Claire_T's Dragons

2012. november 18., vasárnap

Asya

- Kezdődik! - rohant be a szobámba a tündelány lélekszakadva. Látszott, hogy nagyon rohant, egy pici mosoly bujkált csak a szája körül, semmi más. Elsőre nem értettem, mire ez a sietség. Néhány pillanattal később a zavaromat látva egy pillantást küldött a plafon felé, majd megragadta a karom és maga után húzott. Bár gőzöm nem volt ezt miért csinálja, nem akadékoskodtam. Kirángatott a faajtón, le a lépcsőn.... tovább nem jutott. Hirtelen elengedte a kezemet, lelasította a lépteit és csatlakozott a tündék tömegéhez, akik önkívületbe esve egyetlen irányba tartottak. Ekkor láttam, hogy Asya szemei is elködösültek, egészen olyan volt, mintha valamilyen hatalmasabb erő mozgatná a testét. Ekkor jöttem rá, miért sietett annyira. Ma van a nyár leghosszabb napja. És nemsokára alkonyodik.....
Rám nem hatott az az erő, amely rájuk, de követtem Asya-t, mert mindenképpen szerette volna ha látom az ünnepüket. Őrülten forgattam az agyamban a szavakat, hogy eszembe jusson, hogy is hívta.... talán Ylf-rettub.... igen. Ez a szó biztos benne volt de.....
Próbáltam visszaemlékezni a jelentésére.... Pillangók tánca... Ecnad'o Ylf-rettub. Ezaz.
Ember még nem látta soha. Én is keveset tudok róla, csak amit Asya elmondott, de szűkszavú volt így is. 
Csendben követtem, s minden egyes rezdülésre igyekeztem odafigyelni. A tündék nem törődtek velem, csak hozzájuk csapódtam. 
A tisztás, amire kiértünk ismeretlen volt, azelőtt még nem jártunk ott. A hatalmas fák ágai annyira összefonódtak, hogy egyetlen bejárata volt, az ahol bementünk. Mintha betonfal vett volna minket körül ágakból. Felnéztem. Narancssárga fény szűrődőtt át a fák lombján a nyitott égboltról. Alkonyodott.
Különös szél fújt, valami édes illatot hozott. Egészen elbódító volt, még nekem is, de próbáltam tartani magam. A hatalmas tisztást már egészen körülvették a tündék, középen csak egy húsz embernyi helyet hagyva. Narancssárgás pirosas fényben láttam mindent, egyszerűen gyönyörű volt ez az egész.
Mindenki csendben állt. A körülöttem állók sorban lecsukták a szemüket, miközben megfogták egymás kezét. Én nem voltam közéjük való, a tudatuk kikerülte a lényemet. Gyűrűket formázva álltak, még továbbra is csendben. Az alkonyat a fénypontjára ért. A fénysugarak felfelé siklottak a fák törzsén és az ágak sűrűje ritkult. Láttam, ahogy visszahúzzák ágaikat. A természet mozgásba lépett.... Csendes sustorgás hallatszott és pillangók ezrei repültek be a tisztásra, annak közepén örvényként sodorták egymást az ég felé... annyira gyönyörű látvány volt, pedig akkor még nem tudtam, hogy a java hátra van.
Hangok százai rohanták meg az elmém, ezektől nem tudtam szabadulni, de nem is akartam. A tündék szeme varázsütésre nyílt ki és követték az örvénylő pillangókat. A sodrás egyre erősödött, egyre gyorsabban és gyorsabban keringtek, egyre többen és többen lettek, már látni sem lehetett az örvény belsejét... aztán nyílt a kör, ritkult az örvény, holott a zene egy pillanatra sem lassított. Ekkor láttam meg azt a két tündét, akik egymásnak háttal álltak a kör közepén kitárt kezekkel, az ég felé fordítva tekintetüket. Aztán lassan lehajtották a fejüket, kezükkel köröket írtak le. A pillangók a kezük mozgását követték egészen addig, míg ki nem tágult a kör annyira, hogy a körben álló tündék felje fölött köröztek. A középen álló két lány egészen úgy nézett ki, akárcsak a körülöttünk álló összes többi: mély vörös haj, sima bőr, vékony test. Az egyetlen különbség a szivárvány színű szárny volt, amit a hátukon viseltek. Csak most gondoltam végig, amit Asya mondott arról, mennyire különbözik Ő, meg még néhányan a tündéktől. Az, hogy a haja a fekete árnyalat mellett nem vörös volt, hanem mélykék egészen máshogy hatott, mint a többiek, és még a pillangólányok haja is vörösen csillant meg a fényben. De valahogy nekem Asya  mégis különleges volt.
Gondolataimat megzavarta, hogy a két pillangólány ismét kitárta a kezeit, most azonban egymás mellett álltak. Fejüket az alkonyat felé fordították és kántálni kezdtek a nyelvükön. Az alkonyat fénye áttört a fák között és körülvette őket, a következő pillanatban mindketten összerándultak, karjaik egyetlen tünde felé továbbították a fényt. A pillangók serege körülvette, kiszakították a körből. A fény szó szerint átjárta a testét, megrázkódott, s ha lehet még nagyobb önkívületbe esett. Csak egy pillanattal később láttam, hogy a teste elkezd átalakulni.... megjelent a hátán a pillangószárny....
