Calsia - Az első lépés egy különös világba... IV. - Az út kezdete

És felébredtem....

Fájdalmas ébredés volt, de attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy egyre csak törnek elő az emélkeim... A bál... miről is?... Miről is jutott eszembe...? a zene.... nem lehet.. de.. a zene... a rádióból szól....  Iris...A szám, amire keringőt táncoltunk. Ezt nem kellett volna.... az összes érzelem feltört belőlem, hogy elsodorjon... nem kéne hagynom, de mégis hagyom. Hirtelen elveszett számomra minden. Még órákon keresztül utaztunk. De ebből már nem sokmindent érzékeltem. Az agyam megtelt képekkel, mozdulatokkal, mosolyokkal, ölelésekkel..... Szinte alig éreztem közben, hogy egyszer csak Ita elkezd mesélni.... nem törődtem vele... Az érzelmek kizártak mindent, ami a külvilágban történt. És ő volt az, aki valaha figyelmeztetett erre, de most egyáltalán nem törődtem vele. Nem törődtem a következményekkel, csak sodródtam egyik képtől a másikig.... belevesztem az érzelmek tengerébe....
Hogy mikor érkeztünk meg? nem tudom.. talán kellene? nem érdekelt. Hogy hol kötöttem ki? nem érdekelt.
A lényeg, hogy volt egy ágy, amin végig feküdhettem és bámulhattam a plafont. Valójában pedig nem a plafont láttam. Igazából nem is tudom....
Soha nem gondoltam, hogy egyszer ennyire elvonulok majd a saját világomba.... pláne nem hogy ennyi időt töltök ott.
Itali próbálkozott engem kihozni, de se nem láttam, se nem hallottam. Egyetlen dologra emlékszem, hogy ellátott heteken keresztül, leült mellém és beszélt hozzám, talán néha nem volt egyedül, de akkor ebből nem éreztem semmit. Én csak aludtam, álmodtam és sétáltam az emlékek városában. Mostmár így nevezném, a helyet. De a lényeg, hogy Mac-cel voltam. Semmi más nem számított, csak Ő. Álmomban fogta a kezem, ölelt és megcsókolt.... Sétáltunk, nevettünk.... És együtt aludtunk el. Ha felébredtem újra és újra az Ő ölelését éreztem és nem akartam elengedni ezt az érzést. Újra és újra felidéztem az egész álmot, az egész eddigi életemet vele. Számomra ez volt a valóság. Nem létezett más. Hetekig tartott... Egészen addig, amíg egyszer nem tudtam elaludni.... Nem tudtam már többé felidézni... az arcát sem.....
És azt hiszem abban a pillanatban vesztettem el Őt. Kétségbeestem. Fogalmam sem volt, most hogyan tovább... És azt sem tudom mi vezérelt abban, amit akkor tettem. Az éjszaka kellős közepén egyedül egy ismeretlen helyen úgy, hogy előtte ki sem tettem a lábam soha a szobából. Így utólag szörnyen veszélyes volt és meggondolatlan.
Kiszálltam az ágyból, és elindultam ki.... csak el innen.. csak el oda, ahol Ő van... hogy újra megfoghassam a kezét, hogy újra láthassam a mosolyát....
Fogalmam sincs, hogyan jutottam el annak a sziklának a szélére.... a hátam mögött egy erdő. Körülöttem a sötétség és a csillagok. Leültem a szikla szélére és csak nézem a csillagokat. Alattam a sötétség, felettem a csillagos égbolt. Ha felnézek a csillagokra az jut eszembe, hogy egyszer Mac-el..... igen Mac-cel.... de nem látom az arcát.... miért???? A szívem is összeszorult a gondolatra, hogy soha többet nem láthatom. Eltűnt.. eltűnt számomra a mosolya...... 
Azt hiszem hosszú idő óta akkor csordult végig először az arcomon egy könnycsepp.... és még egy és még egy... és elkezdtem zokogni.... 
Egyetlen dallam... csak egyetlen dallam visszhangzott a fejemben, akkor még nem tudtam mit jelent.....Csak vissza akartam kapni Mac-et.... csak ennyit akartam.... 


Hogy hogyan jutottam vissza abba a szobába? nem tudom.... álomtalan álomba zuhantam.... nem láttam viszont azt a mosolyt.... reggel sem.... 


