Claire_T's Dragons

2015. augusztus 29., szombat

Híd

Emlékeztek még?... Az Üvegfalra?
Messziről kezdem tudom. De majd mindjárt megértitek.

Mert nem törtem át az Üvegfalat. Csak közben történt valami. Valami, ami miatt (talán mindannyian) rájöttünk, hogy Üvegfal ide vagy oda... számíthatunk egymásra. 
És megtanultam úgy üzenni, hogy megértsük egymást... az Üvegfalon keresztül is. Még ha nem is halljuk egymást a fal miatt. És ez egyre jobban ment. Annyira jól, hogy rájöttem, hogy ha írni tudok Nektek a falra, akkor rajzolni is bármit... És .... rajzoltam ajtót. Elvégre áttörni nem lehet a falat.....
Ti pedig kinyitottátok. Együtt megtaláltuk a lehetőséget...

Aztán egyre jobban, és könnyebben öleltük meg egymást.

De valahogy mindig is megmaradt, hogy hárman vagyunk.
És nem együtt alakult a hármas, mert kettesével is alakulunk mindig. Ami természetes is. 

Estünk már kétségbe, vesztünk már össze, kellett már távolság... máskor is.

És akarva akaratlanul az Üvegfalon túl mindenkinek két ösvényen kellett elindulni. Egyszerre. 
Pedig látszólag csak egyetlen egy ösvény van, amin kézenfogva járunk. Egyenesen előre tartva, akármi is történik.
És néha megszorítjuk egymás kezét. Aztán körbe állunk és mindenki a maga módján fogja az egyik, vagy a másik kezet. 

Én is két kezet fogok egyszerre. Az egyik oldalamon most szorosan összekulcsolódnak az ujjaink. Olyan szorosan mint még soha. És ha véletlenül kicsúszna a kezünk is egymáséból... akkor is éreznénk egymás kezét és egy pillanatra sem szakadna meg a bizalom. A _Bizalom_. 
Hát erre épül minden. Na meg persze a szeretetre. Mert legalább két dolog tartja a hidat, ami egymáshoz vezet.. Ha a bizalom megtörne... elsodorná a szeretetet is. 
ÉS hogyan tartjuk meg a bizalmat? Mégis azt hogy lehet? Hiszen tudjuk, hogy ezen múlik minden. Így már elhiszünk mindent, hogy létezik. Így már nem aggódunk azon, hogy vajon megbántjuk-e a másikat. Helyette kimondunk mindent. _Mindent_. Ha fáj, akkoris.
Hmm.. ezen most gondolkodnom kell... egy kicsit. Hogy hogyan tudom érthetően összefoglalni, amit érzek... Mert fontos. És pontosan érzem miről van szó. Megfogalmazni már sokkal nehezebb. 
Fontos, mert a másik oldalamon kicsúszott a kezemből a kéz. És szükségünk van kapaszkodóra, hogy újra meg tudjuk fogni egymást.

