2014. március 29., szombat

Valami nincs sehol

Tegnap teljesen véletlenül belefutottam egy Váci Mihány versbe. Nem kell belőle mélyre ható következtetéseket levonni, mert egyszerűen csak tetszik, nem tudom köze van-e bármihez is, talán egy kis hangulatingadozáshoz, bár annak sem hiszem hogy ez volt az oka, csak tetszett, és tetszik (: Igazából még csak azt sem mondhatom, hogy ott nyílt ki a könyv, mert a tartalomjegyzékből tudatosan választottam ki. 


Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, forró sortüzek,
- valamit minden nap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.


Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is
- a boldogságból hiányzik valami.


...


Pedig így szólt az ígéret a múltból:
-"Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.


Újra kell kezdeni mindent
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.


Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni,ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...


(részletek)



2014. március 26., szerda

Te is érzed?


"Furcsa. Nem tudom a dolgokat hova tenni. Lehet hogy csak most értettem meg valamit, ami eddig is az orrom előtt volt? Sokat gondolkodtam. Túl sokat. Át kellett menekülnöm Calsiába, hogy tisztázzam  az érzéseimet. De nem megy. Amint kijelentek magamnak valamit, azonnal megcáfolódik.
Mostanában mindent előre érzek... nem ártana ezt kihasználni. Nem ez most nem az az érzelem, ez az "érzem mi fog történni" érzés. Tehát tudom. Pedig nem kerestem. 
Mikor újra találkoztunk minden fura volt. Görcsösen akartam hogy csak magunk legyünk. Nem tudom miért. Annyi mesélni valóm volt tehát ennek tudtam be. De ma már erre is rá kellett jönnöm, ahogy visszagondoltam rá, hogy nem. Ez is előérzet volt. Azóta kavarog bennem, de nagyon. Pánikszerűen keresem....
Mikor végül találkoztunk, jó volt beszélgetni, persze meséltem is. És rájöttem milyen jó együtt tölteni az időt, tényleg együtt, és milyen jó lenne ha úgy alakulna, hogy gyakrabban összefussunk. Pl a városban, mert azért eléggé kötött helyszín a kastély. Holott egy városban lakunk vagy mi. Mindig csak másokkal együtt vagyunk, és bár eddig is különleges volt számomra, most nem tudom... mintha megbolondultak volna az érzékeim, minden percben gondolok rá, és hiányzik. Baromira hiányzik. Persze közben nem is tudom hova tenni ezt a hiányt, azt hiszem sokáig mással magyaráztam. Amikor elköszöntünk is. Még ott állt előttem és... görcsösen kapaszkodtam a pillanatba. Megöleltük egymást és egy pillanatra olyan közel volt, hogy... legszívesebben megkérdeztem volna... te is érzed? Nem akartam belelátni az érzéseibe, eszembe sem jutott, hiszen most már tökélyre fejlesztettem hogy a barátaim körében ne turkáljak az érzésekben, tényleg csak akkor használom ha nagyon muszáj. Nem, egyáltalán nem használtam, és eszembe sem jutott ott és akkor. Szóval... te is érzed?
Ha legközelebb így találkozunk és lesz rá alkalmam megkérdezem... mert fontos lenne tudnom, hogy ez az instabil lelkiállapot tényleg az-e? Tényleg instabil-e? Ismét görcsösen agyalok mindenen amit érzek... a hiányon, a jelenlétén, a kötődéseken.
Több időt szeretnék vele tölteni, azt hiszem akkor végre megtalálnám azt, akivel kiegészítjük egymás mondatait, aki tudja mit érzek, mert néha így is érzem, hogy olvas bennem. Nem mondja de tudom. Érzem. Nem lehet véletlen, hogy minket összesodort ez a világ. Szeretném tudni mit érez. Nem kilesni... szeretném ha megmondaná, hogy ő is hezitál-e ezen az egészen, vagy észrevett-e egyáltalán valamit. Persze rengeteg a dolga, dehát nekem is. Tudom hogy tudna lelkizni, de vajon ezen is?
Egyszerűen nem bírok elszakadni ettől. Lehet hogy a lelkem egy része ott maradt? Egyáltalán lehetséges-e ez? Utána kell néznem, mert ez kicsit furcsa. Nem mintha nem lenne jó... naggyon jó érzés ezt az egész felkavaró dolgot érezni, csak.... nem tudom. Vissza kellett menekülnöm tényleg... hogy újra elsétáljak az ösvényeken, hogy gondolkodjak. Hogy tisztán érezhessek. Mindenesetre arra jutottam hogy tiszta ez az érzés, bár lehet hogy elmúlik majd (amit egyébként kétlek), de nem zavarodottságból éreztem. Azt hiszem. Minden bennem kavargó érzelem közül sikerült rájönnöm, hogy ezt tényleg én érzem, és nem érezni akarom, hanem érzem."

