2012. május 30., szerda

Tökéletes....

A szerelem az, amikor két ember megfogja egymás kezét és azt érzi "összetartozunk".
A szerelem az, amikor egymás szemébe nézve nem vagyunk képesek elvenni tekintetünket.
A szerelem az, amikor egymásnak akkor is kedveskedünk egy aprósággal, ha semmilyen alkalom nincs, amit ünnepelni kell.
A szerelem az, amikor minden nap egy rózsaszállal térek haza.
Sokan mondják, hogy vak vagyok, és hogy akik szerelmesek, azok lila ködben úsznak, és nem képesek meglátni mást.
Számomra nincs lila köd. Akár elhiszik, akár nem. Ha lila köd lenne, nem venném észre, amikor  idegesen szólnak hozzám, nem venném észre, hogy makacsul ellentmondanak, és nem venném észre, hogy képtelenek változtatni a dolgokon.
Bevallom, néha ezek miatt kételkedem. Vajon tényleg képtelen lesz változtatni? Néha attól félek nem szeret eléggé hozzá. Nem szeret eléggé, hogy én legyek az első számú, és minden mást hozzám igazítson.
De rá kell jönnöm, hogy ez nem így van. Nem lehet így. Sokmindent nem lehet csak hozzám igazítani. Csupán néha azt szeretném, hogy amit lehet, azon változtasson. Még akkor is ha az neki kellemetlen.
Talán túl sokat kérek.
Aztán belegondolok mások életébe, és azt látom, hogy az én Rózsaszálam sokkal különb másoknál. Hogy az én Kedvesem sokkal többet tesz értem így is mint mások másokért. És ilyenkor jövök rá, hogy mennyire komolyan gondolom Őt és Ő engem. Ez a szerelem nem egy napig tart. És szerintem nem is vakít el. Ha elvakított volna, mostanra már el akarnám hagyni, és ráismernék olyan tulajdonságokra, amit nem leszek képes elviselni egy egész életen keresztül.
De nekem nem kell ráismernem semmire. Mindent tudok az első perctől kezdve. Mindent érzek és mindent észreveszek. És mindent elfogadok, mert Ő is mindent elfogad.
Vannak rossz napok és vannak jobbak. És vannak nagyon jók.
Most rengeteg jó napunk volt és félek, hogy ez elmúlik. De azt hiszem nem fog...mostanában egyre több a jó nap, és kezdünk beletanulni egymás hibáiba, ami elég ahhoz, hogy megoldjuk a közös problémákat. Azt kívánom bárcsak mindig így maradna ez----
És azt hiszem így fog. Tegnap kaptam egy rózsaszálat. Meglepődtem, mert most egyáltalán nem számítottam rá. Csak a kezembe nyomta a zakóját, és felugrott a párkányra, hogy tépjen nekem egy rózsát. Azóta a rózsaszál itt virít mellettem. Minden percben ha ránézek Őt látom, és azt, mennyire szeret.
És mostmár ketten vannak. Ma is kaptam egy szálat, igaz véráldozat révén, de boldog vagyok. Azt hiszem soha nem voltam ennyire.
Annyira boldog, hogy ezt az érzést nem akarom elfelejteni. És nem akarom elveszteni. Nem éri meg. Nem éri meg mások után nézelődni, mert ennyire tökéletes párt nem találok mindenhol. Mert tökéletes... Számomra tökéletes.....


2012. május 14., hétfő

Mennyit ér....?


Mennyit ér egy ember élete? Sokat.... nagyon sokat. Én így hiszem, de néha rá kell döbbennem, hogy nagyonis keveset.

Múlt héten megismertem valakit. Egy rendes embert, ebben biztos vagyok. Akkor úgy gondoltam, hogy talán nemsokára találkozunk még, de abban biztos voltam, hogy valamikor, ha nem is a közeljövőben.
Nem volt igazam. Most már tudom, hogy soha többé nem látom.
Nem ismertem. Tényleg nem. Hiszen csak egyszer találkoztunk és még az arcára sem emlékszem, még a hangját sem hallom, erre egy negyed óra kevés. De senki nem gondolta, hogy ez így alakul.
A hétvégén meghalt egy autóbalesetben.
Nem tudom miért de nagyon megérintett és sokat jelent nekem. Nem maga az ember, mert tényleg, semmi közöm nem volt hozzá, hanem.... az élete, a halála az, ami nagyon sokat jelent. Bárki, bármikor eltűnhet.
Nagyon fura érzés.... nagyon fura. Múlt héten még láttam, még beszéltem vele, és mostmár nincs sehol. És én voltam az egyik utolsó, aki a családján kívül látta... egyre furcsább nem? De velem még beszélt, velem még találkozott, és nekem még adott tanácsot is.... 

Most mondja meg nekem valaki, hogy mennyit ér egy ember élete? Egy másodperc és már nem létezel...soha többé...
Ha most könnyeket ejtenék érte, mi lesz, mit fogok érezni, ha elveszítek valakit, aki fontos volt nekem? Mégis mennyit.....mennyit ér az Ő élete? És mennyit ér az enyém?

In memoriam: H. T. "doki"

2012. május 5., szombat

Kép a varázslatról....

Eső

Az eső lemossa a könnyeket. Elmossa a bánatot, a haragot és talán a gyűlöletet is. De elmossa a felszínes érzelmeket is hogy előtűnjön, ami rossz, hogy aztán egy pillanat alatt lemossa rólunk a bánatot is és megtisztuljon a lelkünk.... és ekkor nem marad más, csak a szeretet.

Ki szereti az esőt? Mert én nagyon. Ha megérzem az illatát, egyből érzem, hogy tisztul a lelkem. És mikor az esőcseppek elmossák az utca zaját és csak a kopogásukat hallom, olyan nyugodt érzés támad bennem. Ilyenkor valami helyreáll a világban, legalábbis úgy hiszem. És a szivárvány? valami csodálatos, számomra megmagyarázhatatlan varázs...
És nincs annál szebb reggel, amikor a bőrödön érzed az esőcseppek érintését, a napfény simogatja az arcod, és gyönyörű tiszta színeket öltenek a fák.... Az eső lemosta róluk a szürkeséget, a napfény megvilágítja a csillogó színeiket, és egy függönyön keresztül gyönyörködhetsz a világ egyik különleges csodájában... nem minden nap láthatod ilyen tisztának a világot.
És a varázslat magával ragad egy pillanatra... nem kell az esernyő, nem kell az esőkabát....
Én is épp olyan tisztának akarom látni az embereket, ahogy a fákat, olyan tisztának érezni a lelkem, amilyen még talán sosem volt...
Nem bánt a fény.... nem bánt a cseppek érintése, és nem bánom ha vizes lesz a hajam, a kezem, a ruhám.... nem érdekel... mindez nem számít, mert ez csak kicsinyes nagyvilági luxus...
A csodát nem lehet elfelejteni, néha azt hiszem csak én látom. És valóban... csak az láthatja, aki érti a varázsigét.
És még az sem bánt, ha csak én értem.... hallom, és látom a csodát....
Mindig látom....