Szóval. Veszekedés. (Azért a veszekedést írom, mert ez fejezi ki a legjobban amikor két ember között valami nincs rendben, holott veszekedés nélkül is előfordulhatnak olyan pillanatok, amik instabilak.) Hgyan kerüljük el a szorosabbik oldalon mindig? Úgy, hogy bármit.. de tényleg... _bármit_, a legkényesebb témától elkezdve, a legnehezebb érzéseken keresztül a legjobb dolgokig.... megbeszélünk. Megbeszélünk? Mondhatnám, hogy megkeressük a módját hogy pontosan értsük. Az alapvető gyenge pont a félreértés... ez befolyásolhatna, de elkerüljük (:
Aztán ott vannak az elvárások. Amit senki nem szeret. Keresgélni egy kaput hogy elérjük egymást, és senki ne bántódjon meg.
És hogy ez hogy állhat szilárd talajon? Úgy hogy ne érezzünk sem korlátokat, de közben mégis tudjuk a határokat, sem bizonytalanságot, és ne aggódjunk folyamatosan (igazából felesleges dolgokon)...
Felejtsük el, hogy valamit nem mondunk ki. Most azt mondanád hogy "de akkor megbántom, ha azt elmondom hogy...." Annyira fontos hogy ne bántsuk meg egymást... tudom. De ha nem vagyunk őszinték? Őszinteség. Nem rajtam múlik ha a másik embernek rosszul esik valami. De bízhatok benne, hogy képes lesz megérteni, hogy elmondom. Ezért kaptam én például levelet is nemde? Fájt? Fájt. De csak először, aztán csak kicsit, és most gondolkodok, hogy fájt-e egyáltalán valaha. Megbántottál? Egyáltalán nem. Megsértődtem? Nem. Megharagudtam? Oh God. Dehogyis. Eszembe sem jutott. Mert? Megértettem. Átláttam. Éreztem. 
Szóval nehéz elhinni, hogy a másik ember nem fog hátat fordítani. De bízzunk meg egymásban és ez nem fog megtörténni.
És erőlködünk is néha, és megpróbáljuk kitalálni mi a másiknak a jó. Mert ha csak magunkra gondolunk az önzőség.
Így van. Ezt a hibát én is elkövettem. Dehát visszakérdezünk, hogy jól csináltunk-e valamit. Nincs sértődés.
Inkább pont hogy az erőlködés nehezíti meg azt hogy megtaláljuk mi a jó a másiknak. De sok esetben az a legjobb, ha csak megtesszük ami helyes. És nem agyalunk... mert az túl...átgondolt. És minél jobban átgondolunk, annál inkább látjuk azt, hogy mi miért nem jó. Pedig valójában bármi jó. Mindenben megvan a jó. Több vagy kevesebb. Na és? 
Ha választ várunk arra hogy kinek mi a legjobb, hát arra azt mondom, hogy pont az, ami történik. Nekem az a legjobb ha nektek jó. Ti meg azon gondolkodtok hogy nekem mi a jó, hátratolva hogy nektek mi... és fúha... ez mennyire bonyolult... átláthatatlan. 
Van rá megoldás hogy tiszta legyen?
Csak annyi hogy nem aggódunk a következményeken, bármit is csinálunk. Mert a következményeket meg megoldjuk. Ha... _ha_ vannak egyáltalán. Nem aggódunk, nem kalkulálunk logikusan, nem keresünk olyan egyensúlyt, ami valójában mindig elhúz az egyik irányba...
Túl sokat foglalkozunk dolgokkal... lazítani kéne... elengedni. Mert mindenki attól fél hogy elront valamit. De valójában, ha mostantól hagynánk, akkor nem rontanánk el semmit. Az, hogy keressük az utat... vagy hogy új ösvényeket próbálgatunk, nem jelenti azt hogy elrontottuk. Sőt! Rontsuk el. Akkor legalább tudjuk, hogy mit kell kijavítani.

Úgyhogy így állok most a másik oldallal. 
A saját kis szakadékunk két oldalán. És nincs híd...
Ez legalább olyan félelmetes, mint az Üvegfal. Félünk... mert ugrani nem lehet. A távolság meg egyre nő... vajon mikor áll meg? 
Most. Pont most. Meghallottam a hangot és én is próbálok válaszolni. Félünk. Itt a szakadék. Sírunk a két oldalon, tehetetlenül, elveszítve a biztonságot és nem mehetünk át olyan hídon, ami nem létezik. Az egyik irányba van híd. Hogy hogyan lett híd azt nem tudom, de ugye az csak egy irányba működik. Mi meg hárman vagyunk. Ami egyikőnkhöz vezet, azon a másikhoz nem juthatunk át.
De hiszen.... bízol bennem? Én bízok benned. Akkor... hogy is jutottunk át az Üvegfalon? Rajzoltam ajtót... ti pedig kinyitottátok.
Akkor építsünk hidat... kőről kőre... Bizalom. Őszinteség. Megértés. Szeretet.... és ki tudja még mi minden, de meglesz a helye. Még akkor is ha sokáig fog tartani. De építünk. Együtt.


2015. augusztus 7., péntek

Aylorie

"Érezted?

Vettem egy nagy levegőt. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is mondjak. Csak azt tudtam, hogy hálás vagyok neki. Hálás, amiért egy újabb darabot visszakaptam az életemből. Egyre nagyobb bizalommal voltam iránta és már könnyebb is volt tényleg szeretet éreznem. Azt hiszem, hogy ezúttal óvatosabb volt az emlékkel, amit átadott. Egyrészt nem volt olyan intenzív, mint az első.... Másrészt meg... nyilván azért is, mert most szándékosan mutatott emléket. Tudatos volt és nem véletlen. 

- Igen. - Válaszoltam végül a töprengés után, mert arra jutottam, hogy felesleges rejtegetnem, bármit is érzek. Hiszen ezelőtt sokkal többet osztottam meg vele, ezt az első emlék bizonyította, akár tetszik akár nem.
Ay elmosolyodott.
- Örülök.... Szeretném veled újra megosztani az érzéseket.
Igen, ebben biztos voltam.. hogy vissza akar kapni. Mint mindenki.
Mélyen a szemembe nézett. Megborzongtam egy pillanatra a kék szemek csillogásától, de ezúttal nem csinált semmit. Egy röpke pillanatra azt éreztem, hogy jó lenne megfogni a kezét, de valójában ez nem lett volna jó ötlet. nem voltam még kész rá. Kicsit sajnáltam, hogy neki (és mindenki másnak) határt kell szabnia az érzéseinek, de én nem tudtam gyorsabban emlékezni.
- Szeretnél beszélni róla? - kérdezte.
- Beszélni róla? - kicsit értetlenül néztem rá, csak aztán jöttem rá, hogy komolyan beszélnem kéne róla. Ezt várná...
- Tudom, hogy most minden zavaros - folytatta - de ha kimondanál mindent... tudnék segíteni.
Lehetetlennek éreztem, hogy bármit is mondjak. Ezt nem lehet elmondani. Kifejezni szavakkal... vagy nem tudom. Hogy fogalmazhatnám meg, mikor még azt sem tudom mit érzek?
- Nem tudom, mit mondjak... - szólaltam meg.
Ay tejes nyugalommal nézett rám.
- Akármit. - felelte nyeglén. - Ami először eszedbe jut.
Aztán itt egy pillanatra megakadt és elbizonytalanodott abban, mit hozzon példának. Próbáltam a szemébe nézni, de inkább csak meredt valahova. Viszont így meg tudtam figyelni és most vettem csak észre, hogy nem teljesen kék a szeme. Középen mintha zöld árnyalatú lett volna.
Amikor végre felnézett, meglepetésemre teljesen kéknek láttam.
Gondolkodott még egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna, és láttam hogy elszánja magát, ám ekkor kopogás szakította meg a beszélgetésünket.
Elhúztam a számat, amiért megzavart minket valaki, de végül szóltam neki, hogy jöjjön be.
Meglepetésemre Sophie nyitott be. Most nem örültem neki annyira, de igyekeztem nem mutatni. Ay jelentőségteljes pillantást vetett rám, látszott hogy még kevésbé örül a látogatónak, de ez felbátorított hogy megtudjam miért is jött.
- Szia - köszöntem és láttam hogy erre Sophie megkönnyebbült egy kicsit.
- Szia, jó hogy itt vagy. - mondta és ez nagyon őszintének hangzott. Aztán bizonytalan pillantást vetett Ay felé, nem tudtam nem észrevenni, hogy hasonlóképpen nem örül, de ő ezt máshogy kezelte. Csak tudomásul vette hogy társaságom van, aztán nem törődött vele többet. Azt hittem azért mert tudja hogy mennyire jóban voltam vele. Meg fontosabb volt amit mondani akart.
- Claire... - kezdett bele, de azért elgondolkodott mit is mondjon. - Szeretném, ha velem jönnél.
- Menjek veled? - Kérdeztem vissza. Azért vártam volna némi magyarázatot. De Ay erőszakosabban közbe szólt.
- Hova akarod vinni? - egyértelműen nem kíváncsiság érződött a hangján és ekkor már kezdtek érezhetőek lenni az érzések is a "levegőben".
Megdöbbenve álltam közöttük, mert csak azt éreztem hogy nem tudom ezt a rengeteg mindent hova tenni. És nem akarok egyikőjük tulajdona sem lenni, hogy eldöntsék kivel legyek. Most éppen leginkább Ayé nem. Olyan ellenséges volt Sophieval, ami nem tetszett. Még akkor sem, hogyha most úgy érzem semmi közöm hozzájuk.
Ay szemében újra megláttam a zöld csillanást.
És megéreztem Sophie bizonytalanságát. Nem volt ellenséges egyáltalán, csak félt egy kicsit és aggódott. Aztán döntött...
Már nem hozzám beszélt, hanem Ayhoz fordult.
- Ethnek szüksége van Clairre. Nem azért kérem hogy jöjjön, mert el akarom venni tőled. - hallani lehetett a hangján a remegést. És egyből látszott hogy átlátta a helyzetet... talán már régebb óta mint én.
- Ethnek? - Ay hangja egyből megváltozott és csak egy pillanatra érezhettem az elbizonytalanodását, idegességét és félelmét, mert közben azt hiszem rájött hogy figyelek.
Mert mostmár figyeltem. Valami nem stimmel de azt hiszem erre nem most fogok rájönni.
- Igen Ethnek.
- Miért ő él?? - Sophie erre meglepődött... nem csak érezni, látni is lehetett.
- Igen... él. - válaszolta, de hangja egyenes volt. - Miért nem gondoltad hogy meggyógyul?
- De... persze. - Ay visszavett a harsány hangneméből. Szinte majdnem suttogott, de csak azért válaszolt hogy mondjon valamit.
A kettejük között kialakult beszélgetés kis szünetében megpróbáltam Sophiera figyelni. Érdekesen alakultak a dolgok és ő még nem zárta el előlem az érzéseket. Hátha valamiből megtudhatom miről van szó. Egyáltalán.
Próbáltam elgondolkodni Ay indokain, de arra jutottam hogy ő most nem akar több érzéssel terhelni, mint amit így is kaphatok. Sophie pedig... hát mondjuk nem mintha az ő érzéseivel többet tudnék kezdeni. Talán majd egyszer...  de addigra Ay érzéseit is megismerem, meg mindenkiét. Nagyon remélem.
Sophie éppen tétovázott mondjon-e még valamit erre a gondolatsorra, vagy hogy hogyan folytassa amibe belekezdett. mondjuk engem már nagyon érdekelt mire megy ki a játék.
- Teljesen felépült. Csak Clairre vár.
Hangja határozott volt. Egyértelmű volt mit jelentenek a szavai, mégis az érzései szerint valami nem stimmelt. Nem hazudott, vagy ilyesmi... csak nem stimmelt.
- Sophie, megyek veled. - szólaltam meg. Úgy tűnt ez a leggyorsabb módja annak, ha meg akarom tudni mi történik körülöttem. Még akkor is ha nem ismerem az ő szándékait. Ay elég konkrétan megmondta mit vár tőlem.
- Szerintem ez még korai... nem lenne jó... ötlet. - szólalt meg Ay, de most nyugodt volt a hangja.
- Claire, kérlek gyere velem. - nézett rám Sophie, ő is nyugodt volt, de éreztem hogy gyengébb lenne Ay akaratánál. Aggodalom fogta vissza az érzéseit. Azt hiszem talán emiatt maradtam a döntésem mellett. És ezt valószínűleg ő is tudta.
- Megyek.
- Claire.. - próbált még Ay megállítani, de már egy ideje elvesztettem a szeretetet amit éreztem iránta, tudtam függetlenül dönteni.
- Ay, megyek. - jelentettem ki. Azzal elfordultam tőle és követtem Sophiet.

