Claire_T's Dragons

2011. november 28., hétfő

Tüske

Pár hete elkövettem egy hibát... mostanában hibára hibát halmozok. De legalább a saját káromon tanulok. Sok olyan dolgot várnak el tőlem, amiről azt hiszik tudom, de valójában pont azok akik ezt hiszik, sosem mondták, mit kell olyankor tennem...

Sokszor van, hogy megkapom a heti kioktatásom, vagy nevezhetjük intelmeknek is. Én meg csendben hallgatok.... végre magyaráznak, de egy kicsit későn. Addigra már rég rájöttem ezekre a dolgokra.... 
Persze ezek nem mindig csak gyakorlati dolgok, hanem pl. mit  tegyél ha... mit csinálj akkor, ha...
Csak az a baj, hogy annyira már nem vagyok kislány, hogy ne tudjak olyan helyzetekben viselkedni, pláne ha előtte ezt már belém nevelték...
A baj a gyakorlati dolgokkal van. Ott még néha elkélne, hogy valaki fogja a kezem, de már kezdem megtanulni egyedül is kezelni ezeket a dolgokat. És ha hibázok? Hát hibáztam. Na és? Változik akkor valami, ha megkapom a következő adag lelkiismeretfudalást okozó leszúrást? Ha megkapom azt a számonkérő hangnemet, ami rám még hat, de az öcsémékre már nem? 
A baj csak az, hogy annak aki számonkér fogalma sincs mit okoz ezzel a lelkemben.... legutóbb két napra elástam magam jó mélyre és rengeteg zenehallgatás, na meg egy egyszerű kérdés zökkentett ki, hogy hahó, semmi nem változott, csak észrevétlenül belédböktek egy tüskét, amit addig nem tudsz kivenni, amíg nem tudod, hol van... és ilyenkor sosem tudom mi az, ami tüskét bök a lelkembe...
Na és ma amikor meghallottam ugyanazt a számonkérő hangot, a gyomrom ismét görcsbe rándult. De nem! Azért sem engedem, hogy napokra a sötétbe teszítson mint legutóbb... védekeznem kell az ilyen tüskék ellen... 
és még csodálkoznak, hogy sokmindenről nem beszélek? Jah naná, hogy nem, mert már tudom, mi lenne a megtisztelő válasz... valami olyasmi, ami tudtán kívül a lelkembe szúr...
És a vicc az egészben, hogy még én sem tudom mi szúrt meg... És ez ellen védekezni? Azt hiszem lehetetlen... Csak el kell kerülni azokat a helyzeteket, amikor tüske érhet.. és sajnos néha még most sem tudom...

2011. november 25., péntek

Tükrök... :)

Az érzés, hogy hiányzik az a másfél-két nap, még mindig bennem van. Állandóan kutatom mi az, ami ugyanazt az érzést, feelinget adja, de nem találom....

Nagyon különleges volt... nem lehet pótolni...
De vannak kézzelfogható tárgyak, amelyek bizonyítják ennek a két napnak a létezését.... és ott vannak a képek, amire O.n. emlékeztetett....


Tárgy, mint például a napló.... vagy a csontból készült violinkulcs... de a legfontosabb:
Sophie ajándéka, amivel meglepett!!! Egy kis emlék, amely már el is foglalta méltó helyét a szobámban :)
Egy kedves, szeretetből készített apróság, ami mindig emlékeztetni fog az ölelésre és a mosolyokra... :)


És íme:

És nappali fényben is :)
( A tükrökben látszik a szobám, bár összerakhatatlan a kép :) )


Köszönöm!!!! Egy újabb apróság, ami megdobogtatja a szívemet! :)


2011. november 22., kedd

It was only just a dream...

Ma reggel, ahogy felkeltem és kimentem a buszhoz, csak a rutin vitt előre. El kell érni a buszt és majd legközelebb a pályaudvaron szállok le...

Aztán elköszöntem attól az embertől, aki befogadott két napra. Ahogy kerestem a helyet a buszon az ablakból még láttam, ahogy távolodik és eltűnik, ahogy a mozgólépcső elindul lefelé... 
És akkor hasított belém az az érzés, hogy megint elmúlt valami jó... Leültem és egy könnycsepp folyt végig az arcomon...
Pedig nem kellene sírnom de egyszerűen nem tudtam abbahagyni... Elkezdtem hallgatni a számokat és sírtam... 


