2017. október 12., csütörtök

Pillanat

"A színpad lépcsőjén ülve összekuporodok. A fejemet a térdemre hajtom és beburkolózok a kezeimmel. Körülöttem beszélgetés zaja hallatszik, pár méterre tőlem szól a zongora. Egy perce még képes voltam odafigyelni a közvetlenül mellettem zajló párbeszédre. Vártam, hogy vége legyen. És még mindig csak vártam. Arra, hogy észrevegyenek. Percek választanak el attól az eseménytől, ami csak nekem olyan fontos most. Nem vagyok rá készen. Összekuszálódott a fejemben minden és szükségem lenne erre a pár percre, hogy beszélhessek vele. Magamban szenvedek és egyre jobban elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy nem fog sikerülni. Elrabolták tőlem a figyelmét és én megint csak várok.

Egész életemben csak vártam azokra, akik a varázslatukkal megajándékoztak. Most is ugyanezt teszem. Az igazán fontos pillanatokból csak ez marad meg nekem, hogy várok. Valakire... valamire. Mégsem tudok mást tenni. Nem vagyok elég erőszakos ahhoz, hogy kivívjam magamnak a figyelmet. Bár megvagyok róla győződve, hogy nem is a figyelem az, amire szükségem van. Csak abból a varázslatból hiányzik még egy kicsi... Amint megérzem valakiben, nem tudom elereszteni. Olyan ritkán van ilyen. Olyan ritkán találkozok ilyen emberekkel. 

A zongora most valahogy befurakszik az elmémbe, egy dallammal, ami kinyitja a lelkem egy kis ajtaját. Felnézek. A párbeszéd már rég elúszott, a pillanat már rég elment. Én ott maradtam egyedül a lépcsőn várva, hogy egy töredéke megmaradjon a varázslatnak. Olyan abszurd az egész. Lelkileg egy pillanatra összetörtem, megadtam magam és elfogadtam, hogy ezt a pillanatot sem tarthatom meg. Mégis, most rámeredek a zongora billentyűire és nem akarom, hogy a dallamnak vége legyen. Elmosódik körülöttem minden, ami eddig történt. Már nem rá várok, hanem a dallamra, egy olyan varázslatra, amit soha ember ki nem tud zárni az életéből. Megbabonázva bámulom a lány ujjait, ahogy siklanak hangról hangra. 

Olyan hirtelen... az ujjak ott hagyják a billentyűket és lecsukják a hangszert. Már ott sincs. Mintha ott sem lett volna soha. Mi űzte el? Miért? Miért kellett félbeszakítani....?

- Mi a baj manócska?

Dermedten ülök, még mindig a csukott zongorát bámulva. Épp csak félig nézek fel, alig találva meg a szempárt, ami kérdőleg néz rám. Az egyik alak eltűnt, és én észre sem vettem. Torkomon akad a válasz. Itt lehetne egy pillanat, amikor őszintén válaszolnom kéne... de nem megy. Az agyam kérdés nélkül is tudja, hogy az a pillanat már elment. 
Tétován mutatok rá a zongorára, és próbálnék egy értelmes mondatot kipréselni.

- Csak ez... - elbűvölt.

Halk kuncogást hallok, tudja mire gondolok, nem kell kimondanom és úgy tűnik hogy megelégedik a válasszal is. Vajon feltűnt neki... hogy vártam

Azért felteszem a kérdésem. Gyorsan hadarja a választ, minden szavával segíteni akar. Fel szeretném fogni, de bizonytalan vagyok és.... a pillanat elment, nem fogom tudni feldolgozni a választ, hogy kijavítsam a hibáimat. Ez már így marad.

A szorongató érzés, hogy megint vártam. A körülöttem elmosódó világ. És a zongora elvarázsoló dallama...

Ellépünk egymástól, én magabiztosabban a csillogó szemek elé, ő hátrasétál, hogy egy legyen ezek között a szempárok között.

És újabb pillanatok sora kezdődik. Talán lesz benne varázslat..."

2017. szeptember 30., szombat

Kulcsok

"Mindened megvan ahhoz, hogy jó tanár legyél"

Az embernek sok mindenhez van kulcsa. Első körben persze arra gondolunk, hogy a lakáshoz, a postaládához, az irodához, egy lakathoz.
Valahova ahová csak én tehetem be a lábam.

Abba eddig még én sem gondoltam bele, hogy mennyi minden máshoz is van kulcsom, amihez senki nem férhet hozzá, rajtam kívül. Emberekre gondolok. Mindenkire, akivel bármilyen kapcsolatban is állok, van egy kulcsom egy ajtóhoz. Persze ezek az ajtók mindenkinek máshogy is nyílnak. Ugyan ahhoz az emberhez más ajtón lépek be én, és más ajtón más. Még saját magamhoz is minden embert más ajtón engedek be. 

Elsőre nehéz ezt így elképzelni, tudom. De ha szélesebb körben gondolkodok, akkor észreveszem, hogy még a tanáraimhoz is máshogy viszonyulok, és lehet hogy én találtam egy ajtót, amin beléphetek és tudok vele kommunikálni, tudok vele értelmesen beszélgetni. Mások meg küzdenek azért, hogy valahogy túléljék az órát....

Na de mi van akkor, ha én kerülök a másik oldalra? Mi lesz amikor tényleg én leszek a tanár? Milyen ajtókat kell majd kinyitnom? Mi kell ahhoz, hogy tanár legyen valaki? Ne csak valamilyen, hanem olyan ember, akire figyelnek, akivel a diákok megtalálják a hangot, együtt működnek és nem a kiskapukat keresik. 

Hogy tulajdonképpen miért akarok tanár lenni, azt nem tudom megmondani. Valójában miért küzdök már itt évek óta? Miért akarom ezt csinálni?

Sokáig úgy küzdöttem, hogy még azt sem tudtam miért teszem. Volt egy olyan pont az életemben, amikor megkérdőjeleztem magamban, hogy egyáltalán van-e értelme ezt folytatni. És most konkrétan a tanulmányaimra gondolok. Mit akarok egyáltalán csinálni?
Biztos hogy ezt? Tanítani? Ráadásul éneket? 

Tulajdonképpen nem tudom, akkor mi lökött tovább. De csinálom. Végre gyereket is láttam a nyáron, és végre iskolában is vagyok az egyetem mellett és tanórákon ülök, és minden egyes alkalommal amikor belépek az iskolába elfog egy rendkívül érdekes érzés. Nem fogom tudni megmagyarázni, ez egyszerűen csak jó. Nem tudom ésszel felérni, hogy mi olyan varázslatos az iskolában, hogy mi az amit érzek odabent. Erre lehet, hogy soha nem találok választ és még az is lehet hogy majd elmúlik ez az érzés. De most még megvan, és a héten szembesültem vele, hogy ezért érdemes napról-napra küzdeni a dolgaimmal, hogy ezt érezhessem. 
A hétfőm kegyetlen volt. Egy semmi értelme sincs óra, egy elszalasztott lehetőség hogy az iskolában legyek, egy elszalasztott lehetőség hogy találkozzak azzal az emberrel, aki szárnyai alá vett minket ebben a félévben. Helyette csak a küzdés maradt egy házi feladattal, aminek semmi értelme nem lett, mert a következő órán senkit nem érdekelt az a feladat, helyette egy másik, amire persze már nem maradt időm délelőtt... és még rá is jöhettem hogy kizáródtam abból hogy választhassak bizonyos dolgokban. Ehhez az ajtóhoz nem volt kulcsom, és lehet már sosem lesz. De hogy vajon emiatt-e vagy más miatt, rájöhettem, hogy nekem hova van, és milyen ajtón mehetek be...

