2014. szeptember 29., hétfő

Ahova a lábam visz....

Egészen véletlenül jutott ma eszembe... már nem is emlékszem pontosan mikor, de végül a gondolatból séta lett... 

Eszembe jutott hogy menjek, hogy kicsit érezzem a nyugalmat, egy kicsit kiszakadjak a világból.

Így hát mikor az irodából kiléptem azzal a boldog tudattal hogy elintéződött amit szerettem volna, a lábam csak vitt... az Emlékösvények felé.

És újra elindultam az emlékösvények egyikén... meglátogattam a Sárkányfát (: elsétáltam _addig_ az utca sarokig, ahonnan az ösvény nem megy tovább, hanem visszafordul. Viszont most nem fordultam vissza... letértem az eredeti ösvényről csak követtem a megérzést, tovább. Felfedeztem egy újat...
Aztán mikor az visszavezetett újra rátértem egy másik emlékösvényre, és hagytam hogy megint vigyen a lábam... bár idefelé úgy gondoltam szedek gesztenyét, most egy pillanatra elgondolkodtatott, hogy nem azon az úton járok. Itt nincs "majd visszafelé szedek" gesztenye. De ha erre a sétára ez van megírva akkor nem szedek (: helyette madárfigyelésbe kezdtem, és ha vezetném a madárnaplóm, (ami még nincs is) akkor újabb megfigyeléseket jegyezhetnék fel, mert láttam szépségeket (: hát azért hozott erre a lábam...
Aztán persze sétáltam még... tovább. És a következő kanyar után:
"Na tessék, gesztenye".
Így szedtem párat és gyűjtöttem hozzá mást is. 


Tulajdonképpen ez az emlékösvény már elvezetett az emlékek végéig. Visszatértem a Szivárványhídra, s a túloldalon már várt az Életem. 

Hívtak, hogy munka (: lesz lesz. Aztán Rózsaszál... hát hazaértem.

A kincseimet pedig a megfelelő formába öntöttem (: Sophie megverne ha azt írnám C... így hát csak Makka (: 


pssszt........ fel ne ébresszétek, ő még álmodik........ helyettem is.

2014. szeptember 10., szerda

És az eső elmossa.

Megint.

Valamikor régebben írtam már erről.. emlékeim szerint.
De most erről eszembe jutott valami. Mármint az esőről.
Hiszen az esetek nagy részében szeretem az esőt. Mint például ma. Van egy olyan hangulata, illata, ami miatt számomra nagyon is szerethető lesz, és igen, örömet okoz. Ha valami fáj, azért, ha nem fáj semmi, akkor pedig felemel.

Tehát.

Szeretem...
az esőt.
az évszakokat. Mindegyiket másért. És most nemrégen, valaki nagyon szépeket mondott nekem az őszről... arról ahogy a ködös nyálkás idő varázslatossá varázsolja a napunkat és ahogy a ködön átszűrődő napfény melege elönti a szívünket. Ansie, köszönöm, már tudom miért szeretem ezt az évszakot. Hogy miért szeretem mégis ha korábban sötétedik és később kel fel a nap.

Szeretem...
a barátaimat.
a velük együtt töltött időt, bármilyen rövid is.
a kávét.
amikor fel tudok kelni időben és a gondolataim elárasztanak. És nyugalommal indulok neki a napnak.
amikor a szobatársam... szerettem amikor a szobatársammal elhúztuk az időt semmiségekről és mégis az élet nagy dolgairól beszélgetve.

Szeretek...
filmet nézni.
amikor jókor, jó hangulatban állok fel egy-egy képsor után, pedig nem is volt kedvem azzal tölteni az időmet, de kellemesen csalódtam.
olvasni. Nyugodtan olvasni.
rajzolni. Elveszni a rajzolásban. 
festeni. Elveszni a színekben.
örültségnek tűnő dolgokat csinálni, holott valójában olyan lehetőségeket használok ki az életemben, aminek igenis van realitása. Mert ha meg tudtam csinálni, hogy lehetne lehetetlen?
vezetni. Gyorsan... néha. Meg úgy egyébként. Olyankor lazának érzem az életet, és elengedek. Mindent.
túrázni. Természetben lenni.

