Claire_T's Dragons

2012. augusztus 27., hétfő

Nyomda


Egy napon bár, de különböző élményeket rakok ki. Pedig az egyik tegnap történt, a másik ma.

Hugom, előszeretettel főzöcskézik játékból, és ha krumplit eszünk, biztos hogy neki is mindig van egy krumplija, amit szeletelgethet. Hát ebéd után én ezt a krumplit láttam meg… hosszúkás volt, és éppen csak a vége volt levágva… és beindult a fantáziám, akkor még nem is tudtam, mennyire….
Végül az lett belőle, hogy született 7 nyomda, egyetlen krumpliból. A titka, hogy minden szeletnek mind a két oldalát faragtam, kivétel persze a vége, mert annak csak egy oldala lett…
Született először egy virág… és itt jött az ötlet a folytatásra. Több, kevesebb szépséggel egy hold, katica, két felhő egy oldalon, egy napocska… Bevallom, a virágot az elején jobban kidolgoztam, mint ezeket. Viszont amire nagyon büszke vagyok, az a két utolsó viszont igencsak igényes (úgy érzem) nyomda: Bambi és Toppancs J a tegnapelőtti közös Bambi nézés emlékére. <na hát ebből az érintettek tudni fogják, a napot hehe… akármikor is tudom ezt megmutatni>

És amire gondolni kell, az a felfordulás, ami ezzel jár…. <bár hugom lába eddigre tiszta lett, miután úgy gondolta, ő maga a papír….>

És íme a két hivatalos (még felügyeletem alatt készített) nyomdarajz.
Hát a nyuszik ugyan kékek lettek, de azért azt hiszem így is látszik minden nyomda :)

És amire büszke vagyok:

Rózsaszál


Rózsaszál hagyományt őriz. Ezt a környezetem nagy része tudja.
Rendezvényekre jár végvári tüzérként, (megjegyzem ilyenkor istenien néz ki) ezt is sokan tudják.
Sőt talán még a „bajtársai” is tudják, hogy én őhozzá tartozom, és tartozni fogok mindig.

Azonban én még most is a civil közönséghez tartozok, ott viszont senki nem tud róla, hogy miért követem olyan szorgosan a bandériumot, ha rendezvény van. És most…. most Rózsaszál tett róla, hogy tudják.

Rózsaszál továbbra is hű a nevéhez. És talán ez az egyik, amit szeretek benne. Talán… de nem várom el tőle, hogy egyfolytában elhalmozzon ajándékokkal. Viszont hihetetlenül jó érzés, amikor egy rózsaszállal lep meg. Most kaptam Tőle egyet, ami sosem hervad el… Megkaptam életem legszebb rózsaszálát az Egyetlen Rózsaszálam mellé.

