2012. április 21., szombat

Varázslat

"A dolgok nem szűnnek meg attól, hogy megszűnnek történni."



Alig pár héttel ezelőtt még azt gondoltam, hogy a mosoly, az a fantasztikus érzés, ami akkor fog el, mikor egy kórus tagjaként színpadra állok, talán soha többet nem jön el hozzám. Úgy gondoltam, hogy elvesztettem a "kórusom" csak azért, mert volt egy kis zűr, és elmaradt az előadás.
Nagyon, nagyon rosszul gondoltam. Szégyellem, de elfelejtettem valamit, ami az életemnek immáron ötödik éve része, és az elmúlt négy évben olyan rengeteget jelentett, hogy egyszerűen nem tudom, hogy felejthettem el egy pillanatra is. Nem csak egy kórus létezik, amiben éneklek. Az, hogy nem tudok próbára járni, nem jelenti azt, hogy ezzel a kórusom már nem létezik. Igenis létezik és azt, amit elvesztettem pár hete, most visszahozta...
Egy kis közösség, egy baráti társaság.... És tudom mennyire örülnek nekem.. a kórusvezetőnk... a kórustársaim...
Egy nappal előbb utaztam haza miattuk, hogy egy próbán részt vehessek. Olyan volt, mint ha sosem hagytam volna itt őket, az élet megy tovább, attól még, hogy én nem vagyok ott mindig. Az elmúlt években nem volt olyan próba, amin ne lettem volna ott, kihagyhatatlan volt, soha, de soha nem maradtam otthon ilyen olyan indokkal... ha tanulnom kellett is mindig kötelező programként tekintettem rá, hogy a kedd késő délutánom az övék. Mintha csak egy kötelező óra lett volna.
Most van másik kötelező órám... és ez elmaradt valahogy az életemből.
Aztán pár hete a másik is. Eltűnt. Ha nem is teljesen, de a varázsa kiveszett, azt éreztem, hogy örökre.
Csakhogy ez nem így van. És eddig sem kellett volna így lennie. A varázs megvolt, csak rossz helyen kerestem. A varázs bennem van... csak nem mindegy kinek adok belőle...


Ma volt a jubileumi koncertje az otthoni kórusomnak. Hatalmas élmény volt. Igaz csak egyetlen egy próbán voltam, de ennyi elég is volt, hogy maximálisan benne legyek újra mindenben. Kezdjük csak azzal, hogy egy gyönyörű, új ruhánk, "egyenruhánk" készült és most avattuk fel. Eddig nem is tudtuk mi az, hogy egyenruha. 20 évesnek kellett lennie a kórusnak ahhoz, hogy ne csak a sál és az egyforma ing tartson minket egyben, hanem egy mindenkire egyénileg szabott fekete hosszúszoknya, és hozzá egy bordó bolero. Még nem láttam képet magunkról, de ez valami más mint az eddigiek.... valami varázslat. Nem is tudom.... olyan fantasztikus volt felvenni..... pedig tényleg, nem valami nagy szám, egy egyszerűen összeállított egybeszoknya. Semmi csicsa, vagy dísz. Na jó egy icipici masnink van, de annyira szépen illik a ruhához, hogy ennyi meg kell rá.
Ahogy a színpadon állva körülnéztem és megláttam egy-egy ismerős arcot akik tudom, nem biztos, hogy anno jó szemmel nézték, hogy én kórustag vagyok, most büszkén húztam ki magam. "Látjátok? Nekem is van ruhám. Én ide tartozom teljesen. A ruha azt jelenti, hogy nem csak beugrottam.... én mindig velük vagyok..."


Persze a koncertben biztos voltak hibák.. hangi hibákra gondolok természetesen, de hogy a közönség hogy tapsolt, azt nem tudom elfelejteni. 
Természetesen meghívtunk egy férfikart és ez csak dobott a hangulaton, pláne amikor közösen énekeltünk velük. Egy-egy vicces népdal feldogozás akkorát robbant az egyébként süket teremben, hogy a végén már nem mereven álltunk egy pisszenés nélkül... egymásra néztünk, néha barátnőmmel, és ha úgy volt hát bizony beszéltünk is....
Na persze elmaradhatatlan volt részemről, hogy ismét hozzam a formám, így egyszer megkíséreltem leesni a dobogóról, mikor át kellett rendeződnünk, de valahogy túl jó az egyensúlyérzékem, és a többiek is elkaptak, így csak nem estem orra....talán senkinek nem tűnt fel a kis malőröm...


