2015. május 27., szerda

Love me....


Nagyon nehezen kezdek bele abba, hogy érzésekről beszéljek. Néha már könnyebb, de az a látszat, hogy sokat beszélek róla, nem olyan egyszerű elmondani őket. Még kevésbé egyszerű megélni. És Te mondtad egyszer hogy mindig új, és mindig más. Nem erre gondoltál, tudom, de erre is igaz.

Egyébként nagyon könnyű néha kimondani egy-egy érzést, és még könnyebb fogadni. Ha van kinek. De ahányszor kimondjuk, halványodik…. van, aki ezt gondolja, valóban. Mégis én azt mondom, hogy ha kimondom, szeretlek, az mindig ugyanazt fogja jelenteni. Ha pedig majd azt mondom, hogy jobban, akkor az csak egy foka lehet a szeretetnek, ami a megismeréssel, egyre biztosabb lábakon álló érzés…. és egyre nehezebb elnézni mellette. És nehezebb megélni. Az idő múlik, és a kapcsolatok alakulnak. Folyamatos változásban van minden. Minden apróság…. van, amit szeretünk a másikban és aztán, ahogy egyre több idő telik el, idegesít, kibírhatatlanná válik…. aztán azt kívánjuk, bárcsak már vége lenne. Hogy jutottunk el idáig?

Csak az van, hogy én ebben is más vagyok. Mint mindenben, amit nehéz megérteni bennem. Az idő az megmutatja ki az, aki marad és ki az, aki megy. Ha valaki marad, úgy értem _tényleg_ marad, akkor azt szeretem. Majd mindjárt leírom az én definíciómat a szeretetre.
És aki nem maradt, azokat mind ismerheted. Láthattad, hogy jöttek és mentek az életemben. Itt elkezdhetek gondolkodni, hogy Te maradtál. Hihetetlen mi? Hogy éppen te. Persze minden változik, az élet megy a maga útján majd egyszer ennek is vége lesz blablabla…

Hát nem. Attól, még mert nem látod, nem jelenti azt, hogy nem létezik. Attól, még mert elsodor az élet, a szív nem felejt. Az enyém soha. Bátran mondom ezt ki, mert bármilyen hihetetlen, ezt legalább ismerem magamban. _Nem_ felejt. Mindig is ki fog tartani, nem számít, hogy mennyire ritkul a találkozás, vagy hogy nő a távolság. Ne haragudj érte, hogy ez az életemhez tartozik. A távolság köztünk.
Őszintén szeretek. De minden szeretetkapcsolatom messze van…. _minden_. Az a kevés, ami maradt.

A szeretet: önzetlen, és ahogy egyre mélyül, úgy küzd meg a nehézségekkel. Úgy küzd meg az egyre jobban előkerülő karakterekkel, amit az emberek igenis megutálnak egymásban, azzal, ami az embereket idegesíti. Ha szeretsz valakit, a hibáival együtt szereted….. Szeretem.
Nekem nem számít a hiba, ha megszerettem. Inverz módon, a legidegesítőbb dolgokat tudom a legjobban szeretni az emberben. A kapcsolatban. Ezért nyugodtan panaszkodhatsz, nyugodtan vinnyoghatsz, én elbírom a terhet. Sokkal nagyobb terheket is elbírok. Mondd ki, öntsd rám, nem leszek ideges, nem zavar. Ha majd nem bírom el, akkor szólok. Meg úgyis észre veszed. De rakd le egy pillanatra nyugodtan, nem lesz tőle bajom és nem is foglak kevésbé szeretni. Lehet, hogy első körben majd nem tudok mit kezdeni vele. Mert annyira nagyon számít, hogy reagál az ember. Hát elmondom, hogy felém nem….. egyáltalán nem a reakció számít itt, hanem az érzés, amit tükrözni próbál. Nem az a kis szerencsétlen mondat, amit megpróbálunk elmotyogni egymásnak, mert tehetetlennek érezzük magunkat az érzéseivel és a problémáival szemben. De ezért az egyért bocsánat. Ha nem tudom úgy átvenni tőled, ahogy neked kényelmesebb, pedig így is szeretném inkább átvenni. A terhet, a panaszt, a bajokat. Csak arra a pár pillanatra, amíg beszélgetünk, utána tudod úgyis, hogy nem maradhat nálam. De utána hátha könnyebb küzdeni. Remélem, hogy ettől könnyebb lesz.