Bevallom, mikor végig megy velem az utcán egyenruhában, dagad a mellem a büszkeségtől, hogy Ő hozzám tartozik… vagy én hozzá… vagy mindkettő. Ha civilben sétál velem a városban, akkor van, hogy büszke mosollyal az arcomon térek haza, mert mindenki láthatta, milyen jóképű párom van. Talán önző vagyok… de valahogy jólesik, ha vele látnak….pláne ha ismerik is… És hát ennek ellenére egy-egy karneválon, fesztiválon a tömegben éppen ugyanúgy elveszek, mintha nem is léteznék. Hát ez a rendezvény most nem olyan volt, mint amilyen az eddigiek. Már maga a hangulat varázslatos volt, lehet egy kicsit a város miatt, amit lassan már egészen jól ismerek, s második otthonommá kezd válni. Amit sajnáltam, hogy a bemutató és a felvonulás annyira összeolvadt, hogy bár elbúcsúztam a kettő között, tudtam, hogy még egyszer utoljára majd messziről figyelhetem, hogy elhalad előttem a vitézem.. egy karnyújtásnyi távolságra, és mégsem foghatom meg a kezét… majd csak összenézünk, talán küldünk egymásnak egy csókot és vége… én eljövök haza. A sors kegyesebb volt… láthattam kétszer…. majd harmadszor utoljára. Elhaladt előttem, és tudtam vége… A bandérium megállt egy pillanatra, de már messze volt… Ami ez után történt olyan gyorsan zajlott le, hogy akárhogy próbálom, nem tudok emlékezni a részletekre. Amire emlékszem, hogy ő megfordult, megkerülte a sort visszarohant, benyúlt értem a tömegbe, amit alig érzékeltem, hogy szétnyílik utat engedve nekem. Magához húzott és megcsókolt. Szinte éreztem, hogy akik körülöttem álltak nem értették, nem tudták, hogy csak véletlenül választott-e ki, vagy mert hozzá tartozom…. Aztán elengedett, én léptem egyet hátra, a tömeg összezáródott körülöttem, s bódult fejjel figyeltem, ahogy visszaáll a helyére a menetben. Aztán csak sírtam és hazafelé jöttem rá, hogy megkaptam életem csókját. 
A bandérium tagjai biztos azt gondolták, hogy „áh, csak szerelmes”. Azt hiszem, hogy ez nem lehet egy egyszeri kijelentés, és úgy érzem, hogy az évek múltával majd mindig ezt gondolhatják, ha látnak minket. Mert ha valamiben, hát ebben az egyben biztos vagyok az életemben. Ez az egyetlen biztos pont, mondjon akárki akármit. Nem telhet el egy élet veszekedésekkel. Nem telhet el úgy, hogy minden napján küzdünk egymással. Persze biztos lesznek viták, de belül nem változik semmi. És ha ez tényleg így lesz, akkor majd tíz év múlva is azt gondolják: „oh, milyen szerelmes”…
Ha megkérdezi valaki, miért szeretem, akkor azt mondom nem tudom. Csak azt tudom, hogy a lelkem választott és utána a szívem is. Ez valahogy mindenkivel így van. Akit nem fogad el a lelkem, az egy idő után eltűnik az életemből, és nem csak úgy, hanem mert én is akarom. Ezt egy idő után az eszemmel is tudom, hogy ki az, aki marad. És már tudom. Ő marad. Persze.. mindenki azt mondja, változol még, ez nem lehet biztos, nem lehetsz benne biztos. De ismerem magam, legalábbis ilyen téren. És ismerem Őt is. És igen, erre is sokan mondják, nem ismerheted. Hát erre én azt mondom, DE…. ismerem. Akármilyen rövid is volt ez az idő ismerem. Amit nem ismerek, az a jövő. Ezt elismerem. De ismerem Őt annyira, hogyha arra gondolok, miért engem szeret, akkor azt mondjam, mert megtaláltuk egymást, és a szeretet nem attól függ, hogy valaki hogy néz ki, hanem ha megismered, akkor el tudod-e fogadni AZT, AKI. Én eltudom, ebben biztos vagyok. Most negatívan hozzá tehetném, azért szeret, mert már lassan nem szerethet mást. Mert én lennék az utolsó esélye? Ezt csak ő tudhatja, de valamiért félek tőle, hogy csak egy esélynek tekintenek az életében. És igen. Talán. Talán ha én nem lennék, akkor többé más sem lenne. Viszont a múlt, ami mögötte áll egy kicsit meghatározza őt. Ebből a szempontból igen. Én vagyok az utolsó esélye, mert azok után az évek után, amik mögötte vannak, úgy érzem, már csak szeretni akar. Szeretni akar valakit, aki megérdemli. Én nem tudom megérdemlem-e, de abban biztos vagyok, hogy nekem pedig csak szeretetre van szükségem. Pont arra a szeretetre, amit ad nekem és ezt akár elhiszi, akár nem:  tudom… csak arra van szükségem, hogy szeressen… Nekem mellette csak az a feladatom, hogy hagyjam, hogy szeressen…. és én hagyni fogom… 
A sors dönti el, hogy kik lépnek az életedbe.
De egyedül TE döntesz arról, hogy ki marad.