A koncert végén a karvezetőnk <nem mellesleg Tapol-city első női díszpolgára> kapott virágcsokrot, meg mindent ahogy illik.... és amire most megint büszke lehetek, a születésnap alkalmából az összes kórustag kapott egy emléklapot a várostól... és ez bizony nagy szó. A várostól.


A teljesség igénye nélkül, azt hiszem mindent leírtam. Igaz hogy azt nem említettem, hogy ismételten jót beszélgettem barátnőmmel, ami jelen esetben hatalmas élmény, mivel alig csak havonta látom és mégis megvan az ősrégi varázslat közöttünk, ami összetart minket, de azért fontos része volt az estémnek.
És ami még kimaradt, az az állófogadás a koncert után a kórusoknak.... komplett vacsora, borok, üdítők, gyümölcs, sütemény... na és a jókedv fokozására egy tangóharmonika :) Hát ha azt mondom senkinek nem volt táncos kedve, akkor nagyot hazudnék...


És a varázslat működik....

Ha valaki képeket keres ilyen késői, vagy korai órákban <attól függ mikor olvassa> akkor még biztos nem talál. De hamarosan.... höhö... elég feltűnően invitáltam mindenkit, hogy sűrűbben nézze a blogom? ;)
Na nem ám... igyekszek gyorsan képet keríteni :)

2012. április 20., péntek

Szerencsétlenségről úgy általában....

Hát ez a hét nem az én hetem. Vagy ezek a hetek nem az én heteim? nem is tudom....

Mindenesetre annak ellenére, hogy sikerült a szorgalmamat feltornászni egész magas szintre a héten, <profi előadás, egy szuper esszé egy délután alatt> ezen kívül minden más katasztrófa volt.... persze csak apró dolgok, de... Vagy nem is aprók?


