Claire_T's Dragons

2012. április 15., vasárnap

Láncok....szabályok....

Az életem egy hatalmas káosz. Már egy jó ideje. Nem is tudom, hogy éltem túl eddig. De a játékszabályaim nagyon jók lehetnek, ha túléltem. Talán azok voltak az egyetlen kapaszkodóim, hogy eltaláljak a labirintusban. 

Na de mi van akkor, ha el kell dobnom ezeket a játékszabályokat? Mi van ha ezzel a lépéssel romba döntök mindent, ahelyett, hogy javítanék rajta? Lassan már úgy érzem, mindegy mit csinálok, semmi nem javul, és semmi nem lesz rosszabb. Na jó.... talán egy kicsit rosszabb lesz.


Azt hiszem, hogy ehhez a káoszhoz, amellett, hogy halmozódnak a feladataim, az is hozzájárul, hogy az érzéseim teljesen összezavarodtak. Néha már nem tudom szétválasztani mások érzéseitől. Illetve csak egy emberétől, de ez épp elég. Miközben érzem a haragot, közben érzem a szeretetet is. Néhány alkalom után rá kellett jönnöm, hogy a haragot nem én érzem. Semmi..... egy csepp harag sincs bennem. És a legrosszabb ebben, hogy úgy kell tennem mintha érezném.... és amikor nem bírom tovább, akkor lépek egyet, még akkor is ha hátrálnak velem szemben, mert a következő lépésemre, már nem hátrálás a válasz. Aztán már nem én lépek előbb. Hát ezt kell most eldobnom magamtól. De amit most érzek a legrosszabb. És az az egészben a szomorú, hogy egyszer már éreztem ezt. Akkor igyekeztem túllépni rajta a szabályaimmal, és egy ürügyet találva működtek a szabályok.
Csakhogy ez azt jelentette, hogy átléptem az érzést és ettől ez megmaradt bennem. Vagyis benne volt a lehetőség hogy újra érezni fogom.
Hát tessék. Most megkaptam. Újra érzem, de ha lehet most talán rosszabbul. És most döntenem kell. Vagy megmaradok a szabályaimnál, és akkor ugyanúgy csak részmegoldást kapok, ugyanúgy csak süket fülekre találnak a szavaim és semmi sem változik, vagy változtatok. Szóval más játékszabályok szerint kell játszanom. Illetve más játékszabályaival kell játszanom. Senkinek nem ajánlom... nagyon rossz érzés az elhatározása.... és attól tartok még rosszabb lesz játszani. Ha fel nem adom már az elején.
Annyit már tudok, hogy ezzel az egész eddigi életemet el kell dobnom. A hátam mögött hagynom olyan érzéseket.... olyan fantasztikus érzéseket, amelyeket egy ép eszű ember sosem hagyna el. Úgy érzem, ezt meg kell tennem. Meg kell tennem, hogy később újra érezhessem... mert ha most ragaszkodom, akkor talán örökre elveszítem. Az új játékszabályok szerint most nem az én sakkfigurám lép. És elkezdődik a harc. A harc saját magammal, hogy ne lépjek....És igen. Ha ez azt jelenti, hogy tettetett haraggal kell lefeküdnöm... Nem tudom. MIndenki azt mondja, hogy haraggal lefeküdni nem szabad. De mi van akkor ha azzal kell? Akkor majd megérzem milyen és talán soha többet nem hagyom megtörténni.... Ezt jelentené, hogy nem lépek... Bááár.... ki tudja... hosszú még az éjszaka és lehet, hogy a harag majd elszáll és soha nem kell megtapasztalnom az érzést......


De ugyanakkor egy másik oldala is van a dolognak. Lehet, hogy ezzel a lépéssel eldobom azt is ami miatt megléptem. És ha így lesz, akkor lehet hogy jobb ha most veszítek, mintha később veszítenék.. de akkor sokkal többet....
Olyan furcsa ezt érezni...
Viszont lehet, hogy ez lesz a kiút a káoszból.... ki tudja? Talán.
Mindenesetre egyre több hibát követek el... egyre több komoly hibát...olyat amit sosem szoktam. Miért? Miért változott meg minden? És mikor? Egyrészről érzem, hogy jó a változás, de lehet hogy ezzel elvesztettem valamit, amit visszakell majd szereznem? Kitartást? Szorgalmat? És még több türelmet?
Lehet hogy csak ezek visszanyeréséhez kellenek más játékszabályok, és mindaz, amit közben szereztem megmarad...
Reménykedem benne, mert erre szükségem van... mindkettőre szükségem van... nagyon....


Your turn. We're playing with your rules.


Lehet, hogy fura a hasonlat, de úgy érzem magam mint egy sólyom. Egy olyan madár, ami szabdnak született... de most le vagyok láncolva.... le vagyok láncolva a földhöz, és a szabadság, amire vágytam olyan messzire került tőlem, hogy úgy érzem soha nem érem el.... Néha kicsit hosszabb volt a lánc, és nem éreztem a súlyát. De most visszarántott és hirtelen olyan rövid, hogy fel sem tudok állni. Nemhogy elrepülni....
És még ha azt is mondják, hogy a szárnyak súlyára szükségünk van.... akkor is... a láncéra már biztos nincs...  Nem hiszem el, hogy szükség lehet valaha egy lánc súlyára....


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése