Claire_T's Dragons

2015. március 28., szombat

A távolságot mint üveggolyót...

… megkapom.
Mi is a távolság? Annyira megfoghatatlan. Először csak egy gondolat. Aztán idő. És messzeség is… Ki éppen minek látja.

Tisztán láttam az ajtót magam előtt, nem tudtam, hogy be akarok-e lépni rajta. Csak egy karnyújtásnyira volt tőlem.
Igazából nem éreztem magam jól. Tudtam, és még sem, hogy hol vagyok. Egyszerűen csak frusztrált a környezetem, pedig nem láthattam tisztán mi vesz körül, egyszerűen csak éreztem, hogy ez nem olyan hely, ahol jól érezhetem magam. Innen menekülni akarok.
Tétován rátettem a kezem a kilincsre. Még mielőtt tényleg végig gondoltam volna, már le is nyomtam és beléptem az ajtón. És akkor megszűnt a szorongásom, a lélegzetem is elállt attól, amit bent találtam.
Olyan nagyon régóta szerettem volna látni ezt a szobát… élőben. Wow. Ez sokkal…. jobb és szebb és otthonosabb, mint amilyennek képzeltem. A fal pontosan úgy omladozott, ahogy a vásznon láttam, a téglák kilátszottak a pasztell-tejeskávébarna vakolat alól. A bútorok kényelmesen elfértek és tágasnak éreztem a teret. Az ablakok között sötétebben, kopottan ott voltak az idézetek, bár átfutottam őket, már régen tudtam mi van odaírva. Annyit próbáltam kibogarászni őket…
Tétován tettem egy lépést a cseresznyepiros asztal felé hogy finoman végigsimítsak a felületén. Ahogy körbesétáltam megnéztem rajta minden könyvet, minden tárgyat, az akváriumot… annyira tökéletes…. Minden zöld, minden piros, minden barnás árnyalat és vöröses és .... minden szín…. Olyan harmónikusan állt össze, hogy az ámulat mellett tiszta nyugalom töltött el, ahogy álltam a szobában. Egyre jobban szerettem azt, aki ezt megálmodta.
Reméltem, hogy végtelen idő áll rendelkezésemre így lassan, nagyon lassan szemügyre vettem mindent. Bár féltem néha megérinteni… mintha attól, hogy hozzá érek, eltűnne, amit megérintek… és azt akartam a legkevésbé, hogy eltűnjön. A furcsándöntött-összevissza polcok a színes könyvekkel. A kalitka, amiben madár se lakik, de gyönyörű, pont annyira illik a berendezéshez, mint a könyvhalom a kék padlón. Az egyik ablakon alig süt be a nap, az üveg matt színekkel lilás virágokkal volt telefestve, mintha csak egy kép lenne a falon, előtte a valódi lila virágokból összeállított csokor. Akárcsak az asztalon.
Nézegettem a polcokon lévő, hol döntött, hol álló könyvgerinceket, de egyikre sem volt írva semmi, találomra levettem egyet, hogy megnézzem, miről szól. Shakespeare Hamlet. Hát persze.
Vigyorogva raktam vissza a helyére és simítottam végig a könyvgerinceken, ahogy leengedtem a kezem. Még mindig hitetlenkedve fordultam körbe a helységben, és most végre megálltam újra elolvasni az idézeteket.