Azt hiszem az egész akkor kezdődött, amikor úgy két hete reggel vettem magamnak egy kávét. (!) Ez eddig mind szép és jó, de azzal a lendülettel ki is vertem a saját kezemből az egészet, miközben mentem fel a lépcsőn.
Jó.. mondjuk rosszul kezdődött a nap, de nem annyira, hogy elvegye a kedvemet a folytatástól <mert mi az, ami elveszi bármitől is a kedvem? ezt még nem tudtam megfejteni>.
Okés, végülis ez mind rendben is van, hiszen nem ettől függ az életem, attól még sikeresen folytatódhat a nap, a hét stb.
Pénteken nagy örömmel indulás haza, minden szép és jó, megvettem a jegyet a vonatra <előre jelzem nem olcsó, alapból drágább a busznál> zsebre vágom, fel is szállunk, élvezzük a napsütést. Még vagy negyed óra az indulásig, bőven időben vagyunk. A vonat pontosan indul, még Rózsaszálnak sincs oka panaszkodni, legfeljebb azért, mert egyre fullasztóbb a meleg a kocsiban, de hát kit érdekel, megyünk haza. <Tapol-citybe> Nemsokára jön is a kalauz, ahogy szokott és kéri a jegyeket. Nyúlok a zsebembe.... nincs. Okés, akkor biztos elfelejtettem, hogy a másikba raktam.... nincs. Kicsit keresem, még ott is ahova tuti nem raktam, hogy lássák nekem igen is volt jegyem <mindeközben pontosan tudtam hova raktam, de ott nem volt.>....reménykedem, hogy kalauz bácsi megszán és a következő átszállásnál majd veszek jegyet, de aztán abba maradunk, hogy veszek most.... alapból számolgattam, hogy ezer körül lesz a jegy, mindegy hát akkor kicsit drágábbért utazok most. Épp kezdek belenyugodni, hogy ráfizetek, amikor kalauz bácsi benyögi, hogy akkor 3345 ft..... mondom mi van??? hát a pótdíj, hogy menne a pokolba.... na basszus ez aztán drága hazaút lesz.... pedig ha nem lenne pótdíj <2600>, akkor még olcsóbbért is lett volna a jegy, mint össze vissza az eredetim... De így? eredeti + pótdíjas : 4445 ft..... nem is volt nálam annyi hogy kitudtam volna fizetni, még jó, hogy Rózsaszál mellettem van....
Következő húzásként vasárnap, mikor utaztam volna haza <kollégiumba haza, a harmadik otthonom> Rózsaszállal meg is beszéltem, hogy akkor amíg ő csomagokat pakol a buszba, addig én veszek jegyet mindkettőnknek.... már szállnék is fel, nyúlok a pénztárcámért, de az nincs sehol. Damn it! Már megint otthon hagytam.. és 5perc múlva indul a busz, még arra sincs időm, hogy felhívjam öcsémet és lebiciklizzen vele....
De végülis minden okés, nekem elég csak egy-két ezer forint a lényeg hogy haza tudjak jönni, de ha nincs, még akkor is Rózsaszál meg finanszírozza nekem a hetet. Szóval gond egy szál se...
És végülis a városomba költöző rokonok most költöznek, másnap elhozták, így saját pénzemből utazhattam haza tegnap.
Igen.. egészen pontosan az utolsó busszal, hogy hazaérjek a próbára.... na hát és ezzel a lendülettel ismét elhagytam valamit... a kabátom a buszon maradt... áh nem gáz, még csak egy hete volt meg, kinek hiányzik, de azért idegesít a dolog... felhívtuk hát a telepet, hogy éjszakára maradt-e a busz.. maradt és ma reggel meg is lett a kabát :) <akkor jöttem rá, hogy számomra értékes sálam benne volt, ha arra rájöttem volna előbb hisztiztem volna asszem eleget...>
Na jó... egyenlőre ennyivel zárom a sort, és még nem is számítottam bele, ma mit szenvedtem a kocsival a déli csúcsforgalomban a főutcán <XD csúcsforgalom Tapol-cityben> kikanyarodás, lefulladás és egyéb témában....


Mindenesetre reménykedem, hogy a holnapi koncert zökkenőmentesen fog zajlani, mert most már komolyan várom mi a következő húzásom... bár assszem nem akarom én azt tudni.....


2012. április 15., vasárnap

Láncok....szabályok....

Az életem egy hatalmas káosz. Már egy jó ideje. Nem is tudom, hogy éltem túl eddig. De a játékszabályaim nagyon jók lehetnek, ha túléltem. Talán azok voltak az egyetlen kapaszkodóim, hogy eltaláljak a labirintusban. 

Na de mi van akkor, ha el kell dobnom ezeket a játékszabályokat? Mi van ha ezzel a lépéssel romba döntök mindent, ahelyett, hogy javítanék rajta? Lassan már úgy érzem, mindegy mit csinálok, semmi nem javul, és semmi nem lesz rosszabb. Na jó.... talán egy kicsit rosszabb lesz.