Szeretem...
figyelni a természetet, közelről. És közelebbről... még közelebbről, legközelebbről, legeslegközelenbbről, még legközelebbről.
a madarakat. A hangjukat.
a virágokat, az illatukat.
Budapestet. Igen szeretem azt a mások szerint büdös, koszos várost, mert igenis jó bejárni, megismerni, érezni a pezsgést a levegőben. Érezni, hogy igenis milyen jó dolog amikor az ember elutazik egyik helyről a másikra és wow tömegközlekedtem úgy, hogy tíz perccel korábban még azt sem tudtam merre induljak, melyik irányba. Szeretem ennek a közegnek a hangulatát, abszolut alkalmas vagyok a városban élésre, és alkalmas lennék faluban élésre is... Alapvetően a bárhol élésre.
a meséket.
a tanulást, amikor érdekel, és felpezsdít, hogy olyan információt tudok meg, amit nem mindennapinak tartok.
az angol nyelvet. Hogy mennyi mindent a hangulata miatt szeretek! Igen.. ahogy ez a nyelv uralkodik a gondolataimban.. azt is szeretem benne, ahogy egy-egy kifejezést már sokkal találóbbnak találok így, mint máshogy...
az illatokat, legyen az virág, vagy bármi más... ezt páran tanúsíthatják, hogy az illatok a gyengéim, mert ha van amit megszeretek, akkor azt akármikor megérzem jelenteni fog valamit. Még ha egyszerűen cigarettafüst is lenne... és megnyugtat.

Szeretek...
enni, ízeket érezni. és mostanában új ízeket kipróbálni. Szeretem anya főztjét. Szeretem amikor óvónéni új dolgokra tanít, új ízekkel, új érzéssel. Még sosem tapasztaltam hogy bármit elrontott volna, és a muffinokat sem felejtem... és a diós szülinapi süti, best of. *csendes mosoly*
Szeretem azokat a reggeli kávékat, amiket még sötétben ittunk, mielőtt kivágtattunk a buszmegállóban, hogy az óvódába időben érjünk... és bár azt hiszem ennek az egyedi érzésnek vége, de a téli reggelek egyik legjobbja. Egyik... dehogyis. _A_ legjobb. 
Szeretem a hangulatokat... nagyon. És az érzéseket, amiket visszaidézve keltenek bennem, legyen akár sírós, akár nevetős, akár együttlevős...

Szeretem...
a megérzéseimet, amikre hogyha jobban odafigyelnék, akkor sok mindent elkerülhetnék, vagy könnyebbé tehetnék. De még mindig nem tudom őket megkülönböztetni a hamisaktól.
a macskákat. Sütiiit, és Tigrist.. meg úgy általában minden macskát. 
hallgatni ahogy dorombolnak, ahogy az egész kis testük beleremeg aztán hirtelen felugranak és mint aki megbolondult kergetik az éppen aktuális zsákmányt, legyen az a kezem, a saját farkuk.. vagy a radírom, egy szösz a szekrény alatt. Megnyugtató a közelségük.
a túrórudit. Főleg... mert mostmár jelkép... vagy ilyesmi.
a zenét, a dalokat. Szeretek együtt énekelni, tudni a szöveget. Mert az a legrosszabb pillanatomban is elégedettséggel és boldogsággal tölt el.
Tulajdonképpen szeretek zongorázni, csak nincs elég türelmem gyakorolni, és ez valahol mégis nagyon szomorú, hiszen... lételemem a zene és munkaeszközöm lesz a zongora. De szeretem, és majd megpróbálok olyan közeli barátságba kerülni vele, amennyire számomra lehetséges.

Szeretek...
írni. Kézzel írni, tündebetűkkel. történeteket kitalálni. És persze álmodozni. 
kreatívkodni. ajándékot készíteni. Csak nagyon nehéz nekikezdeni.
sétálni... az utcán. Azt hiszem túlságosan is ismerem a citymet, hogy itthon lázba hozzon, mert semmi újat nem találok, meg nem tudok közben elvonulni a kis világomba, ha menekülnék... de szeretek sétálni.
felfedezni. Még ha ez tanösvénnyel vagy eltévedéssel is jár.
Mostanában szeretek hirtelen dönteni, mert valahogy ettől lesz annyira valóságos az ami pár pillanattal korábban még nem is létezett. Egy találkozás, egy ölelés, egy utazás. Egy őrültség (:

Szeretem azokat a pillanatokat, amik visszahozhatatlanok, és visszahozhatatlanul sok jelentéssel bírnak.
És igen, szeretem az öleléseket... hehe. Sophie ezt te tudod a legjobban. 
Szeretek aludni, és álmodni, még ha olyan szörnyűnek tűnik is az ami a fejemben zajlik.
És persze... szeretem a kis fantáziavilágom, amit mostmár naggyon kéne írni. És kibontani, mert soha nem készül el, ha csak jelenetek maradnak meg belőle. Ja és a sárkányok (: nyilván szeretem a sárkányokat.
Szeretem a bögréket (: hogy miért nem tudom. De egy részükhöz szeretem az emlékeket. és hát igen.
Szeretek emlékezni. Mert attól újra elmosolyodok, nevetek, vagy mélységesen szomorú leszek... de csak azért mert annyira boldog pillanat volt. És ha fájt. hát fájjon újra... szeretek sírni. A boldogtalan boldogságon. (: Igen igen.
Szeretek sírva örülni (: az azt jelenti, hogy valami nagyon jó történt velem most, vagy a közelmúltban...
Szeretek függőágyban aludni, olvasni... hú bármit. Szeretem a függőágyakat.
Szeretem az apró emléktárgyaimat (:

Sok mindent szeretek....
úú még a csokit (:
éés azt amikor chatelés közben olvasva a sorokat pontosan hallom hogy mondaná, vagy hogy nevetne az akivel beszélek. Vagy hogy... minden.
Szeretem a koponyás sálam... és persze. mert emlék. ez is.
Szeretem a könyvek illatát, az újat azért mert új, most vettem, a régit mert régi, és rejtélyes.

Oké, most már hosszú lett a "lista"...
És biztos ki is hagytam pár dolgot... de üsse kavics, majd még egyszer sor kerül kiegészítésre (:

ohh és... ezt most nem hagyhatom ki...

Szeretek szeretni. Még ha fáj is. Még ha nem kapom vissza, még ha csak adni tudom, akkor is. Szeretek szeretni.


2014. szeptember 9., kedd

Arról, hogy milyenek az álmok...

Sötét van. Nem találom amit keresek. Talán meg sem lesz soha. A szorongás összeszorítja a gyomromat és félek. Érzem hogy van valaki a közelemben, de hiába tapogatok nem érzem, és nem látok semmit. Egy pillanatra újra belém hasít a félelem, aztán szorosan a falhoz simulok, de érzem, hogy az göröngyös. Megsértette a kezem. Hátrafordulnék...
Ekkor hirtelen eláraszt a fény, egy sziklaszirt szélén állok.

Tudom, hogy felmásztam idáig, fáj a kezem. Mezítláb érzem a talpam alatt a kis kavicsokat. 
Túl messzire jöttem már fel, másznom kell tovább, mert vissza nem tudok. Lábammal hiába keresek kapaszkodót, hirtelen nem találom a falat, a másik lábammal a szakadék fölött állok. Aztán hirtelen megtalálom a kapaszkodókat. Mászok felfelé és tudom hogy valakinek kéne velem lennie. De nincs sehol. Lenézek hátha meglátom, de már messzire elhagytam a kis szirtet amin az előbb álltam. 
HA felnézek a magasba elfog a kétségbeesés, ismét összeszorul a gyomrom, annyira messze van az ég, és elfogy az erőm.
Hol vagy? Nem tudom, azt sem tudom kit keressek, mert nincs sehol semmi nyoma, hogy valaki lett volna velem. De körbenézek, hátha meglátok valakit. Érzem a hiányt mellettem. 
Elengedem a sziklafalt, hogy egy újabb kapaszkodót keressek, de kezem lecsúszik a széléről, a szikla megvágja a kezem, zuhanni kezdek. Mint ahogy a macskák kieresztett körömmel igyekeznek megtartani magukat, úgy csúszok lefelé a sziklafalon, közben az egész karomat sebesre tépi a fal. 
Valahogy megfogom a szélét és belül mar valami kétségbeesett kiáltás, de nincs hangom, és senki nincs aki segíthetne. A zuhanó apró szikladarabok tovább sértik a bőröm, látom, hogy a tenyerem tiszta seb, arcomon forró könnyek folynak végig, marnak. Összeszorult gyomrommal csak azt szeretném, hogy végetérjen. Félek zokogni, mert akkor újra elengedem a falat és zuhanni fogok, de nem tudom megállítani. A lábammal érzem a falat, hogy biztosan állok, de hiába kapkodok kétségbeesetten a legközelebbi kiálló kő felé, a kezem átsiklik rajta. Egyre jobban eluralkodik rajtam a kétségbeesés zokogok, minden érintés sebet ejt a kezemen, és a rám hulló szikláknak sincs vége. Kapkodok, folynak a könnyeim és fáj az egész karom, a testem, a lelkem a sziklafal okozta sebektől. Ég az arcom, nem tudom abbahagyni a sírást, és nem érem el a következő lépést. 
Pedig tudom, hogy tudok mászni, és tudom hogy annyiszor csináltam már, mennie kéne, de csak lógok a levegőben és az ég csak távolodik tőlem.
Olyan egyszerű lenne elengedni..... Csak hogy vége legyen már... mert egyedül vagyok, és üres körülöttem minden...
Annyira egyszerű lenne.... csak sírok és újra próbálom elérni a szirtet.. de a másik kezem már nem bírja tovább, mindjárt elenged... 
Elönt a félelem újra és újra, és fáj minden mozdulat, és fáj ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon... még egy utolsó...

A sarokban kuporogva remélem hogy vége az egésznek. Látom a kezemet, mennyi sebet ejtett a tenyeremen a fal, és tudom, hogy azok mind ottmaradnak majd. Mindenki tudni fogja, hogy nem tudtam mászni. Hogy egyszer nem tudtam felmászni. A szégyentől újra elöntenek a könnyek, és átölelem a térdem, valami kapaszkodót keresve.
Ráz a zokogás, a tehetetlenség, mert nem tartozom sehová.
Nincs itt senki, és elvesztettem azt is aki volt, talán lezuhant, talán még mindig ott van valahol és mászik. De nincs itt velem. 
Hallom a hangokat a közelemben, de nem értem mit beszél. 
A mácskám jelenik meg, tudom hogy ő az, de mégis két emberi kéz ölel meg. Nem emlékszem hogy álltam fel. Szorosan magához ránt, én pedig gyenge vagyok ellenállni, hogy ne dőljünk fel. Érzem az ismerős illatot... amit annyira szeretek... ezt még sosem éreztem álmomban... és tudom hogy álmodok... de hagyom, hogy öleljen, nem akarom hogy vége legyen.. érzem a dohány illatát, ami most annyira jól esik. Nem akarom hogy elengedjen, kapaszkodok az ölelésbe, mert annyit jelent számomra, olyan régen ölelt... 
Újabb és újabb lendülettel tör rám a zokogás, és már nem is tudom miért sírok, hiszen itt van... valaki... a macskám...
És az ismerős illat, ami mindig megnyugtat... de nem kellett volna szívnia... nem most ezt is ki kell zárnom, mert igazából nem érdekel... csak nem akarom hogy vége legyen... csak szorítson magához, és hadd érezzem újra, azt ami volt... hadd álmodjam ezt tovább így... öleljen...

Hát ilyenek.

2014. szeptember 6., szombat

Kék a kökény...

... na meg a jelzés.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hirtelen jött kirándulás.... nem ez így nem lesz jó. 
Akkor talán....

Kedves Kék Pulcsis Lány!...

Nem, ez így sem jó, ez nem az én asztalom. Hát mégis hogy tudnám elkezdeni, amiről azt sem tudom hogy kezdődött?

Pedig valahol kellett neki.... Minden elkezdődik valamivel és befejeződik valahogy, vagy valahol. Hmm...
Kezdődjön hát az elhatározással.
Hogy elindulok, és hogy majd a célban mennyire jó érzés lesz visszanézni.

Csak egy kicsit... visszanézni... honnan jöttem.

Nem is tudom. Már nem arról írok, amiről először akartam.... elkalandoznak a gondolataim, ki akadályozná meg?
És a dallam csak folytatódik, a zene nem áll meg. Minden akkord, minden apró rezdülés, amit hallok... azt érzem.... amit érzek az felidéz...
És amit felidézek... az filmként forog a fejemben. Mint egy videóklip... vágóképek... pillanatok, jelenetek.