- Ez mi volt? - szedtem össze a bátorságom, hogy megkérdezzem Sophiet, miközben már a lépcsőn mentünk lefelé.
Sietett nagyon, de tudtam lépést tartani vele. Mögötte haladva a szőke lófarkat láttam csak, egy ideje az arcát már nem.
Most megállt a lépcső alján és rám nézett.
- Nem tudom. - mondta nagyon komolyan. - Én sem tudom. De azt hiszem jobban szeretném tudni, mint te.
- Ez nagyon idegesítő - fintorodtam el.
- Mármint?
- Az hogy körülöttem mindenki tud nagyjából mindent. Rólam, egymásról, erről... - mutattam körbe a kastélyon. - én meg senkinek nem tudom a szándékait, és nem akarom ott találni magam, hogy valaki éppen azt használja ki, hogy nem emlékszek.
- Hát én nem fogom. - vágta rá kicsit idegesen - és ha tudni szeretnéd, az én célom az hogy emlékezz. de ha nem tudsz, akkor is legfőképpen az, hogy találd meg újra a helyed itt. Az számít majd a legkevesebbet, hogy addigra én hol leszek az életedben.
- Hm. - Meglepődtem. Nagyon.
- Mi hm? - kérdezett vissza, nem igazán hagyva hogy átgondoljam mit akarok gondolni. Vagy hogy mit gondoljak a válaszáról. Valamiért abban viszont biztos voltam hogy nagyobb biztonságban éreztem magam most mellette, mint egyáltalán bármikor, mióta felébredtem.
- Csak köszönöm, hogy őszinte voltál.... Valahogy Ay... kicsit másképp kezeli ezt a helyzetet.
- Máshogy. - állapította meg ő is.
Bár nem akartam kihasználni az őszinteségét, de most fontos volt, hogy átlássam a helyzetet.
- Mit gondolsz Aylorieról? - szegeztem neki a kérdést.
Gondolkodott kicsit, de aztán még nem válaszolt.
- Gyere, ezt később lesz időnk megbeszélni, miután már átértünk.
- Át? Hova? - lepődtem meg megint.
- Calsiába. - Azzal elindult át a csarnokon a kapu felé. Egy pillanatra még sokkolódva álltam aztán utánafutottam. Maga a válasz nem lepett meg... csak.. Ay eddig ígérgette, most meg jön Sophie és csak úgy átvisz.