Azt hiszem, hogy ehhez a káoszhoz, amellett, hogy halmozódnak a feladataim, az is hozzájárul, hogy az érzéseim teljesen összezavarodtak. Néha már nem tudom szétválasztani mások érzéseitől. Illetve csak egy emberétől, de ez épp elég. Miközben érzem a haragot, közben érzem a szeretetet is. Néhány alkalom után rá kellett jönnöm, hogy a haragot nem én érzem. Semmi..... egy csepp harag sincs bennem. És a legrosszabb ebben, hogy úgy kell tennem mintha érezném.... és amikor nem bírom tovább, akkor lépek egyet, még akkor is ha hátrálnak velem szemben, mert a következő lépésemre, már nem hátrálás a válasz. Aztán már nem én lépek előbb. Hát ezt kell most eldobnom magamtól. De amit most érzek a legrosszabb. És az az egészben a szomorú, hogy egyszer már éreztem ezt. Akkor igyekeztem túllépni rajta a szabályaimmal, és egy ürügyet találva működtek a szabályok.
Csakhogy ez azt jelentette, hogy átléptem az érzést és ettől ez megmaradt bennem. Vagyis benne volt a lehetőség hogy újra érezni fogom.
Hát tessék. Most megkaptam. Újra érzem, de ha lehet most talán rosszabbul. És most döntenem kell. Vagy megmaradok a szabályaimnál, és akkor ugyanúgy csak részmegoldást kapok, ugyanúgy csak süket fülekre találnak a szavaim és semmi sem változik, vagy változtatok. Szóval más játékszabályok szerint kell játszanom. Illetve más játékszabályaival kell játszanom. Senkinek nem ajánlom... nagyon rossz érzés az elhatározása.... és attól tartok még rosszabb lesz játszani. Ha fel nem adom már az elején.
Annyit már tudok, hogy ezzel az egész eddigi életemet el kell dobnom. A hátam mögött hagynom olyan érzéseket.... olyan fantasztikus érzéseket, amelyeket egy ép eszű ember sosem hagyna el. Úgy érzem, ezt meg kell tennem. Meg kell tennem, hogy később újra érezhessem... mert ha most ragaszkodom, akkor talán örökre elveszítem. Az új játékszabályok szerint most nem az én sakkfigurám lép. És elkezdődik a harc. A harc saját magammal, hogy ne lépjek....És igen. Ha ez azt jelenti, hogy tettetett haraggal kell lefeküdnöm... Nem tudom. MIndenki azt mondja, hogy haraggal lefeküdni nem szabad. De mi van akkor ha azzal kell? Akkor majd megérzem milyen és talán soha többet nem hagyom megtörténni.... Ezt jelentené, hogy nem lépek... Bááár.... ki tudja... hosszú még az éjszaka és lehet, hogy a harag majd elszáll és soha nem kell megtapasztalnom az érzést......


De ugyanakkor egy másik oldala is van a dolognak. Lehet, hogy ezzel a lépéssel eldobom azt is ami miatt megléptem. És ha így lesz, akkor lehet hogy jobb ha most veszítek, mintha később veszítenék.. de akkor sokkal többet....
Olyan furcsa ezt érezni...
Viszont lehet, hogy ez lesz a kiút a káoszból.... ki tudja? Talán.
Mindenesetre egyre több hibát követek el... egyre több komoly hibát...olyat amit sosem szoktam. Miért? Miért változott meg minden? És mikor? Egyrészről érzem, hogy jó a változás, de lehet hogy ezzel elvesztettem valamit, amit visszakell majd szereznem? Kitartást? Szorgalmat? És még több türelmet?
Lehet hogy csak ezek visszanyeréséhez kellenek más játékszabályok, és mindaz, amit közben szereztem megmarad...
Reménykedem benne, mert erre szükségem van... mindkettőre szükségem van... nagyon....


Your turn. We're playing with your rules.


Lehet, hogy fura a hasonlat, de úgy érzem magam mint egy sólyom. Egy olyan madár, ami szabdnak született... de most le vagyok láncolva.... le vagyok láncolva a földhöz, és a szabadság, amire vágytam olyan messzire került tőlem, hogy úgy érzem soha nem érem el.... Néha kicsit hosszabb volt a lánc, és nem éreztem a súlyát. De most visszarántott és hirtelen olyan rövid, hogy fel sem tudok állni. Nemhogy elrepülni....
És még ha azt is mondják, hogy a szárnyak súlyára szükségünk van.... akkor is... a láncéra már biztos nincs...  Nem hiszem el, hogy szükség lehet valaha egy lánc súlyára....


2012. április 2., hétfő

Calsia - Az első lépés egy különös világba... IV. - Az út kezdete

És felébredtem....

