Asya

- Kezdődik! - rohant be a szobámba a tündelány lélekszakadva. Látszott, hogy nagyon rohant, egy pici mosoly bujkált csak a szája körül, semmi más. Elsőre nem értettem, mire ez a sietség. Néhány pillanattal később a zavaromat látva egy pillantást küldött a plafon felé, majd megragadta a karom és maga után húzott. Bár gőzöm nem volt ezt miért csinálja, nem akadékoskodtam. Kirángatott a faajtón, le a lépcsőn.... tovább nem jutott. Hirtelen elengedte a kezemet, lelasította a lépteit és csatlakozott a tündék tömegéhez, akik önkívületbe esve egyetlen irányba tartottak. Ekkor láttam, hogy Asya szemei is elködösültek, egészen olyan volt, mintha valamilyen hatalmasabb erő mozgatná a testét. Ekkor jöttem rá, miért sietett annyira. Ma van a nyár leghosszabb napja. És nemsokára alkonyodik.....

Rám nem hatott az az erő, amely rájuk, de követtem Asya-t, mert mindenképpen szerette volna ha látom az ünnepüket. Őrülten forgattam az agyamban a szavakat, hogy eszembe jusson, hogy is hívta.... talán Ylf-rettub.... igen. Ez a szó biztos benne volt de.....

Próbáltam visszaemlékezni a jelentésére.... Pillangók tánca... Ecnad'o Ylf-rettub. Ezaz.
Ember még nem látta soha. Én is keveset tudok róla, csak amit Asya elmondott, de szűkszavú volt így is. 

Csendben követtem, s minden egyes rezdülésre igyekeztem odafigyelni. A tündék nem törődtek velem, csak hozzájuk csapódtam. 

A tisztás, amire kiértünk ismeretlen volt, azelőtt még nem jártunk ott. A hatalmas fák ágai annyira összefonódtak, hogy egyetlen bejárata volt, az ahol bementünk. Mintha betonfal vett volna minket körül ágakból. Felnéztem. Narancssárga fény szűrődőtt át a fák lombján a nyitott égboltról. Alkonyodott.

Különös szél fújt, valami édes illatot hozott. Egészen elbódító volt, még nekem is, de próbáltam tartani magam. A hatalmas tisztást már egészen körülvették a tündék, középen csak egy húsz embernyi helyet hagyva. Narancssárgás pirosas fényben láttam mindent, egyszerűen gyönyörű volt ez az egész.
Mindenki csendben állt. A körülöttem állók sorban lecsukták a szemüket, miközben megfogták egymás kezét. Én nem voltam közéjük való, a tudatuk kikerülte a lényemet. Gyűrűket formázva álltak, még továbbra is csendben. Az alkonyat a fénypontjára ért. A fénysugarak felfelé siklottak a fák törzsén és az ágak sűrűje ritkult. Láttam, ahogy visszahúzzák ágaikat. A természet mozgásba lépett.... Csendes sustorgás hallatszott és pillangók ezrei repültek be a tisztásra, annak közepén örvényként sodorták egymást az ég felé... annyira gyönyörű látvány volt, pedig akkor még nem tudtam, hogy a java hátra van.
Hangok százai rohanták meg az elmém, ezektől nem tudtam szabadulni, de nem is akartam. A tündék szeme varázsütésre nyílt ki és követték az örvénylő pillangókat. A sodrás egyre erősödött, egyre gyorsabban és gyorsabban keringtek, egyre többen és többen lettek, már látni sem lehetett az örvény belsejét... aztán nyílt a kör, ritkult az örvény, holott a zene egy pillanatra sem lassított. Ekkor láttam meg azt a két tündét, akik egymásnak háttal álltak a kör közepén kitárt kezekkel, az ég felé fordítva tekintetüket. Aztán lassan lehajtották a fejüket, kezükkel köröket írtak le. A pillangók a kezük mozgását követték egészen addig, míg ki nem tágult a kör annyira, hogy a körben álló tündék felje fölött köröztek. A középen álló két lány egészen úgy nézett ki, akárcsak a körülöttünk álló összes többi: mély vörös haj, sima bőr, vékony test. Az egyetlen különbség a szivárvány színű szárny volt, amit a hátukon viseltek. Csak most gondoltam végig, amit Asya mondott arról, mennyire különbözik Ő, meg még néhányan a tündéktől. Az, hogy a haja a fekete árnyalat mellett nem vörös volt, hanem mélykék egészen máshogy hatott, mint a többiek, és még a pillangólányok haja is vörösen csillant meg a fényben. De valahogy nekem Asya  mégis különleges volt.
Gondolataimat megzavarta, hogy a két pillangólány ismét kitárta a kezeit, most azonban egymás mellett álltak. Fejüket az alkonyat felé fordították és kántálni kezdtek a nyelvükön. Az alkonyat fénye áttört a fák között és körülvette őket, a következő pillanatban mindketten összerándultak, karjaik egyetlen tünde felé továbbították a fényt. A pillangók serege körülvette, kiszakították a körből. A fény szó szerint átjárta a testét, megrázkódott, s ha lehet még nagyobb önkívületbe esett. Csak egy pillanattal később láttam, hogy a teste elkezd átalakulni.... megjelent a hátán a pillangószárny....
Már kezdett a nap lejjebb járni, mire a pillangók serege újra a tündék feje fölött körözött. Érezhető volt, hogy az ünnep a vége felé közelít. A két pillangólány a kör közepe felé tartott maguk köré vonva a pillangókat. És ebben a pillanatban megállt az idő, a forgás ahhelyett, hogy lassult volna újra felgyorsult, a zene őrült tempóban dübörgött a fejemben. A két lány felénk fordult, közelebb sétáltak.... A tekintetük ilyesztő volt, most láttam csak, hogy a szárnyaik ezer színben pompáznak, a testüket nem ruhák takarják hanem indákból és pillangókból álló tetoválás. Az arcuk egészen eltorzult a következő pillanatban - éreztem amit éreztek.... nem tudom hogyan, de nem akartam... a tündéknél senkinél... csak náluk - tudtam, hogy hatalmas erőt kell kifejteniük, hogy megtörénjenek a következő pillanatok. Ismét hátravetették a fejüket, kitárták kezeiket, az égre meredtek. Az alkonyat eltűnőben volt, de a kántálás nem állt meg egy pillanatra sem. Sokkal vékonyabb napsugarak ontották feléjük a fényüket, éreztem mekkora energiába telik nekik összegyűjteni a fényt az utolsó szikráig. Közben egyre közelebb lépkedtek, hogy a távolság csökkenjen köztük és a kiválasztott között... A testük megrázkódott, ez alkalommal megfogták egymás kezét és a másikat nyújtották....... Asya felé.
A fény Őt is elszakította, a zene ha lehet még őrültebb tempóban lüktetett, és láttam, éreztem, hogy a két pillangólány utolsó erejüket összeszedve még egy cseppnyi fényt továbbítottak az újabb kiválasztott felé. Asya teste beleremegett a változásba, éreztem a kínokat, amivel az átváltozás járt. A fény ami a testébe áramlott betöltötte a tisztást.... Aztán egy pillanat alatt sötét lett. Éjszaka. A két pillangólány összeesett a kimerültségtől. Azonban a pillangók serege pillanatok alatt körülvette őket, s a sodrásban nem láttam mikor tűnnek el. Amilyen fényeség közepette jelentek meg, olyan sötétségben hagyták el a tisztást. Éreztem, hogy valami nem úgy történt, ahogy kellett volna.
A tündék lázálmukból felébredve döbbenten nézték a két pillangószárnyat. Suttogás támadt. Asya egy pillanattal később sírva rohant el a tisztásról.
Nem értettem mi történik, de rohantam utána, magyarázatot követelve tőle. De nem állt meg... Már vagy tizedszer kiáltottam rá, amikor megfordult és nekem támadt.
- Mit akarsz???? Mit akarsz tőlem? - Szivárványszínű szárnyai csillogtak a holdfényben.
- Mi.... Mi történt? - nyögtem ki, miután a torkomban lévő gombóc enyhült.
- Hát nem látod??? - ragadta meg a szárnyát olyan hevesen, hogy azt hittem a következő pillanatban eltépi a finom anyagot. - Hát ez történt!!!!
- És ez miért baj? - fordítottam vissza a kérdésemmel.
- Hogy miért? - meredt rám értetlenül és dühösen. - Miért? Mert minden évben egy embert választanak!!! Nincs jogom hozzá, hogy ezeket viseljem!!!! Soha.... A sylph-ek soha nem választottak ki kettőt közülünk!!! Ennek soha nem kellett volna megtörténnie!!!! Ez olyan felelősséggel jár, amihez én kevés vagyok! És egyébként is! Hogy fognak most rámnézni ezek után?
Nem tudtam a válaszokat. Valami értelmeset akartam mondani, de nem tudtam. Még soha nem hallottam semmit egyáltalán erről a szertartásról, és főleg nem tudtam az okokat.
- Hagyj most. - mondta keseredetten. Aztán megfordult és elsétált. Most láttam csak, hova tart. Egy szikla szélére, akárcsak én tartottam valaha egy éjszaka a sötétben tapogatózva. A holdfény átvilágított a szárnyain, ezer szivárványos foltot festve a sziklákra. Megálltam az utolsó fa mögött és csendben figyeltem, ahogy zokog. Belekapaszkodtam a fa csavart testébe, és azt kívántam, hogy találja meg a választ. Fölöttem a levelek halkan zúgtak a szellő érintésétől. Aztán egy nagyobb széllökés felkapta őket sorra. Szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket... akkor láttam, hogy nem levelek.... pillangók százai ültek a fa ágain. A szél felkapta őket és sodorta az éjszakába. Asya köré sodort néhányat. Csendes dallam csendült fel a gondolataim között. Asya lassan felemelte a kezét és könnyedén kitartotta maga elé. Egy pillangó rászállt az ujjaira, s olybá tűnt, mintha suttogna neki valamit, majd tovaszállt. Asya megbabonázva nézett utána és egy csendes mosoly bujkált a szája szélén......