Szerdán elmentem énekkarra. A hét elejének a csalódásai, a nehézségei, egy pillanat alatt feloldódtak, egy érintéstől, egy pillantástól. Elkezdődött valami, ami még nem tudom hova vezet, de ezt a hetet mássá tette. Teljesen egyedül voltam a tanárommal, nem kellett a figyelmén másokkal osztozni, nem kellett olyan álarcokat viselni, amiket nem szeretek.
Fogalmam sincs hogyan hozta ki belőlem azt, akinek érzem magam igazából, de sikerült neki és ezért hálás vagyok. Gondolkodás nélkül mondtam igent arra, hogy megtartsak egy énekkart. Megint. Ehhez másnak nem volt és nem is lesz kulcsa. A tanárommal kapcsolatban akkor még nem tudtam, hogy mennyit jelent nekem a személyesebb közeg. Szeretem benne ezt a közvetlenséget, amivel engem is magához vonzott, amivel kényelmesebbé teszi az egyetemen való küzdésemet a tanítással.  

Másnap reggel megtartottam egy órát. És amilyen érzések ezzel jöttek, arra nem számítottam. Meg kell hogy mondjam, volt egy olyan pont, amikor elvesztem egy pillanatra, de azt nem tehetem meg sosem, hogy egy óra alatt elvesszek. Életem leglassabb 10 perce volt az utolsó. Nem így terveztem. De hogy meglegyen az első érzés, hogy mégis miért kell ezer meg ezer oldalról átgondolni azt a 45 percet, ameddig össze vagyok zárva egy rakás gyerekkel, ez is megtörténhetett. Ne értsétek félre, nem harapnak. Nem esznek meg. Mégis van az emberben egy megfelelés kényszer, hogy előttük tökéletesnek tűnjön minden. Ami nem volt az. Sok mindent elrontottam, és nézve a zavart arcokat, rosszul éreztem magam, hogy képtelen vagyok jól csinálni.

Olyan ajtókkal találtam magam szemben, amihez nincs, és lehet hogy nem is lesz kulcsom, de ezt most mégis így kell végigcsinálni. Amit abból a napból tanultam.... hogy kell egy kulcs az osztályhoz, a tanítás nem csak arról szól, hogy bemegy az ember, elmondja amit akar, vagy megjegyzik, vagy nem. Hanem arról, hogy úgy mondjam el, hogy azt értsék, élvezzék. Ne én érezzem jól magam, hanem ők. Az a kulcs nincs nálam, amit akkor kap az ember a kezébe, amikor megismeri őket. És nem a nevüket. Nem azt, hogy hol lakik, hányas matekból. Hanem azt hogy hogyan fog reagálni és ahhoz hozzá tudom-e tenni magam. Nekem is és nekik is jobb lenne. Nem egy darab papír alapján tartani az órát. Az hogy mit szeretnék átadni, az a fejemben kell, hogy legyen és rugalmasan a gyerekekkel együtt megélni. Nem lehet őket idomítani arra, hogyan viselkedjenek. Ismeret nélkül, viszont reagálni nehéz rájuk. Tapasztalat... majd ha már egy éve tanítok és megvan ez a kulcsom. De az első órák ezzel fognak eltelni. Tapogatózással. Úgy érzem, hogy ez nekem nagyon fontos lesz, hogy ismerjem őket. Csak így tudom majd elengedni magam és elengedni őket. 
Az órám csendes volt és nyugodt. Azt mondta nekem a tanárom, hogy persze, ez az osztály ilyen, és én még erre rátettem a nyugalmammal. Még lejjebb nyomtam őket, kicsit elvéve az életet az egészből. Volt benne élet, de így minden túl szabályos lett. Ezért maradhatott meg az utolsó 10 percem.... Arra, hogy azt érezzem, kevés vagyok arra, hogy rögtönözzek, Mit csináljak még 10 percig, amikor már mindent végigcsináltam, amit terveztem? Sőt, már közben is rögtönöztem egyszer, és egyel több videó került bele az órába. A zene hallgatás 2-3 percéből viszont az lett, hogy az egészet végignéztük velük, én meg álltam és reménykedtem, hogy elég sokáig tartanak a videók ahhoz, hogy vége legyen az órának. Túl sok időm maradt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Azt hiszem kétségbe nem estem, de kizökkentem. Itt ismét köszönet a tanárnőnek, aki már az előtt tudta, érezte, hogy ez lesz, mielőtt én észre vettem volna. Egy mondattal tovább lökött. Rendben. Tapsoltunk, doboltunk a ritmusgyakorlatra és még mindig maradt 1 perc. Egyetlen szerencsétlen perc. Feladtam? Lehet. Azt az egy percet a gyerekeknek adtam. 

Az órának vége volt. Tulajdonképpen már percekkel előbb. Büszkének kéne lennem arra, hogy még olyan sokáig kihúztam. Mégsem vagyok az, mert ott van az az utolsó 1 perc. Azt már nem tudtam uralni. Miután kimentek a gyerekek, ott találtam magam, egy pillanatra boldogan, hogy végig csináltam, aztán felfogtam a súlyát az óra végének. És ez nem stimmelt. Nem voltam szabad, nem voltam rugalmas. Ennél sokkal jobb akarok lenni.
Ezekhez az érzésekhez kevert hozzá valamit a tanárnő, amivel elsőre nem tudtam mit kezdeni. Az egész jó volt, persze voltak benne hibák, nagy részéről tudtam is, hiszen én tartottam az órát, vagy mi... Ezért csak egy pillanatra ütött szíven, aztán már bőven voltak más érzések, amikkel foglalkoznom kellett. Valami egészen más. Az hogy a tanárnő olvasott bennem, nem tudatosan, de azt tette. Kinyitott egy ajtót, amit eddig nem éreztem, hogy nyitva van. Pillanatnyilag nyitva volt és mégsem léphettem be, mert megkötöttek a körülmények, az hogy nem voltunk egyedül. Éreztem, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy ott vannak a szaktársaim, mert az ölelés ajtaján nem léphetek be. Ezt régen, még valaki mástól megtanultam, kimondatlanul, hogy diákok előtt nem tehetem meg, kollégák előtt nem tehetem meg. Hiába esett volna jól. A kezembe adta a kulcsot hozzá, de én nem adhattam a kezébe az enyémet. 
Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy a kezemben van a kulcs. Pontosan tudta min megyek keresztül és lehet hogy nem tudatosan, de sokat segített. Ahogy belenéztem a szemébe éreztem, ahogy mélyre nézek, és ő is mélyre bennem, mégsem tudhatta, hogy hogyan fordul meg velem a világ. Csak néztünk és néztünk egymás szemébe míg végül ki nem mondta, hogy "annyira szeretnék beléd látni, hogy mit gondolsz". Az óráról már semmit, vagy legalábbis nem ülepedett le bennem eléggé ahhoz hogy gondoljak bármit is. Csak... megölelhetlek? De ezt a kérdést nem tehettem fel. Még két tanórát kellett várnom ahhoz, hogy mindenki eltűnjön és a bátorságomat is összeszedjem egy ilyen kérdéshez. Elvégre nem túl gyakran történik meg velem, hogy két hét után kvázi idegennek kinyissam ezt az ajtót. 

Kaptam ölelést és odafigyelést. Mindent, amit az egyetemen eddig soha. Talán most volt itt az ideje, talán most lesz a legnehezebb, vagy a legfontosabb, hogy ne adjam fel. Kapnom kellett egy utolsó lökést, hogy megérthessem miért tartok arrafelé, amerre elindultam, és biztos lehessek benne, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnék. Tudom majd jól csinálni, és ezt nem az egóm mondja, hanem egy külső szemlélő, aki még ért is hozzá. Az eszemmel eddig is tudtam, hogy tanítani úgy nem érdemes, ha nem csinálom jól. Az egyetemen bonyolult fogalom magyarázat van arra, hogy mit jelent tanítani, de valójában senki nem érti meg, mindenki elfelejti akkor is, ha egyszer megtanulta. 

