2013. május 13., hétfő

Rameau: Himnusz az éjhez

A mai napnak úgy futottam neki, hogy ez az egyik, amit túl kell élni a héten... és ha lehet előre dolgozni a hétre, akkor azt nagyrészt ma kell...

Az első megpróbáltatás furcsa érzéseket keltett bennem, de végülis csak teljesítendő feladat volt, vagy felfoghatjuk vizsgaként is. Szokás szerint az idő lassan de biztosan halad a 4 óra felé, és mire ott álltam hogy 4: 04, akkor azt mondtam miért nem kezdjük már. 
A próbán kivert a víz, jéghideg lett a kezem és nem tudtam fázok-e vagy melegem van. Zongorázásnál ilyen esetben szokott totál remegésbe fogni a kezem és szétcsúszni az ujjaim. Most viszont nem zongorázni kell...
Tulajdonképpen nem is izgultam. Teljes lelki nyugalommal várakoztam és talán már a kezem sem volt olyan fagyos mint délután. 
Amint kiálltunk, éneklés közben éreztem, hogy azért valami nem stimmel, de ha énekelni kell sosincs baj :)
És csak haladtunk előre...
Végérvényben voltak apróbb hibák, de a folyamat nem állhat meg semmiségek miatt, ígyhát eljutottunk odáig, hogy én álltam a kórus előtt egyes egyedül. 
Valahogy nem segített, hogy mögöttem ül mindenki és nem is látom őket. Mikor elővettem a hangvillámat, éreztem hogy a kezem megint egyenes úton halad a remegés felé. De miért? Mikor teljes nyugalom uralkodik az agyamban? Miért nem úgy reagál a testem, ahogy én azt várnám?
Úgyhogy mikor felemeltem a kezem a sok minden mellett még arra is összpontosítanom kell, hogy ne lássák.. remeg a kezem.... Volt akién láttam... a többiekén nem figyeltem, de nem voltak nyugodtak ők sem...
Én az vagyok, és mégis...
Na mindegy, menjünk tovább... 
Felemelem a kezem..... és egy határozott mozdulatot téve megragadom az erőt, és megkísérlem irányítani a hangok kavargását.... és sikerül.... és a remegést kontrollálom, nem szűnik meg, de miatta egyre határozottabban intek és megyek előre és mindent én uralok... minden hangot.
Hiába próbáltuk el előtte már rengetegszer, most volt az igazi.... most volt olyan, amilyennek én szerettem volna, hogy megszólaljon...
Halványan észlelem csak a tapsot a hátam mögött, mert újabb hangot kell adnom és beleugrok a második műbe... dinamikusabb.. sokkal.. Gyorsabb és lendületesebb kórusmű ez, s úgy érzem a gyors mozdulatokkal a remegés is elmúlik. Egy apró hiba, de a pillanatnál is gyorsabban korrigálok. Nem vette észre senki. Szinte még én sem. A ritmus pedig csak húz, húz előre és amikor megszólalnak az utolsó hangok már biztos vagyok benne, hogy ez több volt mint hittem. Sokkal több mindent tartottam a kezemben, mint amiről tudtam... Valami hatalom... erő, ami húz... Vagy talán én adom, belőlem származik. De igazán azt akarom hinni, hogy nem az enyém... én csak megragadom és uralom, irányítom egy kis ideig.....
Hogy ezt hogy látták mások? Nem láttak a remegésből semmit... a hibából semmit.... és a tanárnő... nem tudott mondani hibát.. az első "nagyon meghittre sikerült" és a második "nagyon jó feszes volt".
Egyszóval... dícséret...
Másszóval.... a legjobb érzés...