Every wall is a door…

Hirtelen úgy éreztem mintha ki akarnának szakítani a szobából. Minden annyira távol lett tőlem, hogy képtelen lettem volna megérinteni, és olyan közelinek tűnt, hogy egy lépés és elérem. Nagyon összezavarodtam az érzéstől, és muszáj volt becsuknom a szemem. Azt hittem ha kinyitom, akkor majd máshol találom magam, mintha csak időn és téren át utaztam volna, de nem. Továbbra is a szobában voltam, és az érzés is megszűnt. Újra nyugalom töltött el, de körülnéztem, hogy nem változott-e semmi. Az aranyhal csiga lassúsággal ereszkedett alá az akvárium aljára, a fadobozok még mindig tökéletesen félrecsúszva álltak egymáson olyan rendezett rendetlenségben, mint a könyv és noteszhalmok. A színes könyvgerincek mellettem mozdulatlan csöndbe borultak. És az egyik polcon megláttam egy üveggolyót. Nem emlékeztem, hogy korábban ott lett volna, de most mágnesként vonzott. Ahogy közelebb léptem hozzá újabb ámulattal töltött el. Mintha egy hang suttogna a fejemben hogy vegyem el.
Érte nyúltam és elvettem a polcról. Míg csak kívülről néztem, annyira távolinak és élettelennek tűnt. Annyira természetesnek és helyénvalónak hogy ott van a polcon. És bizonytalannak, hogy létezik-e egyáltalán.
Viszont a kezemben fogva láttam benne az egész világot. Mindent amit a távolság elválasztott tőlem és valahol éreztem, hogy ez az üveggolyó nem a szobához tartozik… ez az enyém, hozzám van rendelve. Megkapom…
Láttam benne a csillagokat, láttam egy rétet, egy várost, egy utcát, egy kávézót, szobákat, elérhetetlen helyeket a világ másik felén, és elérhető élményeket, felejthetetlen emlékeket, amiket az idő már eltávolított tőlem messze… sosem kerülhetnek már elég közel hozzám, de ha az üveggolyóba nézek, láthatom, mozdulatról mozdulatra.
10…
A suttogás megijesztett, és majdnem kiejtettem a kezemből a kis gömböt. Félve szorongattam és kerestem benne a félbehagyott gondolatot. Talán újra megrázhatom mint egy hógömböt és akkor újra és újra közel érezhetem a közelséget.
9..
Körülnéztem ki suttogja a számot, de nyilván nem láttam senkit.
8…
Újra a gömbbe néztem és elgondolkodtam… mindenen ami távol van tőlem. Nem csak helyek… nem csak városok. Ott volt.... érintettem.
7…
Nem éreztem hogy képes lennék visszatenni a gömböt. Nem tudnám elengedni. Hiszen végre az enyém, a kezemben fogom a csodálatos távolságot. Itt van… érzem…
6… 5…
Az emberek, a barátaim, minden érzés, minden. A kezemben tarthatom, és ha leteszem hiányozni fog. Tehát ha nem teszem, akkor örökre az enyém lehet.
4… 3… 2…
Görcsösen kapaszkodtam az elfelejtett pillanatokba, abba a pillanatba, amíg a távolságot leküzdve minden a közelemben van. Minden amit az élet nem enged könnyen a közelembe. Nem tudok elszakadni az üveggolyótól és azoktól a gyönyörű képektől, amit látok benne…. A csillagoktól…. olyan szépek. Olyan végtelenek. Ha leraknám, olyan távol lennének megint.
1…
Hiányozna ez a nyugalom…. hiányozna, hogy megérinthetem, hogy hallhatom a szavakat és láthatom a csillogó szemeket, a végtelen tájat, vagy a forgalmas utcákat, hogy érezhetem a szellő simogatását és a nap melegét…. egyszerre. Szinte megrészegített az érzés, a részemmé vált, hogy is engedhetném el. Mint a gyűrű… hogy adhatta volna más kezébe a gyűrűhordozó, mikor az övé volt…
Zéró…
Összerezzentem. Az üveggolyó kiesett a kezemből… mintha lassított felvétel lett volna, láttam, ahogy zuhan… és összetörik a földön darabjaira. A csillagok kivesznek belőle…
Az aranyhal közömbösen nézett rám, a tárgyak hangtalanul reszkettek meg. Eltörtem… így már nem is az enyém…eltörtem valamit, ami ehhez a szobához tartozott és ha a megálmodója meglátja, akkor én…
Kétségbeesetten, szorongva rohantam ki a szobából, nyitottam az ajtót és… kiléptem a semmibe.
Hátrafordulva még láttam, ahogy becsukódik mögöttem a barna, kicsit modern (de nem az az elrugaszkodott modernségű, hanem szinte átlagosnak és nem mellesleg szépnek mondható) ajtó.
Még legalább egy percig álltam előtte és néztem, csodáltam. Minden apró famintázatát, repedését, a kilincsét. Vajon ha kinyitom, máshova nyílik majd? Meg kell próbálnom… Bár kicsit megmosolyogtam önmagam, hogy hiszen az ajtók mindig csak ugyanoda nyílnak, hogy is juthatott eszembe.
Így újra a szobában voltam és körülnézve eszembe jutott az üveggolyó. Újra a polcon volt egészben... 
A könyvek elé léptem és csak nézegettem. Messziről.
Pontosan emlékeztem milyen volt a kezemben tartani. És közel lenni ahhoz, amit benne láttam. Hiányzott. Őrülten hiányzott. Minden nevetés és minden pillantás. Minden szó és minden kaland. De nem kaphatok meg mindent egyszerre.
Így ahogy csak álltam és néztem az üveggolyót, nyugalom töltött el. Hiszen nem is kell a kezembe vennem ahhoz, hogy elérjem, és bár csak messziről figyelhetem a távolságot, korlátozottan kapom meg az élményeket, de mégis…. valahogyan megkapom őket. És ha újra eljön az ideje leemelhetem a polcról. Olyan világba röpít majd, olyan emlékeket teremt, ami az életem része lesz. Talán soha nem lesz olyan hogy sokáig foghassam a kezemben, de majd megtanulom, hogyan lehet mégis így megosztani mindent, és hogy nem baj, ha hiányzik. Ha egy rövid időre érinthetem, utána el kell engednem, úgysincs más választásom. Hiányozni fog mindig. Őrülten hiányozni. Minden egyes kézben tartott alkalom után erősebben, aztán elcsitul az érzés. De hiányozni fog, még ha nem is érzem ezt minden pillanatban. Még ha a távolság, mint üveggolyó mindig is ott lesz. Ez az enyém. Ezt kaptam, és nem tudok változtatni rajta, hát csodálom. Majd megtanulok élni vele.
Csodálom és amikor a kezemben tarthatom, megbecsülöm minden pillanatát a csodának. Hiszen már tudom, hogy akkor is létezik, ha nem foghatom a kezemben.