Ismeretlen önmagam csalódása

Nekem mindig akkor sikerül írni valamit, amikor nem éppen vidám dolgot írok.... Igazán megmagyarázhatná valaki miért...
és azt is, miért nem írok rendszeresebben.....
Nem tudom, tényleg. Most csak sodródom úgy érzem. Mennek a dolgok körülöttem, de én valahogy csak ülök mindennek a közepén, és úgy érzem haszontalan vagyok. Már nem tudok úgy hatni az emberekre, ahogy tudtam. Elfogyott a varázserőm...
És lehet, hogy a türelmem is. Mindent azonnal akarok. Nincs időm. Semmire. És ha valami nem úgy alakul, ahogy gondoltam? Nem tudom megállítani a könnyeimet. Miért vagyok más, mint más emberek? valami baj van velem az biztos. Miért nem tudnak mások is úgy szeretni, ahogy én? Nekem a szeretet azt jelenti, hogy aki iránt érzem mást hoz az életembe. De legalábbis kikapcsolódást. És hogy hogyan? Egyszerűen azzal, hogy megjelenik.Abban a pillanatban már nem léteznek a gondok, nem létezik a nehéz élet. Akkor rá figyelek. Akkor Vele vagyok... lélekben.. nem csak testben. De ha a másik nincs velem.... elég, ha csak lélekben nincs, azt érzem....És abban a pillanatban görcsbe rándul a gyomrom és kutatom az okát.... igazán kimondva sosem találom meg..... csak sejtem...
És ilyenkor csalódott vagyok. A lelkemben, a szívemben csalódok... a másik oldalamban csalódok. Azt hiszem, ami nekem fontos, a másik felemnek is az, de valahogy mégsem. A mit a másik felem szeret azt szeretem én is, ettől boldog lesz. De a másik felem imád valamit.... És amit én imádok? Az nem is számít. Rajonghatok.... örülhetek, csak... csak neki ne kelljen, mikor minden egyes pilanatban azt kívánom, hogy mindkét felem lássa... ugyanúgy örüljön mint én.... úgy adja át a zenének magát mint én.... nekem ez a lényem... neki az... és ezt tiszteletben is tudom tartani, sőt rajongani tudok érte. De ami a lényegem, az van félresöpörve egyetlen szóval. Csak egyetlen egy szóval.
és vannak pillanatok, amikor érzem, hogy most nem vagyok fontos, de... de nem tudom hogy engedjem el... mert azért bukkan elő, hogy a lényemet kitöltse, de így ezt nem lehet... nekem a lélek kell, nem csak a test egy gondolattal.... egy gondolattal, ami már rég nem itt jár.... régen máshol van... és ilyenkor menekülnöm kéne, mert csak nagyobb fájdalmat okozok magamnak.... de nem tudok... ahová menekülhetnék, az a zene... de ahhoz sem értek eléggé... és újra ugyanott tartunk.. türelmetlen vagyok...
De hogy magyarázzam el egy csökönyös embernek, aki mindig pontosan tudja magáról, hogy neki igaza van (még akkor is amikor nem), hogy miért érzem ezt? Ha a lelkem másik fele, akkor tudnia kéne... akkor nem történhetne ez.... és észre sem veszi.... ebben biztos vagyok.... Csak egytől félek... hogy tudat alatt menekül, hogy tudat alatt ez neki kínos.. ez a helyzet kínos.... és neki ettől a helyzettől rándul görcsbe a gyomra, mert ismeretlen.... és nem tudja miért, de megkönnyebbül, ha kikerüli...
Azt hiszem, ha valójában már benne lenne... akkor már nem akarna menekülni.. nem  azt mondom, hogy soha... de az ismerős dolgoktól nem.... csak ismerjem meg én is önmagamat... legyek képes arra, amihez türelmetlen vagyok, és több türelmet tudjak magam köré sugározni... akkor.. akkor megismerhetne.... megismerhetne....

Nyomda

Egy napon bár, de különböző élményeket rakok ki. Pedig az egyik tegnap történt, a másik ma.

Hugom, előszeretettel főzöcskézik játékból, és ha krumplit eszünk, biztos hogy neki is mindig van egy krumplija, amit szeletelgethet. Hát ebéd után én ezt a krumplit láttam meg… hosszúkás volt, és éppen csak a vége volt levágva… és beindult a fantáziám, akkor még nem is tudtam, mennyire….

Végül az lett belőle, hogy született 7 nyomda, egyetlen krumpliból. A titka, hogy minden szeletnek mind a két oldalát faragtam, kivétel persze a vége, mert annak csak egy oldala lett…

Született először egy virág… és itt jött az ötlet a folytatásra. Több, kevesebb szépséggel egy hold, katica, két felhő egy oldalon, egy napocska… Bevallom, a virágot az elején jobban kidolgoztam, mint ezeket. Viszont amire nagyon büszke vagyok, az a két utolsó viszont igencsak igényes (úgy érzem) nyomda: Bambi és Toppancs J a tegnapelőtti közös Bambi nézés emlékére. <na hát ebből az érintettek tudni fogják, a napot hehe… akármikor is tudom ezt megmutatni>

És amire gondolni kell, az a felfordulás, ami ezzel jár…. <bár hugom lába eddigre tiszta lett, miután úgy gondolta, ő maga a papír….>

És íme a két hivatalos (még felügyeletem alatt készített) nyomdarajz.