2014. március 19., szerda

Rómáról úgy általában...

avagy mi az ami feltétlenül szükséges egy városnézéshez...

Dedicated to all of my friends, who was with me in Roma City (:

Jókedv. Az feltétlenül szükséges, persze azt hozzá kell tennem, hogy ha még társaság is van hozzá, akkor az igazi.
Első nap, még utazás közben azért furcsa volt az egész. Sok idegen ember vett körül, és fogalmam sem volt, hogy hogy alakul az egész Róma nézés. Erről jut eszembe, kis barátaimat is vittem természetesen, a három lovat, Rómát látni :)
Na de visszatérve. Egy célom volt, mindennél többet megnézni, kalandot keresni. Tehát, amikor elcsíptem egy beszélgetésfoszlányt arról hogy mennek várost nézni, rögtön kicsit közelebb húzódtam és... ugye csatlakozhatok?
Attól a pillanattól kezdve kihasználtunk minden percet amit a városban tölthettünk :)
Végül aztán az egész másik kórus útnak indult, és egy pillanatra elgondolkodtam, hogy nem lett volna-e jobb ha a többi egyetemistához csatlakozom. Hát nem, nem lett volna jobb. Nem hinném hogy ennél jobb lett volna mint amibe végülis belekeveredtem ;)
Persze a spanyol lépcsőnél még mindenki megvolt, de rövid időn belül már nem tudtam megkülönböztetni a kórust a többi turistától. És innentől kezdve kezdődött a kaland. Jah, igen. Az ami már első percben kiderült számomra hogy térkép nélkül nem tud úgy létezni az ember, hogy ne aggódna állandóan, jó fele fordultam-e biztos erre van? de ha elmegyek a sarokig és még ott sem az van amire számítok?
Nah persze míg megvettem a magam kis térképét, addig csak sikerült úgy lemaradni, hogy egy lelket sem láttam aki ismerős lett volna. Hoppá. Józan ész bekapcsol. A Trevi kút. Arra felé tartottunk, szóval ott lesznek, csak el kell jutni odáig. Éés kezdődött a térképhajtogatás.
Első élmény a Trevi kút. És az egyetlen amit maximálisan szeretek még most is. 
És tényleg ott voltam, és tényleg láttam, ott ültem előtte... Wow. 
Jah persze előbb utóbb kiszúrtam a csapatot. És bátran állíthatom, hogy a csapatomat :) Legalábbis akkor még nem tudtam hogy később azok lesznek :)
Fénykép fénykép fénykép. Innen, onnan, elölről, hátulról.. na jó úgy nem, de sok sok sokk kép készült róla. Az 5 forintosom landolt az alján, az év első fagyija check. Természetesen kávés (: és banános volt (:
Aztán felfűztük még sorban a Pantheont, sok szép épületet, a Pinokkió boltot, az Argentína teret, a II Victor Emanuele emlékművet, elmentünk a Forum Romanum mellett, és láttunk egy csücsöknyi Colosseumot. Természetesen fel van állványozva. 
Aztán el is telt a délután és mehettünk haza. Metróval.
Hát igen a metró. Kihagyhatatlan élmény :)
Mi kapásból úgy kezdtük, hogy a 7 emberből ketten valamelyik másik ajtón szállt fel és a baromhosszú, valójában végtelen, egyetlenkocsis metróban hiába néztünk körbe nem láttuk meg a Szilvit. Szilviket. Hiába szólongattuk őket, Gábor is hiába próbálkozott, Szilvi nem hallotta. Egyik sem. Aztán észrevettük, hogy hoppá, ennek a metrónak a végállomása más, le kell szállnunk, és átszállni egy ugyanarra menő, de mégis az ellenkező irányba tartó szerelvényre. Lestünk vissza az ablakon, hogy látjuk-e a Szilvit. Valamelyiket. Hát nem... de jé... egy Helga anyu. Ő is a rossz irányba megy.. hát jó, mindenesetre mi átszálltunk, nehogy már Conca D'oro-n kössünk ki. Haza is értünk rendben, elveszett Szilvik megkerültek (megjárták a másik végállomást természetesen) és megkóstoltuk a "pasta"-t, ami megjegyzem mindig kedvencem marad.

