2013. november 7., csütörtök

Ne hagyj el!

- Vele álmodtam.
Itali meglepődve bámult rám. Tudtam, hogy érti, mit is jelenthet ez. Holott még nem is tudta mennyivel többet jelent. Évek óta nem beszéltünk erről. Nem beszéltünk Róla.
Hagytam hogy kérdezzen vagy bármi, de én még nem tudtam belekezdeni. Hirtelen felrémlett előttem az egész álom.
- Még mindig szereted igaz? - kérdezte végül. 
- Ahogy őt szeretni lehet, igen. - nem tudom elfelejteni az érzést. - Nem könnyű álmodni Róla. - Olyan érzések törtek fel bennem, amit évek óta elnyomtam magamban. Talán soha  nem is felejtettem el ezt érezni. Olyan sebet tépett fel bennem, ami nem fog begyógyulni soha. Ha eddig nem gyógyult.
Csak ültem tovább csendben és próbáltam összeszedni mindazt, ami történt. Bárcsak egyszerű lett volna. Bárcsak ne így álmodtam volna Róla. Ha lehet, ez még jobban fájt mindennél.
Itali óvatosan megfogta a kezemet. Láttam rajta, hogy nem sürget. Gondoljam csak át, ameddig akarom. De úgy éreztem, hogy már régen ömlenie kéne belőlem az érzéseknek, a gondolatoknak... a szavaknak. Csak nem tudtam mennyit kéne... elmondanom.
- Azt mondta hagyjam el. - olyan idegenül hangzottak a szavak. Hiszen Mac nem szokott ilyet mondani, vagy ilyesmit gondolni. Bár lehet, csak én nem találkoztam még ezzel az oldalával.
-Azt mondta mennie kell, úgy döntött hogy itt fejezi be az életét. Öngyilkos akar lenni. 
Itali megszorította a kezemet. Döbbenet ült ki az arcára.
- De hát hogy...?
- Nem tudom. Nem értem. Én csak zokogtam és kértem, hogy ne tegye ezt. Ne hagyjon itt. Nem bírtam elviselni a goldolatot, hogy soha többet nem ölelhetem meg, hogy soha többet nem simítja meg az arcom, nem csókol.... nem....
Mondtam neki, hogy legalább értem maradjon, ha szeret, akkor nem teszi ezt velem. Akkor velem marad. Aztán megkért hogy ígérjek meg neki valamit. Hogy keressek magamnak mást. Ezt nem tudom neki megígérni! 
Semmit sem értett meg abból amit érzek iránta. Nem értette meg amit mondtam. Mintha nem is hallana. Csak hajtogatta, hogy meg kell tennie és hogy találok majd jobbat. DE ÉN NEM FOGOK! Hát nem érti? Nem volt képes megérteni, hogy én nem tudok mást szeretni és nem is akarok. - megint könnycseppek csorogtak végig az arcomon.
-Aztán azt mondta, hogy őrizzem meg az emlékét. Fogalma sem volt róla, hogy ez a legrosszabb amit kérhet, hogy ezzel mit vált ki belőlem. Hogy lehet ilyen kegyetlen?? Pontosan ezzel taszít a boldogtalanságba, hogy arra kárhoztat, hogy nélküle éljek. Fogalma sincs, hogy mekkora fájdalommal kell leélnem ezután az életem. Hogyhogy nem látja hogy mennyire szeretem??? De ami jobban fáj, hogy nem szeret eléggé. Illetve nagyon szeret,de ahhoz nem eléggé, hogy ne tegye ezt velem. Ha szeretne akkor a legkisebb rosszat sem akarná nekem, akkor velem akarná leélni az életét és már csak az is életben tartaná, hogy velem lehet. Az életet választaná a halál helyett, csakhogy azt velem tölthesse!! Nem értette meg, hogy nekem mennyire fáj, amit mond. Hogy érzem az ürességet, amit senki más nem tölthet meg. Nem képes engem annyira szeretni, hogy érezze mit jelent Ő a számomra. És tudod mi a legrosszabb? - néztem Italira - Az, hogy végig tudtam, hogyha ezt mondanám neki, akkor az egészből csak azt hallaná meg, hogy "nem képes szeretni" és ezzel igazolná magának a teóriáját! Ahhelyett, hogy azt látná meg bennem, hogy mennyire szeretem, hogy tényleg nincs értelme az életemnek, ha ő nincs mellettem. Te tudod! Hiszen évek óta..... több mint 5 éve nem volt senki akit tudtam volna szeretni. Rá sem bírok nézni egy férfira sem úgy, hogy tényleg annak lássam, hogy elképzeljem vele az életem. Nem tudom! Mert nem az ő érintése, nem az ő illata. Nála mindenki csak rosszabb lehet!  - zokogtam.
