Claire_T's Dragons

2016. október 3., hétfő

Út a Meseerdőbe


Sok szeretettel ajánlom Tündinek és Gergőnek, akik végigkísértek a „Közép-Dunántúli Piros” túra ezen útvonalán. A mese, amihez annyit ötleteltünk (:

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer három tünde. Békésen éltek a falujukban, időnként járták a környéket és megfigyelték a természetet, vigyáztak a fákra, virágokra, állatokra. Tundie, Gery és Claire nagyon jóban voltak egymással, gyakran tervezték együtt a napjukat, hogy meglátogassák a különleges barlangot a hegy belsejében és együtt csodálják a fénylő vizet.

Egy nap Tundie titokzatos jelet talált belevésve egy fába nem is olyan messze a falutól. Szólt is a többieknek és együtt vizsgálgatták. Gery volt az, aki meglátott még egy hasonló jelet egy másik fán is. Majd még egyet és még egyet. Arra jutottak, hogy valaki okkal hagyta ezeket a véséseket. Kíváncsiságuk addig terjedt, hogy másnap reggel bepakolták a zsákjukba a napi élelmet és vizet, majd elindultak felderíteni meddig vezetnek a jelzések. Átsétáltak a kis falun, el a fémesen csillogó sárkányos szobor mellett, mígnem elérték a legutolsó rezidenciát.
A falu szélén álló kastély kertjéből indultak. Biztos léptekkel haladtak az ösvényeken… egészen addig, amíg újra az első jelzésnél ki nem kötöttek. Teljesen biztosak voltak benne, hogy az ösvénylabirintuson kívül is vezetnek tovább a jelzések, így hát megálltak egy pillanatra és végiggondolták, hogy hol fordultak a rossz irányba. Újra elindultak az ösvényen, pontosan követve jelzést jelzés után. Az egyik kanyarnál észrevettek egy vékonyka kis fát, amelyik már ki is nőtte a belevésett jelet. Nem csoda, hiszen ez egy olyan kis fácska volt, ami egy nap alatt akár métereket képes nyúlni. Ha pár nappal később indultak volna el a jeleket követve, akkor most azt hihették volna, hogy ennyi volt az összes jel és nem veszik észre ezt az egyet, ami tovább vezeti őket. De így viszont elindulhattak felfedezni a falun túli erdőséget. Már az első emelkedőnél újabb és újabb ismeretlen fákat pillanthattak meg, errefelé még sosem jártak. 
Aztán pár lépés múlva torkukon akadt a szó. Egy kis dombos tisztásra értek ki. Finom barnuló füvek lengedeztek rajta, és ahogy sétáltak lefelé a domboldalon egy magas kő asztalt pillantottak meg. Mintha csak Narniába csöppentek volna. Itt a kőasztal mellett tartották első pihenőjüket, holott még alig indultak el a hosszú úton. Megették reggelijüket és beszélgettek. A biztonság kedvéért hozták magukkal a kis térképüket, hogy bejelölhessék merrefelé is járnak éppen. Ott üldögélve már látták is a következő kis jelet, így nem volt nehéz újra elindulniuk. Persze ekkor még nem is sejtették, hogy mennyi varázslatos dolog vár még rájuk. Bár a kis térkép nem jelezte, hamarosan egy magányos toronyhoz érkeztek. Felnézve rá, el sem tudták képzelni, hogy hol van a teteje, hogy milyen magasságig ér fel az égbe. Apró ablakocskák nyíltak minden oldalról és barátságosan hívogatták őket. Biztosak voltak benne hogy nem tudnak felérni a leges legtetejébe, de kíváncsiak voltak, hogy milyen odafentről látni a világot, gondolták pár emeletet felsétálnak a lépcsőkön és majd onnan szemlélik a tájat. 
El is indultak felfelé, azonban két lépcsősor után véget ért az útjuk. Meglepődve vették észre, hogy felértek a torony tetejére. Mégis hogy lehet ez? Csak nem egy elvarázsolt toronnyal van dolguk? Az első ámulat után kitekintettek a torony falán túlra. Innen fentről szépen látszott, hogy minden irányból a toronyhoz vezet az út. El sem lehetne téveszteni. 
A fák mögött egy aprócska bánya látszott, és törpök tologatták a talicskákat a sok-sok kibányászott drágakővel. Álltak pár pillanatig a toronyban, amíg a szemük meg nem jegyezte a látványt, aztán csináltak pár varázsképet magukról, hogy megmutathassák majd az otthoniaknak is, hogy fent jártak a toronyban.
Persze aztán el kellett újra indulniuk és az útjuk közvetlen a bánya mellett vezetett. Láthatták a törpöket közelről is, de séta közben a másik oldalukon meg gyönyörű erdő húzódott. A jeleket követve, egy kis pocsolyató szélén egyensúlyozva besétáltak ebbe az erdőbe. Időnként egy-egy madár suhant el a fejük fölött, és hallottak titokzatos hangokat is az ég felől.
Elég nagy a légi forgalom errefelé... – jegyezte meg Gery.A többiek elnevették magukat és elkezdtek találgatni, hogy vajon mi is az, ami ilyen fura hangokat adhat ki. És bármennyire is hasonlított, bizonygatták, hogy sárkányok már nem léteznek….