És aznap elkezdtem várni az éjszakát... hogy újra a csillagok alatt ülhessek.... akkor érzem Őt... még akkor is ha nem láthatom....
és csak vártam vártam.... éjszaka mindig fogtam magam és kisétáltam a sziklához..... és nem erőltettem többé az emlékezést, de nem is akartam elengedni... még nem voltam rá készen.... még nem.....
Hogy hány éjszakát ültem ott végig? Nem tudom.. de nekem hosszúnak tűnt.....
Csak bámultam az éjszakai eget és a csillagok mindig megnyugtattak...


- Szépek igaz? - szólalt meg az egyik jól ismert hang. De régen hallottam....
- Szépek.... - válaszoltam.
- Szeretnéd megérinteni őket ugye?
- Szeretném....
- Hát miért nem teszed meg?
- Olyan messze vannak.....
- Nincsenek... - szólalt meg most egy másik hang. - Itt vannak előtted... érintsd meg őket. Csak nyújtsd ki a kezed....
Könny gyűlt a szemembe.
- De hogyan? 
- Hiszel benne? - kérdezte az egyik.
- Már nem tudom tudok-e hinni...
- Miért? - kérdezte a másik hang.
- Mac-et is elvesztettem, pedig annyira vigyáztam rá....
- Elvesztetted, de miért is? Nem hittél benne? Vagy túl erősen akartad megtartani... - szomorodott el a hangja.
- Szerintem hiszel benne. - szögezte le az első hang. - Hiszel a csillagokban, és hiszel abban is, hogy Mac-et viszont láthatod. Ha nem hinnél, nem lennél most itt.
- Igen... csak nézz fel az égre. - szólalt meg most a második hang és egy tizenéves lány ült le mellém. Meglepődtem. A képzeletem nagyon csúnyán játszik velem.
- Csak nézz fel az égre. - mosolyodott el. - Bár ez hülye mondat volt, mert most is épp azt bámultad.... mielőtt megzavartunk. - csillogó szemét elvette az enyémtől és ő is a csillagokra meredt.
- Nézd csak! - mutatott a messzeségbe. - Mind-mind egy-egy fénypont... Akárcsak az életben. De ha a mélységet megnézed - mutatott lefelé a sötétbe - akkor ott nem látsz semmit, igaz? Talán mert nincs is ott semmi. Ezzel szemben az égen ott vannak a csillgok... és ez olyan megnyugtató, nem?
- Az élet apró örömei. - szólalt meg ismét az első hang és egy szőke, göndör hajú, az elsővel nagyjából egykorú lány ült le a másik oldalamra. Meglepett arcomat látva elnevette magát.
- Látom végre itt vagy velünk. - jegyezte meg de aztán ő is a csillagokra függesztette a szemét. 
- A csillagok pont olyanok, mint az élet apró örömei. Csak észre kell venni őket. Ott világítanak az élet égboltján, de ha csak meredten magad elé nézel, elveszel a sötétben. - újra felém fordult, elmosolyodott és hirtelen vége szakadt annak a hatalmas érzelemáradatnak, ami eddig fogva tartott. Láttam csillogni a szemét és éreztem a szeretetét. - A csillagok megvilágítják az utadat és nem tévedsz el.
- Csak emeld fel a fejed. - nevetett fel a másik lány. - Nem is olyan nehéz igaz? Hol voltál az elmúlt hetekben?
Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta.
- Tudod, amikor én elvesztettem a reményt - nem is olyan rég - akkor leültem egy patak partjára és csak néztem a vizet. Mindig változott, de annyira megnyugtató volt. 
- Mert mi is változunk.... - szólt közbe az aranyhajú lány. Csintalan szeme az enyémet fürkészte.
- Igen, változunk. - helyeselt a másik. Ide-oda kapkodtam a fejem köztük. - de tudod, néha van, amit el kell engednünk. 
Elszomorodott egy pillanatra. Lehajtotta a fejét és a sötétségbe bámult. Nem tudom meddig ültünk ott így csöndben, de aztán egyszercsak felvetette a fejét. A szél belekapott barna hajába és megsímogatta az arcát. Elmosolyodott. - Látod?