Lassan elfordultam a polctól és újra körülnéztem. Mennem kell. búcsút kell vennem egy rövid időre a szobától, bármennyire is volt kényelmes itt lenni. Ez csak az álmom része, bár nem voltam benne biztos hogy álmodok. De ez túl szép hogy igaz legyen. Megpróbáltam a szoba képét mélyen elraktározni az agyamban, hogy majd később... egyszer... lerajzolhassam. Itt jártam és ez valóság. Ha emlékszek rá, akkor meg kellett hogy történjen. Még ha talán soha többet nem léphetek be az álmokból épült szobába. Bár ez nem az én álmom volt, csak kívülről csodálhattam. Az üveggolyó az egyetlen a szobában, ami az enyém, nem is értem hogyan kerülhetett ide. Miért nem egy olyan szobába nyílt az ajtó, amit az én tudatalattimból született... Milyen is lenne, ha én álmodhatnám...

Hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett... az álom tulajdonosa. A szobáé...

Ahogy meglátott csak elmosolyodott, bár már mondott volna valamit, de mintha újra gondolta volna csendben maradt. Talán percekig álltunk így, majd lassan odalépett a polchoz és óvatosan a kezébe vette az üveggolyót. Pár pillanatig nézegette, aztán elrejtette a tenyerébe és felnézett rám.

- "A távolság jelentéktelen dolog. Egyedül az első lépés az amit nehéz megtenni."- Mélyen a szemembe nézett miközben beszélt hozzám. 