Már kezdett a nap lejjebb járni, mire a pillangók serege újra a tündék feje fölött körözött. Érezhető volt, hogy az ünnep a vége felé közelít. A két pillangólány a kör közepe felé tartott maguk köré vonva a pillangókat. És ebben a pillanatban megállt az idő, a forgás ahhelyett, hogy lassult volna újra felgyorsult, a zene őrült tempóban dübörgött a fejemben. A két lány felénk fordult, közelebb sétáltak.... A tekintetük ilyesztő volt, most láttam csak, hogy a szárnyaik ezer színben pompáznak, a testüket nem ruhák takarják hanem indákból és pillangókból álló tetoválás. Az arcuk egészen eltorzult a következő pillanatban - éreztem amit éreztek.... nem tudom hogyan, de nem akartam... a tündéknél senkinél... csak náluk - tudtam, hogy hatalmas erőt kell kifejteniük, hogy megtörénjenek a következő pillanatok. Ismét hátravetették a fejüket, kitárták kezeiket, az égre meredtek. Az alkonyat eltűnőben volt, de a kántálás nem állt meg egy pillanatra sem. Sokkal vékonyabb napsugarak ontották feléjük a fényüket, éreztem mekkora energiába telik nekik összegyűjteni a fényt az utolsó szikráig. Közben egyre közelebb lépkedtek, hogy a távolság csökkenjen köztük és a kiválasztott között... A testük megrázkódott, ez alkalommal megfogták egymás kezét és a másikat nyújtották....... Asya felé.
A fény Őt is elszakította, a zene ha lehet még őrültebb tempóban lüktetett, és láttam, éreztem, hogy a két pillangólány utolsó erejüket összeszedve még egy cseppnyi fényt továbbítottak az újabb kiválasztott felé. Asya teste beleremegett a változásba, éreztem a kínokat, amivel az átváltozás járt. A fény ami a testébe áramlott betöltötte a tisztást.... Aztán egy pillanat alatt sötét lett. Éjszaka. A két pillangólány összeesett a kimerültségtől. Azonban a pillangók serege pillanatok alatt körülvette őket, s a sodrásban nem láttam mikor tűnnek el. Amilyen fényeség közepette jelentek meg, olyan sötétségben hagyták el a tisztást. Éreztem, hogy valami nem úgy történt, ahogy kellett volna.
A tündék lázálmukból felébredve döbbenten nézték a két pillangószárnyat. Suttogás támadt. Asya egy pillanattal később sírva rohant el a tisztásról.
Nem értettem mi történik, de rohantam utána, magyarázatot követelve tőle. De nem állt meg... Már vagy tizedszer kiáltottam rá, amikor megfordult és nekem támadt.
- Mit akarsz???? Mit akarsz tőlem? - Szivárványszínű szárnyai csillogtak a holdfényben.
- Mi.... Mi történt? - nyögtem ki, miután a torkomban lévő gombóc enyhült.
- Hát nem látod??? - ragadta meg a szárnyát olyan hevesen, hogy azt hittem a következő pillanatban eltépi a finom anyagot. - Hát ez történt!!!!
- És ez miért baj? - fordítottam vissza a kérdésemmel.
- Hogy miért? - meredt rám értetlenül és dühösen. - Miért? Mert minden évben egy embert választanak!!! Nincs jogom hozzá, hogy ezeket viseljem!!!! Soha.... A sylph-ek soha nem választottak ki kettőt közülünk!!! Ennek soha nem kellett volna megtörténnie!!!! Ez olyan felelősséggel jár, amihez én kevés vagyok! És egyébként is! Hogy fognak most rámnézni ezek után?
Nem tudtam a válaszokat. Valami értelmeset akartam mondani, de nem tudtam. Még soha nem hallottam semmit egyáltalán erről a szertartásról, és főleg nem tudtam az okokat.
- Hagyj most. - mondta keseredetten. Aztán megfordult és elsétált. Most láttam csak, hova tart. Egy szikla szélére, akárcsak én tartottam valaha egy éjszaka a sötétben tapogatózva. A holdfény átvilágított a szárnyain, ezer szivárványos foltot festve a sziklákra. Megálltam az utolsó fa mögött és csendben figyeltem, ahogy zokog. Belekapaszkodtam a fa csavart testébe, és azt kívántam, hogy találja meg a választ. Fölöttem a levelek halkan zúgtak a szellő érintésétől. Aztán egy nagyobb széllökés felkapta őket sorra. Szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket... akkor láttam, hogy nem levelek.... pillangók százai ültek a fa ágain. A szél felkapta őket és sodorta az éjszakába. Asya köré sodort néhányat. Csendes dallam csendült fel a gondolataim között. Asya lassan felemelte a kezét és könnyedén kitartotta maga elé. Egy pillangó rászállt az ujjaira, s olybá tűnt, mintha suttogna neki valamit, majd tovaszállt. Asya megbabonázva nézett utána és egy csendes mosoly bujkált a szája szélén......