De még mielőtt visszakérdezhettem volna, hogy mit, már folytatta is.
- Én egy papírdarabra írtam rá, annak a nevét, akit el kellett hogy felejtsek. Vagy legalábbis eltennem az emlékét. A papírdarabot elvitte a víz, és én nem tudom hogyan..... de megkönnyebbültem.
- Nekem is van egy albumom. Mindenkiről van benne kép. - szólalt meg ismét az aranyhajú lány. - Néha előveszem ezt az albumot és nézegetem. - mosolygott. - De még sok hely van benne....
Csend lett.... Sokáig tartó csend. Időről időre oldalra néztem, hogy megbizonyosodjak benne, még ott ülnek velem. Hosszú idő óta először most nem voltam egyedül.
Egyszercsak rámnézett a második hang tulajdonosa.
- Papírt? - nyújtotta felém. Én elvettem tőle, de nem igazán tudtam, mihez is kezdjek vele.
- Na, írsz is rá valamit, vagy itt alszunk el a szikla szélén... - nyújtott felém egy tollat az aranyhajú lány.
Tétován elvettem tőle. Mit írjak a papírra? El kell eresztenem.
- Ne félj. Ha elereszted, újra látod majd. - szólalt meg, aki a papírt adta. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Telepata.
Bár abban a pillanatban nehéznek éreztem a tollat, ólomsúlyúnak, mégis egyetlen nevet ráfirkantottam a papírra. Görcsösen tartottam a kezemben. Csak egy név... Mac.... 
Lassan engedett a szorítás. A következő pillanatban pedig a szél kikapta a kezemből a papírfecnit és kétségbeesetten kaptam volna utána. A két lány egyszerre fogott vissza.
- Hagyd. Már a lelkedben van. - mosolyodtak el mindketten.
- Sophie McAllister. - mutatkozott be az aranyhajú és a kezét nyújtotta, majd megölelt.
- Ansie Shepherd - nyújtotta a kezét ezután a másik lány, és ő is átölelt.
- A hangok. - csak ennyit bírtam kinyögni. - Ti voltatok?
- Mi. - felelték egyszerre és elnevették magukat.
- Hogyan?.....
- Ez egy hosszú történet, nem beszélhetnénk meg holnap?
- Késő van. Nekünk kell ám az alvás, még ha neked nem is.
- Persze, bocsi...
- Egyébként napok óta figyeltünk, mindig hallottuk, hogy kiszöksz, és innen tudtuk, hogy elindultál a jó irányba. 
- Ne haragudjatok... - jutott eszembe, hogy én még be sem mutatkoztam - Claire Taylor.
- Tudjuk... - mosolyodtak el ismét.
- Ti ismertek? - csodálkoztam el ismét. 
- Persze. Itali mutatott be.... de úgy látom, te nem ismersz meg minket.... egyébként a hangodat felismertük elsőre.....
- Na gyere. - állt fel Sophie. - Menjünk.
Lassan felálltam és elindultam utánuk az erdőbe. A fák szélénél megálltam egy pillanatra és visszanéztem.
- Gyere....- szólt rám Ansie.
- Sokmindent kell majd neked megmutatnunk még a nyáron, bár nem túl sok időnk maradt.... - mondta Sophie, utalva az elmúlt hetekre, amikor magamba zárkóztam.
- Hányadika van? - kérdeztem, mert az időérzékem elveszett a hetek alatt.
- Július 31-e. 
Elképedve néztem rá.
- Igen, majdnem két hónapra tűntél el. - jegyezte meg Ansie, nyilván ismét látva elképedt arcomat.
- Ne félj, majd bepótoljuk. - mosolyodott el Sophie.
Egyszerre kedvesek lettek a számomra. Ismeretlenül is azok voltak, de most, hogy szembe találtam magam velük még inkább megszerettem őket.


És éreztem, hogy valami más kezdődött el. Már éreztem, hogy fáradt vagyok, éreztem, hogy már nem tartanak fogva az érzelmek. És kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam merre megyünk és hova, holott egy ideje naponta bejártam ezt az utat, most mégsem találtam volna vissza, mert nem tudtam honnan jöttem....
Valami elkezdődött.... Vajon készen állok erre? Talán... vagy nem is... már biztosan.....