2012. augusztus 3., péntek

Mac

Iszonyúan fájt a fejem. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Mintha egyetlen ér lüktetne a homlokomban és minden egyes mozdulatnál kínoz. Miért? Miért nem hagy békén? Reggel még arra gondoltam, talán nem aludtam eleget, délután ledőltem az ágyra, aludtam vagy 2 órát, de semmi. Kicsit javult, aztán ott folytatta ahol abbahagyta. Egy jéghideg vizzel teli üveget szorítottam a fejemhez, enyhítette a fájdalmat. Na meg, meg sem mertem mozdulni. Még kora este volt, de úgy döntöttem inkább alszom, addig sem érzem, hogy fáj. Lehet hogy csak ki kell aludnom magam.
Reggel, mikor felébredtem úgy éreztem kialudtam magam. Nem is jutott eszembe az előző napi fájdalom, felültem az ágyban és körülnéztem. Hétvége van. Szombat. Emily és Rick csak holnap ér haza. Viszont holnap meg én nem leszek itthon, a napot Sophie-val és a többiekkel töltöm. Velük még sosem találkoztam a kastélyon kívül, úgyhogy érdekes lesz.
Mai program nem volt, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve csak felkaptam egy könyvet, amit már régóta el akartam kezdeni, felöltöztem és kiléptem a lakás ajtaján. Most, hogy lassan vége az évnek egész nyugodtan megtehettem. Nem volt mit készülni, már csak egy hét van vissza és elvégzem a 11.-et. Kényelmesen lekocogtam a lépcsőkön és kiléptem az utcára. A város zaja lökött mellbe, holott nagyon is jól ismerem ezeket a hangokat. Egy nő, fülén telefonnal majdnem fellökött, ahogy elviharzott mellettem, de én szinte észre sem vettem. A szemközti oldalon lévő pékséget szemeltem ki magamnak, de oda előbb át is kéne jutni. Körülnéztem, mint aki nem emlékszik, hogy a legközelebbi zebra fényévekre van innen, majd azért csak elindultam az irányába. Na jó, hazudtam, nincs is olyan nagyon messze, de valahogy sosem akaródzik megtenni azokat a métereket. Most is, amikor egy lámpa megálította a forgalmat már iszkoltam is át a túloldalra, hogy ne kelljen elmennem a sarokig. Szinte berobbantam a pékségbe, ahonnan már az utcán érezni lehetett a friss sütemények és pékáruk illatát. Bódított az édes illat, ami keveredett odabent, s hozzá még megéreztem a kávé keserű, sűrű illatát. Ez most más volt. Ez.... ez a fajta illat.... Régen éreztem hasonlót, és kellemes emlékeket ébresztett bennem. Odaálltam a pult elé, hogy választok valamit, de nem tudtam mit is akarok. Meggyes... áfonyás péksüti, vagy esetleg sajtos kifli, sajtos bagett... esetleg egy mákos, vagy diós.. meggyes rétes... de vannak jobbnál jobb szendvicsek is. Nekem túl nagy választék. Na jó. Akkor legyen egy szendvics, és veszek mellé pár áfonyás-vaníliás apróságot. Meg talán meggyeset. Nem azt mégsem.
Egész eddig a pultot bámultam, csak most kaptam fel a fejem, ahogy megszólalt mellettem az előző vevő. Csak annyit mondott köszönöm, és már ment kifelé, nyitotta az ajtót, ment dolgára, de ez az egy pillanat elég volt, hogy végig fusson bennem valami. Ez a hang... Nem is láttam a tulajdonosát, de máris kerestem a szememmel az utcán, hátha meglátom az ismerős arcot. Közben türelmetlenül bemondtam mit kérek és újra csak az utcát kémleltem.
- Még valamit? - kérdezte az eladó, én meg bambán meredtem rá mit akar.
- Kér esetleg egy kávét, vagy teát? Van most egy különleges új gyümölcsös teánk...
- Az jó lesz. - hagytam rá, most nem iszok kávét, eleget aludtam, nem kell ébren tartani magam. Bár úgyis mindig csak az íze miatt iszom, rám nem nagy hatással van, de mostmár kértem, nem vonom vissza, jó lesz a tea. Egy kicsit éreztem, ideges vagyok. Felnéztem az üzlet falán lévő órára, lassan fél 12. Most jöttem csak rá, milyen későn keltem, de kit zavar? Legfeljebb Emily tombolna miatta, de most nem volt otthon.
Kifizettem, amit kértem és már rohantam is kifelé. Hallottam, ahogy bevágódik mögöttem az ajtó, de én csak a járókelőket figyeltem. Sehol egy ismerős arc. Sehol AZ az ismerős arc.
Hirtelen megzavarodva álltam. Valószínűleg tévedhettem, de most azt sem tudtam merre tovább. Csak vitt a lábam valamerre.
Már arra sem emlékszem. hogyan jutottam el a parkig, de ott már kezdett kitisztulni a fejem. Kezemben a frissen vásárolt étel, vállamon a táska, csoda, hogy útközben nem öntöttem ki a teát. Egy padot kerestem, de nem volt egy üres sem látótávolságon belül, nekem meg nem volt kedvem tovább menni. Kellemes volt itt is a fák alatt. Egy férfit, fiatalt kérdeztem meg leülhetek-e mellé. Csak annyit mondott: "persze", de nagyon furcsán éreztem magam. Ahhoz képest, hogy az elmúlt félórában az a hang járt a fejemben, most mégsem ismertem föl. Legalább egy perc kellett, hogy az agyam felfogja, ugyanaz a srác ül mellettem, akinek a hangját a pékségben hallottam.
Egész lassan fordultam felé, s próbáltam kutatni az arcát, de a baseball sapka miatt árnyékban volt. Megérezhette, hogy nézem, mert levette a sapkát és felém fordult, nyújtotta a kezét.
- Macon Sinise... - mondta, de el is hallgatott, ahogy rám nézett. A keze megállt a levegőben.
Percekig csak néztük egymást, aztán Ő felállt, nem tudtam, mit csinál. Elmegy? Nem tudtam mi fog történni, de ezt az egyet nem akartam.... hogy elmenjen. Lassan én is felálltam. Még mindig egymás szemébe néztünk.
Aztán Ő lassan megfordult, és tett egy lépést, én pedig ösztönösen a karja után kaptam. Ránézett a kezemre, ami a karjába kapaszkodott, aztán újra a szemembe fúrta a tekintetét. Különös fény csillant a szemében, s ugyanebben a pillanatban ledobta a sapkát a padra és magához szorított.
Ugyanaz a hang. Ugyanaz az ölelés. Ugyanaz a srác.
Ebben a pillanatban felborult bennem az elmúlt két év. És benne is. Annyira, hogy nem tudtam nem érezni az érzéseit.
Hogy ezután mi történt? nem tudom. Együtt ebédeltünk. Az olvasásból, amit terveztem nem lett semmi. Lassan, nagyon lassan zökkentünk vissza a jelenbe, és tanultuk ki újra egymás pillantását. Délutánra már olyan volt, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. Úgy éreztem ez a legkülönlegesebb nap. Sokmindent mesélt, és sokmindent meséltem én. És sokminden lett volna, amit még tudtam volna mesélni Calsiáról és a többiekről... de nem tehettem.
Viszont egyikünk sem szólt semmit arról a napról. Sem az utánakövetkezőkről. Azt hiszem csak elfogadtuk, hogy újra összehozott a sors, és nem kérdeztük miért történt, ami történt. Újra azon az úton jártunk, mint azon a nyári reggelen, ugyanúgy bejártuk az utcákat, mire elkezdett szürkülni.
- Hazakísérlek. - mondta Mac, de én nem akartam haza menni.
- Még ne.... nem akarok hazamenni. Sétáljunk még.
- Van.... Van kedved eljönni hozzánk?
- Igen... - vágtam rá, nem akartam egyedül maradni.
Csendben sétáltunk tovább. Megérkeztünk a régi házhoz, amit eszembe sem jutott felkeresni nyárvégén, hátha itt találom őt. Most sem hittem el, hogy mindez igaz, de nem lehettet álom, azt tudtam volna, hogy álmodom.
Lassan felsétáltunk a lépcsőn, éreztem, hogy elfáradtam. Azért hosszú volt ez a nap, ez a délután. Lejártam a lábam, alig éreztem, hogy van még egyáltalán, csak arra vágytam, hogy leülhessek. Bent a lakásban első utam a kanapéhoz vezetett és kényelmesen elhelyezkedtem. Jól esett ülni, végre nem éreztem olyan nehéznek a lábam.
- Jól vagy?
- Persze. Csak elfáradtam. Nagyon.
- Aludhatsz nálunk. - ajánlotta fel Mac, és éreztem, hogy nem fogok tudni tiltakozni. Ahogy becsuktam a szemem szinte már aludtam is. Félálomban éreztem, amint a karjai közé kap és bevisz a hálószobába. Óvatosan az ágyra fektetett, majd hallottam a lépteit, amint megkerülte az ágyat. Felmászott az ágyra és mellém feküdt.
- Ölelj át... - suttogtam, ennyi telt csak tőlem.
Éreztem ahogy a két erős kar átölel és melegség jár át. Pillanatok alatt elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Sokkal kínzóbb volt ez a fájdalom, mint tegnap előtt. Önkéntelenül is a fejemhez kaptam, ami nem volt egy egyszerű művelet, mivel ki kellett hámoznom, melyik is az én kezem, és melyik Mac-é. Erre a mozdulatra ő is felébredt. Ruhástól feküdtünk az ágyban, ő sem öltözött át este. Kicsit megnyugtatott, hogy mellettem van, de aztán újra fájdalom hasított a fejembe. Mintha víz ment volna a fülembe, azon keresztül hallottam, amint Mac kétségbeesetten kérdezi, mi van velem, aztán nem hallottam őt többé.