Második nap, csak röpke kettő, két és fél  óránk volt délelőtt de úgy gondoltuk kihasználjuk. Ugyanaz a csapat, ugyanaz a metró... más megálló. 5 nap után simán felsorolom a megállókat legalábbis a Termini-ig. Rebibbia, Ponte Mammolo, S. M. del Soccorso, Pietralata, Monti Tiburtini, Quintiliani, Tiburtina, Bologna (ahol elmegy a metro Conca D'oro felé), Policlinico, Castro Pretorio... és Termini. Nah itt beözönlött a nép, már csak egymás cipőjét láttuk, Cavour, Colosseo és itt leszállunk!! Circo Maximo. Mármint szállnánk, ha nem csukódnának olyan gyorsan az ajtók. Helga anyu bátran kiteszi a kezeit a két ajtó közé, Terminitor Szilvi pedig odaugrik és szétfeszíti, mielőtt a szerelvény továbbmenne. Mindez pillanatok alatt történik, érdemes lett volna látni az arcukat. MIután a nagy megmentés megtörtént mindenkiből kitör a nevetés, a metróban mindenki minket néz, egymás nyakába borulnak... már mindenki megvan. Sosem fogom elfelejteni azt a nevetést. Szó szerint tőlünk zengett a metró, és megjegyzem nem ez volt az első sem az utolsó alkalom. A nagy izgalom után tettünk egy szép kört a Tevere mellett, láttunk szökőkutat, szép templomot, és a piramist is a végén. Metróra szálltunk és vissza ebédelni. Persze a metró ismét zengett tőlünk, valahogy az már a nevetés színhelye marad, akármi történik, az igazi poénok és események ott történtek. Délután útra keltünk a busszal és elbuszoztunk a Római Magyar Akadémiára. Jééé hát mi erre sétáltunk délelőtt! A sors fintora hogy csak pár utcányira kanyarodtunk el előtte. Próba próba próba. Este szereplés :) Azért a sok baki ellenére úgy érzem jól sikerült. Legalábbis a Tanárúr műve biztos :) A Fogadáson meglepően sok volt a szendvics. De tényleg. Mindenki egyfolytában zsákmányolt, mégis maradt, mégis elég volt. És finom. Elismerésem az előkészítőé, bőséges lakoma volt. Otthon persze tervezgetés a másnapra és ágybadőlés minél előbb. Éneklésből ennyi elég is, holnap újra felkerekedünk és irány Róma :)

Szombat. Annak ellenére hogy az egész napot kint töltöttük egészen gyorsan és röviden leírható, mi történt velünk. Végigjártuk a Vaticani múzeumot (ismét metrós hozzá szólás: azért hármunknak sikerült a Termininél úgy átszállni, hogy kitévedtek és egy aranyos úriember segített visszajutni a kapukon által.)
A múzeumon belül Sixtusi kápolna, utána Szent Péter Bazilika, Szent Péter tér, egy kis pizza... Angyalvár. Itt történt egy kis boka kificamítás, úgyhogy Helgáék elindultak haza... 3 órakor? Azt hiszem.
Mi még tettünk egy kisebb kört és végül 17:39 perckor checkoltunk be a metróba. A jókedv tetőfokára hágott, alig bírtunk leszállni a végállomáson. Éppen megnyugodtunk, amikor két ajtóval odébb leszálltak Helgáék. Nem is kell mondanom, hogy mennyire fetrengtünk a röhögéstől a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva, a falnak dőlve. Az emberek meg csak néztek, csak néztek csak néztek, kik ezek az őrültek... 
Ez a szombat története.

Vasárnap A Piazza del Popolo-ról indultunk a cél a Pinokkiós bolt volt egyrészről, meg a kávé a Terminin. Amit végül nem találtunk meg de üsse kavics közben rengeteg szépet láttunk. Azt már felsorolni sem tudom. De szereztem vizet a Trevi kútból és a látványosságok között volt az Operaház is, a Négy Évszak szökőkút. Meg még sok másik szökőkút. Ja igen és a papagájok (: hárman kuporogtak egy pálmán, meg csiviteltek. Cukik voltak (:
Végül ismét a Colosseum volt a végállomás, amit ezúttal jó rendesen körbejártunk. Tényleg... még kávézóból is megcsodáltuk részemről egy Cappucino mellett :)
A másik kórus régi kórustagjaival is összefutottunk az utolsó 10 percben. Gábor gyorsan fényképezkedett is velük ;)
Aztán különösebb eltévedések nélkül, de hazaértünk... metróval.

És az utolsó nap. Mi azért még bátrak.. bementünk a városba, egészen pontosan a Terminiig. Éés utolsó nap templomai: Santa Maria Maggiore és Santa Maria degli Angeli... (remélem így van a neve de már összefolynak az olasz szavak).