Eszembe jutott az elmúlt két nap mindenegyes szép pillanata. Eszembe jutott, hogy a szám amit éppen hallgatok még Sophietól van... és elkezdtem írni egy rövid üzenetet.
Emlékeztem a mosolyára, ahogy meglátott és ahogy meglepődött, hogy ott vagyok... emlékeztem arra, ahogy a nyakamba ugrott az előadás után és egyszerűen nem akartuk egymást elengedni... Egyszerűen csak örültem, hogy örül... minden ajándéknál többet jelent, ha örömet szerezhetek egy ilyen aprósággal. És ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni... mert ez volt életem egyik legszebb pillanata...


Soket jelenthetett neki. Ahogy nekem is. Egymás után két nap találkoztunk. O.n.-nal majdnem két teljes napot töltöttem együtt. És ez most elmúlt. Olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban összefuthatnék velük az utcán... mintha nem választana el több mint 200 km minket egymástól... Pár napig még keresni fogom őket... akaratlanul is körbe nézek majd hátha megpillantom őket... pedig nagyon jól tudom, hogy ez lehetetlen...


Amikor felszálltam a buszra furcsán éreztem magam... Tegnap o.n. azt mondta furcsa lesz, hogy nem leszek ott. És maradhatnék még... Nekem is nagyon furcsa volt... mintha nem is csak két éjszaka lett volna... 
Furcsa volt elmenni...


És amikor megpillantottam a Szombathely határát jelző táblát, azt hittem meg sem történt velem mindez... mintha csak álmodtam volna...
De a táskámban ott van a kis csont violinkulcs, a zsebemben ott lapul egy jegy, amin a darab címe Arzén és levendula és ott van a szerplő gárdát felsoroló papír is Sophie nevével....


És mégis.. mintha csak álmodtam volna és nem jártam volna az oviban, nem hülyéskedtük volna át a délutánt és nem néztük volna meg a vásárt...


Csak egy álom volt... egy gyönyörű álom, amit csak remélhetek, hogy újra meg fog történni...


"It was only just a dream...."

2011. november 19., szombat

Holnap találkozunk....

Vannak szavak, kifejezések, amit mindennap használunk. Barátikörben, munkahelyen.... ismerősök között...

Ilyen az a "kifejezés" is, hogy "Holnap találkozunk."


Normális körülmények között fel sem tűnne ez a rövidke mondat, mert biztos, hogy másnap találkozom az illetővel, mint minden nap. 
De most feltűnt. És hogy miért? Mert olyan emberrel találkozom ma, akivel nem találkozom minden nap.
Sőt! Egyszer találkoztunk eddig és minden nap beszélgetünk. 
Tegnap pedig Sophie úgy köszönt el, (a sokásos "puszi, holnap jövök" vagy "puszi, jó8" helyett) hogy holnap találkozunk!!! És igen... ma találkozunk :)

2011. november 18., péntek

Két barát és mégis egy...

Ezt akár vehetitek is egy részletnek a könyvemből. Bár nem teljesen szó szerint, de magát az érzést... és egy kicsit a szituációt is.. mert van egy ilyen rész a gondolataim között....



Ez a kapcsolat is egy azok közül, ami nem tudom mikor és hogyan alakult ki ilyen szorossá. Egy ikerpár két tagja közül nem tudnék választani, melyiküket szeretem jobban... mert azt nem lehet. Egyrészt, mert az nem lenne fair az egyikkel szemben másrészt, mert úgy érzem ők összetartoznak és ha egyiküket kiválasztom, akkor eltűnik a szemem elől a másik és soha nem kapom vissza a másik felét az embernek... Két barát és mégis egy...
Úgy kezdődött, hogy barátnőm egy beszélgetés során megkérte a kedves ismerősöket, hogy köszönjenek, ha már egyszer ismernek... Ez az egyik oldalról nagyon hízelgő, mert kedvességből tette, de a másik oldalról kellemetlen, mert így kell kezdődnie egy barátságnak? Nem túl jó kezdet...