Egy pillanattal később már úgy éreztem lebegek. Hirtelen nem tudtam hol vagyok és miért. Kinyitottam a szemem, de szúrt a fényesség. Lassan, nagyon lassan szoktam meg és nézhettem körül. Olyan volt, mintha egy felhőn ülnék. Mégis hol vagyok? Egy pillanattal később vettem észre a tükörsima vizet a lábam előtt. Rátámaszkodtam a kezemre és fölé hajoltam. Nem látam semmit. Még magamat se. Aztán egyszer csak megremegett a víz felülete és már láttam a tükörképemet. Biztos álmodok - gondoltam, de igazából most sem láttam ennek bizonyítékát. Végülis megszokhattam volna Calsiában, hogy fura, emberi ésszel felfoghatatlan dolgok történnek velem. 
Megláttam valami fényeset a víz színén. Először nem láttam mi fénylik, nem is láthattam. Felemeltem a bal kezem és megfordítottam a csuklóm. A tulipán fénylett, csak a forma körvonalai, amit még Itali égetett a kezembe. mostmár tényleg érdekelt hol vagyok.
- Pontosan ott, ahol lenned kell. - szólalt meg valaki a hátam mögül.
- Ki vagy te? - néztem hátra, olyan idegen volt a hang is, és az alak is amit megpillantottam. Ember volt, annak nézett ki, de volt benne valami más. A bőre sötét barna volt, szeme idegenül csillogott, világított a két fehér folt az arcában. Nő volt, bár ezt a hangja nem árulta el mikor megszólalt. Az alakja emlékeztetett valamire...Mint a tündék -  jutott eszembe, de ő biztos nem volt az. Közelebb lépett hozzám és így egész testét megfigyelhettem. Hát ezért volt olyan furcsa....
Végig növények futották be a testét. Különleges volt semmi kétség, de valami sötét erő áramlott belőle. És mégis... olyan gyönyörű volt. Már láttam, hogy a szeme narancssárga, a haja akár a fűzfák lelógó ágai. A borostyán, ami a testét takarta szabadon hagyta barna bőrét néhol, derekától kezdve befonta a melleit, csak a hasát szabadon hagyva. Körbe-körbe fonta karjait, és középső ujjának legvégéig ért. Derekán körben egy öv húzódott látszólag fából. Éppúgy a testéhez tartozott, mint a növények, élő ember azt a derekáról levenni nem tudná. Az övben díszes tőr lógott az oldalán. Alatta hosszú fűszálak alkottak szoknyát, de combjainak barna bőre tisztán látszott. Kezén, lábán a körmök narancssárgán villantak, mintha csak kikente volna őket körömlakkal, de biztos voltam benne, hogy semmi köze nincs hozzá. Elég élesnek is látszottak. Az ujjai végén hegyes körmök voltak.
Kicsit macskásnak éreztem a mozgását, ahogy közeledett mégegy lépést. Ösztönösen a füleit kerestem, ami talán igazolja feltevésemet, de ő is érezhette, hogy valamit kutatok rajta, mert a kisugárzában megéreztem a rosszallást.
- Hát tényleg nem tudod ki vagyok? - sziszegte. - Gondolkodj csak. Odalent már biztosan emlegettek engem.
Lázasan járt az agyam, de nem tudtam rájönni, ki lehet Ő. Ugyanakkor mégis ismerősnek tűnt... talán egy régi legendában olvastam?...
- Hol vagyok? - ismételtem meg hangosan a kérdést, látszott nem ezt várta. Azt hitte majd találgatok, de ehelyett teljesen más kérdést tettem fel. Láttam ahogy szeme rám villan, majd kitartja előre a kezét és csendben suttogott valamit. Nem értettem, hogy mit, csak megrökönyödve figyeltem mi történik. A borostyán lefut az ujja végén, és egyre határozottabb formát rajzol ki. Újabb és újabb indák csavarodtak míg végül lándzsát fogott. Könnyed mozdulattal fogta és megérintette a végével a tükörképemet. A víz megremegett és képet váltott. Saját magamat láttam... és Mac-et... Kétségbeesetten ordított valamit, de hangokat nem hallottam. Láttam, ahogy felkapja a testem és amilyen gyorsan csak tud rohan ki a lakásból. Nem éreztem az érintését.
- Mostmár tudod, hol vagy? - kérdezte mögöttem a nő, és én szépen lassan összeraktam a képet.
- Tower of Star Castle..... - suttogtam, s tudtam az arcom tiszta fehérré vált.