2013. május 9., csütörtök

Érzés

Hogyan? Hogy magyarázzam meg azt, amit még magamnak sem tudok? Amiről én sem tudom, hogyan működik, vagy hogy éppen miért?
De számít az hogy miért? Számít, hogy miért érzem azt amit? Hogy miért szeretem azt, akit? Rejtély.... misztikum... vagy csak egyszerű titok. 
Belülről mar az érzés, és minden egyes alkalommal, amikor rá gondolok, amikor meg akarom fejteni, nem tudom. Agyalok rajta, de semmivel sem jutok előrébb. És tudom hogy újra szembe állítanak a kérdéssel miért....
Egyszerűen csak érzem. És tudom, mit érzek... akárhányszor kérdőjelez meg valaki, én TUDOM mit érzek. Persze, persze nincs tapasztalatom meg minden, de..... valljuk be, hányszor éreztem ezt az életben? Sokszor... de mindegyik más volt és erre csak most kezdek rájönni.... 
Na neeeem... nem ráérezni, túl könnyű lenne az élet ha csak ránéznék egy emberre és tudnám, milyen helyet foglal el az életemben. Visszatekintve..... már sokmindenkiről tudom. Így vagy úgy de kiderült számomra. Néha megkérdőjeleztem a türelmem, az érzésem. De már nem egyszer egy idő (nagyjából 1 év) után kényelmetlenül éreztem magam. Egyre rosszabb és rosszabb lett. És nem tudom hogyan helyes ilyenkor viselkedni, de le kéne küzdenem az ellenszenvem. Egyszerűen és attól tartok túl határozottan kezdtem elutasítani és kerülni, mert nem esett jól beszélgetni, vagy egyáltalán hallani a hangját ezeknek az embereknek. Nem esett jól a jelenléte. De tényleg sokkal óvatosabban kéne bánnom ezzel a visszautasításal. Azt hiszem tudok olyan emberről aki megtette felém és most hálás vagyok Neki. Mert ő az egyik, akiről (bár valószínűleg az elejétől kezdve) éreztem, hogy Neki van helye az életemben, méghozzá nem is akármilyen. Igaz, persze.... mint már mondtam sokszor éreztem... és utólag nem tudom megmondani mi volt más azoknál, akiket elutasítottam és valljuk be önhatalmúlag száműztem. Nem hiszem hogy én voltam az az ember, akihez ragaszkodniuk kell. 
Persze nem ártana, ha megtanulnám kezelni ezeket az érzéseket, mert elég sokmindentől szabadíthatnak meg azért....mindentől, amiben nem érzem magam jól. Hát legalább 2 újabb embert csatoltam az elutasítottak listájához. 1, vagy 2 ember áll azon a ponton, hogy vagy örökké tartjuk a kapcsolatot, vagy természetesen (!) kopik el a kapcsolat. De ez a jövő zenéje és ez a pont az amit viszont nem én határozok meg, és nem is akarom meghatározni. Közel vannak de érzem hogy nem feltétlenül örökké. Azonban amíg vannak, addig örülni fogok nekik....
Plusz 3 embert adhatok az örökre listához... ebben egyre biztosabb vagyok. Illetve most konkrétan kettőre gondolok a 3 ból... szóval mivel nem ismerem a jövőt, azt mondanám, hogy maradnak :) úgy érzem maradnak. 
Eddig lehetett követni az okfejtésemet? :)
Akinek sikerült most kérdezheti... és mi van azzal az eggyel a 3 közül?
Ő? Hát Ő... Róla.... 
Vele kapcsolatban gondolkodok sokat. És nem azért mert bizonytalan vagyok... még mielőtt...
Hanem azért mert a lehető legBIZTOSABB vagyok Benne. És ennek... ennek viszont igenis, nagyonis tudni szeretném az okát. Egy életet fogok Vele leélni, és tudni akarom, mi az a lelke mélyén, ami sosem ereszt engem. Huhh, hát ez úgy hangzott mintha nem is tudom, börtönbe kerültem volna általa. DE nem. Inkább szabadabbnak érzem magam. Ez azt jelenti hogy megtaláltam az élet egyik értelmét számomra? <----ez eddig eszembe sem jutott.... de tényleg.... 
Szóval tudni akarom mik az érzésem forrásai. Meg szeretném magyarázni, meg egyébként is. Jó ezen gondolkodni. Néha eszembe jut, hogy biztos akarom én ezt egész életemen keresztül? És megy tovább a gondolat... mi az az EZ? Tudom és mégsem... 
De mindig arra jutok, hogy nem tudom elképzelni az életemet EZ nélkül. EZ kell az életembe...
És Ő kell.... az éltembe... és talán én is az Övébe...
Egymásban kell élnünk, (jól értettétek, nem egymással, vagy egymásért) ismernem kell ezt az érzést. És ha valaki, akkor én képes vagyok megérteni is.... 
És Őt is. Mert szeretem és nem olyan elvakultan ahogy néhányan gondolják, hanem úgy ahogyan valójában szeretni kell. Mélyen és önzetlenül. És akadálytalanul. 
Nem létezhet az életben olyan akadály, ami ezt a szeretetet meggátolhatná. Talán bolond vagyok, de most úgy érzem, ettől lesz az életem olyan, amilyen.... olyan boldog, amilyen boldog valaha lehetek..... és mindig leszek. Vele.