"De ahogy akkor, most is hálás vagyok azért a pár jó szóért, amit az érdekemben szólt. Akkor most nem állnék itt, a függöny mögött és nem hallgatnám lélegzetvisszafojtva ezt a csodálatos zenét. Két számomra nagyon fontos ember ül a színpadon a zongora előtt. Nem mondhatom, hogy évek választottak el minket, mert alig pár hete láttam őket utoljára, de mégis ez az alkalom valamiért más a számomra. Én magam sem tudom miért de többet jelent számomra a két csillogó kék szempárba nézni, mint valaha. Kicsordul a könnyem, ahogy felcsendül a gyönyörű dallam. Varázslatos pillanatnak érzem. Sokkal varázslatosabbnak, mintha egy vérbeli zongorista játszana. Mert az csak zene, egy zenésztől. De ez! Dallam, amely a szívemig hatol.... És megint csak egy könnycsepp csordul végig az arcomon...."


2011. november 16., szerda

Kapcsolatok

Belegondoltatok már valaha, mitől és hogyan alakul egy kapcsolat azzá ami?..

Mitől lesz valaki fontos a számotokra és mitől kerül hozzátok olyan közel, hogy egyszercsak elgondolkodtok, milyen is volt egy évvel azelőtt még egy lépés távolságból figyelni az életét? Most meg benne vagy az életében...


Mitől alakult szorossá a kapcsolat? 
És ha belegondolsz... csak pár nap alatt, vagy pár hét alatt... vagy talán egy év alatt...


Velem nem először történik ilyesmi és minden egyes alkalommal csodálkozom rajta....


Már régóta ismerem. Köszönünk is egymásnak, de semmi több. Egyszer beszélgettünk. És néha összefutunk az utcán.
Aztán jön egy furcsa lehetőség. Egy másik város. És mindketten kötődünk hozzá így vagy úgy. Munka és iskola.
Egy egyszerű ajánlat: idegen város, idegen közeg. Kell valaki, aki segít. 
És még ha nem is kell segítség, hát felhívom. Egyszer megfordult már a fejemben, hogy jobban meg kéne ismernem. De lehetetlennek tűnt.
Most itt lehet a lehetőség, de az ötlet ugyanolyan őrültség, mint évekkel ezelőtt. Egy évtized választ el...
Aztán egyetlen jel, és már tudom... jobban meg fogom ismerni.... De nem most. Talán hónapok, évek alatt.


Aztán eltelik egy nap. És még egy...  Aztán egy hét, és már azt érzem közelebb van hozzám, mint valaha. Mitől lett ilyen hamar, ilyen közeli a kapcsolat? Nem tudom...
Egy hét alatt megismertem úgy, mintha évek teltek volna el...
Mitől lett két ember ilyen rövid idő alatt idegenből ismerős, ismerősből barát, barátból társ?


Vagy miért lesz valaki a legközelebbi barát? Miért érzi azt, hogy megbízhat bennem és én is benne? Miért szeret meg engem és bánik velem úgy, mintha mindig is fontos lettem volna neki? Egy barátság kialakulásához is évek kellettek... legalábbis ahhoz, hogy tényleg érezzem, ő is közel érez magához, nem csak én érzem azt, hogy elmondhatok neki mindent....
És vannak jelek... vannak jelek, amik jelzik, hogy fontos vagy és mikor erre rájössz az a legjobb érzés...
Végre érzed, hogy valaki szeret...


Mert nagyon nehéz kivívni egy ember feltétlen bizalmát, szeretetét. A családodról tudod, hogy mindenki szeret. De a többi ember? Kik azok, akik szeretnek még? De igazán? Nem csak úgy nagyjából...
Aki mindent tud Rólad és elfogad olyannak, amilyen vagy és nem kritizál, nem sérteget csak azért, mert mást szeretsz mint ő...mert máshogy gondolkozol...


Az ilyen embereket nevezheted igazi barátodnak.... és igazi barátból nagyon kevés van. Nagy szerencse, ha egy embernek több is akad. De ha megtalálod, akkor biztos lehetsz benne, hogy bármi történjék is, Ő a családodon kívül az a személy, aki kiáll melletted és szeret....







2011. november 14., hétfő

Érzés

Majdnem egy hete nem írtam. Mert nem tudtam miről írhatnék...

Arról, hogy nem érzek semmit? Nem érzek fájdalmat akkor, amikor kellene? 
Arról, hogy épp ugyanúgy telnek a napjaim, mint azelőtt? Hogy nem változott semmi múlt kedd óta?