- Nem. - mondta könnyedén. - Ez még csak Halfway. Innen, ha akarsz... még hazatérhetsz.
Abban a pillanatban összeállt a kép. Az a nő, aki előttem állt Dragza.
- Odalenn már biztos rémhíremet keltették. - mosolyodott el könnyedén, s ismételten elismertem, hogy a legszebb, akit valaha láttam Calsiában.
- Haza akarok menni. - szegeztem a tekintetemet a képre, amin Mac már vezetett valahova, én pedig eszméletlenül feküdtem mellette.
- Biztos vagy benne? Most még van választásod. Félúton vagy Tower of Star Castle és Calsia között. Biztos már hallottál a várról... Ott boldog lehetsz örökké...
Csábító szavak. Tudtam. Egy kicsit erre is számítottam, és talán igaza volt. 
- De az én boldogságom odalent van. - néztem könnyes szemmel Mac arcát.
- Akkor hát választottál. - mosolyodott el.
- Mit kérsz cserébe? - kérdeztem, mert tudtam, semmi sincs ingyen...
- Én? Én nem kérek semmit.
- Tudom, hogy kell neked tőlem valami.
- Nekem semmi nem kell.. Tőled. - mondta kimérten - de a kérésednek ára van.
- Bármilyen árat megfizetek érte, van elég pénzem.
- Oh, oh, oh. Nekem nem kell a pénzed. Az ár soha nem pénzben mérhető. Ahogy ti emberek mondanátok.... eszmei értéke van. - mondta, kis szünetet tartva az utolsó szavak között, hogy elég hatásos legyen, amit mond.
- Jól van. Mit akarsz?
- Hogy én mit akarok? - szisszent fel - Mondtam már, hogy nem... - aztán elhallgatott s éreztem gondolatban csak legyint egyet.
- Visszaküldelek egy nappal korábbra. Semmire nem fogsz emlékezni, ott folytatod, ahol elrontottad. Megadom neked a lehetőséget, hogy ismét válassz, de kapsz egy érzést tőlem. Hogy mit kell lépned. - kis szünetet tartott és a tükörbe nézett. Együtt figyeltük, ahogy az orvosok küzdenek az életemért, és Mac ott zokog mellettem.