Hát a nyuszik ugyan kékek lettek, de azért azt hiszem így is látszik minden nyomda :)

És amire büszke vagyok:

Rózsaszál

Rózsaszál hagyományt őriz. Ezt a környezetem nagy része tudja.

Rendezvényekre jár végvári tüzérként, (megjegyzem ilyenkor istenien néz ki) ezt is sokan tudják.

Sőt talán még a „bajtársai” is tudják, hogy én őhozzá tartozom, és tartozni fogok mindig.

Azonban én még most is a civil közönséghez tartozok, ott viszont senki nem tud róla, hogy miért követem olyan szorgosan a bandériumot, ha rendezvény van. És most…. most Rózsaszál tett róla, hogy tudják.

Rózsaszál továbbra is hű a nevéhez. És talán ez az egyik, amit szeretek benne. Talán… de nem várom el tőle, hogy egyfolytában elhalmozzon ajándékokkal. Viszont hihetetlenül jó érzés, amikor egy rózsaszállal lep meg. Most kaptam Tőle egyet, ami sosem hervad el… Megkaptam életem legszebb rózsaszálát az Egyetlen Rózsaszálam mellé.

Bevallom, mikor végig megy velem az utcán egyenruhában, dagad a mellem a büszkeségtől, hogy Ő hozzám tartozik… vagy én hozzá… vagy mindkettő. Ha civilben sétál velem a városban, akkor van, hogy büszke mosollyal az arcomon térek haza, mert mindenki láthatta, milyen jóképű párom van. Talán önző vagyok… de valahogy jólesik, ha vele látnak….pláne ha ismerik is… És hát ennek ellenére egy-egy karneválon, fesztiválon a tömegben éppen ugyanúgy elveszek, mintha nem is léteznék. Hát ez a rendezvény most nem olyan volt, mint amilyen az eddigiek. Már maga a hangulat varázslatos volt, lehet egy kicsit a város miatt, amit lassan már egészen jól ismerek, s második otthonommá kezd válni. Amit sajnáltam, hogy a bemutató és a felvonulás annyira összeolvadt, hogy bár elbúcsúztam a kettő között, tudtam, hogy még egyszer utoljára majd messziről figyelhetem, hogy elhalad előttem a vitézem.. egy karnyújtásnyi távolságra, és mégsem foghatom meg a kezét… majd csak összenézünk, talán küldünk egymásnak egy csókot és vége… én eljövök haza. A sors kegyesebb volt… láthattam kétszer…. majd harmadszor utoljára. Elhaladt előttem, és tudtam vége… A bandérium megállt egy pillanatra, de már messze volt… Ami ez után történt olyan gyorsan zajlott le, hogy akárhogy próbálom, nem tudok emlékezni a részletekre. Amire emlékszem, hogy ő megfordult, megkerülte a sort visszarohant, benyúlt értem a tömegbe, amit alig érzékeltem, hogy szétnyílik utat engedve nekem. Magához húzott és megcsókolt. Szinte éreztem, hogy akik körülöttem álltak nem értették, nem tudták, hogy csak véletlenül választott-e ki, vagy mert hozzá tartozom…. Aztán elengedett, én léptem egyet hátra, a tömeg összezáródott körülöttem, s bódult fejjel figyeltem, ahogy visszaáll a helyére a menetben. Aztán csak sírtam és hazafelé jöttem rá, hogy megkaptam életem csókját. 

A bandérium tagjai biztos azt gondolták, hogy „áh, csak szerelmes”. Azt hiszem, hogy ez nem lehet egy egyszeri kijelentés, és úgy érzem, hogy az évek múltával majd mindig ezt gondolhatják, ha látnak minket. Mert ha valamiben, hát ebben az egyben biztos vagyok az életemben. Ez az egyetlen biztos pont, mondjon akárki akármit. Nem telhet el egy élet veszekedésekkel. Nem telhet el úgy, hogy minden napján küzdünk egymással. Persze biztos lesznek viták, de belül nem változik semmi. És ha ez tényleg így lesz, akkor majd tíz év múlva is azt gondolják: „oh, milyen szerelmes”…

Ha megkérdezi valaki, miért szeretem, akkor azt mondom nem tudom. Csak azt tudom, hogy a lelkem választott és utána a szívem is. Ez valahogy mindenkivel így van. Akit nem fogad el a lelkem, az egy idő után eltűnik az életemből, és nem csak úgy, hanem mert én is akarom. Ezt egy idő után az eszemmel is tudom, hogy ki az, aki marad. És már tudom. Ő marad. Persze.. mindenki azt mondja, változol még, ez nem lehet biztos, nem lehetsz benne biztos. De ismerem magam, legalábbis ilyen téren. És ismerem Őt is. És igen, erre is sokan mondják, nem ismerheted. Hát erre én azt mondom, DE…. ismerem. Akármilyen rövid is volt ez az idő ismerem. Amit nem ismerek, az a jövő. Ezt elismerem. De ismerem Őt annyira, hogyha arra gondolok, miért engem szeret, akkor azt mondjam, mert megtaláltuk egymást, és a szeretet nem attól függ, hogy valaki hogy néz ki, hanem ha megismered, akkor el tudod-e fogadni AZT, AKI. Én eltudom, ebben biztos vagyok. Most negatívan hozzá tehetném, azért szeret, mert már lassan nem szerethet mást. Mert én lennék az utolsó esélye? Ezt csak ő tudhatja, de valamiért félek tőle, hogy csak egy esélynek tekintenek az életében. És igen. Talán. Talán ha én nem lennék, akkor többé más sem lenne. Viszont a múlt, ami mögötte áll egy kicsit meghatározza őt. Ebből a szempontból igen. Én vagyok az utolsó esélye, mert azok után az évek után, amik mögötte vannak, úgy érzem, már csak szeretni akar. Szeretni akar valakit, aki megérdemli. Én nem tudom megérdemlem-e, de abban biztos vagyok, hogy nekem pedig csak szeretetre van szükségem. Pont arra a szeretetre, amit ad nekem és ezt akár elhiszi, akár nem:  tudom… csak arra van szükségem, hogy szeressen… Nekem mellette csak az a feladatom, hogy hagyjam, hogy szeressen…. és én hagyni fogom… 

A sors dönti el, hogy kik lépnek az életedbe.

De egyedül TE döntesz arról, hogy ki marad.