Nagyon örülök, hogy olyan emberrel kerültem össze, aki tudja, ez mit jelent. Kicsit talán olyan szeretnék lenni mint ő, de valójában ez lehetetlen. Amit lehet, azt viszont megpróbálom megtanulni tőle. Nem az ölelés miatt. Az csak a ráadás volt. Nem minden napra szól. Nyomot azt hagyott és gondolkodni valót maga után. De ami fontosabb, hogy eddig sosem ismertem fel, hogy mennyire hiányzott egy emberi kapcsolat az egyetemből.... Mindenhol máshol van valaki, aki felé nem kell álarcot viselni, de az egyetem... Hivatalos kapcsolatok tömkelege, ahol csak magamra számíthatok. Első alkalommal a tanórán is ez volt. Én álltam kint, nekem kellett megküzdeni a rutintalansággal és még a gyerekek sem tudtak segíteni. Alig várom, hogy ez már ne így legyen...

Visszatérve a kulcsokra, most már tudom, vagy legalább sejtem, hogy milyen ajtókon szeretnék bemenni. A gyerekekhez. Őrzöm most azokat a kulcsokat, amiket kaptam és nem tévesztem szem elől azokat, amiket nem kaptam meg. Minden zárt ajtó vezet valahova, és lehet hogy csak tovább kell mennem a folyosó végéig egy olyanhoz amelyik nyitva van. Vagy majd megszerzem a kulcsokat. Kezdetnek megfelel az, hogy megismerjem az osztályt....


2016. október 3., hétfő

Út a Meseerdőbe


Sok szeretettel ajánlom Tündinek és Gergőnek, akik végigkísértek a „Közép-Dunántúli Piros” túra ezen útvonalán. A mese, amihez annyit ötleteltünk (:

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer három tünde. Békésen éltek a falujukban, időnként járták a környéket és megfigyelték a természetet, vigyáztak a fákra, virágokra, állatokra. Tundie, Gery és Claire nagyon jóban voltak egymással, gyakran tervezték együtt a napjukat, hogy meglátogassák a különleges barlangot a hegy belsejében és együtt csodálják a fénylő vizet.

Egy nap Tundie titokzatos jelet talált belevésve egy fába nem is olyan messze a falutól. Szólt is a többieknek és együtt vizsgálgatták. Gery volt az, aki meglátott még egy hasonló jelet egy másik fán is. Majd még egyet és még egyet. Arra jutottak, hogy valaki okkal hagyta ezeket a véséseket. Kíváncsiságuk addig terjedt, hogy másnap reggel bepakolták a zsákjukba a napi élelmet és vizet, majd elindultak felderíteni meddig vezetnek a jelzések. Átsétáltak a kis falun, el a fémesen csillogó sárkányos szobor mellett, mígnem elérték a legutolsó rezidenciát.
A falu szélén álló kastély kertjéből indultak. Biztos léptekkel haladtak az ösvényeken… egészen addig, amíg újra az első jelzésnél ki nem kötöttek. Teljesen biztosak voltak benne, hogy az ösvénylabirintuson kívül is vezetnek tovább a jelzések, így hát megálltak egy pillanatra és végiggondolták, hogy hol fordultak a rossz irányba. Újra elindultak az ösvényen, pontosan követve jelzést jelzés után. Az egyik kanyarnál észrevettek egy vékonyka kis fát, amelyik már ki is nőtte a belevésett jelet. Nem csoda, hiszen ez egy olyan kis fácska volt, ami egy nap alatt akár métereket képes nyúlni. Ha pár nappal később indultak volna el a jeleket követve, akkor most azt hihették volna, hogy ennyi volt az összes jel és nem veszik észre ezt az egyet, ami tovább vezeti őket. De így viszont elindulhattak felfedezni a falun túli erdőséget. Már az első emelkedőnél újabb és újabb ismeretlen fákat pillanthattak meg, errefelé még sosem jártak. 
Aztán pár lépés múlva torkukon akadt a szó. Egy kis dombos tisztásra értek ki. Finom barnuló füvek lengedeztek rajta, és ahogy sétáltak lefelé a domboldalon egy magas kő asztalt pillantottak meg. Mintha csak Narniába csöppentek volna. Itt a kőasztal mellett tartották első pihenőjüket, holott még alig indultak el a hosszú úton. Megették reggelijüket és beszélgettek. A biztonság kedvéért hozták magukkal a kis térképüket, hogy bejelölhessék merrefelé is járnak éppen. Ott üldögélve már látták is a következő kis jelet, így nem volt nehéz újra elindulniuk. Persze ekkor még nem is sejtették, hogy mennyi varázslatos dolog vár még rájuk. Bár a kis térkép nem jelezte, hamarosan egy magányos toronyhoz érkeztek. Felnézve rá, el sem tudták képzelni, hogy hol van a teteje, hogy milyen magasságig ér fel az égbe. Apró ablakocskák nyíltak minden oldalról és barátságosan hívogatták őket. Biztosak voltak benne hogy nem tudnak felérni a leges legtetejébe, de kíváncsiak voltak, hogy milyen odafentről látni a világot, gondolták pár emeletet felsétálnak a lépcsőkön és majd onnan szemlélik a tájat. 
El is indultak felfelé, azonban két lépcsősor után véget ért az útjuk. Meglepődve vették észre, hogy felértek a torony tetejére. Mégis hogy lehet ez? Csak nem egy elvarázsolt toronnyal van dolguk? Az első ámulat után kitekintettek a torony falán túlra. Innen fentről szépen látszott, hogy minden irányból a toronyhoz vezet az út. El sem lehetne téveszteni. 
A fák mögött egy aprócska bánya látszott, és törpök tologatták a talicskákat a sok-sok kibányászott drágakővel. Álltak pár pillanatig a toronyban, amíg a szemük meg nem jegyezte a látványt, aztán csináltak pár varázsképet magukról, hogy megmutathassák majd az otthoniaknak is, hogy fent jártak a toronyban.
Persze aztán el kellett újra indulniuk és az útjuk közvetlen a bánya mellett vezetett. Láthatták a törpöket közelről is, de séta közben a másik oldalukon meg gyönyörű erdő húzódott. A jeleket követve, egy kis pocsolyató szélén egyensúlyozva besétáltak ebbe az erdőbe. Időnként egy-egy madár suhant el a fejük fölött, és hallottak titokzatos hangokat is az ég felől.
Elég nagy a légi forgalom errefelé... – jegyezte meg Gery.A többiek elnevették magukat és elkezdtek találgatni, hogy vajon mi is az, ami ilyen fura hangokat adhat ki. És bármennyire is hasonlított, bizonygatták, hogy sárkányok már nem léteznek….

Meglepődve tapasztalták, hogy egy kerítéssor mellett haladnak. Házat, kastélyt nem láttak sehol mégis a kerítés ott volt. Emellett elhaladva értek ki ismét egy hatalmas mezőre. Elnevezték a Végtelen Füvek Tengerének. 