Fájdalmas ébredés volt, de attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy egyre csak törnek elő az emélkeim... A bál... miről is?... Miről is jutott eszembe...? a zene.... nem lehet.. de.. a zene... a rádióból szól....  Iris...A szám, amire keringőt táncoltunk. Ezt nem kellett volna.... az összes érzelem feltört belőlem, hogy elsodorjon... nem kéne hagynom, de mégis hagyom. Hirtelen elveszett számomra minden. Még órákon keresztül utaztunk. De ebből már nem sokmindent érzékeltem. Az agyam megtelt képekkel, mozdulatokkal, mosolyokkal, ölelésekkel..... Szinte alig éreztem közben, hogy egyszer csak Ita elkezd mesélni.... nem törődtem vele... Az érzelmek kizártak mindent, ami a külvilágban történt. És ő volt az, aki valaha figyelmeztetett erre, de most egyáltalán nem törődtem vele. Nem törődtem a következményekkel, csak sodródtam egyik képtől a másikig.... belevesztem az érzelmek tengerébe....
Hogy mikor érkeztünk meg? nem tudom.. talán kellene? nem érdekelt. Hogy hol kötöttem ki? nem érdekelt.
A lényeg, hogy volt egy ágy, amin végig feküdhettem és bámulhattam a plafont. Valójában pedig nem a plafont láttam. Igazából nem is tudom....
Soha nem gondoltam, hogy egyszer ennyire elvonulok majd a saját világomba.... pláne nem hogy ennyi időt töltök ott.
Itali próbálkozott engem kihozni, de se nem láttam, se nem hallottam. Egyetlen dologra emlékszem, hogy ellátott heteken keresztül, leült mellém és beszélt hozzám, talán néha nem volt egyedül, de akkor ebből nem éreztem semmit. Én csak aludtam, álmodtam és sétáltam az emlékek városában. Mostmár így nevezném, a helyet. De a lényeg, hogy Mac-cel voltam. Semmi más nem számított, csak Ő. Álmomban fogta a kezem, ölelt és megcsókolt.... Sétáltunk, nevettünk.... És együtt aludtunk el. Ha felébredtem újra és újra az Ő ölelését éreztem és nem akartam elengedni ezt az érzést. Újra és újra felidéztem az egész álmot, az egész eddigi életemet vele. Számomra ez volt a valóság. Nem létezett más. Hetekig tartott... Egészen addig, amíg egyszer nem tudtam elaludni.... Nem tudtam már többé felidézni... az arcát sem.....
És azt hiszem abban a pillanatban vesztettem el Őt. Kétségbeestem. Fogalmam sem volt, most hogyan tovább... És azt sem tudom mi vezérelt abban, amit akkor tettem. Az éjszaka kellős közepén egyedül egy ismeretlen helyen úgy, hogy előtte ki sem tettem a lábam soha a szobából. Így utólag szörnyen veszélyes volt és meggondolatlan.
Kiszálltam az ágyból, és elindultam ki.... csak el innen.. csak el oda, ahol Ő van... hogy újra megfoghassam a kezét, hogy újra láthassam a mosolyát....
Fogalmam sincs, hogyan jutottam el annak a sziklának a szélére.... a hátam mögött egy erdő. Körülöttem a sötétség és a csillagok. Leültem a szikla szélére és csak nézem a csillagokat. Alattam a sötétség, felettem a csillagos égbolt. Ha felnézek a csillagokra az jut eszembe, hogy egyszer Mac-el..... igen Mac-cel.... de nem látom az arcát.... miért???? A szívem is összeszorult a gondolatra, hogy soha többet nem láthatom. Eltűnt.. eltűnt számomra a mosolya...... 
Azt hiszem hosszú idő óta akkor csordult végig először az arcomon egy könnycsepp.... és még egy és még egy... és elkezdtem zokogni.... 
Egyetlen dallam... csak egyetlen dallam visszhangzott a fejemben, akkor még nem tudtam mit jelent.....Csak vissza akartam kapni Mac-et.... csak ennyit akartam.... 


Hogy hogyan jutottam vissza abba a szobába? nem tudom.... álomtalan álomba zuhantam.... nem láttam viszont azt a mosolyt.... reggel sem.... 