Mac

Iszonyúan fájt a fejem. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Mintha egyetlen ér lüktetne a homlokomban és minden egyes mozdulatnál kínoz. Miért? Miért nem hagy békén? Reggel még arra gondoltam, talán nem aludtam eleget, délután ledőltem az ágyra, aludtam vagy 2 órát, de semmi. Kicsit javult, aztán ott folytatta ahol abbahagyta. Egy jéghideg vizzel teli üveget szorítottam a fejemhez, enyhítette a fájdalmat. Na meg, meg sem mertem mozdulni. Még kora este volt, de úgy döntöttem inkább alszom, addig sem érzem, hogy fáj. Lehet hogy csak ki kell aludnom magam.
Reggel, mikor felébredtem úgy éreztem kialudtam magam. Nem is jutott eszembe az előző napi fájdalom, felültem az ágyban és körülnéztem. Hétvége van. Szombat. Emily és Rick csak holnap ér haza. Viszont holnap meg én nem leszek itthon, a napot Sophie-val és a többiekkel töltöm. Velük még sosem találkoztam a kastélyon kívül, úgyhogy érdekes lesz.
Mai program nem volt, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve csak felkaptam egy könyvet, amit már régóta el akartam kezdeni, felöltöztem és kiléptem a lakás ajtaján. Most, hogy lassan vége az évnek egész nyugodtan megtehettem. Nem volt mit készülni, már csak egy hét van vissza és elvégzem a 11.-et. Kényelmesen lekocogtam a lépcsőkön és kiléptem az utcára. A város zaja lökött mellbe, holott nagyon is jól ismerem ezeket a hangokat. Egy nő, fülén telefonnal majdnem fellökött, ahogy elviharzott mellettem, de én szinte észre sem vettem. A szemközti oldalon lévő pékséget szemeltem ki magamnak, de oda előbb át is kéne jutni. Körülnéztem, mint aki nem emlékszik, hogy a legközelebbi zebra fényévekre van innen, majd azért csak elindultam az irányába. Na jó, hazudtam, nincs is olyan nagyon messze, de valahogy sosem akaródzik megtenni azokat a métereket. Most is, amikor egy lámpa megálította a forgalmat már iszkoltam is át a túloldalra, hogy ne kelljen elmennem a sarokig. Szinte berobbantam a pékségbe, ahonnan már az utcán érezni lehetett a friss sütemények és pékáruk illatát. Bódított az édes illat, ami keveredett odabent, s hozzá még megéreztem a kávé keserű, sűrű illatát. Ez most más volt. Ez.... ez a fajta illat.... Régen éreztem hasonlót, és kellemes emlékeket ébresztett bennem. Odaálltam a pult elé, hogy választok valamit, de nem tudtam mit is akarok. Meggyes... áfonyás péksüti, vagy esetleg sajtos kifli, sajtos bagett... esetleg egy mákos, vagy diós.. meggyes rétes... de vannak jobbnál jobb szendvicsek is. Nekem túl nagy választék. Na jó. Akkor legyen egy szendvics, és veszek mellé pár áfonyás-vaníliás apróságot. Meg talán meggyeset. Nem azt mégsem.
Egész eddig a pultot bámultam, csak most kaptam fel a fejem, ahogy megszólalt mellettem az előző vevő. Csak annyit mondott köszönöm, és már ment kifelé, nyitotta az ajtót, ment dolgára, de ez az egy pillanat elég volt, hogy végig fusson bennem valami. Ez a hang... Nem is láttam a tulajdonosát, de máris kerestem a szememmel az utcán, hátha meglátom az ismerős arcot. Közben türelmetlenül bemondtam mit kérek és újra csak az utcát kémleltem.
- Még valamit? - kérdezte az eladó, én meg bambán meredtem rá mit akar.
- Kér esetleg egy kávét, vagy teát? Van most egy különleges új gyümölcsös teánk...
- Az jó lesz. - hagytam rá, most nem iszok kávét, eleget aludtam, nem kell ébren tartani magam. Bár úgyis mindig csak az íze miatt iszom, rám nem nagy hatással van, de mostmár kértem, nem vonom vissza, jó lesz a tea. Egy kicsit éreztem, ideges vagyok. Felnéztem az üzlet falán lévő órára, lassan fél 12. Most jöttem csak rá, milyen későn keltem, de kit zavar? Legfeljebb Emily tombolna miatta, de most nem volt otthon.
Kifizettem, amit kértem és már rohantam is kifelé. Hallottam, ahogy bevágódik mögöttem az ajtó, de én csak a járókelőket figyeltem. Sehol egy ismerős arc. Sehol AZ az ismerős arc.
Hirtelen megzavarodva álltam. Valószínűleg tévedhettem, de most azt sem tudtam merre tovább. Csak vitt a lábam valamerre.
Már arra sem emlékszem. hogyan jutottam el a parkig, de ott már kezdett kitisztulni a fejem. Kezemben a frissen vásárolt étel, vállamon a táska, csoda, hogy útközben nem öntöttem ki a teát. Egy padot kerestem, de nem volt egy üres sem látótávolságon belül, nekem meg nem volt kedvem tovább menni. Kellemes volt itt is a fák alatt. Egy férfit, fiatalt kérdeztem meg leülhetek-e mellé. Csak annyit mondott: "persze", de nagyon furcsán éreztem magam. Ahhoz képest, hogy az elmúlt félórában az a hang járt a fejemben, most mégsem ismertem föl. Legalább egy perc kellett, hogy az agyam felfogja, ugyanaz a srác ül mellettem, akinek a hangját a pékségben hallottam.
Egész lassan fordultam felé, s próbáltam kutatni az arcát, de a baseball sapka miatt árnyékban volt. Megérezhette, hogy nézem, mert levette a sapkát és felém fordult, nyújtotta a kezét.
- Macon Sinise... - mondta, de el is hallgatott, ahogy rám nézett. A keze megállt a levegőben.
Percekig csak néztük egymást, aztán Ő felállt, nem tudtam, mit csinál. Elmegy? Nem tudtam mi fog történni, de ezt az egyet nem akartam.... hogy elmenjen. Lassan én is felálltam. Még mindig egymás szemébe néztünk.
Aztán Ő lassan megfordult, és tett egy lépést, én pedig ösztönösen a karja után kaptam. Ránézett a kezemre, ami a karjába kapaszkodott, aztán újra a szemembe fúrta a tekintetét. Különös fény csillant a szemében, s ugyanebben a pillanatban ledobta a sapkát a padra és magához szorított.
Ugyanaz a hang. Ugyanaz az ölelés. Ugyanaz a srác.
Ebben a pillanatban felborult bennem az elmúlt két év. És benne is. Annyira, hogy nem tudtam nem érezni az érzéseit.
Hogy ezután mi történt? nem tudom. Együtt ebédeltünk. Az olvasásból, amit terveztem nem lett semmi. Lassan, nagyon lassan zökkentünk vissza a jelenbe, és tanultuk ki újra egymás pillantását. Délutánra már olyan volt, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. Úgy éreztem ez a legkülönlegesebb nap. Sokmindent mesélt, és sokmindent meséltem én. És sokminden lett volna, amit még tudtam volna mesélni Calsiáról és a többiekről... de nem tehettem.
Viszont egyikünk sem szólt semmit arról a napról. Sem az utánakövetkezőkről. Azt hiszem csak elfogadtuk, hogy újra összehozott a sors, és nem kérdeztük miért történt, ami történt. Újra azon az úton jártunk, mint azon a nyári reggelen, ugyanúgy bejártuk az utcákat, mire elkezdett szürkülni.
- Hazakísérlek. - mondta Mac, de én nem akartam haza menni.
- Még ne.... nem akarok hazamenni. Sétáljunk még.
- Van.... Van kedved eljönni hozzánk?
- Igen... - vágtam rá, nem akartam egyedül maradni.
Csendben sétáltunk tovább. Megérkeztünk a régi házhoz, amit eszembe sem jutott felkeresni nyárvégén, hátha itt találom őt. Most sem hittem el, hogy mindez igaz, de nem lehettet álom, azt tudtam volna, hogy álmodom.
Lassan felsétáltunk a lépcsőn, éreztem, hogy elfáradtam. Azért hosszú volt ez a nap, ez a délután. Lejártam a lábam, alig éreztem, hogy van még egyáltalán, csak arra vágytam, hogy leülhessek. Bent a lakásban első utam a kanapéhoz vezetett és kényelmesen elhelyezkedtem. Jól esett ülni, végre nem éreztem olyan nehéznek a lábam.
- Jól vagy?
- Persze. Csak elfáradtam. Nagyon.
- Aludhatsz nálunk. - ajánlotta fel Mac, és éreztem, hogy nem fogok tudni tiltakozni. Ahogy becsuktam a szemem szinte már aludtam is. Félálomban éreztem, amint a karjai közé kap és bevisz a hálószobába. Óvatosan az ágyra fektetett, majd hallottam a lépteit, amint megkerülte az ágyat. Felmászott az ágyra és mellém feküdt.
- Ölelj át... - suttogtam, ennyi telt csak tőlem.
Éreztem ahogy a két erős kar átölel és melegség jár át. Pillanatok alatt elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Sokkal kínzóbb volt ez a fájdalom, mint tegnap előtt. Önkéntelenül is a fejemhez kaptam, ami nem volt egy egyszerű művelet, mivel ki kellett hámoznom, melyik is az én kezem, és melyik Mac-é. Erre a mozdulatra ő is felébredt. Ruhástól feküdtünk az ágyban, ő sem öltözött át este. Kicsit megnyugtatott, hogy mellettem van, de aztán újra fájdalom hasított a fejembe. Mintha víz ment volna a fülembe, azon keresztül hallottam, amint Mac kétségbeesetten kérdezi, mi van velem, aztán nem hallottam őt többé.