A Fűtengerben magasodtak azok a fehér sziklák is, amiket a törpök az erdő túloldalán fejtegettek. A saját szemükkel is láthatták most már a kikandikáló kristályokat a fehér tömbökből. Gery és Claire kerestek egyet-egyet maguknak, hogy elvigyék emlékbe. Ahogy felemelték a kis darab köveket azok kicsúsztak a kezükből és valami varázslat hatására a levegőben összetalálkoztak. Pontosan illettek egymáshoz. A két fiatal tünde egy pillanatig még ámulva csodálták a varázslatot aztán, ahogy látták, hogy múlóban van, a kövekért nyúltak. Mindketten eltették az egyik felét a köveknek. Tundie is keresett magának egyet emlékbe, aztán haladtak tovább, át a Végtelen Füveken. Errefelé nehéz volt a jeleket követni, mert nem volt túl sok fa, amibe bele tudták volna vésni őket… De végül mindig megtalálták a helyes irányt. Valahol közel a domb aljához Gery hátrafordult, hogy visszatekintsen az útra ahonnan jöttek. Tényleg úgy hullámzottak a füvek mintha csak valami tenger lenne.
 - Nézzétek! – kiáltott fel – Látjátok, ahogy itt hullámzik a Tétisz tenger? – kérdezte csillogó szemmel.
A társai pedig csak bólogattak és ámulva nézték a füvek csodáját.

Csendben sétáltak utána tovább. Kicsit meglepődve haladtak el egy-egy magányos házacska mellett, de végül is az útjuk nem vitt be semmilyen faluba. Ehelyett egy meredek domboldal tetején találták magukat. Az első nagyobb próbatétel. Látszott a kis ösvény, amin haladniuk kellett, hát nekivágtak. Itt volt az ideje, hogy szépen lassan, egymást segítve haladjanak. Gery időnként a meglepetés erejével rugdosott le a domboldalon egy-egy követ.
Miért csinálod? – kérdezte Claire
-  Mert szeretem hallgatni, ahogy legurul.
Legközelebb már Claire is megállt egy pillanatra, hogy hallgassa a pattogó kis kövecskék ritmusát. Aztán mindannyian leértek a völgybe, de nem volt idejük megpihenni, az ösvény máris vezetett felfelé, kanyargósan az erdőbe. Ezen felfelé menet Claire és Gery kicsit lemaradtak, de végül utolérték Tundie-t, aki csak akkor fordult meg, amikor ők kiértek a fák közül. Tátva maradt szájjal állt előttük és ők is csak akkor értették meg, hogy miért állt meg, amikor megfordultak…. Gyönyörű sziklafal emelkedett a fák mögött. Valahol ennek az oldalában ereszkedtek le az imént…. Percekig csodálták a látványt…
Újabb Varázsképeket készítettek róla, majd úgy indultak tovább, hogy megbeszélték, nemsokára pihenőt és ebédet tartanak. Viszont azt nem sejthették, hogy ez az ebéd el fog tolódni egy kicsit. Kicsit sokat. Ugyanis az egyik kanyar után elvesztették a jelzést. Találomra indultak el, bár Tundienek volt egy megérzése az útiránnyal kapcsolatban, aztán végül a bal felől lévő út mellett döntöttek. Sétáltak egy ideig, de vésés sehol. Volt útközben egy bokorcsoport, azt meg két oldalról kerülték, csak az újdonság kedvéért, majd úgy tűnt lassan zsákutcába érnek. Körbe mindenhol bokrok és fák, de elkezdett eltűnni az út. Most mi legyen? Ekkor zörrent meg mellettük a bokor és hallották, ahogy valami elcsörtet. Biztos egy őz volt…. mi más lehetne? Ez eldöntötte a kérdést, miszerint menjenek vissza vagy megpróbáljanak átvágni a bokrok között. Visszafelé biztonságosabbnak tűnt.
Nem is kellett olyan sokat menniük, amikor is volt egy elágazás. Úgy tűnt, hogy ez arra az útra vezethet rá, amiről letértek. Próba cseresznye, hát elindulnak rajta, hátha találnak egy jelet.
És ott volt. Egy kanyargós füves utacska, sorban a jelzésekkel. Így hát mikor felértek a következő domb tetejére, elérkezettnek látták az időt egy kiadós ebédre. Leterítették a köpenyeiket és nekikezdtek a falatozásnak. És a tanakodásnak, hogy meddig is fognak elmenni. Claire szépen felrajzolta a térképükre, hogy merrefelé is haladtak eddig. Tundie úgy tippelte, hogy ha még kétszer ennyit sétálnak és megtartják az irányt, akkor estére egy másik tündetelepülésre fognak érni. Castlecastle-be. Legrosszabb esetben is ott még találnak helyet, ahol megszállhatnak egy éjszakára.

Úgyhogy ezzel a biztonságos gondolattal indultak tovább a jelzés mentén. Kezdték ugyan azt érezni, hogy fáradnak, de hajtotta őket a kalandvágy és a kíváncsiság. Persze újabb különös útviszonyok nehezítették a haladást, de ez sem törte le a lelkesedésüket, hiszen gyönyörű volt az erdő. Megint csak egy lejtős útszakaszon haladtak, fákba gyökerekbe kapaszkodva tudtak csak előrébb jutni. 
Az őszi levelek jócskán borították a földet, kicsit csúsztak is, úgy hogy vigyázni kellett. Mikor végül leértek a völgybe, akkor a kiszáradt meder mellett vezetett az útjuk. Kicsit feljebb ugyan, hogy ez adhasson lehetőséget Gerynek újabb kis kövek legurigatásához. Ilyenkor egy pillanatra csend lett körülöttük és csak a kis kövecske pattogását lehetett hallani. Utána meg ágak recsegését, amikor bolondosan az elszáradt faágakat ragadta meg és tördelte. Így haladták át ezen az erdős részen. Mondanom sem kell, hogy jó hangulatban telt a sétájuk. Persze ha már egyszer lejtő volt, akkor emelkedőnek is kell lennie. Majd újabb füves tisztásnak, újabb lejtőnek és újabb emelkedőnek.
De a változatos útviszonyok közben is jutott idő arra, hogy megfigyeljenek egy-egy gombát, virágot, hallgassák a madarakat és csodálják az erdőt. 
 