Mert igen, nem éreztem semmit... első pillanatban fájt, első pillanatban ejtettem egy könnycseppet, de amint legördült az arcomon máris eltűnt minden érzés. Felidéztem egy mosolyt attól az embertől, aki elment és ez mosolyt csalt az arcomra. 
Ugyanúgy örültem, ugyanúgy éltem tovább a napjaimat, mintha nem történt volna semmi. Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy bennem van a hiba? Ennyire érzéketlen vagyok? Vagy ennyire erős? Vagy nagyon jól fogom fel a dolgokat?


Aztán eljött a mai nap. Az utolsó búcsú napja. Nem fogok sírni, mert eddig sem tettem, már csak azért sem, mert nem éreztem semmit.
Aztán ott álltam talpig feketében nem messze az utolsó pillanattól, ami elválasztja a világot az elmúlás utolsó mozzanatától. A szüleim egyedül hagytak és nem mondták, hogy kövessem őket. Mikor megtudtam, hogy hová mentek, akkor már dühös voltam, hogy nem mehettem velük.
A rokonnal, akitől elbúcsúztunk ma, csak nemrégen lett szoros a kapcsolat. Pesten élt a feleségével, és mikor ő meghalt, a mamám járt el a bátyjához két hetente, hogy biztonságban tudja. Néhányszor én is csatlakoztam hozzá és tudom, hogy szeretett engem, és én is őt.
Aztán elkezdődött, amit senki nem tud elkerülni ilyen idősen. Idehoztuk a városunkba, szülővárosába, hogy közelebb legyen. 
És azóta nem voltam nála. Nem látogattam meg és nem beszélgettem vele. Kerültem azokat a beszélgetéseket, amikor nagymamám arról beszélt, mi történt a bátyjával, hogyan romlik az egészsége. Egyszerűen nem akartam hallani.
Az egyetlen, ami bántott az elmúlt héten, az ez volt, hogy távol tartottam magam mindentől, ami róla szólt.... 
Most pedig a szüleim távol tartottak attól is, hogy utoljára lássam őt. Most, hogy végre törödnék vele, nem tehetem meg.
De még mindig nem érzek semmit. Nem fogok sírni...
Az első fájdalom akkor ért, amikor a sír mellett álltunk és a koporsót letették az emelvényre. Mert akkor már közel volt a perc ahhoz, hogy felismerjem mi történik...
Az első könnycsepp akkor gördült végig az arcomon, amikor a koporsót lassan leengedték a sír mélyére...
A második akkor, amikor meghallottam a lapátok fémes csengését, és a föld dübörgését, ahogy betemetik a koporsót...
Az utolsó jelek... az utolsó hajszálvékony vonal, ami az élethez kötötte. Most tűnik el végleg.


Aztán nem dübörgött már a föld, és lassan a lapátok csengése is elhallgatott... Az egyetlen ami azt jelzi, hogy valaki hazatért, az hogy koszorúk fedik az ajtót a külvilág felé. 


A könnycseppek felszáradtak az arcomon és még egyszer visszanézek. Nézem a koszorúkat... és az ajtót, ami bezárult... és a lelekem érzi, hogy hazatért...  

2011. november 8., kedd

Egy dallam, egy lélek...

Egy élet, egy pillanat, egy emlék, egy dallam. 



Egy pillanat, amíg megteszel egy lépést. Egy pillanat, amíg megérintesz egy embert... egy élet amíg megismered. Egy élet amíg mellette állsz... egy emlék, amikor már nincs veled. Egy emlék, ami mindig emlékeztet arra, hogy szeretett és Te mennyire szeretted Őt. Emlékeztet a boldog pillanatokra.
Egy dallam, ami eszedbe juttatja, hogy mennyire is törékeny az élet, ami egy pillanat alatt szertefoszlik, kicsúszik a kezed közül...
És Te? Csak állsz, halgatod a zenét és a gondolatok kavarognak a fejedben. Hallgatod a zenét és emlékezel... Néha ez segít, néha nem... néha egyszerűen a csend az, ami meghozza a lelkedben a változást és átértékeled miért is történnek a dolgok...


És te nem tudsz beleszólni...


Csendes, szép nap áll a hátad mögött és boldog vagy. Aztán egy másik emberrel osztod meg az örömöd. És veled örül Ő is. Nem sejtheted, hogy ez a pillanat milyen törékeny... és a semmiből jön az, ami lesújt.
Elég csak egy telefonhívás és a napod egészen máshogy fog folytatódni.
Felveszi a telefont és már érzem, hogy baj van... aztán megáll, ledermed és alig tud megszólalni...
Már azt is tudom mit mondott az, aki felhívta...