- Madame Marie du Deffand - tette hozzá, csak úgy mellékesen. Zöld szemeiben különös fény csillant.
- A távolság, lehet hogy akadálynak tűnik. De láthattad, hogy itt van... mindig van ami távol lesz tőled. Önmagadtól is tartasz egy lépés távolságot, ha úgy szeretnéd látni ki vagy, ahogy azok teszik akik ismernek. Kérdezz csak meg akárkit. Biztosan más lesz a véleménye rólad, mint amit te hiszel magadról, nem?

Elgondolkodtam azon mennyire igaza van. 

- Nézz csak körbe. - Hallottam újra a hangját. - Ami legközelebb van hozzád, az is lehet elérhetetlen. És amit nagyon messzire tekintve látsz, pár lépés után a kezedben tarthatod. Ha nem látsz valamit, az még nem jelenti azt hogy nincs ott. 

Hangja egy pillanatra elcsuklott, de a mosoly az arcán megnyugtató volt. Egy pillanatra körbetekintett a szobában, és elégedettséggel a szemében nézett újra rám. Kinyitotta a tenyerét és láthattam az üveggolyót.

- Azt hiszem ez a tiéd.  - Nyújtotta felém. Az átlátszó üvegben most nem látszott más csak a színes mintázat és sok apró buborék ami csak széppé tette, pedig van aki hibásnak látta volna emiatt. 
Félig meddig még éreztem hogy nyugalmat sugároz felém, de arra koncentráltam, hogy az üveggolyót elérjem, de ahogy nyújtottam a kezem felé, mintha még mindig ugyanolyan messze lett volna....

Elhalványodott körülöttem minden és csak éreztem hogy mi történt velem. Felébredtem. Az a nyugalom töltött el, amit addig éreztem míg a szobában voltam. Emlék lett belőle, és csak álom volt. Pedig biztos voltam benne hogy ott vagyok. Ott voltam.
Az oldalamra fordultam, és próbáltam felidézni a részleteket, ahogy nőtt az emlékek körül a homály... és valahol egészen máshol folytatódott az álmom. Álomtávolságra a szobától.


2015. március 1., vasárnap

Üvegfal


Csak akkor olvasd el, ha elfogadod.
Csak akkor olvasd el, ha megérted.
Csak akkor olvasd el ha érdekel, ha fontos, ha nem kiskapukat és hazugságokat látsz mögötte.
Ha akkor is érted, amikor nem magyarázom. És ha elhiszed, hogy létezek.

Hogy én vagyok az, akivel szemben állsz és nem valaki más, nem valaki, akivel beszélgetni frusztráló, mert nem érzed a beszélgetést olyan értékesnek, mint amilyennek kéne lennie. Mert milyen most egy beszélgetés? Kérdezek, válaszoltok. Kérdeztek válaszolok. Normálisnak tűnik igaz? De nem az. Nem az, ha azt érzem elvárások emelkedtek közöttünk, ha azt érzem, meg kell felelnem, hogy értékes legyen amit mondok, ha ez az érték általam elérhetetlen. Tulajdonképpen.... tudja valaki mi is ez? Mármint.... értitek, tudjátok minek kéne lennie? Mi lenne az, ami miatt végre azt érezné mindenki, hogy figyelnek rá, hogy érdeklődnek iránta, hogy tényleg beszélgetünk, hogy nem kell ezen erőlködni és nem kell miatta szabadkozni vagy bocsánatot kérni?

Miért épült fel közénk ez a fal? Sugározza magából a tehetetlenséget és elkeseredettséget. Nem kérdezhetem azt, hogy.... mert az fogja gondolni rólam, hogy... hogy erőlködök mikor felteszem a kérdést, hogy legyen egyáltalán bármi aprócska téma, amiről tudunk beszélni, és azt fogja gondolni, igazából nem is érdekel. Azt fogja gondolni, hogy csak azért beszélgetek vele, mert nincs más dolgom. Pedig valójában miattad vagyok itt. Azt nem látja senki, hogy még mindig gondolok rá. Hogy még mindig eszembe jut a nap minden percében, hogy na ezt majd elmesélem mert... ezt de jó lenne, ha látná... ezt meg szeretném majd mutatni... 