Egy délutáni séta Assissiben a csajokkal, lévén csajos délután ;)
Sok sok sikátor és egy szelet pizza után még a zenészeinket is hallottuk hogy játszanak, aztán megkezdődött a végeláthatatlan busz utazás.
MIkor reggel 7kor hazaértünk kis városkánkba, nagy ölelkezések közepette búcsúztunk, (Szilvitől loptam mégegyet ;) ) és tovább kanyarodott a busz, hogy a rajta ülők még két órát utazva szintén hazaérjenek.

Azt hiszem mondhatom, hogy a kis csapatunk volt az egyik legjókedvűbb, legfelfedezőbb Rómában. Soha nem felejtem el ezt az 5 napot. KÖszönöm mindenkinek!!!

p.s.: Azért a meglepetés kekszet sem hagyom ki, az a figyelemelterelés Helga anyutól :) míg a hátam mögött megvették az oreo kekszet... köszönöm (: 

2014. március 7., péntek

A mai nap észrevétele...

ahogy hazaértem üres volt az előszoba... Amíg a kilincsre nem tettem a kezem még azt hittem bent van a lakója. De rá kellett jönnöm, hogy mióta elmentem, megüresedett. Nagyon. Azóta sírok ha rágondolok...azért érzem hogy még ott van...

Na mindegy.. De hoztam ma haza egy kicsi Szárszorszépet. Lesz hova elültetni...

2014. március 4., kedd

A Szivárvány színei

Emlékeztek még, hogy korábban írtam egy kutyáról, aki a szeretetet várva pillantott fel rám? Újra elolvastam a sorokat és sírva gondolok azokra a pillanatokra. Pár napja még ugyanúgy nézett rám, és nekem nem volt időm, hogy újra leüljek mellé... Mikor ellépve mellette megsimítottam a fejét, csak azért az egy mozdulatért is olyan hálás volt. És fájt a szívem, hogy most nem tudok leguggolni mellé, mert ... mert el kell érnem a buszt. Az embereknek milyen ócska kifogásai vannak néha... 
Csak ránéztem és elköszöntem tőle. Akkor nem gondoltam, hogy utoljára. Persze most hiába is vádolnám magam, hogy pont most pont ezen a hétvégén nem foglalkoztam vele... Éreztem is, hogy hibát követek el. Mindig úgy képzeltem el, hogy majd szépen csendben fekszik előttem és mély álmába simogatom. Nem tudom miért, de éreztem hogy nincs sok hátra.
És bár én nem voltam ott, de az egész család ott volt, mindenki úgy szerette ahogy csak lehetett. Talán úgy ahogy nagyon régen mindenki szerette. Biztos vagyok benne, hogy ő is érezte. 
Aztán örökre lehunyta a szemét és messzire ment. El egészen a Szivárvány völgyéig. Ott minden sokkal színesebb... az a végtelen nyugalom és szeretet földje... 



2014. március 2., vasárnap

Kakaó és kávé

Tegnap ismét volt szerencsém bejárni az ország közepét ;) Igazából egy díjkiosztóra mentünk, de végül sokkal több dolog történt mint vártam.
Maga a rendezvény az Ország házában volt és hát húha. Amint átjutott az ember az átvilágításon (ami megjegyzem naggyon menő, mert még soha nem történt velem ilyen) igazán kivételezettnek érezheti magát az illető. Hiba ugyan csúszhat a számításba... pl egy bicska személyében... de ettől csak viccesebb lesz a dolog. Egyébként meglepően udvariasak arra az emberek... és mindegyiknek menő egyenruhája van. Majdnem olyan zöld mint a Levélőröké :)
Bent minden lépést kétszer meggondol az ember. Na nem, nem azért mert para van, hanem mert hirtelen nem tudni mit is kell tüzetesebben megnézni, megjegyezni. Túl szép és szép minden. És menők az őrségváltó Levélőrök ;) És mint mondtam volt még udvariasak is :)
Aztán sikerült megint összefutnom egyik Barátnőmmel, ami persze újabb vidám perceket okozott :) Úgy éreztem, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára, nem tudom miért, de lehet azért, mert így is volt ;) 
Egy korty kávé után néztünk Dunát.. meg cipőket, láttunk kupola helyre illesztést, utaztunk üvegliftben, ami sajna nem a csokigyárba vitt, de legalábbis a teraszra.. ahol volt a játszó"kert". Sokk színes gomba, pár virág, két pillangó... és... öhm... papucsállatkák? de lehet hogy valami baktériumok. Ami biztos, hogy kékek voltak... Hogy hogy kerülnek egy ilyen "kert"be? passz.. 
Na de aztán programzárásként ittunk egy finom kakaót, és végre megtaláltuk a láthatatlan-látható zebrát is. És sikeresen át is keltünk rajta! 
Két órával később már igennaggyon fura volt az ország másik végében lenni és belegondolni, hogy még csak most hörpöltük ki a az utolsó korty kakaónkat...