- Vele nem találkozhatsz többé. - szólalt meg ismét ridegen, mire a gyomrom görcsbe rándult. - Neki más az útja. Ha itt most elmentél volna a Várig, nos.... akkor ez nem is lenne kérdés. Akkor nem léteznél többet odalent, s Ő... - mutatott Macre ismét - megtalálná, aki hozzá való. Viszont így, más utat kell járnod, amit tegnap jártál. Ki kell kerülnöd a helyzetet, ami összehozott titeket. És ez.. nekem nehéz feladat.
Égett a mellkasom, ahogy levegőt vettem, égett a szemem ahogy a könnyek mosták. Visszakaptam Őt. Visszakaptam Őt és most el akarják venni tőlem. És mégis. Tudtam, hogy igaza van, mert ha nem találkozom vele, akkor ő boldog lehet anélkül, hogy végignézné a halálomat. És én is.... élhetek tovább.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy legalább a tudat meglesz, hogy Ő boldog, de ráismertem az egyezség előnyére: nem fogok emlékezni arra a napra, előlről kezdem az egészet, nem is fogom tudni, hogy megtörtént.
- És ő?
- Hogyhogy Ő?
- Ő emlékezni fog? 
- Nem. Senki nem fog emlékezni arra a napra. Miért is emlékezne bárki? Hiszen meg sem történt még....
Gondolatok kavarogtak az eszemben. Legalább most tudom, hogy él. Ha visszamegyek, nem fogom tudni, ugyanúgy nem fogom keresni, ahogy eddig nem tettem, de ha visszamegyek..... ha visszamegyek meglesz a lehetőség, hogy valamikor az életben még találkozzunk. És természetesen ezt sem fogom tudni. Kicsit irónikus.
- Kérek egy kis időt! - fordultam Dragza felé. - Kérek időt, hogy elbúcsúzhassak Tőle, nem akarok anélkül elmenni. Kérek 3 órát!
Dragza felmordult és szinte rám támadt. A szeme most vörösen izzott.
- Még mit nem! Nektek embereknek semmi sem elég! Idő, idő, idő! Mire mész te az idővel? Ti nmad! Dlrow elowh eht deen uoy od yhw!
Idegesen fordult el tőlem, s csapott egyet a farkával, ezt csak most vettem észre. Tünde nyelven beszélt.
Hirtelen fordult meg, és rámszegezte a lándzsát. A szeme izzott a dühtől.
- 1 órát kapsz!
Azzal megfordult bennem a világ....