Ahogy kiléptünk a kapun, nagyon határozottan indult el az erdő felé.
- Voltál már át azóta...? - félt kimondani.
- Nem, még nem voltam. - mondtam a legnagyobb természetességgel.
Egy kis meglepetést láttam az arcán, de nem kérdezett mást.
Hamarosan beléptünk az erdőbe. Ezt a kis ösvényt már ismertem, ezen indultam el múltkor is. Pár kanyar után meg is pillantottam a csavart törzsű fát, ami múltkor annyira tetszett.
- Azt hiszem egyszerűbb akkor ha az Első Átjárót használjuk és nem függetlenül megyünk.
- Tessék???
- Basszus ezt nem hiszem el... - lett hirtelen dühös - Ay hihetetlenül elhanyagolta hogy mit kéne megtanulnod a világról... miért is nem én kezdtem bele...
Aztán egy pillanat alatt megnyugodott, és éreztem hogy amúgy sem rám volt dühös. Velem végig türelmes volt míg magyarázott.
- Az Első Átjáró az Alv-vlorin fa. Aki még sosem járt Calsiában, annak a fa segítségével kell átlépnie. Az első átlépéskor megkapja tőle a képességet, hogy bármikor és bárhonnan újra Calsiában lehessen. Tulajdonképpen neked ez a képességed már meg van, de egyrészt nem szeretném ha elsőre elvesznél amiatt hogy kísérletezünk, erre időnk sincs igazán.... másrészt meg....újra érezned kell, és így a legkönnyebb neked is. És legalább biztosan egy helyre kerülünk, ha együtt érintjük meg a fát.
- Hát... oké. Ez jó bonyolult.
- Egyáltalán nem az ha megérzed. Gyere.
Odasétáltunk a fához.
Még mindig annyira gyönyörű volt. Ámulva hajtottam hátra a fejem és néztem bele a fa koronájába. Aztán egy csavarodást követve lassan visszavezette a szemem a törzsére. Így először nem is figyeltem Sophiera. Csak a barázdákat csodáltam.
Ő türelmesen várt, hogy mikor engedi el a figyelmemet a fa.
Mikor végre ránéztem szeretetet láttam a szemében.
- Ilyenkor annyira aranyos vagy. - jegyezte meg csendben, és úgy éreztem magam mint egy kisgyerek aki minden újdonságot megcsodál, megfigyel.
De ő kedves mosollyal nyugtázta ezt a cselekedetemet és türelmesen várt. Kicsit talán nem is bánta. És megint éreztem a biztonságot... a megértést.
Kicsit még álltunk egymással szemben, aztán láttam hogy nemsokára megtöri a kis nyugalmat köztünk.
- Tedd a fa törzsére a kezed. - mondta csendesen, még mindig mosolyogva. Szemével követte ahogy a kezemet a fa törzsére helyezem. Kicsit féltem hozzáérni... De aztán kicsivel a zöld barázdák felett a kék törzsre raktam a kezem. Fura borzongás futott végig a kezemen, de nem mondanám hogy kellemetlen lett volna.
Sophie nyugodtan várta hogy mi történik aztán mikor rá néztem láttam a szemében, hogy félnem nem kell semmitől. Csak...
Lassan megmozdult ő is. Közelebb lépett hozzám és felemelte a kezét, hogy ő is a törzsre tegye. Pár pillanat múlva megértettem, hogy ez nem egészen pontos így.
Tétovázva nyúlt a kezem felé és még egy pillanatra elbizonytalanodott hogy rátegye-e az övét. Aztán finoman megérintett és ráfektette a tenyerét teljesen. Az ujjaink felváltva értek a törzshöz. Bármennyire is félt hozzám érni, most olyan nyugodt volt ez is. Éreztem rajta is.
Csak egy pillanatig tartott mindezen gondolkodni, mert aztán éreztem hogy történik valami. A fa törzse mintha mélyül volna a kezeink alatt, mintha elfolyósodott volna, úgy kezdte körbevenni az ujjainkat, aztán az egész kezünket. Mikor a csuklómig ért a kék fatörzs már csak éreztem hogy körbeveszi... de látni egy pillanatig nem láttam semmit. Aztán hirtelen azt éreztem, hogy olyan energia száguld át rajtam ami egyszerre folyik az ereimben és egyszerre hálózza be az agyamat. Újra láttam magam előtt a kezemet a fán, de nem Sophie keze volt a másik ami összekulcsolódott vele, hanem Italié... aztán villanás, hatalmas fehérség... éreztem ahogy utazunk... külön éreztem a lelkeket együtt... felváltva Sophie és Itali...
Végre talaj volt a lábam alatt, de homályosan láttam csak... Itali kérdezgette jól vagyok-e, hányingerem van? Feküdjek csak le, akkor kicsit jobb lesz...
Lassan elfeküdtem, és odatérdelt mellém. Megfogta a kezem. Sokszor elmondta hogy nyugodjak meg már itt vagyunk.
Lassan... nagyon lassan tisztult a kép, és akkor láttam csak, hogy nem Itali, hanem Sophie ül mellettem és szorítja a kezemet aggódva. Körülöttünk a fák, és nyugalom. "