Házak... egy ablakon keresztül nézem ahogy elsuhannak mellettem, érzem hogy távolodok valamitől. 
Két könnycsepp gördül végig az arcomon, és sírni szeretnék. 
Hagytam magam mögött valamit. Remélem. 
Ha egy pillanatra lehunyom a szemem, az első, amit felidéz bennem a dallam, egy szempár. Tiszta kék... A napok folyamán annyiszor néztem szembe vele, és annyiszor gondoltam, hogy mennyire tiszta... ÉS érte voltam itt. Az első kék...
Aztán eszembe jut, ahogy elsuhan felettünk egy árny, ahogy kifulladva felértünk a hegy tetejére, ahogy egymást biztatva tettük meg az utolsó kiló métereket, szinte feladva hogy eljutunk-e igazán az igazi célig...
És közben eltelt.
Az idő.
A beszélgetés.
A nyár.
Célba értünk. 
És nem tudtuk, hogy ami ezután elkezdődik... annak nem is látjuk a végét.
Nem látjuk az összképet, pedig annyira görcsösen szeretnénk. Egymást látni... Féltékenyen tekintve az élményekre, mert nem lehet újra az egész a miénk. Az idő. Nem lehet a miénk.
Talán elvesztettük útközben?

Nem hinném.

Vagy ellopták tőlünk?

Nem.

Mi változtunk meg útközben, és elfelejtettük, hogy mennyit jelent.
Bármi, amit létrehoztunk. Mennyit jelent.

Hát itt kezdődött. Ezért maradt el az indulás... ezért nem ültem fel a buszra, ezért hagytuk elszállni a fejem fölött az időt. Mert igenis számít hogy az a reggel, AZ a reggel legyen.

Persze voltak kétségbeesett reggeleim, hirtelen döntéseim, amelyek átírták az egész napom történetét, hiszen "tudom hogy nem akarsz, de menned kell", és meglepett pillanataim, hogy mennyi mindenre vagyok képes értük. A két kék szempár... Mindezt pár nap alatt... értük mit tehetek, kiért ezt, kiért azt... pár nap alatt. És kivel mit járhatok be. A várost, vagy az egész erdőt... tanösvényeken, folyosókon, várakban, szekrényben, a kukoricás mellett... körúton macskát keresve, kocsmát találva.

És valahol mellettünk elszállt a nyár.

Egy pillanatra még visszahívtuk. Azt hiszem. Mert még ettünk túrórudit, még késett fél napot a garázsmenetes villamos, és még oda tudtam adni a nyár ajándékát. 

Hiszen ez volt a lényeg, ez volt a cél. Elértük? El... Elmúlt minden más? El...

Valahol az elején még tudtam mit szeretnék. És azt is tudtam mi az ami számított. Most csak az emlékeim vannak...

A kék szempár... aztán... a kék jelzés. A második kék.
Egy elveszett pillanata a nyárnak, amikor még éreztük a nap sugarait, éreztük az erdő illatát, láttuk a célt, és próbáltunk pecséteket szerezni. És most csak erre tudok gondolni megint. És újra cseng a fülemben a dallam... látom az erdő levelein átszűrődő fényeket... a kis kőtornyocskákat. A kirakott szívet... 

Egy újabb pillanatsor, ami a miénk. Mint minden más pillanat, még akkor is ha elfelejtjük. Csak gondolj vissza kérlek! Emlékezz! Tudod mit éreztél akkor? És hogy az mennyire a valóság? Nem álomkép, hanem maga az élet... ezt kaptuk, és ezt akarjuk megtartani belőle.
Elfelejtettük? El... Hagytuk elúszni? talán?
Ne hagyd... mert fontos, hogy emlékezz... ezek vagyunk, voltunk és leszünk. ÉS leszünk. Bármi jön is ezután, leszünk. Azokon az ösvényeken, azokkal az élményekkel... 

És ahogy a könnyeim földet érnek távozáskor, úgy száradnak fel majd ha legközelebb emlékezek. Mert ahogy a busz elhagyja a várost, ahogy elúszik felettem az épületek sora... ahogy sírásra késztet a dallam... Úgy maradtam meg annak aki vagyok. És így szeretném a jövőt. Kéken.

Mert kék a kökény... kék a szempár, kék lett a (csapat)póló, kék volt a poncsó, kék a pecsét, kék az ételfesték, kékek a buszok, kék volt a hajfesték.. és nekünk...

KÉK a jelzés.