Egy pillanattal később már úgy éreztem lebegek. Hirtelen nem tudtam hol vagyok és miért. Kinyitottam a szemem, de szúrt a fényesség. Lassan, nagyon lassan szoktam meg és nézhettem körül. Olyan volt, mintha egy felhőn ülnék. Mégis hol vagyok? Egy pillanattal később vettem észre a tükörsima vizet a lábam előtt. Rátámaszkodtam a kezemre és fölé hajoltam. Nem látam semmit. Még magamat se. Aztán egyszer csak megremegett a víz felülete és már láttam a tükörképemet. Biztos álmodok - gondoltam, de igazából most sem láttam ennek bizonyítékát. Végülis megszokhattam volna Calsiában, hogy fura, emberi ésszel felfoghatatlan dolgok történnek velem. 
Megláttam valami fényeset a víz színén. Először nem láttam mi fénylik, nem is láthattam. Felemeltem a bal kezem és megfordítottam a csuklóm. A tulipán fénylett, csak a forma körvonalai, amit még Itali égetett a kezembe. mostmár tényleg érdekelt hol vagyok.
- Pontosan ott, ahol lenned kell. - szólalt meg valaki a hátam mögül.
- Ki vagy te? - néztem hátra, olyan idegen volt a hang is, és az alak is amit megpillantottam. Ember volt, annak nézett ki, de volt benne valami más. A bőre sötét barna volt, szeme idegenül csillogott, világított a két fehér folt az arcában. Nő volt, bár ezt a hangja nem árulta el mikor megszólalt. Az alakja emlékeztetett valamire...Mint a tündék -  jutott eszembe, de ő biztos nem volt az. Közelebb lépett hozzám és így egész testét megfigyelhettem. Hát ezért volt olyan furcsa....
Végig növények futották be a testét. Különleges volt semmi kétség, de valami sötét erő áramlott belőle. És mégis... olyan gyönyörű volt. Már láttam, hogy a szeme narancssárga, a haja akár a fűzfák lelógó ágai. A borostyán, ami a testét takarta szabadon hagyta barna bőrét néhol, derekától kezdve befonta a melleit, csak a hasát szabadon hagyva. Körbe-körbe fonta karjait, és középső ujjának legvégéig ért. Derekán körben egy öv húzódott látszólag fából. Éppúgy a testéhez tartozott, mint a növények, élő ember azt a derekáról levenni nem tudná. Az övben díszes tőr lógott az oldalán. Alatta hosszú fűszálak alkottak szoknyát, de combjainak barna bőre tisztán látszott. Kezén, lábán a körmök narancssárgán villantak, mintha csak kikente volna őket körömlakkal, de biztos voltam benne, hogy semmi köze nincs hozzá. Elég élesnek is látszottak. Az ujjai végén hegyes körmök voltak.
Kicsit macskásnak éreztem a mozgását, ahogy közeledett mégegy lépést. Ösztönösen a füleit kerestem, ami talán igazolja feltevésemet, de ő is érezhette, hogy valamit kutatok rajta, mert a kisugárzában megéreztem a rosszallást.
- Hát tényleg nem tudod ki vagyok? - sziszegte. - Gondolkodj csak. Odalent már biztosan emlegettek engem.
Lázasan járt az agyam, de nem tudtam rájönni, ki lehet Ő. Ugyanakkor mégis ismerősnek tűnt... talán egy régi legendában olvastam?...
- Hol vagyok? - ismételtem meg hangosan a kérdést, látszott nem ezt várta. Azt hitte majd találgatok, de ehelyett teljesen más kérdést tettem fel. Láttam ahogy szeme rám villan, majd kitartja előre a kezét és csendben suttogott valamit. Nem értettem, hogy mit, csak megrökönyödve figyeltem mi történik. A borostyán lefut az ujja végén, és egyre határozottabb formát rajzol ki. Újabb és újabb indák csavarodtak míg végül lándzsát fogott. Könnyed mozdulattal fogta és megérintette a végével a tükörképemet. A víz megremegett és képet váltott. Saját magamat láttam... és Mac-et... Kétségbeesetten ordított valamit, de hangokat nem hallottam. Láttam, ahogy felkapja a testem és amilyen gyorsan csak tud rohan ki a lakásból. Nem éreztem az érintését.
- Mostmár tudod, hol vagy? - kérdezte mögöttem a nő, és én szépen lassan összeraktam a képet.
- Tower of Star Castle..... - suttogtam, s tudtam az arcom tiszta fehérré vált.

- Nem. - mondta könnyedén. - Ez még csak Halfway. Innen, ha akarsz... még hazatérhetsz.
Abban a pillanatban összeállt a kép. Az a nő, aki előttem állt Dragza.
- Odalenn már biztos rémhíremet keltették. - mosolyodott el könnyedén, s ismételten elismertem, hogy a legszebb, akit valaha láttam Calsiában.
- Haza akarok menni. - szegeztem a tekintetemet a képre, amin Mac már vezetett valahova, én pedig eszméletlenül feküdtem mellette.
- Biztos vagy benne? Most még van választásod. Félúton vagy Tower of Star Castle és Calsia között. Biztos már hallottál a várról... Ott boldog lehetsz örökké...
Csábító szavak. Tudtam. Egy kicsit erre is számítottam, és talán igaza volt. 
- De az én boldogságom odalent van. - néztem könnyes szemmel Mac arcát.
- Akkor hát választottál. - mosolyodott el.
- Mit kérsz cserébe? - kérdeztem, mert tudtam, semmi sincs ingyen...
- Én? Én nem kérek semmit.
- Tudom, hogy kell neked tőlem valami.
- Nekem semmi nem kell.. Tőled. - mondta kimérten - de a kérésednek ára van.
- Bármilyen árat megfizetek érte, van elég pénzem.
- Oh, oh, oh. Nekem nem kell a pénzed. Az ár soha nem pénzben mérhető. Ahogy ti emberek mondanátok.... eszmei értéke van. - mondta, kis szünetet tartva az utolsó szavak között, hogy elég hatásos legyen, amit mond.
- Jól van. Mit akarsz?
- Hogy én mit akarok? - szisszent fel - Mondtam már, hogy nem... - aztán elhallgatott s éreztem gondolatban csak legyint egyet.
- Visszaküldelek egy nappal korábbra. Semmire nem fogsz emlékezni, ott folytatod, ahol elrontottad. Megadom neked a lehetőséget, hogy ismét válassz, de kapsz egy érzést tőlem. Hogy mit kell lépned. - kis szünetet tartott és a tükörbe nézett. Együtt figyeltük, ahogy az orvosok küzdenek az életemért, és Mac ott zokog mellettem.