2015. augusztus 5., szerda

Lovasról

kicsit utólag.

Jó pár nap eltelt már azóta mióta hazajöttem, de még mindig nem felejtettem el az érzést -ahogy- eljöttem. Az a tipikus elmúlt valami... érzés. Tavalyról már ismerős, most mégis egészen más. 
Ez a nyár amúgy is arról szól, hogy mindig megyek... de most valahogy nem is bírnám ki egy helyen. 

Kis kitekintés, de most is elvágyok. Ezt nehezen értik meg a szüleim. Jó itthon... nem is azt mondom... csak vannak, amik fontosak nekem vagy akik fontosak és ha más nem.. azt hiszem nyáron olyan jó hogy ráérek... hogy rájuk érek. Év közben meg majd újra a mókuskerék, vagy most rosszabb, majd lesz valami. Most ők hiányoznak, most sok minden más hiányzik, mint aminek reálisan kéne, és ezt akkor sem tudom letagadni, ha akarnám. És ez most így jó nekem. Sajnos a családomnak nem biztos.... de rájöttem hogy ezt már elmagyarázni úgysem tudom. És felesleges is. Azt is, hogy az ismerőseim, barátaim igenis hozzám tartoznak és ezt el kell hogy fogadják. 
De mások vagyunk. Néha annyira úgy érzem, hogy nekik soha nem volt hasonló érzésük és soha nem élték át azt, hogy valaki hiányzik, valaki fontos... a családon kívül. Lehet hogy megértenék ésszel, de nem értenék meg szívvel, újra és újra furán néznék, hogy miken gondolkodok. Illetve... ehhez szokjak hozzá, mert így lesz ezután is. Csak lehet hogy már egyre kevésbé veszem majd a szívemre. És hagyom magam lelkesedni azért amiért én szeretném. Nem nekik kell... végülis... élni az én életem... (ha olvasnák ez visszacsap... akkor miért nem nézem már mi lesz velem a következő évben? Újabb nehéz téma, majd máskor máshogy.)
Úgyhogy lelkesedek például a lovakért. És ahogy eddig, úgy most is a távozásban benne van a búcsúzás. Innen is úgy jöttem el, hogy elköszöntem a lovaktól... ki tudja mikor megyek vissza egyáltalán. Következő lovastábor? 

Másoktól nem is tudtam elköszönni így, mint a lovaktól, lehet ez azt jelenti, hogy nem lesz az egy év? De ki tudja... Most nem látok előrébb.

Nehéz volt összeszednem hogy írjak róla, mert.... nehéz volt. Bár elsírtam magam, amikor elköszöntem a két pónitól, akikkel év közben dolgoztam, utána mégis hamar elfelejtettem, hogy mennyire fájt. Pedig csak lovak.Vagy mégsem... külön kis személyiségek úgy gondolom.

Mint tavaly, idén is tele volt a tábor kézműveskedéssel, a résztvevőknek lovaglással, nyugalommal és segítséggel. De valahogy az egész _egész_ volt. És mintha mégsem kellett volna csinálni semmit. 
A legnagyobb természetességgel állt fel az ember az asztal mellől, mert _csinálni_ kell valamit. Hogy éppen mosogatni (idén ugyan nem sokat, mert volt más aki helyettem megcsinálta) vagy elpakolni, vagy utolsó napokban kint a lovak körül segíteni (trágyázni, söpörni, talicskázni, útmutatást adni az új gyerekeknek) az szinte mindegy volt. Felálltam, csináltam. Soha nem azzal az érzéssel, hogy "nemár nem hagynak leülni." 
Bárcsak mindig ennyire könnyű lenne segíteni itthon is, de nem tudom megmagyarázni ez miért más.
Vagy hogy az egész hangulat miért más. És nyugodt... és természetes.
És néha csak körbejárni... megsimogatni a lovakat... bújni hozzájuk. (Persze csak, aki engedi.)

Tavaly is és idén is voltak újak. Lovak.

Tavaly csak nevelni kellett, idén már bármelyik táborozó felülhetett a szürkére.

Idén ketten is voltak. Egyikőjük nyugodt, picit nevelni kell, leginkább az ott végzendő munkára. Még el lehet kényeztetni, de nem kéne... a kis Pufi (: nemám...

Másikójuk 3 éves csikó... Persze hogy ő volt, aki felkeltette a figyelmemet és miatta kicsit beleláthattam az igazi szellemi munkába is. Alapokról kell kezdeni a tanítását... _tényleg_. 
Csak 3 napot láttam a kezdetekből, ezalatt rengeteget tanult. Okos és nyugodt, ahhoz képest hogy mén és hogy fiatal. Keveset hisztizett az biztos, nagyon hamar "kezes" lett. Egyáltalán nem volt se makacs, se ideges, se veszélyes, se dühöngő... akármilyenek is lehetnének a fiatalok. És szívbajos se. Úgy tűnik legalább sose bántották. Nem volt annyira rossz helyen, csak tanítani kell.
Sok mindent tapasztaltam meg így, ami hasznos nekem és tanultam megint új dolgokat. Bár azt nem mondanám, hogy bármit is meg tudnék belőle ismételni, de most nem is az a fontos.
Hanem hogy beleláthattam a munkába. 
Személyes sikerélményem, ami szintén emiatt a munka miatt volt, hogy át tudtam adni egy simit a feketének. Ez elsőre könnyen hangzik, mert hát azt írtam hogy nem ideges ló, hozzá lehet nyúlni. Persze, lehetett... de elhúzta a fejét, így már nem is igazi egy simogatás, ha nincs hatása. Aztán pár nap után már az emberi érintés sem volt neki idegen, hagyta... simogattam egy két percig. Na ez volt az igazi. 
És az sem volt idegen, hogy vezetik. Az sem, hogy rácsatolnak mindenféle szerszámot, az sem hogy azt kérik, hogy ügessen, hogy lépjen, vagy hogy megálljon. És az sem, hogy ne akarjon a kör helyett egyenesen menni. De mindezt szép lassan. Meg azt is, hogy meg lehessen pucolni. És okos, és megtanulta. Megtanulja.
Tőle úgy köszöntem el, hogy legkésőbb egy év múlva... meglátom mennyit tanult. Sokat fog.

Hát valahogy így volt. Jó volt. Nyugalom volt.

És aztán utaztam... 
Ami fura, hogy még az utazás is izgalommal tölt el a nyáron, az, hogy megyek valahova. 
Lovas után éppen haza. És most éppen itthon... aztán nem sokára újra máshol.

2015. augusztus 4., kedd

Erdőség


Kirándulás 2.0. Vagy mondhatnám úgyis, hogy egy újabb nap amikor felfedezünk. Új úton indultunk erdőbe, egy céllal: megmászni a kilátóhoz a hegyet (:

Útközben ettünk szedret (: jóól megkarcolgatta a lábam, hát ezt nem lehet elkerülni ha valaki szeretne hozzájutni a csemegéhez (:


Útközben megcsodáltam megint az erdő apró szépségeit. A pici napfényfoltokat a fák között (: 

Voltak vicces benyomások is, mint például az a 16 állomásos tornapálya, aminek az első három állomását volt szerencsénk érinteni. Első állomás pulzusmérés.... séta a második állomásig XD hát jó..
Második állomás: jó itt már történik is valami, pici rugózásos gyakorlat, majd óriáslépésekben séta a harmadik állomásig. Hmm.... 
Harmadik állomás: törpejárás. Majd lassú futás-gyaloglás felváltva a következőig.
Na itt azért kezdtem megérteni, hogy milyen fokozatosan van felépítve ez a kör... bár elsőre nevettünk rajta sokat.

Aztán láttam őzet is (: egyet, elsuhanni.


A kép megtévesztő.. valójában csak 1,4 km. de van fölötte Kék Hold (:

Vannak pöttyös fák (:


Meg színezni való levelű növény (:


Aztán az egyik fordulónál szétváltunk. Gondoltam, hogyha látom a kilátót, akkor rövidítek. Ez lett az én vadvizslatásom a mai napra. 
Még a kiscsapat riasztott fel egy őzet, ami előttem az úton átfutott. De láttam, hogy merre. Megálltam, figyeltem. Osontam az úton amikor még lehetett nem zörögve közlekedni. Megállt, figyeltem. Egyszer rám nézett és nyugodtan sétált el. Utána beléptem én is a füves bozótos terültre, már lehetetlenség volt csendben maradni. 
Megkerestem a saját kis ösvényem, kerülgetve a keresztbe dőlt fákat, átlépkedve a szúrós szederágakat és néha átmászva egy-egy alacsonyabb ágon. Aztán felértem, és meg is találtam a kis ösvényt. És a kilátót.


NaplemenTés kilátás



És a szivárvány piknik (: mindenki megtömte a kis pociját, vagyis elpusztítottuk amit magunkkal hoztunk, megkönnyítve azok dolgát, akik a hátizsákot cipelték.


Visszafelé történt hogy a szűk ösvényen libasorban sétálgattunk lefelé. Mögöttem Kriszta "Te Csabi, ezt miért csinálod?"
"Hát azt hittem nem érzed, nem reagáltál... *röhög* mások ilyenkor már csapkodnak" 
A fűszál 20. találkozása Kriszta nyakával.

Aztán lefelé a gyerekek rókáztak. *rókásat játszottak
Előre szaladtak, elbújtak egy bokor mögé és megijesztettek minket. 
Utolsó alkalommal: Csabi a térdein támaszkodva marad.
"Anya gyere idee..."
"Jajj Csabi mit kell nézni? valami bogár vagy... sikló" - Csabi meredten néz a kisterpeszénél a földre
"Jajj Csabi, ugye nem állat?"
Csabi félig röhögve... "Anya, szerinted ez egy állat?????" 
pedig csak a szederinda nem engedte el a zokniját...

Szerinted ez egy állat??

Höhö

Sötétedett, de azért még egy virág (mire rájöttem, hogy összecsukódott virág... fura is volt, hogy mintha felfelé nem így nézett volna ki) 


Kis facsoport


Búcsú naplemente (cseppet digitális zoooom... ): ) de talán annyira nem rossz...











2015. augusztus 3., hétfő

Sziklarengeteg

Fák. Kövek. Sziklák. Calsia feeling.... és persze találtam két gubacsot. Hmm.. nem tudom miért csak az jut eszembe hogy mit is lehet faragni belőle...