Miután kiértek a fák közül már csak a végtelen füvet láthatták úgyis.  A dombok egyetlen ponthoz vezettek a legmagasabb domb tetején. Először nem voltak benne biztosak hogy arrafelé kell menni, de az az egy-egy fa, ami a fűtenger közepében állt véséssel volt felruházva. Megint. Claire meg is jegyezte, hogy biztos azért vezet errefelé az út, az ösvény, mert csak itt voltak fák, amikbe lehetett jelet vésni. Claire logika. És még az idő is kedvezett nekik. Ez így volt kitalálva, hogy a felhő pont addig takarja el a napot, ameddig ilyen nagyon nyílt terepen haladnak.
Egyenesen nekivágtak a Fűóceánnak, egyenesen fel a legmagasabb domb legtetejére. Ekkor látták meg, hogy egy lovas közeledik feléjük. Barna herceg barna lovon. Udvariasan köszöntek, és mint ahogy az az utazókkal elő szokott fordulni, kicsi volt a világ. Ő is Iszkáról lovagolt el idáig. Persze egészen más irányból, de hát lóval nem lenne egyszerű tanösvényeken közlekedni.
Már éppen csak elköszöntek, amikor Claire még egy utolsó kérdéssel fordult a lovashoz.
-          Hogy hívják a lovad?
-          Herceg. – válaszolta a herceg.
-          Hát persze. (:
Nevetve mentek tovább. Tundie pedig megjegyezte „Figyelj, nem is a lovas nevére volt kíváncsi”. Hát persze hogy nem. Herceget bárhol találhat az ember… Herceg nevű lovat?  Nem sokat.
Vidám hangulatban értek fel a domb tetejére. Tundie a sikertől fellelkesülve felállt a domb legmagasabb pontján lévő sziklára és kezeit a magasba tartva ujjongott az örömtől.
Lélegzetelállítóan szép volt a környék. Belátták a környező összes tündefalvat és települést. Látták Iszkát és Castlecastle-t is, már nem olyan messze. Csak álltak és gyönyörködtek a látványban. Aztán meglepődve vettek fel a földről egy kis tárgyat, amit sétálgatás közben találtak a fű között. Talán a herceg hagyta el a pecsétjét. De tetszett nekik a szép faragású, hibátlan tárgyacska így hát magukkal vitték a pecsétet.
Mikor ismét útra keltek, eldöntötték, hogy leereszkednek teljesen a völgybe. Úgy tűnt, hogy így meg tudják kerülni az előttük magasodó dombot és nem kell újra emelkedőn fáradniuk. Persze megint csak utólag derült ki hogy jól döntöttek. Egyrészt mert gyönyörű kis ösvényen haladtak, egészséges zöld füvek vették őket körül, 
harmadrészt pedig, amikor egy nem várt emelkedő tetejére értek, kiderült, hogy a domb másikoldala egy meredek sziklafal. Azon pedig nem tudtak volna egykönnyen lemászni. Nem tudom szavakkal körbe írni, hogy mennyire szép volt a környék amerre felé haladtak. Mind az erdőben, mint a domb tetején. Már ment lefelé a nap, de alig láttak belőle valamit, hiszen a jótékony felhő még mindig takarta. Most is tudta a természet, hogy mikor kell felfedni a napsugarakat. Amikor az Aranyló Füvek tengerén haladtak át. Abban a pillanatban látták az összes aranyat szétterülni a környéken. 
Könnyed szellő mozgatta a végtelen rétet és szinte cirógatott a meleg, barnás színével. És újabb szerencse is köszöntött rájuk, láthattak őzeket, csendben megálltak egy emelkedőn és figyelték őket ameddig el nem futottak.
Tehát a nap már lemenőben volt, a település pedig egyre közelebb. De elérkeztek a nap egyik nehéz pontjához is. Megint csak meg kellett, hogy álljanak, és eldönteni, merre tovább. Át egy újabb dombon, vagy elsétálva mellette fog folytatódnia jel?
Ezúttal viszont kettéváltak útjaik. Abban biztosak voltak, hogy akármerre mennek találkozni fognak a túloldalon valahol. Claire és Gery a „dombon át”-ot választotta, Tundie pedig elsétált a domb aljában. Később persze ez volt az a döntés amire Claire nem volt büszke. Hallgatnia kellett volna az idősebb Tündére, de ha másért nem, akkor összetartásból nem szabadott volna szétválniuk. A dombnak ugyanis ismét egy meredek szilafal volt a túloldalán, apró köves kis ösvénnyel az oldalában. Ketten lassan megküzdöttek vele, de már a sziklafal felénél láthatták, hogy Tundie ott várja őket a sziklafal aljában. Ő választotta a könnyebb és nyugodtabb utat. Amikor végre leértek, Tundie aggódóan állt előttük, és megígértette velük hogy soha, de soha többet nem csinálnak ilyet. Soha többet nem csinálnak ilyet. Mindig együtt maradnak legközelebb. Nem hagyják el egymást. Ezt ott a sziklafal tövében megfogadták, teljes szívükből.
Ez volt a napjuk utolsó kihívása. Fáradtak voltak ugyan, de a lemenő napot követve lassan, de biztosan beérkeztek Castlecastle városába. Csendesen sétáltak be a szürkületben és keresték meg a fogadó épületét. Mindannyiuknak jól esett leülni, és finom gyümölcslevet kortyolgatni egy jó beszélgetés mellett. Itt volt az ideje eldönteni, hogy elég volt-e a kalandból mára. Vajon vezetnek még tovább is a vésett jelek? Ha igen, akkor az egy másik történet lesz…

The End


És ami még kimaradt….:

Bogarak (mert Tundie nem szereti őket), néhány sáska, a kastély idegen vendégei, két másik pecsét, Hófehérke almája (pedig csak úgy lett volna teljes a mese… Törpék, Barna herceg és az alma), néhány őzike, bordós levelű szép növények, még néhány kőgörgetés, tanösvények és az ülőgarnitúráik, egy zöld jelzés, egy lőtér és a robbantás veszély tábla, egy focipálya és esti alvó lepke, meg talán néhány domb és lejtő és meredek és emelkedő….

2015. november 13., péntek

Még egy hét a nyár

Pont azelőtt hagytam abba az írást, hogy o.n. gépe megérkezett.
Egészen pontosan ott hogy már kint voltunk a repülőtéren. Pedig aztán volt egy második hét.

Izgalmasan kezdődött, mert
 - megismertük Magdit
   - próbáltunk jegyet venni Bécsbe *Linzbe
     - ettünk otthon összemozaikozott spenótos lasagnát 
*gondoskodás 1.0*
        - vártunk a sorszámra késő este *éjszaka
          - hallgattunk rengeteg Japánból hozott emléket
            - mentünk haza viharban, zuhogó esőben
              - aludtunk ébren és álmatlanul és "együtt"
               - ébredtünk fel, és rohantunk mert "végre elaludtunk"
                 - kerestük a nem létező vonatot (vagy vágányt? ;) )
                   - kerestünk kv-t, kakaós csigát, vizet és mindezt 3ból 3 helyen
                     - aludtunk végre rendesen és sokáig
                       - csináltam ágyba kávét *gondoskodás 2.0*
                         - lett hirtelen tele a lakás Japánnal...
                     
És miután kaptam lilarózsaszín egyszarvús párnát, és mostunk és néztünk képeket és hajtogattam meg életem első sárga daruját....
                                        ..... néztünk Téli mesét is.

Aztán volt még egy nyugis napunk. Élveztük a nyugalom ágyban kv-zását, hallgattunk Miracle-t és beszélgettünk és... levél olvasás után még a lila hajamat is volt idő megmosni. Pánikoltam is, hogy elvesztem a lilaságát egyből. De volt aki megjegyezze, hogy "de jó lila a hajad!"
Aztán összeszedtük magunkat és vártunk az esőben Keresztanyukámra. Beszélgettünk a Mammutban utaztunk a same villamossal, mint amivel Annával is (: (2033)
... és aludtunk el amilyen gyorsan csak lehet.

Ami ezután következett az leírhatatlanul Bones Tábor....

Olyan sokáig voltunk a kastélyban és olyan sok minden történt közben, hogy nem is értettem miért kell eljönni.