Szóval nekem ez nem számít. Innentől kezdve az sem, ha a lehető legnagyobb bántó dolgot kapom vissza. Lehet, hogy összeszorul majd a szívem, de csak mert megküzd a szeretet azzal a pillanatnyi gyengeséggel ami akkor éri. És hát győz. Pofon csaphat a legjobb barát is, elhagyhat, de nem tudom abbahagyni szeretni.

Furcsa mi? Mert senki sem működik így. Ez hatalmas képtelenség.

És hogy hogy jön ez egyáltalán ide? Hát úgy hogy szeretlek. Pedig ezt is hatalmas képtelenségnek tartod. Mások is…. egyébként.
De ez van. Ezt kell szeretni.

(Awww meg kéne már számolni, hányszor írtam le ezt a szót különböző alakokban. Érdekes lenne.)

Iszonyú szeretetéhségem van. És akik képesek ezt enyhíteni, azok mind messze vannak. Nem tudom ez rosszabb-e annál, hogyha nincsen senki, de hogy sokkal nehezebb élni vele, abban biztos vagyok. Nem nyávognék, ha nem lenne senki. Természetileg vagyok olyan, hogy elüldögélnék szépen otthon, csinálgatnám a kis dolgaimat, pont azt a rengetegmindent, amire anya azt mondta, hogy „mindig van mit csinálnod”. Egyáltalán nem hiányoznának a kapcsolatok. De ez nem jelenti azt, hogy nem örülök azoknak, amik kialakultak és maradtak. Igazából hálás vagyok érte. 30 évesen, ha majd visszanézek, kapcsolatok nélkül azt mondhattam volna, hogy nem ért semmit az életem. Tehát köszönöm. Most már ér valamit. Még akkor is, ha nehéz.

Kérdezted mit látok benned. És akkor valamit válaszoltam. Amellett kitartok, de nem éreztem soha teljesnek a választ. Helyesebb lenne, ha azt kérdeznéd a szívem mit lát benned?
Ééés… nem tudok válaszolni a kérdésre. De látja a láthatatlant. Látja a szívedet, nem pedig a kis dolgokat az életedben, vagy a döntéseidet, (akár rosszak akár jók nem számít). Érzi, amit érezni kell, hogy ne felejtsen el soha.
Még mindig a „nehéz elhinni” kategóriában vagyunk. Annyi ilyet láthat az ember és mindnek az a vége hogy egyszer csak vége. Hát tessék. Itt jövök én, aki majd megmondja a tutit, de persze ez sem lesz más…. ironikus lesz majd akkor. De talán egyszer hihető lesz, amit érzek. Itt vagyok példának és megküzdök rengeteg érzéssel, amit néha úgy gondoltok, hogy szerencsés vagyok, hogy van. Főleg eggyel küzdök rengeteget. Azt hiszem erről egyszer beszéltünk, de pont ez az, amiről aztán nagyon nem merek. Nyilván köze van a szeretethez…. Ezzel az egy szóval leírhatnánk az életemet, hmm?

_Pont_ arra az érzésre gondolok, ami a szeretet legnagyobb varázslata. Sokáig voltam összezavarodva, de valamennyire még most is vagyok. Ezzel kapcsolatban. Azt mondtam már azt hiszem, hogy régen éreztem már valakinél nem? De valahogy benne volt a mondatban hogy másnál viszont igen. Hát, hm… Ezt az érzést azért már nem merem leírni, de remélem, hogy majd megértitek, mire gondolok.

Na és pedig ehhez az érzéshez csak tiszta szeretet kell… ennyi, amire rá tudtam jönni vele kapcsolatban. A szeretet milyenségét most mellőzzük kérlek, mert nem tudnék róla beszélni, hogyha az érzés csak egyetlen szeretetkategóriában létezne. Csak érj hozzám és megmondom, éppen mennyire szeretsz.
Na jó, ez nyilván nem ennyire egyszerű, ha mindig így lenne, már rég meguntam volna az érzést, bármilyen különleges is. De megmaradt különlegesnek. Csak nézz a szemembe. Bevallom, hogy éreztem. Tehát így is létezik…. de abban a pillanatban tisztán szerettél, talán még gondoltál is rá. Vagy azt gondoltad, hogy miért néz ennyire a szemembe? Mégis mit lát? A szívemmel persze. Nem csak látok, hanem érzek…

Meglep, ha azt mondom, hogy elég visszaemlékeznem az érintésre, a szempárra és újra érzem? (és ilyenkor van értelme küldeni bármit is) Mindegy ki vagy, ha egyszer érzem. Vedd nyugodtan magadra, bárki is olvasod ezt. Nincs kivétel. És hát "Memories are something i really hold on to".