Egy újabb élet távozott... egy újabb lélek költözött el...
Csak állok és nem tudok mondani semmit... átölelem, de tudom nem tehetek semmit. A teste rázkódik a zokogástól és nem tudom enyhíteni a fájdalmát. Hatalmas fájdalom, amit nem tudok megállítani... eláraszt és én csak nézem, ahogy összeomlik előttem egy erős ember... Mit tehetnék?
A nap megváltozott... és bár én nem érzem olyan mélyen a fájdalmat, megérint... és örülök, hogy vége a napnak...


És ha ezt hiszem, hát nagyon tévedek...


Otthon a nyugalom vár és már nem is érzem annyira a fájdalmat... 
Egy pillanat. Megint egy pillanat az egész, hogy felvegyem a telefont és a következő pillanatban nekem is folynak a könnyek a szememből....
De arra gondolok, hogy ennek így kellett lennie. Nem vádolom a sorsot. Nem vádolok én senkit. Erős vagyok, tudom. De néha nem tudom, hogy ez jó-e vagy nem. Mert magamban elfojtom az érzéseket. Vagy csak egyszerűen magamban tartom. Belenyugszom, mert tudom, hogy nem lehet megváltoztatni a sorsot... és mert mindennek meg van az oka. Még akkor is ha nem tudom mi és miért... De ennek így kellett lennie...


Egy valamiben megingathatatlanul hiszek. Abban, hogy velünk marad mindig. A lelkünkben a szívünkben él tovább és csak tőlünk függ meddig marad... De ott lesz és segít a legrosszabb pillanatokban. Nem tudjuk hogyan és nem vesszük észre... de ott van és ott is lesz...
Ha felnézel az égre és elmerülsz a csillagokban, talán meg is láthatod... álmodban elköszönhet és akkor már tudod, jó helyen van....


Jó érzés felnézni a csillagokra. Nem tudod megszámolni őket. Mert van, ami több mint az élet....


Nekem mindig eszembe jut egy dallam... egy dallam, ami segít... segít mert a gondolataim köré gyűlnek. És egyszerűen csak ezzel segít... segít, hogy eszembe jutott és jó érzéssel tölt el, hogy minden egyes mozzanatát ismerem a zenének... éneklem a dalt és mindent, amit érzek kiadok magamból... És ettől feloldódik bennem valami.. valami, ami nyomja a lelkem...


Egy dallam... egy lélek...













2011. november 6., vasárnap

Tigris és Ficsúr :)

És íme a beígért fényképek a cicáimról :) Nagyon jó képek lettek, büszke vagyok rájuk, hogy ilyen rendesek voltak és pózoltak nekem :)



Remélem rájuk ismertek az alapján, amit legutóbb mondtam róluk... Azt hiszem nem kérdés melyik is az én Tigrisem :)

És ha a hátteret is figyeltétek (az olyan jó megfigyelőknek, mint o.n.) az utolsó két képen a szobám és az ágyam fölé általam alkotott diszítés is látható :) Két nap munkája volt pár évvel ezelőtt :)
(Van egy paci is hozzá, de az nem látható... majd egyszer arról is kerül fel kép azoknak, akiket érdekel :) )

2011. november 5., szombat

Együtt, egyért :)

Mostanában egyre többször érzem azt, hogy "ennél már nem lehet jobb"... és nemsokára rá kell jönnöm, hogy igenis lehet.

A premier.... együtt néztük. Persze senki nem érthette meg telejesen.... 
Én csak most értettem meg... De hogyan? Úgy hogy öszzefogtunk... 
Az elmúlt évadok közül egyetlen egynek sem néztem meg a részeit magyar felirattal, csak angollal.... mármint azok közül, amit még nem szinkronizáltak.
Örülök, hogy ez az első rész, amit meg is értek teljesen... ez, aminek mi adtunk értelmet közösen...


Az, hogy összefogtunk és együtt alkottunk valamit, nagyon jó érzés. Még a jobbnál is jobb...   
Úgy érzem, hogy tartozom valahová, ahol mindenki összetart... és mindegy, hogy miről van szó...