- Vele nem találkozhatsz többé. - szólalt meg ismét ridegen, mire a gyomrom görcsbe rándult. - Neki más az útja. Ha itt most elmentél volna a Várig, nos.... akkor ez nem is lenne kérdés. Akkor nem léteznél többet odalent, s Ő... - mutatott Macre ismét - megtalálná, aki hozzá való. Viszont így, más utat kell járnod, amit tegnap jártál. Ki kell kerülnöd a helyzetet, ami összehozott titeket. És ez.. nekem nehéz feladat.
Égett a mellkasom, ahogy levegőt vettem, égett a szemem ahogy a könnyek mosták. Visszakaptam Őt. Visszakaptam Őt és most el akarják venni tőlem. És mégis. Tudtam, hogy igaza van, mert ha nem találkozom vele, akkor ő boldog lehet anélkül, hogy végignézné a halálomat. És én is.... élhetek tovább.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy legalább a tudat meglesz, hogy Ő boldog, de ráismertem az egyezség előnyére: nem fogok emlékezni arra a napra, előlről kezdem az egészet, nem is fogom tudni, hogy megtörtént.
- És ő?
- Hogyhogy Ő?
- Ő emlékezni fog? 
- Nem. Senki nem fog emlékezni arra a napra. Miért is emlékezne bárki? Hiszen meg sem történt még....
Gondolatok kavarogtak az eszemben. Legalább most tudom, hogy él. Ha visszamegyek, nem fogom tudni, ugyanúgy nem fogom keresni, ahogy eddig nem tettem, de ha visszamegyek..... ha visszamegyek meglesz a lehetőség, hogy valamikor az életben még találkozzunk. És természetesen ezt sem fogom tudni. Kicsit irónikus.
- Kérek egy kis időt! - fordultam Dragza felé. - Kérek időt, hogy elbúcsúzhassak Tőle, nem akarok anélkül elmenni. Kérek 3 órát!
Dragza felmordult és szinte rám támadt. A szeme most vörösen izzott.
- Még mit nem! Nektek embereknek semmi sem elég! Idő, idő, idő! Mire mész te az idővel? Ti nmad! Dlrow elowh eht deen uoy od yhw!
Idegesen fordult el tőlem, s csapott egyet a farkával, ezt csak most vettem észre. Tünde nyelven beszélt.
Hirtelen fordult meg, és rámszegezte a lándzsát. A szeme izzott a dühtől.
- 1 órát kapsz!
Azzal megfordult bennem a világ....

Egy kórházi ágyban feküdtem. Át kellet gondolnom egy pillanatra, miért is vagyok itt. Aztán megláttam magam mellet Mac-et, amint egy székben alszik, bal kezével az enyémet szorítja. Megszorítottam a kezét. Felnézett rám, először bambán, aztán mint akibe villám csapott felült.

- Chia...
- Semmi baj, itt vagyok... nem mentem sehova.
- Azt hittem már sosem ébredsz fel. Az orvosok nem tudják mi történt veled. Azt mondják valami mérgezés... nem tudom... nem mertek mondani semmit, de félek, hogy eltűnsz majd mellőlem...
- Nem fogok eltűnni. Nincs semmi bajom. - De. Van. Az orvosok is csak azért tudtak visszahozni, mert Dragza visszaküldött, de ha itt maradnék belehalok... akármi is az. Pörgettem az agyamban a képeket, mitől lehet a mérgezés, és szépen lassan kitisztult a kép. Ajax. Találkoztam vele pár napja, és a méreg azért öl meg, mert nem innen származik, hanem Calsiából. És erre sem fogok emlékezni...
- Hány óra van? - szegeztem a kérdést Mac-nek.
- 8 óra 47 perc.
- Mióta vagyunk itt?
- Úgy érted ebben a szobában? - értetlenkedett Mac. - Nem tudom. Talán 8 óra óta. Nem sokkal előtte hoztak vissza az orvosok. Majdnem meghaltál. - csordult ki egy könnycsepp a szemén.
Dragza átvert. Egy órát adott, de abból már csak pár percem van vissza... túl sok idő volt míg felébredtem.
- Mac? Mondanom kell neked valamit.
- Mit? - nézett rám megint értetlenül, de megértett, hogy komolyan beszélek.
- Én tudom, hogy nem fogsz most mindent megérteni, de tudnod kell, hogy szeretlek. Ha itt maradnék, akkor biztosan meghalok, mert ez a méreg nem innen való, hanem egy teljesen más világból. Tudom, hogy most őrültnek hiszel, de el kell mennem. Az idő vissza fog forogni egy teljes napot, és nem fogunk emlékezni semmire. Semmire abból, ami tegnap történt. Nem fogunk találkozni, nem megyek veled haza, és nem alszunk el ketten. Ne... - láttam, hogy szólni akar, de megállítottam. - ne szólj semmit, csak legyél velem most. Tudnod kell, hogy ez az egyetlen módja, hogy életben maradjak. És ha életben maradok, valamikor még rám találhatsz.... Szeretlek. És azt szeretném ha boldog lennél. Akár velem, akár mással. - fájt kimondani ezeket a szavakat.
- Én is szeretlek. - csak ennyit mondott és homlokát az enyémhez nyomta. - És meg foglak keresni, ha mindez tényleg igaz.
Megszorította a kezem, és éreztem, hogy nem teljesen hisz nekem, de tudtam, úgy sem fog emlékezni. Akkor majd nem fog fájni, nem fogja azt hinni, bolond vagyok. Éreztem, hogy az időm fogytán van. Megszorítottam a kezét és megcsókoltam. Éreztem a melegséget a csókban, éreztem mennyire őszintén szeret. Még pár másodperc és vége.... Egy pillanatra elváltunk és még utoljára suttogtam a fülébe, miközben megölelt:
- Szeretlek....
- Én is... Nagyon nagyon...- hallottam a távolból, de már csak hatalmas fényességet láttam, minden megszűnt körülöttem... Hát elkezdődött....

Egy napi munka...

Tegnap volt Anna napja, következésképp hugomnak egy ajándékot kellett összedobni, ami egy napig tartott... de azt hiszem megérte és két új konyhabútorral gazdagodott a lakás ;)

Virágok, meg katicák (akik épp most nem látszanak)..... szóval minden amit egy Picur szeret :)

