhetetlen emlékek születtek... Csak 3 nap... de abba minden belefér. Pont ott folytatódott minden, ahol abbahagytuk.... Megáll az idő számunkra... szedegethetjük a darabkákat még napokon keresztül... mintha nem lenne köztünk sok-sok kilométer... hiszen alig két órára vagyunk egymástól.... a nagy város egyik vége... és a másik... Valahol az emlékek között félúton megállok és körbenézek....

<3

Kimaradt jelenetek: Kétéltű busz - az a nyamvadt kis sárga..., Teknős gyilkos lufik, Erwin (: (: (: , Ballagásról gyűjtött virágok, Tündebetüs körömlakkminta (mert az ember nem sokszor mondhatja el magáról hogy a körmére írta, ahova megy), Fél pár kis cipő, Let her go - pacsi, Kamion, Macskanapló, Spagettikrém, megtanultam kv-s pudingot csinálni (:, sok 47-es villamos ami pont arra jár, amerre a 48-as, Kétemeletes kamion, felesleges buszmegállók: mert az ember vagy azért nem ül le, mert felszáll a buszra, vagy mert lekéste a buszt és rohan utána (ez lehet, hogy nem így volt, de jobban hangzik), Táltos megmentése a ronda kőtől, bárányfelhők - kék-sárga víz és a mosolygó állatok, filmes mélygarázs - para,para,para, zsákmányolt kólásüveg, kék ceruza - grafit (:, eső *.*, plüsspatkány és a rókák, függőhídas kép, újratölthető pohár és még sok minden leírhatatlan...