Régebben így volt. De most már ettől is félek.... mert akkor önző leszek és csak magamról fogok tudni beszélni. Ha kérdeztek annyi minden jut eszembe.... még mindig olyan távolról kezdem a történetet, hogy már idegesítő, hogy még mindig nem mondtam el a lényeget. Mert még mindig fontosnak tartok minden részletet.... mert.. mert csak akkor láthatjátok a teljes képet. 
Mostanában.... nem ... látjuk... a teljes képet. Úgy tűnik, hogy igen. Tudom, hogy úgy tűnik. De nem... Be kell ismernem, hogy nem látjuk. És vajon ez az, ami fontos? Mármint ez az, ami ennyire behatárol minket?

Sokat gondolkodok, mindig is túlagyaltam a dolgokat. Ez vagyok én, nem? Vagyis... szerintetek csak voltam. És nem számít hogy én mit érzek, amíg előttünk van egy fal. Addig amíg ez áll, én sem annak látszom ami vagyok. Addig az üvegfalon túl mást láthattok belőlem, mert torzítja a képet. Fura az élet. Ki tudja miért hozta létre ezt a falat. Miért játssza velünk az agyunk ezt a játékot, és miért tartja életben a torz képet. Mert lehet hogy én is torz képet látok. Csak úgy gondolom, hogy nem, mert mindenki azt gondolja magáról, hogy ő nem.... bár lehet hogy azt mondhatjuk, hogy nem, én már elfogadtam, én már látom, én már tudom.... de semmi nincs ami ezt igazolná. És mindenkinek csak igazolásra van szüksége.... bizonyítékra, hogy a másik felfogta azt amiről beszél, amit gondol. De várjunk csak.... hiszen... én is felfogtam. Annyira részletekig menően odafigyelek a beszélgetésekre, hogy mindent a ti szemetekkel látok. Minden mondatomat a ti szemetekkel látom, hogy miért hangzik hazugságnak. És hiába vagyok őszinte, ha... tudom hogy nem az őszinteséget látjátok benne.... igaz? Most azt mondhatjátok nem. Ez nem így van, mert pontosan tudjuk, hogy mit mondasz és mit teszel helyette. 
Hát nem. De igen. De nem. De hidd már el. De értsd már meg hogy.... figyelj már oda hogy.... mert ezt nem így... hanem inkább...

És hiába próbálom... előttem van az üvegfal... a torz képet nem én tudom megváltoztatni. Hiába akarom, hiába szeretném, hiába próbálom, hiába érzem azt hogy sikerült... az eredmény. Semmi.

Segítség nélkül nem megy. De emlékszek. Emlékszek mindenre. Annyira könnyű volt... miért nem tesszük könnyűvé megint? Akármilyen nehéz, de miért nem tesszük? Tudja valaki egyáltalán, hogyan és mit is kéne tenni, hogy könnyű legyen?

Mert az őszinteség végül nem használt. A figyelem végül nem használt. A kérdések végül nem használtak. Most az idő került elő. De majd erre is rá jövünk hogy nem is az idővel van baj. Mert hiába van rengeteg időm, ha elvesznek a percek, és sokkal kevesebbnek tűnnek az órák, amiket ide szánok. Nos, utálok ilyet mondani, de ha megszámolnánk az órákat, az időt, amit igyekeztem itt tölteni (és nem csak az elmúlt egy hétben) akkor meglepődnénk, hogy de... ezt én nem így éreztem... mert mindig dolgod volt... és mentél... 

És ha mégis úgy érzem hogy most rengeteg időnk van, és végre, de jó, majd beszélgetünk, mert van IDŐNK egymásra... akkor kiderül számomra, hogy hiába van időnk ha nem mondtunk egymásnak semmit. Legalábbis a ti szemetekkel nézve így látom magam, hogy nem mondtam semmit, nem tettem a beszélgetést értelmessé, értékessé, tartalmassá... aztán elfogytak a kommentek, elfogytak az ötletek... ó már csak 5-10 perces lefutással érkezett valami válasz, gondoltam hogy... 