Álom az álomban

Joshua Radin - No Envy, No Fear

"Soha semmit nem éreztem még ilyen biztosnak, mint azt, hogy Mac valahol él. De évek teltek el azóta a baleset óta és nem tudtam hol kereshetném. Nem tudtam mit csinálhatnék. Nem tudom, mennyit változott, nem tudom emlékszik-e még rám egyáltalán. Amellett hogy az emélkeim élénkebbek lettek róla, és valahogy láttam Őt... nem is tudom...
Nem tudom, hogy voltam képes Chrissy emlékeibe nézni. Nem tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire...  De valahogy visszarántott a világba ahova tartozom... Emléklátó vagyok.  Fura érzés.... nagyon...
Megpróbáltam felidézni a képet... felidézni az arcot, amit az emlékek között láttam... Nagyon hasonlított. Biztos vagyok benne, hogy Ő volt az, de... mindig ott van egy de... De nem tudtam mikori az emlék.
Végig futott bennem, hogy még a baleset előtti... Nem! Az nem lehet....
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem merem megkérdezni Chrissy-t. Félek a választól. Jobban mint attól, hogy mit mond, ha megtudja, hogy az emlékei között jártam. Mivan ha tévedek....?
Felálltam az asztaltól. Újabb könnycseppek hullottak a földre. Az üres lakásban tompán koppantak a padlón. Mac még mindig bennem él. Nem tudom letagadni. Eltelt 8 év.... és mégis. Hiába próbáltam elfelejteni. Végig néztem magamon. Nem normális amit csinálok, amit csináltam az elmúlt egy-két évben. Hogy jutottam idáig?
Nekidőltem a falnak és csak zokogtam. Egyedül éreztem magam. Egyedül annyira, mint még soha. Végig pörgött az agyamban, mi lett volna ha....? Ha nem megyek akkor el? Ha nem ismerem meg Calsiát azon a nyáron? Végülis nem haltam volna bele, hogy egy héttel később megyek Italival... Mi lett volna ha kiderül, hogy Mac-nek semmi baja? Ha újra átölelhetem,... akkor vajon még most is..... most is mellettem lenne? Akkor most nem lennék egyedül.
De nem így történt. Én elmentem. És valljuk be....most sem tudom hogy helyesen döntöttem-e, hogy helyesek-e a mostani gondolataim..... Nem él. Nem élhet.
Mintha ettől nem fájna annyira. De éppúgy fáj az emlék... hiába ez a 8 év, hiába az a rengeteg srác, akivel összekeveredtem az elmúlt két évben...akiknek megfordultam az ágyában. Az egyetlen, akivel le akartam élni az életem nincs sehol.
Lassan rávettem magam, hogy ne a konyhában roskadjak össze. Mint aki részeg, támolyogtam be a hálószobámba. A rendetlenség, ami itt várt nem érdekelt. Leszórtam a ruhákat az ágyról. Aztán meggondoltam magam. Feltúrtam a szekrényem a doboz után. Alig hittem el, hogy még megvan, azt hittem már régen kidobtam. Beletúrtam. És még megvan. Megvan a kis dobozka a nagynak a mélyén, amibe elrejtettem a szívem egy darabját. Végigsimítottam a doboz tetején a lovas faragást. Mac keze munkája. És én ezt a dobozt próbáltam elásni, amilyen mélyre csak tudtam.
Lassan kinyitottam, és elővettem belőle a képet. Nem volt más a dobozban. Tudtam. Semmi más emlékem nincs. Csak a doboz. Csak a kép.
Felálltam a földről. Révületben léptem az ágyhoz. Néztem a képet s egyszerre láttam magam előtt azt az éjszakát nyolc évvel ezelőtt. Életem legszebb éjszakája volt. Egy egyszerű bál... az utolsó emlék....Letettem a dobozt az éjjeli szekrényre a lámpa mellé. Kezemben a képpel dőltem végig az ágyon. Már megállíthatatlanul zokogtam. Magamhoz szorítottam a képet, mint egy utolsó fogódzót az életemben.


Éreztem, hogy valaki az ágy másik végén leül... Nyikorgott alattam az ágy és két erős kéz átölelt. Éreztem, ahogy egész testével hozzám simul. A meleg szétáradt a tagjaimban. Már nem voltam egyedül. Testem lassan megnyugodott, és a zokogás csendes sírássá szelidült. Hagytam, hogy a két erős kar fogva tartson. Soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban, mint most.
- Cssss.... - csitított egy mély hang. - Itt vagyok... Nem lesz semmi baj...
A meleg kéz végigvándorolt a karomon, letörölte a könnycseppeket az arcomról. Nem nyitottam ki a szemem. Jól esett a sötétség. Egyszerűen csak nem akartam megtörni a varázst.
- Itt leszek veled mindig. Ígérem.
- Mindig?
- Itt leszek mikor felébredsz. Vigyázok rád....
Meg akartam kérdezni, hogy miért, miért nem jött hamarabb vissza, de nem volt már erőm megszólalni. Lassan éreztem, ahogy végigkúszik bennem a fáradtság és végül győz a testem felett. Nem kívántam már megmozdulni. Csak elaludni a karok ölelésében... Mély álomba zuhanni....és Róla álmodni....


Megint a pályaudvaron álltam. Körülnéztem. Ismerős volt az érzés, de nem jöttem rá miért. Végül egy hang szólított meg hátulról. 
- Itt vagyok.... meg is van a jegyem.
Ahogy megfordultam Mac nézett velem szembe.
- Te mit....? - keresel itt, akartam kérdezni, de nem fejeztem be. Tudtam, hogy valami nem stimmel. 
Aztán eszembe jutott. Mac meghalt. De hiszen itt áll előttem. Semmi baja. Az emékeim között kutattam, hogy mikor történt ez meg velünk, de nem volt ilyen emlékem. Nem lehetett.... akkor ez mégis a valóság, és valami megmagyarázhatatlan módon Ő itt áll velem szemben. 
- Mennyi időnk van még? - kérdeztem, és rájöttem, hogy nem a vonat indulására voltam kíváncsi.... Mennyi időnk van még EGYÜTT az életben....
- Nem tudom... Neked kéne tudnod. A te kezedben van a folytatás.
- Folytatás?
- A menetrend. Nálad van, hogy mikor indul el a vonatom.
Nem értettem, hogy miért beszél így. 
Széles mosolyra húzta a száját. Jól esett a mosolya. És rájötttem, hogy ez hiányozni fog az életemből, ha elveszítem.
- Gyere ülljünk le. - mondta, és elindult az egyik pad felé. 
Csendben leültem mellé. Karját átvetette a vállam fölött és magához ölelt. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nem számít semmi más. 
- Az enyém vagy... - súgtam a fülébe.
- És te az enyém... 
Végtelen nyugalom járta át a lelkemet. Soha nem veszítem el. Annyi minden történt már velünk, de semmi sem volt jobb annál, mint amit most érzek. Biztos vagyok a dolgomban, soha nem voltam biztosabb. Érzem, hogy Ő az, akit nekem szántak ott fenn. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy akárhová is megy, vissza fog jönni. Nem veszítem el sohasem. Mindig hozzám tér majd haza.....
Nem fájt, hogy elmegy. Ez nem szól örökre, nem. Csak pár nap és újra velem lesz. Újra engem zár a karjai közé. Szeretem... 
Egy vonat hatalmasat dudált, ahogy beérkezett az állomásra....


Felriadtam. Csak álmodtam az egészet? Mac karjait még mindig magam körül éreztem. El kellett telnie pár másodpercnek, mire rájöttem, hogy még mindig a karjai között vagyok. Csendesen szuszogott a hátam mögött. Lélegzetét a fejbőrömön éreztem, ahogy arcát belefúrta a hajamba. Lassan megnyugodtam. Ismét az a nyugalom járta át a lelkem, amit álmomban éreztem. Még itt van. És itt is lesz. Örökké. 
Hagytam, ahogy újra körém fonta a karjait az álom. Mac megmozdult egy pillanatra álmában, és szorosabban ölelt át. A kezeimmel kutattam a sötétben az övé után, és mikor megtaláltam ujjaimat az ujjai közé fontam.
- Örökké... - suttogtam a sötétben, és hagytam, hogy újra belém költözzön a fáradtság. Csukott szemeimen éreztem, hogy még égnek a sírástól. De már nyugodt voltam... végtelenül nyugodt. Örökké....


Hirtelen ültem fel az ágyon. Ziháltam és izzadtság folyt végig a halántékomon... kétségbeesetten tapogattam körbe az ágyamban, de nem volt sehol... senki nem volt mellettem. Újra egyedül vagyok....
Zokogva dőltem vissza. Összekuporodtam, és csak zokogtam..."

Érzés

Érdekes az élet.....

Érdekes az emlékezés....
De legérdekesebb mindközül az érzés, ami a gondolatot megérinti....