Nagyon sok idő telt el azóta, hogy ott voltunk azon a pár napon, szóval az emlékek már meg is koptak kicsit, de talán annyi még megvan, hogy mennyit nevettünk az állomástól, míg viasz vezetett, hogy milyen volt belépni az oroszlánok közé... és Sophie hogy kötött ki a billiárd asztal alatt... hogy milyen jó viasz szobája és milyen finom volt az ebéd, meg a kv, amit a zongorára kaptam miközben játszottam egy kicsit (telefonos kottáról), hogy már az első ebéd alatt hihetetlen mennyiségű beszólás keletkezett és nem bírtuk abba hagyni a nevetést. Hogy sok japán apróságot kaptunk, és ettünk háromszög rizst közösen, dzsengáztunk és már első este sem bírtunk időben aludni. Hogy milyen kényelmes volt Viasz ágya és mennyire menő hogy ott aludhattam (aludhattunk). (Köszönöööm ^^)

Hogy mennyire sajnáltam amikor Sophie-nak haza kellett mennie, és mennyire szerettem volna megosztani vele az összes többi emléket amit szereztünk, hogy milyen jó volt megint dixit-ezni, hogy milyen volt segíteni Viasznak és mennyiszer fordult hozzám segítségért, vagy dönteni valamiben, hogy milyen volt úgy elmenni várost nézni (ezt is én döntöttem el vele hogy mi legyen a jó idővonal (ego)) hogy egy mesét olvastunk közben a spagettiszörnyről... és még a kastélyban is Bones rész jutott eszünkbe a kápolnáról (Nagyon beteg asszociációink vannak egy templomra... Enci: "Most mondanám hogy beteg vagyok, de igazából nem csak én hanem ti is!"). Meghogy aztán milyen jó volt a kastélykertben pihenni, és utána a sziklás emlékműnél buborékokat fújni... És hogy merre van Viasz (volt) gimije, meg hogy a Világfánál hogy lehet rohangászni, és milyen egy augusztus 20.-ai tűzi játék, ha az ember lefekszik és szinte a feje fölött esnek a színek. De persze terveztünk aznap este Bones Autót is, mert csak azzal lehet eljutni majd a nyaralóba... és hogy kiderült hogy a problémamegoldó képességnek van új szintje, a Level Oxford. 
És még arra is emlékszek milyen ping-pongozni, bal kézzel meg kétbalkezeseknek hivatalos jobb kézzel, meg keresztbe egyszerre négyen... hogy képesek vagyunk röpizni, csak kell az a plusz ember a hátunk mögé... hogy is hívták? nemTom... ja... meg Tim... 

Meg jó volt még fürdeni is a medencében (addig kell kipróbálni míg ott vagyunk) és egészen vicces is. De felejthetetlen ahogy Fecni énekelt nekünk, ahogy anyádozáskor elnyertem a lapjait és már majdnem a földön fetrengtünk a nevetéstől, meg az is ahogy még utoljára felmentünk biliárdozni és ... és emlékszek a végtelen ölelésre Viasszal. Az összes ölelésre, mindenkivel. Valahogy ez a tábor emiatt is más volt, olyan közelebb. 

De egyszer ennek is vége kellett hogy legyen, és az utolsó napra maradt még egy halom Japán kép, amit megnéztünk, egy csomó beszélgetés... és Fecninek is sikerült eldöntenie hova megy haza... és az sem volt baj hogy lekéstünk pár vonatot, mert azt a kastélyt nehéz volt elhagyni... nagyon.

Biztos sok minden van ami ebből a felsorolásból kimaradt és még majd véletlenszerűen eszembe jut.... de olyankor mindig felírok egy egy pillanatot és megmarad ;)

Egyébként azzal hogy hazamentünk még nem volt vége a hétnek. Volt még egy napunk o.n.-al és egy reggelünk. Mondanám hogy átaludtuk... de csak majdnem, egyszerűen csak lustultunk és olyan jó volt nem csinálni semmit... vagy hogy mondjam... mert persze rengeteget beszélgettünk is közben még hamár nem is emlékszek akkor éppen miről... aztán hétfő reggel várt Anna a kórházban és a napomat már a családdal töltöttem. Hazaugrottam elpakolni, de nagyon, nagyon nehéz volt két hét után otthagyni a már nagyon ismerős lakást. Nehéz...

Akkor azt hittem itt a vége a nyárnak és fel kell ébredni. Egészen az utolsó pillanatig még én sem tudtam hogy majd felutazok még egy kakaózós születésnapra ami csak félig lett meglepetés. De az a fele teljesen meglepetés volt. És születésnap...
Lett sárkányos tetkónk, meg ettünk pizzát, és másnap reggel együtt villamosoztunk. És itt derült ki, hogy az 1-es villamosról látszik a Deák Téri óriáskerék... 

Azóta eltelt két hónap... van még lemaradásom bőven... lassan pótolom ;) 

De mára ennyi (: Itt a vége fuss el véle... köss csomót a végére.

2015. szeptember 13., vasárnap

Negyedik

Ma volt az évfordulónk. Rózsaszállal. A Negyedik.

Pont 4 éve vagyunk együtt (nem, nem járunk, hanem együtt vagyunk) és kezdjük igazán ismerni egymást, jóban is és rosszban is.

De működik ((:

Ezért is ünnepeltük meg a mai napot a magunk módján, ahogy lehetőségünk volt rá.

Rózsaszál meghívott kávézni, és aztán betoppant három szál rózsával.... *.*

Én pedig egy apróságot készítettem neki, ami remélem hasznos lesz majd ;)

Egy ajándék füzetet, amiben vannak alkalmak, kívánságok és lehetőségek kupon formájában. A lényeg, hogy bármikor felhasználhatja, amikor pl szeretne egy filmet megnézni, vagy éppen amikor... úgy gondolja hogy kíváncsi mi is a meglepetés...






Csak pár lehetőség mutatóba (:

Igyekeztem személyre szabni a kuponokat, mert az ötlet sajnos nem az enyém volt, a megvalósításhoz is soksok internetes segítséget kaptam, de hogy mit tudok én adni Rózsaszálnak, azt csak én tudtam kitalálni ;) És végül a füzet kinézete sem sablon szerint alakult, büszke is vagyok rá... tetszik még nekem is (:

És meghozta a várva várt eredményt... a meghatódottságból látja az ember mennyire örül az akinek ajándékot ad...






2015. szeptember 10., csütörtök

Egyszer.... egy hét


Nem írtam eddig, mert valahogy úgy éreztem nem tudok. A nyár utolsó heteiben nem voltam elég szorgalmas, hogy mindent felírjak ami történt, és így nagyon nehéz hetekkel később összeszedni a kis darabkákat, sorba rakni az emlékeket, főleg ha úgy érzem mintha valaki egy radírral kiradírozta volna a napokat.... Megvannak, de nagyon halványak. És nem azért mert nem lényeges, ami akkor történt. Hanem pont azért, mert annyira szeretnék emlékezni minden részletre, és annyi minden történt. 
Két hét hosszú idő. Hogy minden nap minden percére emlékezzek, pedig nagyon jó lenne... és napról napra felejt az ember... közben pedig napról napra idéződnek fel olyan pillanatok amiről már azt hittem végleg elveszett.


De aztán lassan a helyére került minden (vagy legalábbis sokminden), már tudom hogy az egyik emlék hova kerülhet a sorba, beugranak különleges pillanatok, és akkor már tudom, hogy hogy is volt, hiszen ez még az előtt volt, hogy... vagy az után. És aztán kapok egy képet, amin még a legszürkébb részek is egészen színesek lettek.

Hogy is kezdődött?

Talán azzal, hogy megérkeztem. Azzal hogy valaki várt rám az állomáson és a padhoz támasztott gitár mellől felugorva ölelt meg... Hogy együtt vágjunk neki a hétnek. 
Annyi mindenre elég egy hét... és annyi mindenhez kevés...

Abban a pillanatban amikor felszálltunk a buszra, aztán át a villamosra, olyan soknak tűnt, és nagyon lelkesek voltunk. Mert végre... elkezdődött. Bár egyikőnk se tudta mi is kezdődik igazán. Tele voltunk tervekkel. Emlékekkel amiket szerettünk volna megosztani, és talán sikerült is. De közben megéltük az új pillanatokat. 

És volt egy macskánk (: Süteményre vigyáztam, vigyáztunk és minden napunk sok sok percét töltötte ki, hogy aggódtunk, törődtünk és simogattuk a leginkább plüssmacskára hasonlító kedvencet. Olyan nyugis volt.... csak néha akarta kienni a szánkból a falatot, vagy néha nehezítette meg azt, hogy éppen ajándékot faragjak vagy vacsorát süssek.