És nem számít, hogy az az 5 perc azért van mert.... akarom a beszélgetést, és lehetőségeket futtatok át az agyamon, hogy mi lenne a jó válasz. Mi lenne értékes válasz? Mert ha azt mondom, akkor azt fogja mondani, hogy... azért mondtam mert. Ha azt kérdezem, azt gondolja rólam... ha mégis inkább ezt mondanám? Akkor tudni fogja hogy... hiszen ez egyértelmű... És aztán, már nem mondok semmit. Mert az agyam, mindenhez hibát generál, kísérletezni meg nem akarok. Az sem vezet sehova... vagy lehet hogy csak nem kísérletnek, hanem próbálkozásnak kéne hívni? De ez sem hangzik jól. Van ami jól hangzik?

Szóval tényleg elég csak akarni? Tényleg elég csak kérdezni? Elég csak a másik gondolatait lesni? Elég csak a másik szemével látni a dolgokat? Elég csak... azt mondani, most van időm (: és akkor majd csettintésre értékesnek érzi mindenki a beszélgetést.

Együtt másztunk bele... együtt kell majd kimásznunk is.

Át akarom törni ezt az üvegfalat. Mert nekem igenis fontos, hogy azt érezd, hogy fontos vagy nekem. Hogy azt érezd nem kell aggódnod a beszélgetés milyensége miatt. Hogy nem kell elvárásokat támasztani. Senki nem szeret elvárásokkal élni. 
Fontos az is, hogy elengedjük az összeset. Hogy elengedjük a gyomorszorító érzéseket, ettől majd jobban érezzük magunkat. Hiszen tudjuk már talán mindannyian, hogy nincsenek elvárások, nincsenek megfelelések... nincsenek... aggodalmak. Köztünk sosem voltak. De valójában hiába tudjuk, ha nem tudjuk érezni. Ha nem lazítunk, és nem tudunk olyan időt adni a másiknak, amit ő kér. És ez tűnik fontosnak. Ha most ezt befejezem és azt írom "itt", de tudom hogy majd... mennem kell, mert mise meg család... akkor úgy fogok tűnni, hogy "ja már megint csak pár percre ugrott be és lelép". Ha nem jelentkezek be, akkor pedig azt érzem, hogy elhalasztottam egy pillanatot, egy órát (?) hogy beszéljünk, hogy lássalak valamelyikőtöket, vagy ti fogjátok azt gondolni  hogy ignoráltalak titeket. Utálom ezt a szót....

Talán látok megoldásokat, talán nagyjából tudom is mit kéne tennem. De ez még nem lesz elég ha... egyedül állok az üveg túloldalán és kétségbeesetten verem, ütöm, de... nem tudom áttörni.

Nem elég csak írni, és gondolkodni. Hát nem. Most éppen nem. Hiába emlékezek, hogy ez régen hogy működött. Hiába emlékezek, régen mi lett volna a válasz, attól még most nem lesz az. Attól még most nem fog úgy működni. Mindenki más indokokat lát egy mondat mögé. De biztosak vagytok benne, hogy az a mondat azért hangzott el? Azt az értelmet tulajdonítjuk neki? Hiszen lehet hogy semmi hátsó szándék nem vezérelt amikor leírtam.

A szemeteket kéne látnom, hogy elhiggyem hogy engem láttok. Hogy újra engem láttok, nem egy hátsó szándékot. A szemetekbe kéne néznem, hogy én is biztos legyek abban, amit érzek rólatok. A szemetekbe kéne néznem, hogy ... biztos legyek abban, hogy már nincs benne a szilánk. Az amivel magamat látom másnak.

De ha azt kérdezitek hogy csináljuk? Hogy éreznénk magunkat újra olyan szabadnak mint régen?

Nem tudom a választ. Ó, bárcsak tudnám... Ha vissza mehetnék az időben, sem tudnám mi az, amit másképp kellett volna csinálni. Nem is biztos, hogy van bármi amit meg kell változtatni... hiszen a mostban élünk.

Azt gondolom a megértés az fontos. Meg fontos, hogy emlékezzünk arra az emberre akit megismertünk, mert igen van ami változik... de attól még rengeteg minden van, ami nem változott. Csak most nem vesszük észre, mert mindenki arra koncentrál ami megváltozott. És a változástól mindenki fél. Én most leginkább. 
És kell az, hogy szeressünk. Sablonos, tudom. De én nem arra a szeretetre gondoltam amire ti. És lehet hogy ez az, amit sosem tudtam eléggé elmagyarázni nektek. 
Ez az a szeretet ahogy én érzem. Hiszen ha szeretek valakit, akkor azt nem akarom bántani. Hiába minden körülmény, nem akarom bántani. Akit szeretek, arra nem tudok haragudni. Az emberek nagy része haragszik. Mert az a természetes reakciója, ha megbántottnak érzi magát. Én nem tudok olyan emberekre haragudni, akiket szeretek. Azt hiszitek igen, de ebben nem úgy működök. Akármilyen természetes lenne is. Lehet hogy furán érzem magam akkor, de ... még a tesztben is alig voltam dühösnek mondható. A tesztben alig kaptam rá pár pontot. Legalább ezt eltalálta. A rosszindulatot nem. Az agresszivitást sem. De talán mindegy is.
Akit szeretek, attól sértődés nélkül elfogadom a kritikát. Akit szeretek, azt csak megérteni próbálom, és elfogadni próbálom, akármit is tesz ellenem, vagy legalábbis elgondolkodok, hogy tényleg ellenem tette? Nem lehet, hogy értem?
Akit szeretek azért sokmindent... bármit megtennék. Hányszor de hányszor tettem már ezt. Nem emlegetni akarom.... csak emlékeztek, hányszor.... csak egy ölelésért. Csak egy élményért. Csak az együtt töltött időért. És most is megtenném. Újra és újra. Alig várom, hogy legyen látszólagos indok.... hogy megtegyem. Csak nem vagyok benne biztos hogy tényleg kell indok. De félek felemlegetni a témát, mert félek hogy mégsem látnátok olyan szívesen, mint amennyire én titeket. Vagy egyikőtöket. Sosem vártam el, hogy ti ráérjetek. Úgy értem mindketten. Csak nektek is mindig egyértelmű volt találkozunk. Nem? De ezt nem én kényszerítettem rátok ugye?  Ez most annyira hülyén hangzik...
Tiszta szeretetből mentem, és ti vagytok azok akiktől ezt mindig is visszakaptam. De nem önző érdekből. Én ezt sosem tenném. Az aki én vagyok, ezt nem tenné. Ismertek....

Szóval újra kell kezdeni? Most nyugodtan teszem fel a kérdést, mert leírtam azt hiszem mindent. Nektek. Mert tudom, hogy megértitek. És hogy akiket én ismerek, azok elfogadják. Elfogadnak engem. Ezért vagyunk egymásnak. Csak ezt ne felejtsük el soha.... és ne dőljünk be a látszatnak.

A mostban is azok vagyunk, akik... akiket megszerettünk egymásban. És tudom, hogy ez nem a külsőségeken múlik. Az csak egy apró részlet. És nem is biztos, hogy az az egy apró részlet számít.

Ismerlek titeket? Gondolkodás nélkül rávágom hogy igen. Még ha van is egy-két dolog amit nem elsőre értek meg. Naiv vagyok.... tuuuuudom. (:
Meg értetlen... és a lehető leghülyébb kérdéseket tudom feltenni... Bocsi bocsi (: *szépennéz*

De mindig rátok gondolok a legtöbbet, és veletek osztom meg a legtöbbet... most is.

Nehéz... lesz ezt visszaszerezni. De át fogom törni azt a falat... át fogom.