Meglepődve tapasztalták, hogy egy kerítéssor mellett haladnak. Házat, kastélyt nem láttak sehol mégis a kerítés ott volt. Emellett elhaladva értek ki ismét egy hatalmas mezőre. Elnevezték a Végtelen Füvek Tengerének. 

A Fűtengerben magasodtak azok a fehér sziklák is, amiket a törpök az erdő túloldalán fejtegettek. A saját szemükkel is láthatták most már a kikandikáló kristályokat a fehér tömbökből. Gery és Claire kerestek egyet-egyet maguknak, hogy elvigyék emlékbe. Ahogy felemelték a kis darab köveket azok kicsúsztak a kezükből és valami varázslat hatására a levegőben összetalálkoztak. Pontosan illettek egymáshoz. A két fiatal tünde egy pillanatig még ámulva csodálták a varázslatot aztán, ahogy látták, hogy múlóban van, a kövekért nyúltak. Mindketten eltették az egyik felét a köveknek. Tundie is keresett magának egyet emlékbe, aztán haladtak tovább, át a Végtelen Füveken. Errefelé nehéz volt a jeleket követni, mert nem volt túl sok fa, amibe bele tudták volna vésni őket… De végül mindig megtalálták a helyes irányt. Valahol közel a domb aljához Gery hátrafordult, hogy visszatekintsen az útra ahonnan jöttek. Tényleg úgy hullámzottak a füvek mintha csak valami tenger lenne.
 - Nézzétek! – kiáltott fel – Látjátok, ahogy itt hullámzik a Tétisz tenger? – kérdezte csillogó szemmel.
A társai pedig csak bólogattak és ámulva nézték a füvek csodáját.

Csendben sétáltak utána tovább. Kicsit meglepődve haladtak el egy-egy magányos házacska mellett, de végül is az útjuk nem vitt be semmilyen faluba. Ehelyett egy meredek domboldal tetején találták magukat. Az első nagyobb próbatétel. Látszott a kis ösvény, amin haladniuk kellett, hát nekivágtak. Itt volt az ideje, hogy szépen lassan, egymást segítve haladjanak. Gery időnként a meglepetés erejével rugdosott le a domboldalon egy-egy követ.
Miért csinálod? – kérdezte Claire
-  Mert szeretem hallgatni, ahogy legurul.
Legközelebb már Claire is megállt egy pillanatra, hogy hallgassa a pattogó kis kövecskék ritmusát. Aztán mindannyian leértek a völgybe, de nem volt idejük megpihenni, az ösvény máris vezetett felfelé, kanyargósan az erdőbe. Ezen felfelé menet Claire és Gery kicsit lemaradtak, de végül utolérték Tundie-t, aki csak akkor fordult meg, amikor ők kiértek a fák közül. Tátva maradt szájjal állt előttük és ők is csak akkor értették meg, hogy miért állt meg, amikor megfordultak…. Gyönyörű sziklafal emelkedett a fák mögött. Valahol ennek az oldalában ereszkedtek le az imént…. Percekig csodálták a látványt…
Újabb Varázsképeket készítettek róla, majd úgy indultak tovább, hogy megbeszélték, nemsokára pihenőt és ebédet tartanak. Viszont azt nem sejthették, hogy ez az ebéd el fog tolódni egy kicsit. Kicsit sokat. Ugyanis az egyik kanyar után elvesztették a jelzést. Találomra indultak el, bár Tundienek volt egy megérzése az útiránnyal kapcsolatban, aztán végül a bal felől lévő út mellett döntöttek. Sétáltak egy ideig, de vésés sehol. Volt útközben egy bokorcsoport, azt meg két oldalról kerülték, csak az újdonság kedvéért, majd úgy tűnt lassan zsákutcába érnek. Körbe mindenhol bokrok és fák, de elkezdett eltűnni az út. Most mi legyen? Ekkor zörrent meg mellettük a bokor és hallották, ahogy valami elcsörtet. Biztos egy őz volt…. mi más lehetne? Ez eldöntötte a kérdést, miszerint menjenek vissza vagy megpróbáljanak átvágni a bokrok között. Visszafelé biztonságosabbnak tűnt.
Nem is kellett olyan sokat menniük, amikor is volt egy elágazás. Úgy tűnt, hogy ez arra az útra vezethet rá, amiről letértek. Próba cseresznye, hát elindulnak rajta, hátha találnak egy jelet.
És ott volt. Egy kanyargós füves utacska, sorban a jelzésekkel. Így hát mikor felértek a következő domb tetejére, elérkezettnek látták az időt egy kiadós ebédre. Leterítették a köpenyeiket és nekikezdtek a falatozásnak. És a tanakodásnak, hogy meddig is fognak elmenni. Claire szépen felrajzolta a térképükre, hogy merrefelé is haladtak eddig. Tundie úgy tippelte, hogy ha még kétszer ennyit sétálnak és megtartják az irányt, akkor estére egy másik tündetelepülésre fognak érni. Castlecastle-be. Legrosszabb esetben is ott még találnak helyet, ahol megszállhatnak egy éjszakára.