Bársonyos vadállat ^^

Az első pillanatokban tulajdonost cserélt pár apróság (az üveggolyó pl...), amit én szántam Sophienak és a gitár is azért jött hogy játszunk rajta (:
Találtunk becsempészett élelmiszereket (örültünk is, kajaaaa), és megnéztük azt is, hogy mi az, ami a miénk (mármint a hűtőben.... valahogy semmi sem stimmelt, se a csoki nem volt kék, se a fagyi csokis..) Meghát,  volt egy kötelességem is, hogy tájékoztassak. A cicus rendben van, él és kapott enni. Telefonhívás csekk ;) 
És hogy mit is csináltunk ezután? hmm... egy hiányzó darab...még keresem. De biztosan beszélgettünk sokat. Befoglaltuk az asztalt, _látszik_ hogy megérkeztünk, máris tele van... úgy mindennel. Igyekeztünk kipakolni a fontosabb dolgokat.
És meglett hogy miért piros a csoki, és miért kávés a fagyi... bár az valahogy duplázódott....
Este aztán filmeztünk. Into The Woods. Mese, mesével (: Pont ahogy szoktuk. 

Rögtön másnap alig akartunk elindulni, aludtunk sokat, ettünk mézeskalácskrémes sajtospogácsát, ittunk kv-t, Sophie festett nekem körmöt, beszélgettünk sokat és csak úgy elment az idő... ahogy szokott. Egyikőnk sem bánta. Jó volt, azt hiszem. Legalábbis én így érzem. 
Végül ebédelni is csak későn (4órakor? XD) ebédeltünk, McDonaldsot szemeltünk ki. Aztán láttam az Apokalipszis boltot, találtunk sajtos tésztát, hallottam történeteket, üldögéltünk a Margit szigeten, fújtunk buborékot, (ittunk ice-teás whiskyt), jól éreztük magunkat (ugye?) és kikötöttünk a Blahán...
Lehet hogy meglepő, de arról az estéről mindenre emlékszek... De arra a legjobban, hogy milyen az ha valaki mellettem áll... Éshát ez az este is eltelt. Valahol örülök neki, hogy pont azzal, akivel. Sophieval.

Végül valahogy hazasétáltunk. 
Süti persze már várt (: És el sem mozdult mellőlem. Mint a többi éjszakán se nagyon. 

Aznap éjjel emlékszem hogy o.n. is bejelentkezett. És mint ezután mindig... mindegy volt mennyire halkan pittyen a telefon, vagy hogy milyen messze van, felébredtem. Azóta sem tudom ezt megmagyarázni, mert sosem ébredek fel. Most sem szoktam. Süti pedig ült és nézte a telefont. Talán érezte hogy az igazi gazdival beszélek (:

A csütörtökünket a legnehezebb összeszednem. Nem is tudom miért. Tudom, mi előtt volt, meg hogy mi után... (szerda után és péntek előtt XD)
Végül lovagolni nem mentünk, de aznap volt sajtos tésztánk, megszületett a színező, faragtam egy kicsit.
Hallgattunk rengeteg zenét... sokminden emlék szóba került, és Bonesról is beszéltünk, Bones listát hallgattunk... Meg csak úgy bármit... ami eszünkbe jutott. És erre emlékszek leginkább, a sok-sok zenére amit együtt hallgattunk. Még előttem vannak a pillanatok, a földön hűsölés... 
Hangoltam gitárt, és elkezdtük nézegetni hogy kell Hey Ho-t játszani. Ebből megvolt egy akkord. Meg aztán a ritmus. Ez már két dolog. XD 
Kaptunk felszerelés listát... jé tényleg... és akkor még nem volt fürdőruhám... De estére lett, meg újabb adag sok kaja.... rántotthusi vacsira nyami ^^
És néztünk Castle-t és néztünk Big Fisht ((: teccet nagyon (:
És ekkor készült el Sütiről a legleg fotó... Nem is tudtam kiverni a fejemből, túlröhögés-----

Egy napra pedig itt voltak a szüleim, és a hugom. Anna találkozhatott Sütivel (: Kisvonatoztunk a Margit szigeten, fényképezkedtünk szökőkúttal, utaztunk egy megállót kombinoval, és végül eljutottunk a halak és trópusi állatok világába, mindenáron! (: Hát Anna is elért odáig, hogy simogathasson ráját...





majomcsók XD



megjegyzem ez lett a legjobb kép a bohóchalakról ;)


Aztán ezután én mentem haza. Nahát ez is egy szép történet....
3/4 óráig tartott bejutni a lakásba. Nem tudom... egyszerűen nem engedett a kulcs. Volt pár pillanat amikor nagyon kétségbeestem. Annak ellenére, hogy tudtam nemsokára a másik kulcs is megérkezik, és majd enged az ajtó... valahogy olyan... nem tudok hazajutni.. nem tudok bejutni a kényelmes lakásba, amit otthonomnak éreztem két hétig. o.n. is írta hogy érezzem otthon magam, de nem gondoltam, hogy ennyire kötődni fogok a lakáshoz, hogy már a sírás határán vagyok ha nem láthatom az ajtó túloldalán lévő bútorokat, csakmert a kulcs nem enged...
De végül megnyugodtam, és próbálkoztam. Próbálkoztam. És meglett a megoldás. Engedett a zár. Azóta tudom hogy kell azzal az a kulccsal kinyitni az ajtót ((: Jippí

Hát én akkor nagyon megölelgettem Sütit... 

Hogy mit csináltunk este? Lazaság volt ((: 
Sütöttünk sült-sajtos tésztát ((: Beszélgettünk, láttam milyen lesz a gólyatánc és láttam pár mozdulatot milyen volt... egyik gólya szemszögből, másik animátoriból. És valahogy nem fogytunk ki a mesélnivalóból. És közben a tészta is megsült... és aztán mindenki kinevetett volna ha látja hogy a földön ülve eszünk, de annyira természetes volt, csak lerogyni a konyhaszekrény elé... és enni. A kicsit világoskék tésztát... hupsz.... belekerült a szószba némi kék ételfesték...

Pedig az ételfesték csak másnapra kellett... kék és piros. Meg egy fogkefe. És tádááá... lila lett a hajam vége... sok küzdelem árán azért valljuk be, és akkor még nem is látszott milyen jó lila. Szeretem *.*

Aztán mire este lett már éreztük hogy csak egy nap van vissza... mindjárt itthon és mindjárt kezdődik valami más. Estére egyedül maradtam. Én és a gitár ;) Kicsit gitározgattam... inkább dallamot. Valahogy ahhoz volt kedvem, és valahogy az úgy jó volt, sikerélmény volt, és Süti el is aludt...
Aztán aludtunk együtt... a pittyenésig.

Reptér. Nemsokára indul a gép, o.n. gépe hazafelé. És mire felébredek már vasárnap lesz.

Reggel Sütivel vártuk Sophiet vissza ((: Persze addig sem unatkoztunk, én faragtam, a cicus aludt... néha az ölemben néha a faragnivaló fákon. Meg színeztem is... de csak pár virágot. Meg olvastam is, de csak pár oldalt. És délután lett.

Annyimindent hallottam Franciaországról *.* és láttam képeket...
És sütöttünk spenótos lasagnát, és jól belemozaikoztuk a tésztát, és kaptam még egy újabb körömmintát... És... és... és...

Nehéz itt befejezni... pedig aztán annyi minden történt....

Hiszen valahol itt kezdődött a második hét...













2015. augusztus 29., szombat

Híd

Emlékeztek még?... Az Üvegfalra?
Messziről kezdem tudom. De majd mindjárt megértitek.

