2016. október 3., hétfő

Út a Meseerdőbe


Sok szeretettel ajánlom Tündinek és Gergőnek, akik végigkísértek a „Közép-Dunántúli Piros” túra ezen útvonalán. A mese, amihez annyit ötleteltünk (:

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer három tünde. Békésen éltek a falujukban, időnként járták a környéket és megfigyelték a természetet, vigyáztak a fákra, virágokra, állatokra. Tundie, Gery és Claire nagyon jóban voltak egymással, gyakran tervezték együtt a napjukat, hogy meglátogassák a különleges barlangot a hegy belsejében és együtt csodálják a fénylő vizet.

Egy nap Tundie titokzatos jelet talált belevésve egy fába nem is olyan messze a falutól. Szólt is a többieknek és együtt vizsgálgatták. Gery volt az, aki meglátott még egy hasonló jelet egy másik fán is. Majd még egyet és még egyet. Arra jutottak, hogy valaki okkal hagyta ezeket a véséseket. Kíváncsiságuk addig terjedt, hogy másnap reggel bepakolták a zsákjukba a napi élelmet és vizet, majd elindultak felderíteni meddig vezetnek a jelzések. Átsétáltak a kis falun, el a fémesen csillogó sárkányos szobor mellett, mígnem elérték a legutolsó rezidenciát.
A falu szélén álló kastély kertjéből indultak. Biztos léptekkel haladtak az ösvényeken… egészen addig, amíg újra az első jelzésnél ki nem kötöttek. Teljesen biztosak voltak benne, hogy az ösvénylabirintuson kívül is vezetnek tovább a jelzések, így hát megálltak egy pillanatra és végiggondolták, hogy hol fordultak a rossz irányba. Újra elindultak az ösvényen, pontosan követve jelzést jelzés után. Az egyik kanyarnál észrevettek egy vékonyka kis fát, amelyik már ki is nőtte a belevésett jelet. Nem csoda, hiszen ez egy olyan kis fácska volt, ami egy nap alatt akár métereket képes nyúlni. Ha pár nappal később indultak volna el a jeleket követve, akkor most azt hihették volna, hogy ennyi volt az összes jel és nem veszik észre ezt az egyet, ami tovább vezeti őket. De így viszont elindulhattak felfedezni a falun túli erdőséget. Már az első emelkedőnél újabb és újabb ismeretlen fákat pillanthattak meg, errefelé még sosem jártak. 
Aztán pár lépés múlva torkukon akadt a szó. Egy kis dombos tisztásra értek ki. Finom barnuló füvek lengedeztek rajta, és ahogy sétáltak lefelé a domboldalon egy magas kő asztalt pillantottak meg. Mintha csak Narniába csöppentek volna. Itt a kőasztal mellett tartották első pihenőjüket, holott még alig indultak el a hosszú úton. Megették reggelijüket és beszélgettek. A biztonság kedvéért hozták magukkal a kis térképüket, hogy bejelölhessék merrefelé is járnak éppen. Ott üldögélve már látták is a következő kis jelet, így nem volt nehéz újra elindulniuk. Persze ekkor még nem is sejtették, hogy mennyi varázslatos dolog vár még rájuk. Bár a kis térkép nem jelezte, hamarosan egy magányos toronyhoz érkeztek. Felnézve rá, el sem tudták képzelni, hogy hol van a teteje, hogy milyen magasságig ér fel az égbe. Apró ablakocskák nyíltak minden oldalról és barátságosan hívogatták őket. Biztosak voltak benne hogy nem tudnak felérni a leges legtetejébe, de kíváncsiak voltak, hogy milyen odafentről látni a világot, gondolták pár emeletet felsétálnak a lépcsőkön és majd onnan szemlélik a tájat. 
El is indultak felfelé, azonban két lépcsősor után véget ért az útjuk. Meglepődve vették észre, hogy felértek a torony tetejére. Mégis hogy lehet ez? Csak nem egy elvarázsolt toronnyal van dolguk? Az első ámulat után kitekintettek a torony falán túlra. Innen fentről szépen látszott, hogy minden irányból a toronyhoz vezet az út. El sem lehetne téveszteni. 
A fák mögött egy aprócska bánya látszott, és törpök tologatták a talicskákat a sok-sok kibányászott drágakővel. Álltak pár pillanatig a toronyban, amíg a szemük meg nem jegyezte a látványt, aztán csináltak pár varázsképet magukról, hogy megmutathassák majd az otthoniaknak is, hogy fent jártak a toronyban.
Persze aztán el kellett újra indulniuk és az útjuk közvetlen a bánya mellett vezetett. Láthatták a törpöket közelről is, de séta közben a másik oldalukon meg gyönyörű erdő húzódott. A jeleket követve, egy kis pocsolyató szélén egyensúlyozva besétáltak ebbe az erdőbe. Időnként egy-egy madár suhant el a fejük fölött, és hallottak titokzatos hangokat is az ég felől.
Elég nagy a légi forgalom errefelé... – jegyezte meg Gery.A többiek elnevették magukat és elkezdtek találgatni, hogy vajon mi is az, ami ilyen fura hangokat adhat ki. És bármennyire is hasonlított, bizonygatták, hogy sárkányok már nem léteznek….

Meglepődve tapasztalták, hogy egy kerítéssor mellett haladnak. Házat, kastélyt nem láttak sehol mégis a kerítés ott volt. Emellett elhaladva értek ki ismét egy hatalmas mezőre. Elnevezték a Végtelen Füvek Tengerének. 

A Fűtengerben magasodtak azok a fehér sziklák is, amiket a törpök az erdő túloldalán fejtegettek. A saját szemükkel is láthatták most már a kikandikáló kristályokat a fehér tömbökből. Gery és Claire kerestek egyet-egyet maguknak, hogy elvigyék emlékbe. Ahogy felemelték a kis darab köveket azok kicsúsztak a kezükből és valami varázslat hatására a levegőben összetalálkoztak. Pontosan illettek egymáshoz. A két fiatal tünde egy pillanatig még ámulva csodálták a varázslatot aztán, ahogy látták, hogy múlóban van, a kövekért nyúltak. Mindketten eltették az egyik felét a köveknek. Tundie is keresett magának egyet emlékbe, aztán haladtak tovább, át a Végtelen Füveken. Errefelé nehéz volt a jeleket követni, mert nem volt túl sok fa, amibe bele tudták volna vésni őket… De végül mindig megtalálták a helyes irányt. Valahol közel a domb aljához Gery hátrafordult, hogy visszatekintsen az útra ahonnan jöttek. Tényleg úgy hullámzottak a füvek mintha csak valami tenger lenne.
 - Nézzétek! – kiáltott fel – Látjátok, ahogy itt hullámzik a Tétisz tenger? – kérdezte csillogó szemmel.
A társai pedig csak bólogattak és ámulva nézték a füvek csodáját.

Csendben sétáltak utána tovább. Kicsit meglepődve haladtak el egy-egy magányos házacska mellett, de végül is az útjuk nem vitt be semmilyen faluba. Ehelyett egy meredek domboldal tetején találták magukat. Az első nagyobb próbatétel. Látszott a kis ösvény, amin haladniuk kellett, hát nekivágtak. Itt volt az ideje, hogy szépen lassan, egymást segítve haladjanak. Gery időnként a meglepetés erejével rugdosott le a domboldalon egy-egy követ.
Miért csinálod? – kérdezte Claire
-  Mert szeretem hallgatni, ahogy legurul.
Legközelebb már Claire is megállt egy pillanatra, hogy hallgassa a pattogó kis kövecskék ritmusát. Aztán mindannyian leértek a völgybe, de nem volt idejük megpihenni, az ösvény máris vezetett felfelé, kanyargósan az erdőbe. Ezen felfelé menet Claire és Gery kicsit lemaradtak, de végül utolérték Tundie-t, aki csak akkor fordult meg, amikor ők kiértek a fák közül. Tátva maradt szájjal állt előttük és ők is csak akkor értették meg, hogy miért állt meg, amikor megfordultak…. Gyönyörű sziklafal emelkedett a fák mögött. Valahol ennek az oldalában ereszkedtek le az imént…. Percekig csodálták a látványt…
Újabb Varázsképeket készítettek róla, majd úgy indultak tovább, hogy megbeszélték, nemsokára pihenőt és ebédet tartanak. Viszont azt nem sejthették, hogy ez az ebéd el fog tolódni egy kicsit. Kicsit sokat. Ugyanis az egyik kanyar után elvesztették a jelzést. Találomra indultak el, bár Tundienek volt egy megérzése az útiránnyal kapcsolatban, aztán végül a bal felől lévő út mellett döntöttek. Sétáltak egy ideig, de vésés sehol. Volt útközben egy bokorcsoport, azt meg két oldalról kerülték, csak az újdonság kedvéért, majd úgy tűnt lassan zsákutcába érnek. Körbe mindenhol bokrok és fák, de elkezdett eltűnni az út. Most mi legyen? Ekkor zörrent meg mellettük a bokor és hallották, ahogy valami elcsörtet. Biztos egy őz volt…. mi más lehetne? Ez eldöntötte a kérdést, miszerint menjenek vissza vagy megpróbáljanak átvágni a bokrok között. Visszafelé biztonságosabbnak tűnt.
Nem is kellett olyan sokat menniük, amikor is volt egy elágazás. Úgy tűnt, hogy ez arra az útra vezethet rá, amiről letértek. Próba cseresznye, hát elindulnak rajta, hátha találnak egy jelet.
És ott volt. Egy kanyargós füves utacska, sorban a jelzésekkel. Így hát mikor felértek a következő domb tetejére, elérkezettnek látták az időt egy kiadós ebédre. Leterítették a köpenyeiket és nekikezdtek a falatozásnak. És a tanakodásnak, hogy meddig is fognak elmenni. Claire szépen felrajzolta a térképükre, hogy merrefelé is haladtak eddig. Tundie úgy tippelte, hogy ha még kétszer ennyit sétálnak és megtartják az irányt, akkor estére egy másik tündetelepülésre fognak érni. Castlecastle-be. Legrosszabb esetben is ott még találnak helyet, ahol megszállhatnak egy éjszakára.

Úgyhogy ezzel a biztonságos gondolattal indultak tovább a jelzés mentén. Kezdték ugyan azt érezni, hogy fáradnak, de hajtotta őket a kalandvágy és a kíváncsiság. Persze újabb különös útviszonyok nehezítették a haladást, de ez sem törte le a lelkesedésüket, hiszen gyönyörű volt az erdő. Megint csak egy lejtős útszakaszon haladtak, fákba gyökerekbe kapaszkodva tudtak csak előrébb jutni. 
Az őszi levelek jócskán borították a földet, kicsit csúsztak is, úgy hogy vigyázni kellett. Mikor végül leértek a völgybe, akkor a kiszáradt meder mellett vezetett az útjuk. Kicsit feljebb ugyan, hogy ez adhasson lehetőséget Gerynek újabb kis kövek legurigatásához. Ilyenkor egy pillanatra csend lett körülöttük és csak a kis kövecske pattogását lehetett hallani. Utána meg ágak recsegését, amikor bolondosan az elszáradt faágakat ragadta meg és tördelte. Így haladták át ezen az erdős részen. Mondanom sem kell, hogy jó hangulatban telt a sétájuk. Persze ha már egyszer lejtő volt, akkor emelkedőnek is kell lennie. Majd újabb füves tisztásnak, újabb lejtőnek és újabb emelkedőnek.
De a változatos útviszonyok közben is jutott idő arra, hogy megfigyeljenek egy-egy gombát, virágot, hallgassák a madarakat és csodálják az erdőt. 
 
Miután kiértek a fák közül már csak a végtelen füvet láthatták úgyis.  A dombok egyetlen ponthoz vezettek a legmagasabb domb tetején. Először nem voltak benne biztosak hogy arrafelé kell menni, de az az egy-egy fa, ami a fűtenger közepében állt véséssel volt felruházva. Megint. Claire meg is jegyezte, hogy biztos azért vezet errefelé az út, az ösvény, mert csak itt voltak fák, amikbe lehetett jelet vésni. Claire logika. És még az idő is kedvezett nekik. Ez így volt kitalálva, hogy a felhő pont addig takarja el a napot, ameddig ilyen nagyon nyílt terepen haladnak.
Egyenesen nekivágtak a Fűóceánnak, egyenesen fel a legmagasabb domb legtetejére. Ekkor látták meg, hogy egy lovas közeledik feléjük. Barna herceg barna lovon. Udvariasan köszöntek, és mint ahogy az az utazókkal elő szokott fordulni, kicsi volt a világ. Ő is Iszkáról lovagolt el idáig. Persze egészen más irányból, de hát lóval nem lenne egyszerű tanösvényeken közlekedni.
Már éppen csak elköszöntek, amikor Claire még egy utolsó kérdéssel fordult a lovashoz.
-          Hogy hívják a lovad?
-          Herceg. – válaszolta a herceg.
-          Hát persze. (:
Nevetve mentek tovább. Tundie pedig megjegyezte „Figyelj, nem is a lovas nevére volt kíváncsi”. Hát persze hogy nem. Herceget bárhol találhat az ember… Herceg nevű lovat?  Nem sokat.
Vidám hangulatban értek fel a domb tetejére. Tundie a sikertől fellelkesülve felállt a domb legmagasabb pontján lévő sziklára és kezeit a magasba tartva ujjongott az örömtől.
Lélegzetelállítóan szép volt a környék. Belátták a környező összes tündefalvat és települést. Látták Iszkát és Castlecastle-t is, már nem olyan messze. Csak álltak és gyönyörködtek a látványban. Aztán meglepődve vettek fel a földről egy kis tárgyat, amit sétálgatás közben találtak a fű között. Talán a herceg hagyta el a pecsétjét. De tetszett nekik a szép faragású, hibátlan tárgyacska így hát magukkal vitték a pecsétet.
Mikor ismét útra keltek, eldöntötték, hogy leereszkednek teljesen a völgybe. Úgy tűnt, hogy így meg tudják kerülni az előttük magasodó dombot és nem kell újra emelkedőn fáradniuk. Persze megint csak utólag derült ki hogy jól döntöttek. Egyrészt mert gyönyörű kis ösvényen haladtak, egészséges zöld füvek vették őket körül, 
harmadrészt pedig, amikor egy nem várt emelkedő tetejére értek, kiderült, hogy a domb másikoldala egy meredek sziklafal. Azon pedig nem tudtak volna egykönnyen lemászni. Nem tudom szavakkal körbe írni, hogy mennyire szép volt a környék amerre felé haladtak. Mind az erdőben, mint a domb tetején. Már ment lefelé a nap, de alig láttak belőle valamit, hiszen a jótékony felhő még mindig takarta. Most is tudta a természet, hogy mikor kell felfedni a napsugarakat. Amikor az Aranyló Füvek tengerén haladtak át. Abban a pillanatban látták az összes aranyat szétterülni a környéken. 
Könnyed szellő mozgatta a végtelen rétet és szinte cirógatott a meleg, barnás színével. És újabb szerencse is köszöntött rájuk, láthattak őzeket, csendben megálltak egy emelkedőn és figyelték őket ameddig el nem futottak.
Tehát a nap már lemenőben volt, a település pedig egyre közelebb. De elérkeztek a nap egyik nehéz pontjához is. Megint csak meg kellett, hogy álljanak, és eldönteni, merre tovább. Át egy újabb dombon, vagy elsétálva mellette fog folytatódnia jel?
Ezúttal viszont kettéváltak útjaik. Abban biztosak voltak, hogy akármerre mennek találkozni fognak a túloldalon valahol. Claire és Gery a „dombon át”-ot választotta, Tundie pedig elsétált a domb aljában. Később persze ez volt az a döntés amire Claire nem volt büszke. Hallgatnia kellett volna az idősebb Tündére, de ha másért nem, akkor összetartásból nem szabadott volna szétválniuk. A dombnak ugyanis ismét egy meredek szilafal volt a túloldalán, apró köves kis ösvénnyel az oldalában. Ketten lassan megküzdöttek vele, de már a sziklafal felénél láthatták, hogy Tundie ott várja őket a sziklafal aljában. Ő választotta a könnyebb és nyugodtabb utat. Amikor végre leértek, Tundie aggódóan állt előttük, és megígértette velük hogy soha, de soha többet nem csinálnak ilyet. Soha többet nem csinálnak ilyet. Mindig együtt maradnak legközelebb. Nem hagyják el egymást. Ezt ott a sziklafal tövében megfogadták, teljes szívükből.
Ez volt a napjuk utolsó kihívása. Fáradtak voltak ugyan, de a lemenő napot követve lassan, de biztosan beérkeztek Castlecastle városába. Csendesen sétáltak be a szürkületben és keresték meg a fogadó épületét. Mindannyiuknak jól esett leülni, és finom gyümölcslevet kortyolgatni egy jó beszélgetés mellett. Itt volt az ideje eldönteni, hogy elég volt-e a kalandból mára. Vajon vezetnek még tovább is a vésett jelek? Ha igen, akkor az egy másik történet lesz…

The End


És ami még kimaradt….:

Bogarak (mert Tundie nem szereti őket), néhány sáska, a kastély idegen vendégei, két másik pecsét, Hófehérke almája (pedig csak úgy lett volna teljes a mese… Törpék, Barna herceg és az alma), néhány őzike, bordós levelű szép növények, még néhány kőgörgetés, tanösvények és az ülőgarnitúráik, egy zöld jelzés, egy lőtér és a robbantás veszély tábla, egy focipálya és esti alvó lepke, meg talán néhány domb és lejtő és meredek és emelkedő….

2015. november 13., péntek

Még egy hét a nyár

Pont azelőtt hagytam abba az írást, hogy o.n. gépe megérkezett.
Egészen pontosan ott hogy már kint voltunk a repülőtéren. Pedig aztán volt egy második hét.

Izgalmasan kezdődött, mert
 - megismertük Magdit
   - próbáltunk jegyet venni Bécsbe *Linzbe
     - ettünk otthon összemozaikozott spenótos lasagnát 
*gondoskodás 1.0*
        - vártunk a sorszámra késő este *éjszaka
          - hallgattunk rengeteg Japánból hozott emléket
            - mentünk haza viharban, zuhogó esőben
              - aludtunk ébren és álmatlanul és "együtt"
               - ébredtünk fel, és rohantunk mert "végre elaludtunk"
                 - kerestük a nem létező vonatot (vagy vágányt? ;) )
                   - kerestünk kv-t, kakaós csigát, vizet és mindezt 3ból 3 helyen
                     - aludtunk végre rendesen és sokáig
                       - csináltam ágyba kávét *gondoskodás 2.0*
                         - lett hirtelen tele a lakás Japánnal...
                     
És miután kaptam lilarózsaszín egyszarvús párnát, és mostunk és néztünk képeket és hajtogattam meg életem első sárga daruját....
                                        ..... néztünk Téli mesét is.

Aztán volt még egy nyugis napunk. Élveztük a nyugalom ágyban kv-zását, hallgattunk Miracle-t és beszélgettünk és... levél olvasás után még a lila hajamat is volt idő megmosni. Pánikoltam is, hogy elvesztem a lilaságát egyből. De volt aki megjegyezze, hogy "de jó lila a hajad!"
Aztán összeszedtük magunkat és vártunk az esőben Keresztanyukámra. Beszélgettünk a Mammutban utaztunk a same villamossal, mint amivel Annával is (: (2033)
... és aludtunk el amilyen gyorsan csak lehet.

Ami ezután következett az leírhatatlanul Bones Tábor....

Olyan sokáig voltunk a kastélyban és olyan sok minden történt közben, hogy nem is értettem miért kell eljönni.

Nagyon sok idő telt el azóta, hogy ott voltunk azon a pár napon, szóval az emlékek már meg is koptak kicsit, de talán annyi még megvan, hogy mennyit nevettünk az állomástól, míg viasz vezetett, hogy milyen volt belépni az oroszlánok közé... és Sophie hogy kötött ki a billiárd asztal alatt... hogy milyen jó viasz szobája és milyen finom volt az ebéd, meg a kv, amit a zongorára kaptam miközben játszottam egy kicsit (telefonos kottáról), hogy már az első ebéd alatt hihetetlen mennyiségű beszólás keletkezett és nem bírtuk abba hagyni a nevetést. Hogy sok japán apróságot kaptunk, és ettünk háromszög rizst közösen, dzsengáztunk és már első este sem bírtunk időben aludni. Hogy milyen kényelmes volt Viasz ágya és mennyire menő hogy ott aludhattam (aludhattunk). (Köszönöööm ^^)

Hogy mennyire sajnáltam amikor Sophie-nak haza kellett mennie, és mennyire szerettem volna megosztani vele az összes többi emléket amit szereztünk, hogy milyen jó volt megint dixit-ezni, hogy milyen volt segíteni Viasznak és mennyiszer fordult hozzám segítségért, vagy dönteni valamiben, hogy milyen volt úgy elmenni várost nézni (ezt is én döntöttem el vele hogy mi legyen a jó idővonal (ego)) hogy egy mesét olvastunk közben a spagettiszörnyről... és még a kastélyban is Bones rész jutott eszünkbe a kápolnáról (Nagyon beteg asszociációink vannak egy templomra... Enci: "Most mondanám hogy beteg vagyok, de igazából nem csak én hanem ti is!"). Meghogy aztán milyen jó volt a kastélykertben pihenni, és utána a sziklás emlékműnél buborékokat fújni... És hogy merre van Viasz (volt) gimije, meg hogy a Világfánál hogy lehet rohangászni, és milyen egy augusztus 20.-ai tűzi játék, ha az ember lefekszik és szinte a feje fölött esnek a színek. De persze terveztünk aznap este Bones Autót is, mert csak azzal lehet eljutni majd a nyaralóba... és hogy kiderült hogy a problémamegoldó képességnek van új szintje, a Level Oxford. 
És még arra is emlékszek milyen ping-pongozni, bal kézzel meg kétbalkezeseknek hivatalos jobb kézzel, meg keresztbe egyszerre négyen... hogy képesek vagyunk röpizni, csak kell az a plusz ember a hátunk mögé... hogy is hívták? nemTom... ja... meg Tim... 

Meg jó volt még fürdeni is a medencében (addig kell kipróbálni míg ott vagyunk) és egészen vicces is. De felejthetetlen ahogy Fecni énekelt nekünk, ahogy anyádozáskor elnyertem a lapjait és már majdnem a földön fetrengtünk a nevetéstől, meg az is ahogy még utoljára felmentünk biliárdozni és ... és emlékszek a végtelen ölelésre Viasszal. Az összes ölelésre, mindenkivel. Valahogy ez a tábor emiatt is más volt, olyan közelebb. 

De egyszer ennek is vége kellett hogy legyen, és az utolsó napra maradt még egy halom Japán kép, amit megnéztünk, egy csomó beszélgetés... és Fecninek is sikerült eldöntenie hova megy haza... és az sem volt baj hogy lekéstünk pár vonatot, mert azt a kastélyt nehéz volt elhagyni... nagyon.

Biztos sok minden van ami ebből a felsorolásból kimaradt és még majd véletlenszerűen eszembe jut.... de olyankor mindig felírok egy egy pillanatot és megmarad ;)

Egyébként azzal hogy hazamentünk még nem volt vége a hétnek. Volt még egy napunk o.n.-al és egy reggelünk. Mondanám hogy átaludtuk... de csak majdnem, egyszerűen csak lustultunk és olyan jó volt nem csinálni semmit... vagy hogy mondjam... mert persze rengeteget beszélgettünk is közben még hamár nem is emlékszek akkor éppen miről... aztán hétfő reggel várt Anna a kórházban és a napomat már a családdal töltöttem. Hazaugrottam elpakolni, de nagyon, nagyon nehéz volt két hét után otthagyni a már nagyon ismerős lakást. Nehéz...

Akkor azt hittem itt a vége a nyárnak és fel kell ébredni. Egészen az utolsó pillanatig még én sem tudtam hogy majd felutazok még egy kakaózós születésnapra ami csak félig lett meglepetés. De az a fele teljesen meglepetés volt. És születésnap...
Lett sárkányos tetkónk, meg ettünk pizzát, és másnap reggel együtt villamosoztunk. És itt derült ki, hogy az 1-es villamosról látszik a Deák Téri óriáskerék... 