Biztos lejárt lemez és hallottátok már tőlem, hogy a zene mennyire fontos az életemben. Egy-egy szám mennyire meghatározó, vagy épp nem az. Csak azt tudnám, hogy miért. Miért, vagy hogyan határozza ez meg az életemet? Sokat gondolkodtam rajta mostanában. de tudjátok mit? Szeretem ezt a bizonytalan érzést, amikor a semmiből el kezd zümmögni egy dallam az emlékeim között....
Megmondom, elsőre furcsa érzés... aztán rájövök mire emlékeztet, aztán újra hallgatom....
Vannak kevésbé fontos dallamok, és vannak nagyon fontosak. Hogy melyikből hogyan lesz egyik vagy másik nem tudom. De mind egy-egy érzést közvetítenek, és szeretem ezt az érzést :)
Most egy olyan dalt hoztam ami különlegessé vált számomra.... hogy hogyan jutott eszembe? Ne kérdezzétek... ismét egy meglepetés az életemben...


Hurts - Stay


Tavaly nyáron volt szerencsém eljutni Görögországba. Hogy ebbe miért kezdek bele, mindjárt megértitek.
Először voltam ott, és kellemes élmény volt. Tulajdonképpen az utolsó kapaszkodó, ami távol sodort a közelgő változásoktól. Talán egy nappal az indulás előtt hallottam ezt a számot ráadásul rádióban szóval kész csoda hogy megtaláltam és magammal vihettem a dallamot az útra... Persze sok más megszokott dallammal együtt... Mivel éjszaka nem tudtam aludni, ezért zenével a fülemben felmarkoltam az egyik könyvet, amit az útra vittem, és kényelmesen elhelyezkedtem a kocsi leges leghátsó ülésén zseblámpával a kezemben és olvastam.... Új könyv, új szerző, új történet... krimi tulajdonképpen, azt hiszem, de nekem különleges volt, mert <kedves kostijaim tudják milyen lebilincselő, mikor egy sorozatszereplőről teljesen más kép alakul ki a fejedben, mert más a könyv,. De sosem csalódás... inkább izgalmas :) > kicsit átformálta a gondolataimat. Minden idegszálammal a könyvre figyeltem, és ahogy a zenék egymást követték a fülemben, egyre jobban kezdtem ritkítani a lejátszási listámat, mert éreztem, hogy egyik másik nem való a könyvhöz. Hogy miért? Nem tudom, de éreztem... végül aztán ez az egyetlen szám maradt meg... de ez végig kísérte az egész nyaralásomat.... napról napra ezt hallgattam, miközben egyre csak a könyvet bújtam, ami egy teljesen más világba kalauzolt el. És nem tudom miért... Miért pont ezt a számot választottam ki?.... mindenesetre valahogy aztán amint hazaértünk lecsengett bennem... és nem hallgattam többet... na nem örökké, de valahogy jöttek mentek a számok a napjaimban és elég sok idő telt el, mire újra előkerült.... akkor is a tudatom legmélyéről... 


Mikor meghallottam a gondolataim között villámcsapásként ért az érzés.... Egy pillanat alatt újra éreztem a tenger, a homok sós, kicsit talán mondhatom algás illatát és ahogy lemoshatatlan a bőrömről, szinte hozzám tapad. Hallottam a hátam mögött a hullámokat, és két történet keringett a gondolataim között. A két könyvvé, melyeknek azóta sem olvastam a folytatását, és kezdtem rájönni miért... mert nem volt meg a hangulat... nem volt mellettem a tenger, nem érzetem a sós víz illatát és nem hallottam a dallamot...
Azt hiszem elég mélyen bennem van ez a hangulat és a tudatalattim szorosan összekötötte az érzéseket...az illatokat, a hangokat.... és a dallamot...


Ebben a percben is azt hallgatom... Bár már nem olyan erős ez az emlék, érzem halványul, de mégis... valami még megmaradt belőle és jó érzéssel tölt el...


Tavaly nyáron sok minden más is történt, és az időérzékem napra pontosan érezteti velem az akkor érzett hangulatokat. A hajnali sorozatfilmek hangulatát... mikor melyiket... 
De valahogy ez az egyetlen érzés, ami előbb jött.... sokkal előbb és sokkal erősebb volt a többinél....
Az utolsó élmény, mielőtt teljesen érdekes fordulatot vett volna az életem... 

Tökéletes....

A szerelem az, amikor két ember megfogja egymás kezét és azt érzi "összetartozunk".
A szerelem az, amikor egymás szemébe nézve nem vagyunk képesek elvenni tekintetünket.
A szerelem az, amikor egymásnak akkor is kedveskedünk egy aprósággal, ha semmilyen alkalom nincs, amit ünnepelni kell.
A szerelem az, amikor minden nap egy rózsaszállal térek haza.

Sokan mondják, hogy vak vagyok, és hogy akik szerelmesek, azok lila ködben úsznak, és nem képesek meglátni mást.
Számomra nincs lila köd. Akár elhiszik, akár nem. Ha lila köd lenne, nem venném észre, amikor  idegesen szólnak hozzám, nem venném észre, hogy makacsul ellentmondanak, és nem venném észre, hogy képtelenek változtatni a dolgokon.
Bevallom, néha ezek miatt kételkedem. Vajon tényleg képtelen lesz változtatni? Néha attól félek nem szeret eléggé hozzá. Nem szeret eléggé, hogy én legyek az első számú, és minden mást hozzám igazítson.
De rá kell jönnöm, hogy ez nem így van. Nem lehet így. Sokmindent nem lehet csak hozzám igazítani. Csupán néha azt szeretném, hogy amit lehet, azon változtasson. Még akkor is ha az neki kellemetlen.
Talán túl sokat kérek.
Aztán belegondolok mások életébe, és azt látom, hogy az én Rózsaszálam sokkal különb másoknál. Hogy az én Kedvesem sokkal többet tesz értem így is mint mások másokért. És ilyenkor jövök rá, hogy mennyire komolyan gondolom Őt és Ő engem. Ez a szerelem nem egy napig tart. És szerintem nem is vakít el. Ha elvakított volna, mostanra már el akarnám hagyni, és ráismernék olyan tulajdonságokra, amit nem leszek képes elviselni egy egész életen keresztül.
De nekem nem kell ráismernem semmire. Mindent tudok az első perctől kezdve. Mindent érzek és mindent észreveszek. És mindent elfogadok, mert Ő is mindent elfogad.
Vannak rossz napok és vannak jobbak. És vannak nagyon jók.
Most rengeteg jó napunk volt és félek, hogy ez elmúlik. De azt hiszem nem fog...mostanában egyre több a jó nap, és kezdünk beletanulni egymás hibáiba, ami elég ahhoz, hogy megoldjuk a közös problémákat. Azt kívánom bárcsak mindig így maradna ez----
És azt hiszem így fog. Tegnap kaptam egy rózsaszálat. Meglepődtem, mert most egyáltalán nem számítottam rá. Csak a kezembe nyomta a zakóját, és felugrott a párkányra, hogy tépjen nekem egy rózsát. Azóta a rózsaszál itt virít mellettem. Minden percben ha ránézek Őt látom, és azt, mennyire szeret.
És mostmár ketten vannak. Ma is kaptam egy szálat, igaz véráldozat révén, de boldog vagyok. Azt hiszem soha nem voltam ennyire.
Annyira boldog, hogy ezt az érzést nem akarom elfelejteni. És nem akarom elveszteni. Nem éri meg. Nem éri meg mások után nézelődni, mert ennyire tökéletes párt nem találok mindenhol. Mert tökéletes... Számomra tökéletes.....