Ugyanez volt az álmomban is. Zokogtam. Annyira zokogtam, annyira kétségbe estem, hogy nem bírtam abbahagyni. Ami pedig ez után következett, azt nem mertem elmondani Italinak. Hogy mennyire belelovalltam magam, hogy elvesztettem a kontroltt a testem fölött. A következő amire emlékszem, hogy gyenge vagyok. Azt kéri szorítsam meg a kezét, de képtelen vagyok apró mozdulaton kívül bármit is csinálni. Minden erő kiszállt a testemből. Remegtem. Egyáltalán nem tudtam kontroll alatt tartani a testem. Mac csak fogott mint egy rongybabát. Beszélni sem tudtam. Az agyam gondolkodott de nem bírtam kimondani a szavakat. Leblokkoltam. Nem tudom pl, hogy mi történt a kettő között. Azt mondta mentőt hív és nem tudtam miért mondja. Nem értettem. De fáradt voltam minden egyes mozdulathoz. Csak lassan éreztem, hogy már értelmes szavakat is képes vagyok kimondani... de nem voltam tisztában a történtekkel. Mégis mi történt velem? Történt valami abban a pár perben amire nem emlékszem?
Végül átölelt. Azt mondta szereti a hajam illatát. És ez nagyon fájt, mert még álmomban is tudtam, hogy én már soha nem érezhetem az övét. Amivel fenyegetett az álomban, már rég megtörtént a valóságban.
Itali térített vissza a jelenbe. 
- Mondott még valamit?
- Nem - suttogtam - csak az öngyilkosságról beszélt. Fájt minden szava. Mintha direkt szurkált volna egy késsel. Kértem tőle, hogy maradjon még. Hogy hagyjon nekem valamit magából. Egy gyereket.
- És témánál vagyunk. - szólt közbe Itali.
- Ez sem fog megtörténni már soha. - tettem hozzá. Ő így is értette ez mi volt. A legmélyebb vágyam amit valaha éreztem. Szörnyű érzés, hogy nincs lehetőség rá, hogy gyermeket hagyjon maga után. 
- Claire - felnéztem.
- Tényleg hagynod kéne, hogy szeress valakit. Valakit, aki él és boldoggá tud tenni.
- Olyan ember nincs. Nem vagyok képes mást szeretni. Annak meg semmi értelme, hogy valakivel kényszerből házasságot kössek és gyerekeket szüljek neki, úgy, hogy tudom, hogy soha nem fogom szereni azokat a gyerekeket. Mert nem tőle vannak, mert nem az Ő vére. Hanem valaki idegené. Én erre nem vagyok képes.
- De .... Claire. Már több mint 5 év telt el.
- Nem tudom az emlékét meggyalázni. Szeretet nélkül legyőzhet a vágy. De a vágy még nem lesz szerelemmé. Nem lesz belőle soha szeretet. Azt kérte emlékezzek. DE az emlék és az élet nem létezhet egyszerre. Amíg emlékezek, nem tűröm el magam mellett egy kapcsolat gondolatát sem. Lehet hogy évek múlva kötélnek állok, és megnehezítem az életem más szerelmével, amit nem tudok viszonozni és más gyermekeivel akiket nem tudok szeretni. De emlékezni mindig is fogok. Akármennyire is fáj, még mindig jobb az emlékekben élni, mint a saját bőrömben. 
- Nem tudlak meggyőzni ugye?
- Nem.