Egy kórházi ágyban feküdtem. Át kellet gondolnom egy pillanatra, miért is vagyok itt. Aztán megláttam magam mellet Mac-et, amint egy székben alszik, bal kezével az enyémet szorítja. Megszorítottam a kezét. Felnézett rám, először bambán, aztán mint akibe villám csapott felült.

- Chia...
- Semmi baj, itt vagyok... nem mentem sehova.
- Azt hittem már sosem ébredsz fel. Az orvosok nem tudják mi történt veled. Azt mondják valami mérgezés... nem tudom... nem mertek mondani semmit, de félek, hogy eltűnsz majd mellőlem...
- Nem fogok eltűnni. Nincs semmi bajom. - De. Van. Az orvosok is csak azért tudtak visszahozni, mert Dragza visszaküldött, de ha itt maradnék belehalok... akármi is az. Pörgettem az agyamban a képeket, mitől lehet a mérgezés, és szépen lassan kitisztult a kép. Ajax. Találkoztam vele pár napja, és a méreg azért öl meg, mert nem innen származik, hanem Calsiából. És erre sem fogok emlékezni...
- Hány óra van? - szegeztem a kérdést Mac-nek.
- 8 óra 47 perc.
- Mióta vagyunk itt?
- Úgy érted ebben a szobában? - értetlenkedett Mac. - Nem tudom. Talán 8 óra óta. Nem sokkal előtte hoztak vissza az orvosok. Majdnem meghaltál. - csordult ki egy könnycsepp a szemén.
Dragza átvert. Egy órát adott, de abból már csak pár percem van vissza... túl sok idő volt míg felébredtem.
- Mac? Mondanom kell neked valamit.
- Mit? - nézett rám megint értetlenül, de megértett, hogy komolyan beszélek.
- Én tudom, hogy nem fogsz most mindent megérteni, de tudnod kell, hogy szeretlek. Ha itt maradnék, akkor biztosan meghalok, mert ez a méreg nem innen való, hanem egy teljesen más világból. Tudom, hogy most őrültnek hiszel, de el kell mennem. Az idő vissza fog forogni egy teljes napot, és nem fogunk emlékezni semmire. Semmire abból, ami tegnap történt. Nem fogunk találkozni, nem megyek veled haza, és nem alszunk el ketten. Ne... - láttam, hogy szólni akar, de megállítottam. - ne szólj semmit, csak legyél velem most. Tudnod kell, hogy ez az egyetlen módja, hogy életben maradjak. És ha életben maradok, valamikor még rám találhatsz.... Szeretlek. És azt szeretném ha boldog lennél. Akár velem, akár mással. - fájt kimondani ezeket a szavakat.
- Én is szeretlek. - csak ennyit mondott és homlokát az enyémhez nyomta. - És meg foglak keresni, ha mindez tényleg igaz.
Megszorította a kezem, és éreztem, hogy nem teljesen hisz nekem, de tudtam, úgy sem fog emlékezni. Akkor majd nem fog fájni, nem fogja azt hinni, bolond vagyok. Éreztem, hogy az időm fogytán van. Megszorítottam a kezét és megcsókoltam. Éreztem a melegséget a csókban, éreztem mennyire őszintén szeret. Még pár másodperc és vége.... Egy pillanatra elváltunk és még utoljára suttogtam a fülébe, miközben megölelt:
- Szeretlek....
- Én is... Nagyon nagyon...- hallottam a távolból, de már csak hatalmas fényességet láttam, minden megszűnt körülöttem... Hát elkezdődött....