Mert nem törtem át az Üvegfalat. Csak közben történt valami. Valami, ami miatt (talán mindannyian) rájöttünk, hogy Üvegfal ide vagy oda... számíthatunk egymásra. 
És megtanultam úgy üzenni, hogy megértsük egymást... az Üvegfalon keresztül is. Még ha nem is halljuk egymást a fal miatt. És ez egyre jobban ment. Annyira jól, hogy rájöttem, hogy ha írni tudok Nektek a falra, akkor rajzolni is bármit... És .... rajzoltam ajtót. Elvégre áttörni nem lehet a falat.....
Ti pedig kinyitottátok. Együtt megtaláltuk a lehetőséget...

Aztán egyre jobban, és könnyebben öleltük meg egymást.

De valahogy mindig is megmaradt, hogy hárman vagyunk.
És nem együtt alakult a hármas, mert kettesével is alakulunk mindig. Ami természetes is. 

Estünk már kétségbe, vesztünk már össze, kellett már távolság... máskor is.

És akarva akaratlanul az Üvegfalon túl mindenkinek két ösvényen kellett elindulni. Egyszerre. 
Pedig látszólag csak egyetlen egy ösvény van, amin kézenfogva járunk. Egyenesen előre tartva, akármi is történik.
És néha megszorítjuk egymás kezét. Aztán körbe állunk és mindenki a maga módján fogja az egyik, vagy a másik kezet. 

Én is két kezet fogok egyszerre. Az egyik oldalamon most szorosan összekulcsolódnak az ujjaink. Olyan szorosan mint még soha. És ha véletlenül kicsúszna a kezünk is egymáséból... akkor is éreznénk egymás kezét és egy pillanatra sem szakadna meg a bizalom. A _Bizalom_. 
Hát erre épül minden. Na meg persze a szeretetre. Mert legalább két dolog tartja a hidat, ami egymáshoz vezet.. Ha a bizalom megtörne... elsodorná a szeretetet is. 
ÉS hogyan tartjuk meg a bizalmat? Mégis azt hogy lehet? Hiszen tudjuk, hogy ezen múlik minden. Így már elhiszünk mindent, hogy létezik. Így már nem aggódunk azon, hogy vajon megbántjuk-e a másikat. Helyette kimondunk mindent. _Mindent_. Ha fáj, akkoris.
Hmm.. ezen most gondolkodnom kell... egy kicsit. Hogy hogyan tudom érthetően összefoglalni, amit érzek... Mert fontos. És pontosan érzem miről van szó. Megfogalmazni már sokkal nehezebb. 
Fontos, mert a másik oldalamon kicsúszott a kezemből a kéz. És szükségünk van kapaszkodóra, hogy újra meg tudjuk fogni egymást.

Szóval. Veszekedés. (Azért a veszekedést írom, mert ez fejezi ki a legjobban amikor két ember között valami nincs rendben, holott veszekedés nélkül is előfordulhatnak olyan pillanatok, amik instabilak.) Hgyan kerüljük el a szorosabbik oldalon mindig? Úgy, hogy bármit.. de tényleg... _bármit_, a legkényesebb témától elkezdve, a legnehezebb érzéseken keresztül a legjobb dolgokig.... megbeszélünk. Megbeszélünk? Mondhatnám, hogy megkeressük a módját hogy pontosan értsük. Az alapvető gyenge pont a félreértés... ez befolyásolhatna, de elkerüljük (:
Aztán ott vannak az elvárások. Amit senki nem szeret. Keresgélni egy kaput hogy elérjük egymást, és senki ne bántódjon meg.
És hogy ez hogy állhat szilárd talajon? Úgy hogy ne érezzünk sem korlátokat, de közben mégis tudjuk a határokat, sem bizonytalanságot, és ne aggódjunk folyamatosan (igazából felesleges dolgokon)...
Felejtsük el, hogy valamit nem mondunk ki. Most azt mondanád hogy "de akkor megbántom, ha azt elmondom hogy...." Annyira fontos hogy ne bántsuk meg egymást... tudom. De ha nem vagyunk őszinték? Őszinteség. Nem rajtam múlik ha a másik embernek rosszul esik valami. De bízhatok benne, hogy képes lesz megérteni, hogy elmondom. Ezért kaptam én például levelet is nemde? Fájt? Fájt. De csak először, aztán csak kicsit, és most gondolkodok, hogy fájt-e egyáltalán valaha. Megbántottál? Egyáltalán nem. Megsértődtem? Nem. Megharagudtam? Oh God. Dehogyis. Eszembe sem jutott. Mert? Megértettem. Átláttam. Éreztem. 
Szóval nehéz elhinni, hogy a másik ember nem fog hátat fordítani. De bízzunk meg egymásban és ez nem fog megtörténni.
És erőlködünk is néha, és megpróbáljuk kitalálni mi a másiknak a jó. Mert ha csak magunkra gondolunk az önzőség.
Így van. Ezt a hibát én is elkövettem. Dehát visszakérdezünk, hogy jól csináltunk-e valamit. Nincs sértődés.
Inkább pont hogy az erőlködés nehezíti meg azt hogy megtaláljuk mi a jó a másiknak. De sok esetben az a legjobb, ha csak megtesszük ami helyes. És nem agyalunk... mert az túl...átgondolt. És minél jobban átgondolunk, annál inkább látjuk azt, hogy mi miért nem jó. Pedig valójában bármi jó. Mindenben megvan a jó. Több vagy kevesebb. Na és? 
Ha választ várunk arra hogy kinek mi a legjobb, hát arra azt mondom, hogy pont az, ami történik. Nekem az a legjobb ha nektek jó. Ti meg azon gondolkodtok hogy nekem mi a jó, hátratolva hogy nektek mi... és fúha... ez mennyire bonyolult... átláthatatlan. 
Van rá megoldás hogy tiszta legyen?
Csak annyi hogy nem aggódunk a következményeken, bármit is csinálunk. Mert a következményeket meg megoldjuk. Ha... _ha_ vannak egyáltalán. Nem aggódunk, nem kalkulálunk logikusan, nem keresünk olyan egyensúlyt, ami valójában mindig elhúz az egyik irányba...
Túl sokat foglalkozunk dolgokkal... lazítani kéne... elengedni. Mert mindenki attól fél hogy elront valamit. De valójában, ha mostantól hagynánk, akkor nem rontanánk el semmit. Az, hogy keressük az utat... vagy hogy új ösvényeket próbálgatunk, nem jelenti azt hogy elrontottuk. Sőt! Rontsuk el. Akkor legalább tudjuk, hogy mit kell kijavítani.

Úgyhogy így állok most a másik oldallal. 
A saját kis szakadékunk két oldalán. És nincs híd...
Ez legalább olyan félelmetes, mint az Üvegfal. Félünk... mert ugrani nem lehet. A távolság meg egyre nő... vajon mikor áll meg? 
Most. Pont most. Meghallottam a hangot és én is próbálok válaszolni. Félünk. Itt a szakadék. Sírunk a két oldalon, tehetetlenül, elveszítve a biztonságot és nem mehetünk át olyan hídon, ami nem létezik. Az egyik irányba van híd. Hogy hogyan lett híd azt nem tudom, de ugye az csak egy irányba működik. Mi meg hárman vagyunk. Ami egyikőnkhöz vezet, azon a másikhoz nem juthatunk át.
De hiszen.... bízol bennem? Én bízok benned. Akkor... hogy is jutottunk át az Üvegfalon? Rajzoltam ajtót... ti pedig kinyitottátok.
Akkor építsünk hidat... kőről kőre... Bizalom. Őszinteség. Megértés. Szeretet.... és ki tudja még mi minden, de meglesz a helye. Még akkor is ha sokáig fog tartani. De építünk. Együtt.