2014. július 12., szombat

Lovak és más semmi

Eddig azt hittem hogy húha, mennyire szeretem a lovakat. Mennyire függök tőlük, úgyértem, bármit megtennék hogy kapcsolatba kerüljek velük. Valamilyen szinten ezért kezdtem bele (egy lehetőséget kihasználva) a segítségbe körülöttük... jelentsen ez bármit.
És most jöttem rá, az közelmúltbeli négy nap viszonyában hogy ez az egész sokkal többet jelent. Sokkal de sokkal többet.
A heti, és a néhai alkalmak csak úgy történtek körülöttem, rengeteg megfeleléskényszerrel (ami természetesen átváltott egy alapszintű rutinná) és több kevesebb tanulással (életemben nem tanultam ennyit a lovakról és mindenről amit ők jelentenek és ez azoknak köszönhető, akik tanítottak).

Azt hiszem ez az elmúlt két év, csak most csapódott le bennem igazán. Meg úgy egyáltalán... az egésznapi rutin. Csodálattal nézem, ahogy minden kézben van tartva. És itt nem csak a lovakról beszélek, hanem az egész állatseregletről, ami a lovardához tartozik.
Persze tudtam előre, hogy ez a hét számomra nem tartogat semmi lovaglást, semmi olyasmit amit a táborba érkező gyerekek csinálnak. Háttérmunkás voltam, sokszor kevés munkával... szokatlan volt, hogy nem én fogok hozzá a pucoláshoz, nem én megyek vezetni. És ekkor döbbentem rá, hogy hiányzik. Felismerés level 1.

Volt egy új ló. Nagyjából egy napba került, mire rájöttem hogy az a név, amit emlegetnek nem az egyik lányé, hanem az új lakóé... a következő szabad öt percemben mentem egy kört, hajtott a kíváncsiság, hogy lássam is. Társítottam egy képet a névhez, eszembe nem jutott volna, hogy nem úgy néz ki, ahogy beégett a fejembe. Iszonyúan meghökkentem amikor megláttam. Homlokegyenest máshogy nézett ki. 
Nem tetszett. Persze a megítélés szubjektív, mert előbb élt a kép, minthogy láttam volna. Az egyértelmű volt hogy a név amit kapott... hát... lehet hogy egyáltalán nem adnék lónak ilyen nevet, de neki meg pláne...
A lányok ráadásul rémhírét keltették. Naná hogy egyre jobban érdekelt. Ha egy kicsit is más mint a többi.
Első körben jól megnéztem magamnak. Nem állítom hogy éreztem bármi rosszat-jót vele kapcsolatban, de amint láttam hogy dolgoznak vele, onnantól szépnek láttam Őt. Ez volt az első benyomás, amire azt mondtam... ezért vagyok itt a héten.
Nem, első nap nem nyaggattam, semmi tényleg. Nem nyúltam hozzá, csak messziről megnéztem magamnak.
Aztán puff elkapott az a gyerekes érzés, hogy zsupsz odaugrani hozzá az első adandó alkalommal és hozzáérni, megsimogatni. Teljesen természetesen mint a többieket. 
Hirtelen megijedtem saját magamtól, mert nem így akartam... egyáltalán nem. Sokkal lassabban akartam közelíteni, mégis egyik pillanatról a másikra ott voltam már benne.
Persze nem történt semmi... miért történt volna? Semmi olyan rendellenes nem volt a lovon, mint amilyen hírét keltették---
Elhiszem hogy két hete még más volt, meg igazából a feladatokon, a vizsgálatkor látszott, hogy mi az amiről beszélnek viszont már közel sem olyan szinten állt. Teljesen normálisnak éreztem. Sőt... okosnak... nagyon.
Még két napnak kellett eltelnie, hogy konkrétan érezzem, van benne valami. Megszoktam a nevét, holott adtam neki már másikat. Dream Fury. 
Bár azt most sem mondanám hogy illik rá az M, de ha még egy hetet ott töltök már úgy érezném. Sőt talán ilyen messziről is azt érzem.
Nah mindegy. 
Azt hiszem ahogy haladt az idő egyre többet foglalkoztam vele. Idegesített ahogy egyszerre körbeveszi mindenki és azt hiszi a ló csak őt szereti legjobban, mindenki azt hiszi kis különleges kapcsolata van vele. Egyszerre nyugtatgatja mindenki, holott, pont ettől semmi megnyugtató nincs az egészben. Nem véletlenül álltam csak és néztem mi történik. Tisztában vagyok vele, hogy az egyetlen akivel kis különleges kapcsolatot építhet ki, az a gazdái. 
Ettől függetlenül persze próbálkoztam, bármiféle kapcsolatot felvenni vele, a lehetséges keretek között. És hát... ugyan nincsenek illúzióim, de talán sikerült.
Egyszer kétszer volt olyan mozzanat, amit én egyértelműnek vélek...
Mikor pucolták... és odaértem... Fury simán csak felém fordult... és ha akartam volna maradt is volna. Ezt éreztem.
Amikor futószárazásnál egyszercsak a lazasága miatt kifejezetten felém indult... belenéztem a szemeibe, szóval tudom, hogy azért jött közelebb. csak azon az egy ponton...
Amikor a sokfelé elosztott feladatokhoz bement mindenki, (én kint ülve néztem) és megállították a lovat. Körbe nézett és hátrafordult... bent azt mondták a kijáratot nézi, de csak én láttam hogy egyenesen rám nézett... nem egyszer... kérdő tekintettel, én miért nem megyek be hozzá. Éreztem, láttam, egyértelmű volt. Aztán persze rájött hogy nem fogok beljebb menni, szóval utána csak reflexből ellenőrizte megvagyok-e még. (:
És biztos vagyok benne hogy érezte hogy elmegyek, mert onnantól kezdve egyszer sem húzódott el...minden pillanatot kihasznált, még azt is amit én nem.

Persze tudom hogy ez csak nekem jelent sokat, mert attól hogy eljöttem az élet megy tovább, Ő ugyanúgy megcsinálja a feladatokat, képződik és javul.
De az utolsó nap az utolsó kapcsolat kettőnk között egyértelmű volt. Egyszerűen nem tudtam másra figyelni akkor... lopott pillantásokból, sokadszori megszólításokból tudom, hogy nem voltam "ott"... hanem vele voltam... wow ez még számomra is megmagyarázhatatlan.

Az hogy az egész életérzéshez hozzácsaptam egy pajtában-szénában alvást, a sátor mellett, és hogy reggel soha nem kellett ébresztő.... hogy még jobban megtanultam az eső csak eső... nem félek a megázástól.

Hiányzik minden ami az, minden ami ló és minden ami olyan munka és minden ami Fury volt. Persze, többek között ő volt.

Most semmi nem olyan mint ott kint...