És aznap elkezdtem várni az éjszakát... hogy újra a csillagok alatt ülhessek.... akkor érzem Őt... még akkor is ha nem láthatom....
és csak vártam vártam.... éjszaka mindig fogtam magam és kisétáltam a sziklához..... és nem erőltettem többé az emlékezést, de nem is akartam elengedni... még nem voltam rá készen.... még nem.....
Hogy hány éjszakát ültem ott végig? Nem tudom.. de nekem hosszúnak tűnt.....
Csak bámultam az éjszakai eget és a csillagok mindig megnyugtattak...


- Szépek igaz? - szólalt meg az egyik jól ismert hang. De régen hallottam....
- Szépek.... - válaszoltam.
- Szeretnéd megérinteni őket ugye?
- Szeretném....
- Hát miért nem teszed meg?
- Olyan messze vannak.....
- Nincsenek... - szólalt meg most egy másik hang. - Itt vannak előtted... érintsd meg őket. Csak nyújtsd ki a kezed....
Könny gyűlt a szemembe.
- De hogyan? 
- Hiszel benne? - kérdezte az egyik.
- Már nem tudom tudok-e hinni...
- Miért? - kérdezte a másik hang.
- Mac-et is elvesztettem, pedig annyira vigyáztam rá....
- Elvesztetted, de miért is? Nem hittél benne? Vagy túl erősen akartad megtartani... - szomorodott el a hangja.
- Szerintem hiszel benne. - szögezte le az első hang. - Hiszel a csillagokban, és hiszel abban is, hogy Mac-et viszont láthatod. Ha nem hinnél, nem lennél most itt.
- Igen... csak nézz fel az égre. - szólalt meg most a második hang és egy tizenéves lány ült le mellém. Meglepődtem. A képzeletem nagyon csúnyán játszik velem.
- Csak nézz fel az égre. - mosolyodott el. - Bár ez hülye mondat volt, mert most is épp azt bámultad.... mielőtt megzavartunk. - csillogó szemét elvette az enyémtől és ő is a csillagokra meredt.
- Nézd csak! - mutatott a messzeségbe. - Mind-mind egy-egy fénypont... Akárcsak az életben. De ha a mélységet megnézed - mutatott lefelé a sötétbe - akkor ott nem látsz semmit, igaz? Talán mert nincs is ott semmi. Ezzel szemben az égen ott vannak a csillgok... és ez olyan megnyugtató, nem?
- Az élet apró örömei. - szólalt meg ismét az első hang és egy szőke, göndör hajú, az elsővel nagyjából egykorú lány ült le a másik oldalamra. Meglepett arcomat látva elnevette magát.
- Látom végre itt vagy velünk. - jegyezte meg de aztán ő is a csillagokra függesztette a szemét. 
- A csillagok pont olyanok, mint az élet apró örömei. Csak észre kell venni őket. Ott világítanak az élet égboltján, de ha csak meredten magad elé nézel, elveszel a sötétben. - újra felém fordult, elmosolyodott és hirtelen vége szakadt annak a hatalmas érzelemáradatnak, ami eddig fogva tartott. Láttam csillogni a szemét és éreztem a szeretetét. - A csillagok megvilágítják az utadat és nem tévedsz el.
- Csak emeld fel a fejed. - nevetett fel a másik lány. - Nem is olyan nehéz igaz? Hol voltál az elmúlt hetekben?
Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta.
- Tudod, amikor én elvesztettem a reményt - nem is olyan rég - akkor leültem egy patak partjára és csak néztem a vizet. Mindig változott, de annyira megnyugtató volt. 
- Mert mi is változunk.... - szólt közbe az aranyhajú lány. Csintalan szeme az enyémet fürkészte.
- Igen, változunk. - helyeselt a másik. Ide-oda kapkodtam a fejem köztük. - de tudod, néha van, amit el kell engednünk. 
Elszomorodott egy pillanatra. Lehajtotta a fejét és a sötétségbe bámult. Nem tudom meddig ültünk ott így csöndben, de aztán egyszercsak felvetette a fejét. A szél belekapott barna hajába és megsímogatta az arcát. Elmosolyodott. - Látod?