Úgyhogy ezzel a biztonságos gondolattal indultak tovább a jelzés mentén. Kezdték ugyan azt érezni, hogy fáradnak, de hajtotta őket a kalandvágy és a kíváncsiság. Persze újabb különös útviszonyok nehezítették a haladást, de ez sem törte le a lelkesedésüket, hiszen gyönyörű volt az erdő. Megint csak egy lejtős útszakaszon haladtak, fákba gyökerekbe kapaszkodva tudtak csak előrébb jutni. 
Az őszi levelek jócskán borították a földet, kicsit csúsztak is, úgy hogy vigyázni kellett. Mikor végül leértek a völgybe, akkor a kiszáradt meder mellett vezetett az útjuk. Kicsit feljebb ugyan, hogy ez adhasson lehetőséget Gerynek újabb kis kövek legurigatásához. Ilyenkor egy pillanatra csend lett körülöttük és csak a kis kövecske pattogását lehetett hallani. Utána meg ágak recsegését, amikor bolondosan az elszáradt faágakat ragadta meg és tördelte. Így haladták át ezen az erdős részen. Mondanom sem kell, hogy jó hangulatban telt a sétájuk. Persze ha már egyszer lejtő volt, akkor emelkedőnek is kell lennie. Majd újabb füves tisztásnak, újabb lejtőnek és újabb emelkedőnek.
De a változatos útviszonyok közben is jutott idő arra, hogy megfigyeljenek egy-egy gombát, virágot, hallgassák a madarakat és csodálják az erdőt. 
 
Miután kiértek a fák közül már csak a végtelen füvet láthatták úgyis.  A dombok egyetlen ponthoz vezettek a legmagasabb domb tetején. Először nem voltak benne biztosak hogy arrafelé kell menni, de az az egy-egy fa, ami a fűtenger közepében állt véséssel volt felruházva. Megint. Claire meg is jegyezte, hogy biztos azért vezet errefelé az út, az ösvény, mert csak itt voltak fák, amikbe lehetett jelet vésni. Claire logika. És még az idő is kedvezett nekik. Ez így volt kitalálva, hogy a felhő pont addig takarja el a napot, ameddig ilyen nagyon nyílt terepen haladnak.
Egyenesen nekivágtak a Fűóceánnak, egyenesen fel a legmagasabb domb legtetejére. Ekkor látták meg, hogy egy lovas közeledik feléjük. Barna herceg barna lovon. Udvariasan köszöntek, és mint ahogy az az utazókkal elő szokott fordulni, kicsi volt a világ. Ő is Iszkáról lovagolt el idáig. Persze egészen más irányból, de hát lóval nem lenne egyszerű tanösvényeken közlekedni.
Már éppen csak elköszöntek, amikor Claire még egy utolsó kérdéssel fordult a lovashoz.
-          Hogy hívják a lovad?
-          Herceg. – válaszolta a herceg.
-          Hát persze. (:
Nevetve mentek tovább. Tundie pedig megjegyezte „Figyelj, nem is a lovas nevére volt kíváncsi”. Hát persze hogy nem. Herceget bárhol találhat az ember… Herceg nevű lovat?  Nem sokat.
Vidám hangulatban értek fel a domb tetejére. Tundie a sikertől fellelkesülve felállt a domb legmagasabb pontján lévő sziklára és kezeit a magasba tartva ujjongott az örömtől.
Lélegzetelállítóan szép volt a környék. Belátták a környező összes tündefalvat és települést. Látták Iszkát és Castlecastle-t is, már nem olyan messze. Csak álltak és gyönyörködtek a látványban. Aztán meglepődve vettek fel a földről egy kis tárgyat, amit sétálgatás közben találtak a fű között. Talán a herceg hagyta el a pecsétjét. De tetszett nekik a szép faragású, hibátlan tárgyacska így hát magukkal vitték a pecsétet.
Mikor ismét útra keltek, eldöntötték, hogy leereszkednek teljesen a völgybe. Úgy tűnt, hogy így meg tudják kerülni az előttük magasodó dombot és nem kell újra emelkedőn fáradniuk. Persze megint csak utólag derült ki hogy jól döntöttek. Egyrészt mert gyönyörű kis ösvényen haladtak, egészséges zöld füvek vették őket körül, 
harmadrészt pedig, amikor egy nem várt emelkedő tetejére értek, kiderült, hogy a domb másikoldala egy meredek sziklafal. Azon pedig nem tudtak volna egykönnyen lemászni. Nem tudom szavakkal körbe írni, hogy mennyire szép volt a környék amerre felé haladtak. Mind az erdőben, mint a domb tetején. Már ment lefelé a nap, de alig láttak belőle valamit, hiszen a jótékony felhő még mindig takarta. Most is tudta a természet, hogy mikor kell felfedni a napsugarakat. Amikor az Aranyló Füvek tengerén haladtak át. Abban a pillanatban látták az összes aranyat szétterülni a környéken. 
Könnyed szellő mozgatta a végtelen rétet és szinte cirógatott a meleg, barnás színével. És újabb szerencse is köszöntött rájuk, láthattak őzeket, csendben megálltak egy emelkedőn és figyelték őket ameddig el nem futottak.
Tehát a nap már lemenőben volt, a település pedig egyre közelebb. De elérkeztek a nap egyik nehéz pontjához is. Megint csak meg kellett, hogy álljanak, és eldönteni, merre tovább. Át egy újabb dombon, vagy elsétálva mellette fog folytatódnia jel?
Ezúttal viszont kettéváltak útjaik. Abban biztosak voltak, hogy akármerre mennek találkozni fognak a túloldalon valahol. Claire és Gery a „dombon át”-ot választotta, Tundie pedig elsétált a domb aljában. Később persze ez volt az a döntés amire Claire nem volt büszke. Hallgatnia kellett volna az idősebb Tündére, de ha másért nem, akkor összetartásból nem szabadott volna szétválniuk. A dombnak ugyanis ismét egy meredek szilafal volt a túloldalán, apró köves kis ösvénnyel az oldalában. Ketten lassan megküzdöttek vele, de már a sziklafal felénél láthatták, hogy Tundie ott várja őket a sziklafal aljában. Ő választotta a könnyebb és nyugodtabb utat. Amikor végre leértek, Tundie aggódóan állt előttük, és megígértette velük hogy soha, de soha többet nem csinálnak ilyet. Soha többet nem csinálnak ilyet. Mindig együtt maradnak legközelebb. Nem hagyják el egymást. Ezt ott a sziklafal tövében megfogadták, teljes szívükből.
Ez volt a napjuk utolsó kihívása. Fáradtak voltak ugyan, de a lemenő napot követve lassan, de biztosan beérkeztek Castlecastle városába. Csendesen sétáltak be a szürkületben és keresték meg a fogadó épületét. Mindannyiuknak jól esett leülni, és finom gyümölcslevet kortyolgatni egy jó beszélgetés mellett. Itt volt az ideje eldönteni, hogy elég volt-e a kalandból mára. Vajon vezetnek még tovább is a vésett jelek? Ha igen, akkor az egy másik történet lesz…

The End


És ami még kimaradt….:

Bogarak (mert Tundie nem szereti őket), néhány sáska, a kastély idegen vendégei, két másik pecsét, Hófehérke almája (pedig csak úgy lett volna teljes a mese… Törpék, Barna herceg és az alma), néhány őzike, bordós levelű szép növények, még néhány kőgörgetés, tanösvények és az ülőgarnitúráik, egy zöld jelzés, egy lőtér és a robbantás veszély tábla, egy focipálya és esti alvó lepke, meg talán néhány domb és lejtő és meredek és emelkedő….