Zavaros ez az egész. Mit írtam. Meg az érzés is. Vagy pont a legtisztább, amiben olvasni tudok a szívemmel. Ki tudja? Nehéz viszont…. így elengedni valakit. Mintha tényleg egy apró darabot elvinne belőlem, és nem is tudja, hogy nála van. És ez nem olyasmi, amit ha megun az ember, majd visszaad, mint egy félig kiolvasott könyvet…

Na ugye hogy nehéz érzésekről beszélni? De mégis…. hát love me like you do és én érezni fogom. Bármennyire is félek kimondani, hogy érzem, és azt még jobban félek kimondani, amit én érzek… mert soha sem tudhatom…. hogy hova tart az érzés… De nem akarok senkit megijeszteni vele.

Hát most elmondtam. Hogy érzem nálad is és nálad is. Ennyi. Többet talán nem fog szóba kerülni. És lehet, hogy az lenne a jobb, ha nem kerülne. Egy része érezhetetlen marad majd mindig, és be kell zárnom legmélyre, még ha mondod sem engedhetem ki. Az túl sok lenne. Nekem is.
Ugye milyen furcsán szeretek…

Na jó, még egy utolsó gondolat. Tudod az eső. Hiszen az esőt is szeretem. Nahát ezért. Valamilyen oknál fogva ilyenkor bennem van egy szorongató érzés, valami szeretet. Ilyenkor felébred bennem minden, amiért elkezdek írni, vagy amiért elkezdek rajzolni. És elkezdek rajzolni. Most is kezdtem egyet. Hiszen izgatott az eső, kihozta belőlem az érzéseket megint. És ilyenkor kell egy zene. Aminek meg van a hangulata.
De bármennyire is ideális ez az állapot arra, hogy rajzoljak, nem tudok. Először nem.
Megvan az eső. Megvan a zene. Megvan a téma, és hogy kinek rajzolok. És megvan az érzés is. Csakhogy ezek mind olyannyira szorongatnak _egyben_ _összekavarodva_ hogy kiesik a kezemből a ceruza és az érzés nagyságának már nem felel meg a visszalátott rajz. Hát ilyenkor kell összehangolni. Ha nem megy, csak szorongat és fáj és igazából szeretem, ha fáj. Ha összehangolódik, akkor érzek és még sikerül is. Nem kevésbé sikerélmény. Szóval… hát az eső. Nem tudom mi köze az érzésnek és az esőnek egymáshoz, de emiatt szeretem. Nyilván azt nem mondtam, hogy mindig, mert van, hogy nem szeretem. De többször igen. Olyankor szeretem az eső illatát. Szeretem, ahogy egy-egy csepp éri az arcomat, vagy a kezemet. Néha szeretnék megázni…. csak a józan ész nem engedi. Joggal. De azt már nem tilthatja meg senki, hogy ne simítsam végig a vizes leveleket, és ne érezzem azt, hogy az a pár csepp, ami a kezemet benedvesítette bír valami varázserővel. Bármilyen hideg is. Finom érintése a víznek, ami megborzongat. És a sors fintora…. hogy se érzést…. se esőérzést rajzolni nem tudok… pedig abban minden és mindenki benne lenne….


Vallottam, ezt becsüljétek meg kérlek.  Nyilván nem ez az első ilyen érzés, de eddig tartott, hogy beismerjem. Kérdezhettek róla, ha akartok, de neked is és neked is mondom, hogy egyszerre nem tudok róla majd beszélni, csak minden egyes embernek külön. Mert azért egyformán szeretni…. Olyan nincs. De a különbözőségétől egyik szeretet sem kevesebb, vagy több, de más. Mindig más… és máshova jutunk vele. Az utak… hát azokon valami elképesztően jó járni. Bárkivel is sétálok rajta… és a legszebb az egészben, hogy csak szeretni kell hozzá….