De még mielőtt visszakérdezhettem volna, hogy mit, már folytatta is.
- Én egy papírdarabra írtam rá, annak a nevét, akit el kellett hogy felejtsek. Vagy legalábbis eltennem az emlékét. A papírdarabot elvitte a víz, és én nem tudom hogyan..... de megkönnyebbültem.
- Nekem is van egy albumom. Mindenkiről van benne kép. - szólalt meg ismét az aranyhajú lány. - Néha előveszem ezt az albumot és nézegetem. - mosolygott. - De még sok hely van benne....
Csend lett.... Sokáig tartó csend. Időről időre oldalra néztem, hogy megbizonyosodjak benne, még ott ülnek velem. Hosszú idő óta először most nem voltam egyedül.
Egyszercsak rámnézett a második hang tulajdonosa.
- Papírt? - nyújtotta felém. Én elvettem tőle, de nem igazán tudtam, mihez is kezdjek vele.
- Na, írsz is rá valamit, vagy itt alszunk el a szikla szélén... - nyújtott felém egy tollat az aranyhajú lány.
Tétován elvettem tőle. Mit írjak a papírra? El kell eresztenem.
- Ne félj. Ha elereszted, újra látod majd. - szólalt meg, aki a papírt adta. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Telepata.
Bár abban a pillanatban nehéznek éreztem a tollat, ólomsúlyúnak, mégis egyetlen nevet ráfirkantottam a papírra. Görcsösen tartottam a kezemben. Csak egy név... Mac.... 
Lassan engedett a szorítás. A következő pillanatban pedig a szél kikapta a kezemből a papírfecnit és kétségbeesetten kaptam volna utána. A két lány egyszerre fogott vissza.
- Hagyd. Már a lelkedben van. - mosolyodtak el mindketten.
- Sophie McAllister. - mutatkozott be az aranyhajú és a kezét nyújtotta, majd megölelt.
- Ansie Shepherd - nyújtotta a kezét ezután a másik lány, és ő is átölelt.
- A hangok. - csak ennyit bírtam kinyögni. - Ti voltatok?
- Mi. - felelték egyszerre és elnevették magukat.
- Hogyan?.....
- Ez egy hosszú történet, nem beszélhetnénk meg holnap?
- Késő van. Nekünk kell ám az alvás, még ha neked nem is.
- Persze, bocsi...
- Egyébként napok óta figyeltünk, mindig hallottuk, hogy kiszöksz, és innen tudtuk, hogy elindultál a jó irányba. 
- Ne haragudjatok... - jutott eszembe, hogy én még be sem mutatkoztam - Claire Taylor.
- Tudjuk... - mosolyodtak el ismét.
- Ti ismertek? - csodálkoztam el ismét. 
- Persze. Itali mutatott be.... de úgy látom, te nem ismersz meg minket.... egyébként a hangodat felismertük elsőre.....
- Na gyere. - állt fel Sophie. - Menjünk.
Lassan felálltam és elindultam utánuk az erdőbe. A fák szélénél megálltam egy pillanatra és visszanéztem.
- Gyere....- szólt rám Ansie.
- Sokmindent kell majd neked megmutatnunk még a nyáron, bár nem túl sok időnk maradt.... - mondta Sophie, utalva az elmúlt hetekre, amikor magamba zárkóztam.
- Hányadika van? - kérdeztem, mert az időérzékem elveszett a hetek alatt.
- Július 31-e. 
Elképedve néztem rá.
- Igen, majdnem két hónapra tűntél el. - jegyezte meg Ansie, nyilván ismét látva elképedt arcomat.
- Ne félj, majd bepótoljuk. - mosolyodott el Sophie.
Egyszerre kedvesek lettek a számomra. Ismeretlenül is azok voltak, de most, hogy szembe találtam magam velük még inkább megszerettem őket.


És éreztem, hogy valami más kezdődött el. Már éreztem, hogy fáradt vagyok, éreztem, hogy már nem tartanak fogva az érzelmek. És kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam merre megyünk és hova, holott egy ideje naponta bejártam ezt az utat, most mégsem találtam volna vissza, mert nem tudtam honnan jöttem....
Valami elkezdődött.... Vajon készen állok erre? Talán... vagy nem is... már biztosan.....