Egy nappal ezelőtt elhatároztuk, hogy együtt lefordítjuk és időzítjük, ezt a néhol bizony nem könnyen fordítható szöveget. Most, hogy kész van, tudom mennyi munka van benne. 
Ahogy elkezdtem nézni, mit alkottunk, megláttam az első hibát... aztán még egy jelentéktelen apróság és még egy... Először azt gondoltam majd kijavítom...
De aztán meggondoltam magam. Ez így tökéletes. Mindenkinek rajta van a keze nyoma. Mint a festményen az ujjlenyomat, ami miatt különleges lett a kép. 
Néhol kimaradt egy-egy betű, nem lett kijavítva a Csonti Bones-ra, nem helyesen lett leírva a sietségben a szó vagy éppen benne maradt egy apró angol szófoszlány...
De tudjátok mit? Így tökéletes.... Így és nem máshogy...

2011. november 3., csütörtök

Bones

Éreztétek már valaha, hogy valami nagyon gyorsan elmúlik? Valami, amire már napok, hetek, esetleg hónapok óta vársz...

És éreztétek-e valaha, hogy valamit sokkal jobb volt együtt átélni? Ahelyett, hogy egyedül vitted volna véghez...
Akik velem együtt izgultak az elmúlt órákban tudják miről beszélek...
Együtt figyeltük napokig a visszaszámlálót és vártuk a premier napját... És ahogy megérkezett úgy el is múlt...
Túl gyorsan... máskor úgy érzem, hogy az a 40-45 perc (amennyi egy rész) csigalassúsággal telik el, még akkor is, ha élvezem, hogy megnézhetem. Most meg? Úgy éreztem 5 perc volt az egész... és ránézek az órára... 1 teljes órája tapadok a képernyőre várva minden egyes következő mondatot, ami az újdonság varázsával hat rám....
Hát ilyen gyorsan elmúlt? Ez nem lehet... 
És lám mégis....


De örülök, hogy annyi izgalom után eljutottunk idáig... nekem új élmény volt minden egyes perc, amit eltöltöttem az elmúlt két hónapban azokkal, akik most velem együtt örülnek... 
És a mai éjszaka különleges volt... Még soha nem csináltam ilyesmit... De hát egyszer csak el kell kezdeni :)


BONES 7x01 =) Hát végre eljutottunk eddig a pillanatig!!!! És ezt a pillanatot megoszthattam másokkal is...

Látogató =)

Ma megint felbukkant egy csíkos cica a házunknál... bár ez így nem pontos megfogalmazás, mert mostanában mindig itt van nálunk. Anyukám nem nagyon szereti, hogy itt van és azt mondja, hogy eleszi a saját cicák elől, amit kiadunk nekik... De ha egyszer olyan maflák és válogatósak, hogy nem esznek meg mindent? Akkor hadd egye meg már szegénykém, amit az enyémek nem esznek.... végülis tiszta lesz a tányér a következő etetésre :)


Elneveztem a betévedt csíkos cicust Bercinek, barátnőmék kutyusa után :) (S. Nótás Bertalan :) )
Valahogy nekem gyengéim a cicusok.... Ezért nincs szívem elküldeni... bár azt hiszem van gazdija, vagy pedig több helyen etetik, de nálunk egészen kitartóan itt van...
Már az erkélyünk egyik székének párnájára is befészkelte magát.. ma pedig a cicáink szokásos helyére ült az ablakban és mikor kimentem megsimizni bekéredzkedett (nem tudom, hogy kell ezt a szót helyesen leírni, így is zölddel húzza alá az ellenőrző =) )... volna... de sajna nem engedhetem be... :(
Most is ott vár az ajtó előtt egy kedves gazdira...



Szerintem lélekben már ő is az én cicám... legalábbis úgy viselkedik a drágám, mintha hozzánk tartozna... :)
Nagyon barátságos kis cicus ő is.. nem értem anyumék miért nem fogadnák be...