Azóta eltelt két hónap... van még lemaradásom bőven... lassan pótolom ;) 

De mára ennyi (: Itt a vége fuss el véle... köss csomót a végére.

2015. szeptember 13., vasárnap

Negyedik

Ma volt az évfordulónk. Rózsaszállal. A Negyedik.

Pont 4 éve vagyunk együtt (nem, nem járunk, hanem együtt vagyunk) és kezdjük igazán ismerni egymást, jóban is és rosszban is.

De működik ((:

Ezért is ünnepeltük meg a mai napot a magunk módján, ahogy lehetőségünk volt rá.

Rózsaszál meghívott kávézni, és aztán betoppant három szál rózsával.... *.*

Én pedig egy apróságot készítettem neki, ami remélem hasznos lesz majd ;)

Egy ajándék füzetet, amiben vannak alkalmak, kívánságok és lehetőségek kupon formájában. A lényeg, hogy bármikor felhasználhatja, amikor pl szeretne egy filmet megnézni, vagy éppen amikor... úgy gondolja hogy kíváncsi mi is a meglepetés...






Csak pár lehetőség mutatóba (:

Igyekeztem személyre szabni a kuponokat, mert az ötlet sajnos nem az enyém volt, a megvalósításhoz is soksok internetes segítséget kaptam, de hogy mit tudok én adni Rózsaszálnak, azt csak én tudtam kitalálni ;) És végül a füzet kinézete sem sablon szerint alakult, büszke is vagyok rá... tetszik még nekem is (:

És meghozta a várva várt eredményt... a meghatódottságból látja az ember mennyire örül az akinek ajándékot ad...






2015. szeptember 10., csütörtök

Egyszer.... egy hét


Nem írtam eddig, mert valahogy úgy éreztem nem tudok. A nyár utolsó heteiben nem voltam elég szorgalmas, hogy mindent felírjak ami történt, és így nagyon nehéz hetekkel később összeszedni a kis darabkákat, sorba rakni az emlékeket, főleg ha úgy érzem mintha valaki egy radírral kiradírozta volna a napokat.... Megvannak, de nagyon halványak. És nem azért mert nem lényeges, ami akkor történt. Hanem pont azért, mert annyira szeretnék emlékezni minden részletre, és annyi minden történt. 
Két hét hosszú idő. Hogy minden nap minden percére emlékezzek, pedig nagyon jó lenne... és napról napra felejt az ember... közben pedig napról napra idéződnek fel olyan pillanatok amiről már azt hittem végleg elveszett.


De aztán lassan a helyére került minden (vagy legalábbis sokminden), már tudom hogy az egyik emlék hova kerülhet a sorba, beugranak különleges pillanatok, és akkor már tudom, hogy hogy is volt, hiszen ez még az előtt volt, hogy... vagy az után. És aztán kapok egy képet, amin még a legszürkébb részek is egészen színesek lettek.

Hogy is kezdődött?

Talán azzal, hogy megérkeztem. Azzal hogy valaki várt rám az állomáson és a padhoz támasztott gitár mellől felugorva ölelt meg... Hogy együtt vágjunk neki a hétnek. 
Annyi mindenre elég egy hét... és annyi mindenhez kevés...

Abban a pillanatban amikor felszálltunk a buszra, aztán át a villamosra, olyan soknak tűnt, és nagyon lelkesek voltunk. Mert végre... elkezdődött. Bár egyikőnk se tudta mi is kezdődik igazán. Tele voltunk tervekkel. Emlékekkel amiket szerettünk volna megosztani, és talán sikerült is. De közben megéltük az új pillanatokat. 

És volt egy macskánk (: Süteményre vigyáztam, vigyáztunk és minden napunk sok sok percét töltötte ki, hogy aggódtunk, törődtünk és simogattuk a leginkább plüssmacskára hasonlító kedvencet. Olyan nyugis volt.... csak néha akarta kienni a szánkból a falatot, vagy néha nehezítette meg azt, hogy éppen ajándékot faragjak vagy vacsorát süssek.


Bársonyos vadállat ^^

Az első pillanatokban tulajdonost cserélt pár apróság (az üveggolyó pl...), amit én szántam Sophienak és a gitár is azért jött hogy játszunk rajta (:
Találtunk becsempészett élelmiszereket (örültünk is, kajaaaa), és megnéztük azt is, hogy mi az, ami a miénk (mármint a hűtőben.... valahogy semmi sem stimmelt, se a csoki nem volt kék, se a fagyi csokis..) Meghát,  volt egy kötelességem is, hogy tájékoztassak. A cicus rendben van, él és kapott enni. Telefonhívás csekk ;) 
És hogy mit is csináltunk ezután? hmm... egy hiányzó darab...még keresem. De biztosan beszélgettünk sokat. Befoglaltuk az asztalt, _látszik_ hogy megérkeztünk, máris tele van... úgy mindennel. Igyekeztünk kipakolni a fontosabb dolgokat.
És meglett hogy miért piros a csoki, és miért kávés a fagyi... bár az valahogy duplázódott....
Este aztán filmeztünk. Into The Woods. Mese, mesével (: Pont ahogy szoktuk. 

Rögtön másnap alig akartunk elindulni, aludtunk sokat, ettünk mézeskalácskrémes sajtospogácsát, ittunk kv-t, Sophie festett nekem körmöt, beszélgettünk sokat és csak úgy elment az idő... ahogy szokott. Egyikőnk sem bánta. Jó volt, azt hiszem. Legalábbis én így érzem. 
Végül ebédelni is csak későn (4órakor? XD) ebédeltünk, McDonaldsot szemeltünk ki. Aztán láttam az Apokalipszis boltot, találtunk sajtos tésztát, hallottam történeteket, üldögéltünk a Margit szigeten, fújtunk buborékot, (ittunk ice-teás whiskyt), jól éreztük magunkat (ugye?) és kikötöttünk a Blahán...
Lehet hogy meglepő, de arról az estéről mindenre emlékszek... De arra a legjobban, hogy milyen az ha valaki mellettem áll... Éshát ez az este is eltelt. Valahol örülök neki, hogy pont azzal, akivel. Sophieval.

Végül valahogy hazasétáltunk. 
Süti persze már várt (: És el sem mozdult mellőlem. Mint a többi éjszakán se nagyon. 

Aznap éjjel emlékszem hogy o.n. is bejelentkezett. És mint ezután mindig... mindegy volt mennyire halkan pittyen a telefon, vagy hogy milyen messze van, felébredtem. Azóta sem tudom ezt megmagyarázni, mert sosem ébredek fel. Most sem szoktam. Süti pedig ült és nézte a telefont. Talán érezte hogy az igazi gazdival beszélek (:

A csütörtökünket a legnehezebb összeszednem. Nem is tudom miért. Tudom, mi előtt volt, meg hogy mi után... (szerda után és péntek előtt XD)
Végül lovagolni nem mentünk, de aznap volt sajtos tésztánk, megszületett a színező, faragtam egy kicsit.
Hallgattunk rengeteg zenét... sokminden emlék szóba került, és Bonesról is beszéltünk, Bones listát hallgattunk... Meg csak úgy bármit... ami eszünkbe jutott. És erre emlékszek leginkább, a sok-sok zenére amit együtt hallgattunk. Még előttem vannak a pillanatok, a földön hűsölés... 
Hangoltam gitárt, és elkezdtük nézegetni hogy kell Hey Ho-t játszani. Ebből megvolt egy akkord. Meg aztán a ritmus. Ez már két dolog. XD 
Kaptunk felszerelés listát... jé tényleg... és akkor még nem volt fürdőruhám... De estére lett, meg újabb adag sok kaja.... rántotthusi vacsira nyami ^^
És néztünk Castle-t és néztünk Big Fisht ((: teccet nagyon (:
És ekkor készült el Sütiről a legleg fotó... Nem is tudtam kiverni a fejemből, túlröhögés-----

Egy napra pedig itt voltak a szüleim, és a hugom. Anna találkozhatott Sütivel (: Kisvonatoztunk a Margit szigeten, fényképezkedtünk szökőkúttal, utaztunk egy megállót kombinoval, és végül eljutottunk a halak és trópusi állatok világába, mindenáron! (: Hát Anna is elért odáig, hogy simogathasson ráját...





majomcsók XD



megjegyzem ez lett a legjobb kép a bohóchalakról ;)


Aztán ezután én mentem haza. Nahát ez is egy szép történet....
3/4 óráig tartott bejutni a lakásba. Nem tudom... egyszerűen nem engedett a kulcs. Volt pár pillanat amikor nagyon kétségbeestem. Annak ellenére, hogy tudtam nemsokára a másik kulcs is megérkezik, és majd enged az ajtó... valahogy olyan... nem tudok hazajutni.. nem tudok bejutni a kényelmes lakásba, amit otthonomnak éreztem két hétig. o.n. is írta hogy érezzem otthon magam, de nem gondoltam, hogy ennyire kötődni fogok a lakáshoz, hogy már a sírás határán vagyok ha nem láthatom az ajtó túloldalán lévő bútorokat, csakmert a kulcs nem enged...
De végül megnyugodtam, és próbálkoztam. Próbálkoztam. És meglett a megoldás. Engedett a zár. Azóta tudom hogy kell azzal az a kulccsal kinyitni az ajtót ((: Jippí

Hát én akkor nagyon megölelgettem Sütit... 

Hogy mit csináltunk este? Lazaság volt ((: 
Sütöttünk sült-sajtos tésztát ((: Beszélgettünk, láttam milyen lesz a gólyatánc és láttam pár mozdulatot milyen volt... egyik gólya szemszögből, másik animátoriból. És valahogy nem fogytunk ki a mesélnivalóból. És közben a tészta is megsült... és aztán mindenki kinevetett volna ha látja hogy a földön ülve eszünk, de annyira természetes volt, csak lerogyni a konyhaszekrény elé... és enni. A kicsit világoskék tésztát... hupsz.... belekerült a szószba némi kék ételfesték...

Pedig az ételfesték csak másnapra kellett... kék és piros. Meg egy fogkefe. És tádááá... lila lett a hajam vége... sok küzdelem árán azért valljuk be, és akkor még nem is látszott milyen jó lila. Szeretem *.*

Aztán mire este lett már éreztük hogy csak egy nap van vissza... mindjárt itthon és mindjárt kezdődik valami más. Estére egyedül maradtam. Én és a gitár ;) Kicsit gitározgattam... inkább dallamot. Valahogy ahhoz volt kedvem, és valahogy az úgy jó volt, sikerélmény volt, és Süti el is aludt...
Aztán aludtunk együtt... a pittyenésig.

Reptér. Nemsokára indul a gép, o.n. gépe hazafelé. És mire felébredek már vasárnap lesz.

Reggel Sütivel vártuk Sophiet vissza ((: Persze addig sem unatkoztunk, én faragtam, a cicus aludt... néha az ölemben néha a faragnivaló fákon. Meg színeztem is... de csak pár virágot. Meg olvastam is, de csak pár oldalt. És délután lett.

Annyimindent hallottam Franciaországról *.* és láttam képeket...
És sütöttünk spenótos lasagnát, és jól belemozaikoztuk a tésztát, és kaptam még egy újabb körömmintát... És... és... és...

Nehéz itt befejezni... pedig aztán annyi minden történt....

Hiszen valahol itt kezdődött a második hét...













2015. augusztus 29., szombat

Híd

Emlékeztek még?... Az Üvegfalra?
Messziről kezdem tudom. De majd mindjárt megértitek.

Mert nem törtem át az Üvegfalat. Csak közben történt valami. Valami, ami miatt (talán mindannyian) rájöttünk, hogy Üvegfal ide vagy oda... számíthatunk egymásra. 
És megtanultam úgy üzenni, hogy megértsük egymást... az Üvegfalon keresztül is. Még ha nem is halljuk egymást a fal miatt. És ez egyre jobban ment. Annyira jól, hogy rájöttem, hogy ha írni tudok Nektek a falra, akkor rajzolni is bármit... És .... rajzoltam ajtót. Elvégre áttörni nem lehet a falat.....
Ti pedig kinyitottátok. Együtt megtaláltuk a lehetőséget...

Aztán egyre jobban, és könnyebben öleltük meg egymást.

De valahogy mindig is megmaradt, hogy hárman vagyunk.
És nem együtt alakult a hármas, mert kettesével is alakulunk mindig. Ami természetes is. 

Estünk már kétségbe, vesztünk már össze, kellett már távolság... máskor is.

És akarva akaratlanul az Üvegfalon túl mindenkinek két ösvényen kellett elindulni. Egyszerre. 
Pedig látszólag csak egyetlen egy ösvény van, amin kézenfogva járunk. Egyenesen előre tartva, akármi is történik.
És néha megszorítjuk egymás kezét. Aztán körbe állunk és mindenki a maga módján fogja az egyik, vagy a másik kezet. 

Én is két kezet fogok egyszerre. Az egyik oldalamon most szorosan összekulcsolódnak az ujjaink. Olyan szorosan mint még soha. És ha véletlenül kicsúszna a kezünk is egymáséból... akkor is éreznénk egymás kezét és egy pillanatra sem szakadna meg a bizalom. A _Bizalom_. 
Hát erre épül minden. Na meg persze a szeretetre. Mert legalább két dolog tartja a hidat, ami egymáshoz vezet.. Ha a bizalom megtörne... elsodorná a szeretetet is. 
ÉS hogyan tartjuk meg a bizalmat? Mégis azt hogy lehet? Hiszen tudjuk, hogy ezen múlik minden. Így már elhiszünk mindent, hogy létezik. Így már nem aggódunk azon, hogy vajon megbántjuk-e a másikat. Helyette kimondunk mindent. _Mindent_. Ha fáj, akkoris.
Hmm.. ezen most gondolkodnom kell... egy kicsit. Hogy hogyan tudom érthetően összefoglalni, amit érzek... Mert fontos. És pontosan érzem miről van szó. Megfogalmazni már sokkal nehezebb. 
Fontos, mert a másik oldalamon kicsúszott a kezemből a kéz. És szükségünk van kapaszkodóra, hogy újra meg tudjuk fogni egymást.

Szóval. Veszekedés. (Azért a veszekedést írom, mert ez fejezi ki a legjobban amikor két ember között valami nincs rendben, holott veszekedés nélkül is előfordulhatnak olyan pillanatok, amik instabilak.) Hgyan kerüljük el a szorosabbik oldalon mindig? Úgy, hogy bármit.. de tényleg... _bármit_, a legkényesebb témától elkezdve, a legnehezebb érzéseken keresztül a legjobb dolgokig.... megbeszélünk. Megbeszélünk? Mondhatnám, hogy megkeressük a módját hogy pontosan értsük. Az alapvető gyenge pont a félreértés... ez befolyásolhatna, de elkerüljük (:
Aztán ott vannak az elvárások. Amit senki nem szeret. Keresgélni egy kaput hogy elérjük egymást, és senki ne bántódjon meg.
És hogy ez hogy állhat szilárd talajon? Úgy hogy ne érezzünk sem korlátokat, de közben mégis tudjuk a határokat, sem bizonytalanságot, és ne aggódjunk folyamatosan (igazából felesleges dolgokon)...
Felejtsük el, hogy valamit nem mondunk ki. Most azt mondanád hogy "de akkor megbántom, ha azt elmondom hogy...." Annyira fontos hogy ne bántsuk meg egymást... tudom. De ha nem vagyunk őszinték? Őszinteség. Nem rajtam múlik ha a másik embernek rosszul esik valami. De bízhatok benne, hogy képes lesz megérteni, hogy elmondom. Ezért kaptam én például levelet is nemde? Fájt? Fájt. De csak először, aztán csak kicsit, és most gondolkodok, hogy fájt-e egyáltalán valaha. Megbántottál? Egyáltalán nem. Megsértődtem? Nem. Megharagudtam? Oh God. Dehogyis. Eszembe sem jutott. Mert? Megértettem. Átláttam. Éreztem. 
Szóval nehéz elhinni, hogy a másik ember nem fog hátat fordítani. De bízzunk meg egymásban és ez nem fog megtörténni.
És erőlködünk is néha, és megpróbáljuk kitalálni mi a másiknak a jó. Mert ha csak magunkra gondolunk az önzőség.
Így van. Ezt a hibát én is elkövettem. Dehát visszakérdezünk, hogy jól csináltunk-e valamit. Nincs sértődés.
Inkább pont hogy az erőlködés nehezíti meg azt hogy megtaláljuk mi a jó a másiknak. De sok esetben az a legjobb, ha csak megtesszük ami helyes. És nem agyalunk... mert az túl...átgondolt. És minél jobban átgondolunk, annál inkább látjuk azt, hogy mi miért nem jó. Pedig valójában bármi jó. Mindenben megvan a jó. Több vagy kevesebb. Na és? 
Ha választ várunk arra hogy kinek mi a legjobb, hát arra azt mondom, hogy pont az, ami történik. Nekem az a legjobb ha nektek jó. Ti meg azon gondolkodtok hogy nekem mi a jó, hátratolva hogy nektek mi... és fúha... ez mennyire bonyolult... átláthatatlan. 
Van rá megoldás hogy tiszta legyen?
Csak annyi hogy nem aggódunk a következményeken, bármit is csinálunk. Mert a következményeket meg megoldjuk. Ha... _ha_ vannak egyáltalán. Nem aggódunk, nem kalkulálunk logikusan, nem keresünk olyan egyensúlyt, ami valójában mindig elhúz az egyik irányba...
Túl sokat foglalkozunk dolgokkal... lazítani kéne... elengedni. Mert mindenki attól fél hogy elront valamit. De valójában, ha mostantól hagynánk, akkor nem rontanánk el semmit. Az, hogy keressük az utat... vagy hogy új ösvényeket próbálgatunk, nem jelenti azt hogy elrontottuk. Sőt! Rontsuk el. Akkor legalább tudjuk, hogy mit kell kijavítani.

Úgyhogy így állok most a másik oldallal. 
A saját kis szakadékunk két oldalán. És nincs híd...
Ez legalább olyan félelmetes, mint az Üvegfal. Félünk... mert ugrani nem lehet. A távolság meg egyre nő... vajon mikor áll meg? 
Most. Pont most. Meghallottam a hangot és én is próbálok válaszolni. Félünk. Itt a szakadék. Sírunk a két oldalon, tehetetlenül, elveszítve a biztonságot és nem mehetünk át olyan hídon, ami nem létezik. Az egyik irányba van híd. Hogy hogyan lett híd azt nem tudom, de ugye az csak egy irányba működik. Mi meg hárman vagyunk. Ami egyikőnkhöz vezet, azon a másikhoz nem juthatunk át.
De hiszen.... bízol bennem? Én bízok benned. Akkor... hogy is jutottunk át az Üvegfalon? Rajzoltam ajtót... ti pedig kinyitottátok.
Akkor építsünk hidat... kőről kőre... Bizalom. Őszinteség. Megértés. Szeretet.... és ki tudja még mi minden, de meglesz a helye. Még akkor is ha sokáig fog tartani. De építünk. Együtt.


2015. augusztus 7., péntek

Sárkányok

"Érezted?

Vettem egy nagy levegőt. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is mondjak. Csak azt tudtam, hogy hálás vagyok neki. Hálás, amiért egy újabb darabot visszakaptam az életemből. Egyre nagyobb bizalommal voltam iránta és már könnyebb is volt tényleg szeretet éreznem. Azt hiszem, hogy ezúttal óvatosabb volt az emlékkel, amit átadott. Egyrészt nem volt olyan intenzív, mint az első.... Másrészt meg... nyilván azért is, mert most szándékosan mutatott emléket. Tudatos volt és nem véletlen. 

- Igen. - Válaszoltam végül a töprengés után, mert arra jutottam, hogy felesleges rejtegetnem, bármit is érzek. Hiszen ezelőtt sokkal többet osztottam meg vele, ezt az első emlék bizonyította, akár tetszik akár nem.
Ay elmosolyodott.
- Örülök.... Szeretném veled újra megosztani az érzéseket.
Igen, ebben biztos voltam.. hogy vissza akar kapni. Mint mindenki.
Mélyen a szemembe nézett. Megborzongtam egy pillanatra a kék szemek csillogásától, de ezúttal nem csinált semmit. Egy röpke pillanatra azt éreztem, hogy jó lenne megfogni a kezét, de valójában ez nem lett volna jó ötlet. nem voltam még kész rá. Kicsit sajnáltam, hogy neki (és mindenki másnak) határt kell szabnia az érzéseinek, de én nem tudtam gyorsabban emlékezni.
- Szeretnél beszélni róla? - kérdezte.
- Beszélni róla? - kicsit értetlenül néztem rá, csak aztán jöttem rá, hogy komolyan beszélnem kéne róla. Ezt várná...
- Tudom, hogy most minden zavaros - folytatta - de ha kimondanál mindent... tudnék segíteni.
Lehetetlennek éreztem, hogy bármit is mondjak. Ezt nem lehet elmondani. Kifejezni szavakkal... vagy nem tudom. Hogy fogalmazhatnám meg, mikor még azt sem tudom mit érzek?
- Nem tudom, mit mondjak... - szólaltam meg.
Ay tejes nyugalommal nézett rám.
- Akármit. - felelte nyeglén. - Ami először eszedbe jut.
Aztán itt egy pillanatra megakadt és elbizonytalanodott abban, mit hozzon példának. Próbáltam a szemébe nézni, de inkább csak meredt valahova. Viszont így meg tudtam figyelni és most vettem csak észre, hogy nem teljesen kék a szeme. Középen mintha zöld árnyalatú lett volna.
Amikor végre felnézett, meglepetésemre teljesen kéknek láttam.
Gondolkodott még egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna, és láttam hogy elszánja magát, ám ekkor kopogás szakította meg a beszélgetésünket.
Elhúztam a számat, amiért megzavart minket valaki, de végül szóltam neki, hogy jöjjön be.
Meglepetésemre Sophie nyitott be. Most nem örültem neki annyira, de igyekeztem nem mutatni. Ay jelentőségteljes pillantást vetett rám, látszott hogy még kevésbé örül a látogatónak, de ez felbátorított hogy megtudjam miért is jött.
- Szia - köszöntem és láttam hogy erre Sophie megkönnyebbült egy kicsit.
- Szia, jó hogy itt vagy. - mondta és ez nagyon őszintének hangzott. Aztán bizonytalan pillantást vetett Ay felé, nem tudtam nem észrevenni, hogy hasonlóképpen nem örül, de ő ezt máshogy kezelte. Csak tudomásul vette hogy társaságom van, aztán nem törődött vele többet. Azt hittem azért mert tudja hogy mennyire jóban voltam vele. Meg fontosabb volt amit mondani akart.
- Claire... - kezdett bele, de azért elgondolkodott mit is mondjon. - Szeretném, ha velem jönnél.
- Menjek veled? - Kérdeztem vissza. Azért vártam volna némi magyarázatot. De Ay erőszakosabban közbe szólt.
- Hova akarod vinni? - egyértelműen nem kíváncsiság érződött a hangján és ekkor már kezdtek érezhetőek lenni az érzések is a "levegőben".
Megdöbbenve álltam közöttük, mert csak azt éreztem hogy nem tudom ezt a rengeteg mindent hova tenni. És nem akarok egyikőjük tulajdona sem lenni, hogy eldöntsék kivel legyek. Most éppen leginkább Ayé nem. Olyan ellenséges volt Sophieval, ami nem tetszett. Még akkor sem, hogyha most úgy érzem semmi közöm hozzájuk.
Ay szemében újra megláttam a zöld csillanást.
És megéreztem Sophie bizonytalanságát. Nem volt ellenséges egyáltalán, csak félt egy kicsit és aggódott. Aztán döntött...
Már nem hozzám beszélt, hanem Ayhoz fordult.
- Ethnek szüksége van Clairre. Nem azért kérem hogy jöjjön, mert el akarom venni tőled. - hallani lehetett a hangján a remegést. És egyből látszott hogy átlátta a helyzetet... talán már régebb óta mint én.
- Ethnek? - Ay hangja egyből megváltozott és csak egy pillanatra érezhettem az elbizonytalanodását, idegességét és félelmét, mert közben azt hiszem rájött hogy figyelek.
Mert mostmár figyeltem. Valami nem stimmel de azt hiszem erre nem most fogok rájönni.
- Igen Ethnek.
- Miért ő él?? - Sophie erre meglepődött... nem csak érezni, látni is lehetett.
- Igen... él. - válaszolta, de hangja egyenes volt. - Miért nem gondoltad hogy meggyógyul?
- De... persze. - Ay visszavett a harsány hangneméből. Szinte majdnem suttogott, de csak azért válaszolt hogy mondjon valamit.
A kettejük között kialakult beszélgetés kis szünetében megpróbáltam Sophiera figyelni. Érdekesen alakultak a dolgok és ő még nem zárta el előlem az érzéseket. Hátha valamiből megtudhatom miről van szó. Egyáltalán.
Próbáltam elgondolkodni Ay indokain, de arra jutottam hogy ő most nem akar több érzéssel terhelni, mint amit így is kaphatok. Sophie pedig... hát mondjuk nem mintha az ő érzéseivel többet tudnék kezdeni. Talán majd egyszer...  de addigra Ay érzéseit is megismerem, meg mindenkiét. Nagyon remélem.
Sophie éppen tétovázott mondjon-e még valamit erre a gondolatsorra, vagy hogy hogyan folytassa amibe belekezdett. mondjuk engem már nagyon érdekelt mire megy ki a játék.
- Teljesen felépült. Csak Clairre vár.
Hangja határozott volt. Egyértelmű volt mit jelentenek a szavai, mégis az érzései szerint valami nem stimmelt. Nem hazudott, vagy ilyesmi... csak nem stimmelt.
- Sophie, megyek veled. - szólaltam meg. Úgy tűnt ez a leggyorsabb módja annak, ha meg akarom tudni mi történik körülöttem. Még akkor is ha nem ismerem az ő szándékait. Ay elég konkrétan megmondta mit vár tőlem.
- Szerintem ez még korai... nem lenne jó... ötlet. - szólalt meg Ay, de most nyugodt volt a hangja.
- Claire, kérlek gyere velem. - nézett rám Sophie, ő is nyugodt volt, de éreztem hogy gyengébb lenne Ay akaratánál. Aggodalom fogta vissza az érzéseit. Azt hiszem talán emiatt maradtam a döntésem mellett. És ezt valószínűleg ő is tudta.
- Megyek.
- Claire.. - próbált még Ay megállítani, de már egy ideje elvesztettem a szeretetet amit éreztem iránta, tudtam függetlenül dönteni.
- Ay, megyek. - jelentettem ki. Azzal elfordultam tőle és követtem Sophiet.

- Ez mi volt? - szedtem össze a bátorságom, hogy megkérdezzem Sophiet, miközben már a lépcsőn mentünk lefelé.
Sietett nagyon, de tudtam lépést tartani vele. Mögötte haladva a szőke lófarkat láttam csak, egy ideje az arcát már nem.
Most megállt a lépcső alján és rám nézett.
- Nem tudom. - mondta nagyon komolyan. - Én sem tudom. De azt hiszem jobban szeretném tudni, mint te.
- Ez nagyon idegesítő - fintorodtam el.
- Mármint?
- Az hogy körülöttem mindenki tud nagyjából mindent. Rólam, egymásról, erről... - mutattam körbe a kastélyon. - én meg senkinek nem tudom a szándékait, és nem akarom ott találni magam, hogy valaki éppen azt használja ki, hogy nem emlékszek.
- Hát én nem fogom. - vágta rá kicsit idegesen - és ha tudni szeretnéd, az én célom az hogy emlékezz. de ha nem tudsz, akkor is legfőképpen az, hogy találd meg újra a helyed itt. Az számít majd a legkevesebbet, hogy addigra én hol leszek az életedben.
- Hm. - Meglepődtem. Nagyon.
- Mi hm? - kérdezett vissza, nem igazán hagyva hogy átgondoljam mit akarok gondolni. Vagy hogy mit gondoljak a válaszáról. Valamiért abban viszont biztos voltam hogy nagyobb biztonságban éreztem magam most mellette, mint egyáltalán bármikor, mióta felébredtem.
- Csak köszönöm, hogy őszinte voltál.... Valahogy Ay... kicsit másképp kezeli ezt a helyzetet.
- Máshogy. - állapította meg ő is.
Bár nem akartam kihasználni az őszinteségét, de most fontos volt, hogy átlássam a helyzetet.
- Mit gondolsz Aylorieról? - szegeztem neki a kérdést.
Gondolkodott kicsit, de aztán még nem válaszolt.
- Gyere, ezt később lesz időnk megbeszélni, miután már átértünk.
- Át? Hova? - lepődtem meg megint.
- Calsiába. - Azzal elindult át a csarnokon a kapu felé. Egy pillanatra még sokkolódva álltam aztán utánafutottam. Maga a válasz nem lepett meg... csak.. Ay eddig ígérgette, most meg jön Sophie és csak úgy átvisz.

Ahogy kiléptünk a kapun, nagyon határozottan indult el az erdő felé.
- Voltál már át azóta...? - félt kimondani.
- Nem, még nem voltam. - mondtam a legnagyobb természetességgel.
Egy kis meglepetést láttam az arcán, de nem kérdezett mást.
Hamarosan beléptünk az erdőbe. Ezt a kis ösvényt már ismertem, ezen indultam el múltkor is. Pár kanyar után meg is pillantottam a csavart törzsű fát, ami múltkor annyira tetszett.
- Azt hiszem egyszerűbb akkor ha az Első Átjárót használjuk és nem függetlenül megyünk.
- Tessék???
- Basszus ezt nem hiszem el... - lett hirtelen dühös - Ay hihetetlenül elhanyagolta hogy mit kéne megtanulnod a világról... miért is nem én kezdtem bele...
Aztán egy pillanat alatt megnyugodott, és éreztem hogy amúgy sem rám volt dühös. Velem végig türelmes volt míg magyarázott.
- Az Első Átjáró az Alv-vlorin fa. Aki még sosem járt Calsiában, annak a fa segítségével kell átlépnie. Az első átlépéskor megkapja tőle a képességet, hogy bármikor és bárhonnan újra Calsiában lehessen. Tulajdonképpen neked ez a képességed már meg van, de egyrészt nem szeretném ha elsőre elvesznél amiatt hogy kísérletezünk, erre időnk sincs igazán.... másrészt meg....újra érezned kell, és így a legkönnyebb neked is. És legalább biztosan egy helyre kerülünk, ha együtt érintjük meg a fát.
- Hát... oké. Ez jó bonyolult.
- Egyáltalán nem az ha megérzed. Gyere.
Odasétáltunk a fához.
Még mindig annyira gyönyörű volt. Ámulva hajtottam hátra a fejem és néztem bele a fa koronájába. Aztán egy csavarodást követve lassan visszavezette a szemem a törzsére. Így először nem is figyeltem Sophiera. Csak a barázdákat csodáltam.
Ő türelmesen várt, hogy mikor engedi el a figyelmemet a fa.
Mikor végre ránéztem szeretetet láttam a szemében.
- Ilyenkor annyira aranyos vagy. - jegyezte meg csendben, és úgy éreztem magam mint egy kisgyerek aki minden újdonságot megcsodál, megfigyel.
De ő kedves mosollyal nyugtázta ezt a cselekedetemet és türelmesen várt. Kicsit talán nem is bánta. És megint éreztem a biztonságot... a megértést.
Kicsit még álltunk egymással szemben, aztán láttam hogy nemsokára megtöri a kis nyugalmat köztünk.
- Tedd a fa törzsére a kezed. - mondta csendesen, még mindig mosolyogva. Szemével követte ahogy a kezemet a fa törzsére helyezem. Kicsit féltem hozzáérni... De aztán kicsivel a zöld barázdák felett a kék törzsre raktam a kezem. Fura borzongás futott végig a kezemen, de nem mondanám hogy kellemetlen lett volna.
Sophie nyugodtan várta hogy mi történik aztán mikor rá néztem láttam a szemében, hogy félnem nem kell semmitől. Csak...
Lassan megmozdult ő is. Közelebb lépett hozzám és felemelte a kezét, hogy ő is a törzsre tegye. Pár pillanat múlva megértettem, hogy ez nem egészen pontos így.
Tétovázva nyúlt a kezem felé és még egy pillanatra elbizonytalanodott hogy rátegye-e az övét. Aztán finoman megérintett és ráfektette a tenyerét teljesen. Az ujjaink felváltva értek a törzshöz. Bármennyire is félt hozzám érni, most olyan nyugodt volt ez is. Éreztem rajta is.
Csak egy pillanatig tartott mindezen gondolkodni, mert aztán éreztem hogy történik valami. A fa törzse mintha mélyül volna a kezeink alatt, mintha elfolyósodott volna, úgy kezdte körbevenni az ujjainkat, aztán az egész kezünket. Mikor a csuklómig ért a kék fatörzs már csak éreztem hogy körbeveszi... de látni egy pillanatig nem láttam semmit. Aztán hirtelen azt éreztem, hogy olyan energia száguld át rajtam ami egyszerre folyik az ereimben és egyszerre hálózza be az agyamat. Újra láttam magam előtt a kezemet a fán, de nem Sophie keze volt a másik ami összekulcsolódott vele, hanem Italié... aztán villanás, hatalmas fehérség... éreztem ahogy utazunk... külön éreztem a lelkeket együtt... felváltva Sophie és Itali...
Végre talaj volt a lábam alatt, de homályosan láttam csak... Itali kérdezgette jól vagyok-e, hányingerem van? Feküdjek csak le, akkor kicsit jobb lesz...
Lassan elfeküdtem, és odatérdelt mellém. Megfogta a kezem. Sokszor elmondta hogy nyugodjak meg már itt vagyunk.
Lassan... nagyon lassan tisztult a kép, és akkor láttam csak, hogy nem Itali, hanem Sophie ül mellettem és szorítja a kezemet aggódva. Körülöttünk a fák, és nyugalom. "



2015. augusztus 5., szerda

Lovasról

kicsit utólag.

Jó pár nap eltelt már azóta mióta hazajöttem, de még mindig nem felejtettem el az érzést -ahogy- eljöttem. Az a tipikus elmúlt valami... érzés. Tavalyról már ismerős, most mégis egészen más. 
Ez a nyár amúgy is arról szól, hogy mindig megyek... de most valahogy nem is bírnám ki egy helyen. 

Kis kitekintés, de most is elvágyok. Ezt nehezen értik meg a szüleim. Jó itthon... nem is azt mondom... csak vannak, amik fontosak nekem vagy akik fontosak és ha más nem.. azt hiszem nyáron olyan jó hogy ráérek... hogy rájuk érek. Év közben meg majd újra a mókuskerék, vagy most rosszabb, majd lesz valami. Most ők hiányoznak, most sok minden más hiányzik, mint aminek reálisan kéne, és ezt akkor sem tudom letagadni, ha akarnám. És ez most így jó nekem. Sajnos a családomnak nem biztos.... de rájöttem hogy ezt már elmagyarázni úgysem tudom. És felesleges is. Azt is, hogy az ismerőseim, barátaim igenis hozzám tartoznak és ezt el kell hogy fogadják. 
De mások vagyunk. Néha annyira úgy érzem, hogy nekik soha nem volt hasonló érzésük és soha nem élték át azt, hogy valaki hiányzik, valaki fontos... a családon kívül. Lehet hogy megértenék ésszel, de nem értenék meg szívvel, újra és újra furán néznék, hogy miken gondolkodok. Illetve... ehhez szokjak hozzá, mert így lesz ezután is. Csak lehet hogy már egyre kevésbé veszem majd a szívemre. És hagyom magam lelkesedni azért amiért én szeretném. Nem nekik kell... végülis... élni az én életem... (ha olvasnák ez visszacsap... akkor miért nem nézem már mi lesz velem a következő évben? Újabb nehéz téma, majd máskor máshogy.)
Úgyhogy lelkesedek például a lovakért. És ahogy eddig, úgy most is a távozásban benne van a búcsúzás. Innen is úgy jöttem el, hogy elköszöntem a lovaktól... ki tudja mikor megyek vissza egyáltalán. Következő lovastábor? 

Másoktól nem is tudtam elköszönni így, mint a lovaktól, lehet ez azt jelenti, hogy nem lesz az egy év? De ki tudja... Most nem látok előrébb.

Nehéz volt összeszednem hogy írjak róla, mert.... nehéz volt. Bár elsírtam magam, amikor elköszöntem a két pónitól, akikkel év közben dolgoztam, utána mégis hamar elfelejtettem, hogy mennyire fájt. Pedig csak lovak.Vagy mégsem... külön kis személyiségek úgy gondolom.

Mint tavaly, idén is tele volt a tábor kézműveskedéssel, a résztvevőknek lovaglással, nyugalommal és segítséggel. De valahogy az egész _egész_ volt. És mintha mégsem kellett volna csinálni semmit. 
A legnagyobb természetességgel állt fel az ember az asztal mellől, mert _csinálni_ kell valamit. Hogy éppen mosogatni (idén ugyan nem sokat, mert volt más aki helyettem megcsinálta) vagy elpakolni, vagy utolsó napokban kint a lovak körül segíteni (trágyázni, söpörni, talicskázni, útmutatást adni az új gyerekeknek) az szinte mindegy volt. Felálltam, csináltam. Soha nem azzal az érzéssel, hogy "nemár nem hagynak leülni." 
Bárcsak mindig ennyire könnyű lenne segíteni itthon is, de nem tudom megmagyarázni ez miért más.
Vagy hogy az egész hangulat miért más. És nyugodt... és természetes.
És néha csak körbejárni... megsimogatni a lovakat... bújni hozzájuk. (Persze csak, aki engedi.)

Tavaly is és idén is voltak újak. Lovak.

Tavaly csak nevelni kellett, idén már bármelyik táborozó felülhetett a szürkére.

Idén ketten is voltak. Egyikőjük nyugodt, picit nevelni kell, leginkább az ott végzendő munkára. Még el lehet kényeztetni, de nem kéne... a kis Pufi (: nemám...

Másikójuk 3 éves csikó... Persze hogy ő volt, aki felkeltette a figyelmemet és miatta kicsit beleláthattam az igazi szellemi munkába is. Alapokról kell kezdeni a tanítását... _tényleg_. 
Csak 3 napot láttam a kezdetekből, ezalatt rengeteget tanult. Okos és nyugodt, ahhoz képest hogy mén és hogy fiatal. Keveset hisztizett az biztos, nagyon hamar "kezes" lett. Egyáltalán nem volt se makacs, se ideges, se veszélyes, se dühöngő... akármilyenek is lehetnének a fiatalok. És szívbajos se. Úgy tűnik legalább sose bántották. Nem volt annyira rossz helyen, csak tanítani kell.
Sok mindent tapasztaltam meg így, ami hasznos nekem és tanultam megint új dolgokat. Bár azt nem mondanám, hogy bármit is meg tudnék belőle ismételni, de most nem is az a fontos.
Hanem hogy beleláthattam a munkába. 
Személyes sikerélményem, ami szintén emiatt a munka miatt volt, hogy át tudtam adni egy simit a feketének. Ez elsőre könnyen hangzik, mert hát azt írtam hogy nem ideges ló, hozzá lehet nyúlni. Persze, lehetett... de elhúzta a fejét, így már nem is igazi egy simogatás, ha nincs hatása. Aztán pár nap után már az emberi érintés sem volt neki idegen, hagyta... simogattam egy két percig. Na ez volt az igazi. 
És az sem volt idegen, hogy vezetik. Az sem, hogy rácsatolnak mindenféle szerszámot, az sem hogy azt kérik, hogy ügessen, hogy lépjen, vagy hogy megálljon. És az sem, hogy ne akarjon a kör helyett egyenesen menni. De mindezt szép lassan. Meg azt is, hogy meg lehessen pucolni. És okos, és megtanulta. Megtanulja.
Tőle úgy köszöntem el, hogy legkésőbb egy év múlva... meglátom mennyit tanult. Sokat fog.

Hát valahogy így volt. Jó volt. Nyugalom volt.

És aztán utaztam... 
Ami fura, hogy még az utazás is izgalommal tölt el a nyáron, az, hogy megyek valahova. 
Lovas után éppen haza. És most éppen itthon... aztán nem sokára újra máshol.