Van már két cicánk az igaz. Két tündéri aranyos kis házi cica :) Az egyik a kis Tigrisem :) Ő kislány, nevéből adódóan csíkos... És van a feket-fehér kandúrunk Ficsúr :) Nah őt aztán nem kell ám félteni! Nyáron vékonyka a lelkem, mintha nem kapna enni, de ilyenkor!? Egy hét alatt olyan dagi lesz, hogy kétszerakkora mint Tigriském :) Jó kis puha bunda és sok sok odabújok a gazdihoz... És különleges... Már kiskora óta szokott minket símogatni :) Felmászik az ölembe és rátámaszkodik a mellkasomra. Egyik mancsával finoman megcirógatja az arcomat és dorombol :) van hogy átkarolja a nyakamat és beleharapdál a fülembe (persze ezt is dorombolással együtt adja elő)... tisztára mintha ember lelke lenne... 


De lehet hogy kibővül majd egy taggal a család? Mert nagyon úgy nézeget felénk Bercike :)


Hamarosan lesz kép a saját cicákról is ígérem... csak még el kell kapni őket egy fotó erejéig :)

2011. november 2., szerda

Esti fények

Tegnap, mint mindenki én is útra keltem a családommal és bejártuk a temetőnek azon pontjait, ahol rokonaink nyugszanak...
Ez valahogy mindig vegyes érzéseket kelt bennem. 

Ilyenkor, ha valaki végignéz a sorok között, mindenhol mécseseket lát és gyertyákat. Ki van világítva az egyébként komor és félelmetes temető...
Elnézem, az általam meggyújtott gyertyák lángját és elmerengek az életen. Sok év, sok élet. És mindegyik más. Nincs két egyforma...
A gyertya fényét meglengeti a szellő és egy nagyobb fuvallat eloltja. Hát ennyi lenne csak az életünk? Felélesztik a lángot és addig ég, amíg valami el nem oltja? A szél... vagy egyszerűen csak leég teljesen, elfogy a viasz a gyertyából... de vajon ki, vagy mi dönti el, hogy mikor alszik ki a láng? 

Az egyik sírhoz vezető úton minden egyes alkalommal elmegyünk apró sírok mellett, amikre valami hasonló van írva: "Élt 2 napot" vagy éppen: "Élt 1 hónapot"... Ilyenkor mindig belegondolok, vajon mit érezhet az a szülő, aki elvesztette gyermekét? Azóta van-e az életében egy másik apróság, aki elfeledteti vele a mindennapokban azt a veszteséget, amit átélt? Nem tudom mi lenne könnyebb... ha szülőként a gyermekemet vesztem el, vagy gyerekként a szülőt... vagy ha a házastársat... Ezt egy ismerősöm (!) fogalmazta meg szépen: 

"... nem kell megbirkóznia a gyermeke halálával. Ennél szörnyűbb dolog nincs is a világon. Ha valaki elveszíti a szüleit, azt mondjuk rá, hogy árva. Akinek a házastársa hal meg, az özvegy. De nincs szavunk arra, ha valaki a gyermekét veszti el, mert az már annyira borzalmas, hogy egyszerűen lehetetlen szavakkal kifejezni...."

Ezek a gondolatok megmaradtak a fejemben és valahogy mostmár mindig ez jut eszembe, ha ránézek a pici sírokra...
Van egy sír, amihez a nagyim rendszeresen kijár. A dédimnek volt unokatestvére és gyakran átjárt beszélgetni hozzájuk. Jóformán nem volt senkije a dédimen kívül. Senki nem törődött vele már akkor sem. Azt mondta, mikor nagyon idős volt már, hogy ha egyszer meg kell halnia, akkor ott szeretne meghalni náluk... 
Hát teljesült a kérése. Egy alkalommal, mikor átment hozzájuk rosszul lett... Utoljára még azok között lehetett, akik szerették és akiket ő is szeretett...
A sír egészen hátul van a temetőben és semmi különleges nincsen benne. Egy beton (?) kereszt és egy földhalom... Egész a sor szélén van...
És hát milyenek az emberek: gyakran látjuk, hogy le van taposva, senki nem figyel oda arra, hogy ott is fekszik valaki... Általában ez az utolsó sír, amit meglátogatunk és mire odaérünk már többen is átgyalogoltak rajta. Merthát sötét van és még a kereszt sem látszik igazán... Mi pedig szépen kivilágítjuk, virágokat teszünk rá és megemlékezünk a távoli rokonról, akivel csak mi törődünk... mert mindenki más már azt is elfelejtette, hogy valaha élt egy kedves ember a családban...

2011. november 1., kedd

Az első gondolat...

Ma reggel úgy döntöttem kezdek egy blogot.... Tegnap belemélyedtem egy "ismeretlen" ismerősöm blogjába és rájöttem, hogy rengeteg gondolatom veszett kárba nap mint nap....
Szeretnék ide sokmindent leírni... érzéseket, azt ami történt velem, és néha egy-egy könyvrészletnek tűnő bejegyzésem is lesz azt hiszem....
A könyvem amit írnék (ha lenne időm) nem alakul... az ötleteimet soha nincs időm leírni, így talán ide fogom írni :) Így nem veszik kárba, ha eljutok a tényleges írásig :)

És íme az első gondolataim.....

Aki ismer engem régebbről, tudja jól, hogy félek az ismeretlentől. Mivel csak most kerültem el otthonról, most kezdek önállóan csinálni olyan dolgokat, amit nem mertem volna előtte...
És ilyen dolog az is, hogy írok... úgy, hogy mások is olvassák... Sőt! Nap mint nap azokkal beszélgetek, akik olvassák a történeteket... Az ismeretlen ismerőseim...
Pár nappal ezelőtt a kórusunk fellépett Szombathelyen, ahol tanulok. Ahogy néztem a kórusokat (csupa gimnazista lányok és fiúk) eszembe jutottak azok, akikkel beszélgetek. Az egyikőjük, akivel mostanában gyakran megosztjuk a saját bajainkat, Enci is ilyen korú. Arra gondoltam, hogy akár egy is lehetne a kórustagok közül és én nem is tudnám, hogy itt van... Nem ismerném meg és ő sem engem. Elmennénk egymás mellett anélkül, hogy tudnánk egymásról...
Aznap este tudtam meg, hogy két másik ismerősöm, O.n. és Sophie eljönnek a másnapi koncertre, ami Pesten lesz. Nagyon tetszett a gondolat, hogy végre találkozhatok velük, azokkal akiket valójában csak online ismerek...
Aztán eljött a nagy nap és egész nap jó kedvem volt. Vártam a találkozást, talán jobban mint a koncertet... 
Amikor másfél órát késtünk és a kórusvezetőm már fogta a fejét miatta, tudtam, hogy ők már ott vannak... Ahogy felértem a lépcső tetejére megláttam őket. Persze akkor még nem tudtam, hogy ők azok. De valahogy éreztem. Az egyikőjükről már láttam azelőtt képet, de nem voltam biztos a dolgomban. Már nem emlékszem, mit éreztem, de az biztos, hogy nagyon izgultam. Folymatosan őket fürkésztem és láttam, hogy ők is engem. Aztán mintha intettek volna és odamentem...
Hihetetlenül jó érzés volt a szemükbe nézni. Aztán O.n. elővette az ajándékot, amit készített nekem... Remegett a kezem, amikor először a kezembe vettem... Hogy az örömtől, vagy az izgalomtól? Nem tudom, de szerintem az örömtől inkább.



Két hónapja ismerjük egymást... És mégis... mégis számítok nekik annyira, hogy a szabadidejüket feláldozták, hogy eljöjjenek a koncertre... és számítok annyit, hogy ajándékot is készített nekem O.n.. Furcsa és nagyon jó érzés volt. Naggyon naggyon jó...
Ők nem is tudják, mennyire jó érzés volt ez a találkozás nekem. Nagyon jó volt Sophie szemébe nézni és azt látni benne, hogy örül annak, hogy láthat, és talán még "tetszem" is neki... Egyszerűen határtalanul jó érzés volt, nem tudom jobban leírni ezt az érzést... Jó érzés volt úgy beszélgetni, mintha évek óta ismerném őket. Szeretnék újra találkozni velük, szeretnék újra a szemükbe nézni és újra látni azt a csillogást, amit Sophie szemében láttam...



Most úgy érzem, képes lennék olyan dolgokra, amik eddig visszariasztottak... képes lennék önállóan véghezvinni valamit, amit azelőtt nem mertem volna megtenni.


Köszönettel tartozom nekik. Köszönettel azért, mert ennyire törődtek velem és azért, hogy ismeretlenül is megakartak ismerni legalább annyira, mint én őket :) KÖSZÖNÖM! 
Mostmár azt hiszem nyugodtan elhagyhatom az "ismeretlen" szót az ismerős elől... Már egyáltalán nem ismeretlenek...


És még mielőtt elfelejtem, itt van, ami aznap megdobogtatta a szívemet: