2013. december 3., kedd

Forró csoki 150

Hihetetlen, hogy az emberrel mennyi minden tud történni egy nap alatt. És mennyi minden fontos belőle....

Déja Vú

Csak mindent a másik oldalról éltem meg (:
Két évnek kellett eltelnie, hogy újra egy koncerten találjam magam. Most szinte az egész világot beutaztam.... 48 óra alatt.... 10 óra utazással.... Valaki azt kérdezte tőlem, hogy "És te csak ezért jöttél?" Igen.
"És megérte?"  IGEN.

Ez most így tiszta zavaros tudom... mert annyi mindent ér számomra ez a fél, vagy egy kicsivel több mint fél nap.
Felidéztem az első koncertemet.... amikor megismertem azt a két embert, aki mindig szívesen fogad, ha jövök, aki mindig képes nekem örülni, és néha lelkiismeretfurdalásom van, mert úgy érzem nem hálálom meg eléggé. De azért csak jelent valamit, ha néha azt látom, hogy nekik jelent valamit, nem?

Furcsa volt, és mégis jó érzés, sőt nagyon jó érzés, hogy most a szokásoshoz képest, nem egyikőjükkel, hanem másikójukkal utaztam. (huh ez most furán jött ki mert nyilván mindegy kivel utazok, ugyanannyira szeretek velük lenni) Ismét volt belegondolni valóm : Eddig 0-24-ben foglaltam le egyikőjüket... ha arra jártam. És akivel csak találkozni szoktunk, nem igazán voltunk együtt két-három óránál többet. Szóval egész új helyzettel találtam magam szemben, de ugyanakkor teljesen természetes volt, hogy ismét "Prágában" találom magam egy forró csokit melengetve a kezem között (:
Merthogy természetesen a forró csokit csak ott lehet kapni (na jó nem csak, de nekünk igen XD).
Aztán persze semmi sem történik zökkenő mentesen, mert miért is történne ha együtt vagyunk??? <-----természetesen....

De aztán eljött a pillanat, amikor apró mosollyal a szám sarkában nézhettem a koncertet. És nem csak azért voltam ott, mert viszonozni kell, hogy eljöttek... ááá... ez eszembe sem jutott.... Hanem mert értékes ember az aki a színpadon áll... és mert szeretem őket (: érdemes bármit tennem értük, mert kevés ember van, aki úgy néz rám, ahogy ők. Nagyon nehéz ilyen jó embereket találni. Boldog lehetek, hogy találtam rögtön kettőt.
Aztán persze, jött a fogadkozás, hogy ezt meg ezt rontottuk el... dehát ez nem is számít... és nem erre figyel oda az ember (: az élmény a lényeg (:
Valamiért mindenki meglepődik, amikor nem változtatom meg a véleményem egy-egy ilyen dologról (pozitív vélemény) és végre rájönnek, hogy komolyan gondolom. Naná.. én nem mondok olyat amit nem úgy gondolok... ha valami eszembe jut, azt majd úgyis kritizálom, de amit nem kritizálva hallgat (vagy néz) az ember, arról nem is születik kritika.

Szóval nagyon jó volt (: Köszönöm lányok, hogy ismét ott lehettem veletek... ahol zajlik az élet (:

2013. november 7., csütörtök

Ne hagyj el!

- Vele álmodtam.
Itali meglepődve bámult rám. Tudtam, hogy érti, mit is jelenthet ez. Holott még nem is tudta mennyivel többet jelent. Évek óta nem beszéltünk erről. Nem beszéltünk Róla.
Hagytam hogy kérdezzen vagy bármi, de én még nem tudtam belekezdeni. Hirtelen felrémlett előttem az egész álom.
- Még mindig szereted igaz? - kérdezte végül. 
- Ahogy őt szeretni lehet, igen. - nem tudom elfelejteni az érzést. - Nem könnyű álmodni Róla. - Olyan érzések törtek fel bennem, amit évek óta elnyomtam magamban. Talán soha  nem is felejtettem el ezt érezni. Olyan sebet tépett fel bennem, ami nem fog begyógyulni soha. Ha eddig nem gyógyult.
Csak ültem tovább csendben és próbáltam összeszedni mindazt, ami történt. Bárcsak egyszerű lett volna. Bárcsak ne így álmodtam volna Róla. Ha lehet, ez még jobban fájt mindennél.
Itali óvatosan megfogta a kezemet. Láttam rajta, hogy nem sürget. Gondoljam csak át, ameddig akarom. De úgy éreztem, hogy már régen ömlenie kéne belőlem az érzéseknek, a gondolatoknak... a szavaknak. Csak nem tudtam mennyit kéne... elmondanom.
- Azt mondta hagyjam el. - olyan idegenül hangzottak a szavak. Hiszen Mac nem szokott ilyet mondani, vagy ilyesmit gondolni. Bár lehet, csak én nem találkoztam még ezzel az oldalával.
-Azt mondta mennie kell, úgy döntött hogy itt fejezi be az életét. Öngyilkos akar lenni. 
Itali megszorította a kezemet. Döbbenet ült ki az arcára.
- De hát hogy...?
- Nem tudom. Nem értem. Én csak zokogtam és kértem, hogy ne tegye ezt. Ne hagyjon itt. Nem bírtam elviselni a goldolatot, hogy soha többet nem ölelhetem meg, hogy soha többet nem simítja meg az arcom, nem csókol.... nem....
Mondtam neki, hogy legalább értem maradjon, ha szeret, akkor nem teszi ezt velem. Akkor velem marad. Aztán megkért hogy ígérjek meg neki valamit. Hogy keressek magamnak mást. Ezt nem tudom neki megígérni! 
Semmit sem értett meg abból amit érzek iránta. Nem értette meg amit mondtam. Mintha nem is hallana. Csak hajtogatta, hogy meg kell tennie és hogy találok majd jobbat. DE ÉN NEM FOGOK! Hát nem érti? Nem volt képes megérteni, hogy én nem tudok mást szeretni és nem is akarok. - megint könnycseppek csorogtak végig az arcomon.
-Aztán azt mondta, hogy őrizzem meg az emlékét. Fogalma sem volt róla, hogy ez a legrosszabb amit kérhet, hogy ezzel mit vált ki belőlem. Hogy lehet ilyen kegyetlen?? Pontosan ezzel taszít a boldogtalanságba, hogy arra kárhoztat, hogy nélküle éljek. Fogalma sincs, hogy mekkora fájdalommal kell leélnem ezután az életem. Hogyhogy nem látja hogy mennyire szeretem??? De ami jobban fáj, hogy nem szeret eléggé. Illetve nagyon szeret,de ahhoz nem eléggé, hogy ne tegye ezt velem. Ha szeretne akkor a legkisebb rosszat sem akarná nekem, akkor velem akarná leélni az életét és már csak az is életben tartaná, hogy velem lehet. Az életet választaná a halál helyett, csakhogy azt velem tölthesse!! Nem értette meg, hogy nekem mennyire fáj, amit mond. Hogy érzem az ürességet, amit senki más nem tölthet meg. Nem képes engem annyira szeretni, hogy érezze mit jelent Ő a számomra. És tudod mi a legrosszabb? - néztem Italira - Az, hogy végig tudtam, hogyha ezt mondanám neki, akkor az egészből csak azt hallaná meg, hogy "nem képes szeretni" és ezzel igazolná magának a teóriáját! Ahhelyett, hogy azt látná meg bennem, hogy mennyire szeretem, hogy tényleg nincs értelme az életemnek, ha ő nincs mellettem. Te tudod! Hiszen évek óta..... több mint 5 éve nem volt senki akit tudtam volna szeretni. Rá sem bírok nézni egy férfira sem úgy, hogy tényleg annak lássam, hogy elképzeljem vele az életem. Nem tudom! Mert nem az ő érintése, nem az ő illata. Nála mindenki csak rosszabb lehet!  - zokogtam.
Ugyanez volt az álmomban is. Zokogtam. Annyira zokogtam, annyira kétségbe estem, hogy nem bírtam abbahagyni. Ami pedig ez után következett, azt nem mertem elmondani Italinak. Hogy mennyire belelovalltam magam, hogy elvesztettem a kontroltt a testem fölött. A következő amire emlékszem, hogy gyenge vagyok. Azt kéri szorítsam meg a kezét, de képtelen vagyok apró mozdulaton kívül bármit is csinálni. Minden erő kiszállt a testemből. Remegtem. Egyáltalán nem tudtam kontroll alatt tartani a testem. Mac csak fogott mint egy rongybabát. Beszélni sem tudtam. Az agyam gondolkodott de nem bírtam kimondani a szavakat. Leblokkoltam. Nem tudom pl, hogy mi történt a kettő között. Azt mondta mentőt hív és nem tudtam miért mondja. Nem értettem. De fáradt voltam minden egyes mozdulathoz. Csak lassan éreztem, hogy már értelmes szavakat is képes vagyok kimondani... de nem voltam tisztában a történtekkel. Mégis mi történt velem? Történt valami abban a pár perben amire nem emlékszem?
Végül átölelt. Azt mondta szereti a hajam illatát. És ez nagyon fájt, mert még álmomban is tudtam, hogy én már soha nem érezhetem az övét. Amivel fenyegetett az álomban, már rég megtörtént a valóságban.
Itali térített vissza a jelenbe. 
- Mondott még valamit?
- Nem - suttogtam - csak az öngyilkosságról beszélt. Fájt minden szava. Mintha direkt szurkált volna egy késsel. Kértem tőle, hogy maradjon még. Hogy hagyjon nekem valamit magából. Egy gyereket.
- És témánál vagyunk. - szólt közbe Itali.
- Ez sem fog megtörténni már soha. - tettem hozzá. Ő így is értette ez mi volt. A legmélyebb vágyam amit valaha éreztem. Szörnyű érzés, hogy nincs lehetőség rá, hogy gyermeket hagyjon maga után. 
- Claire - felnéztem.
- Tényleg hagynod kéne, hogy szeress valakit. Valakit, aki él és boldoggá tud tenni.
- Olyan ember nincs. Nem vagyok képes mást szeretni. Annak meg semmi értelme, hogy valakivel kényszerből házasságot kössek és gyerekeket szüljek neki, úgy, hogy tudom, hogy soha nem fogom szereni azokat a gyerekeket. Mert nem tőle vannak, mert nem az Ő vére. Hanem valaki idegené. Én erre nem vagyok képes.
- De .... Claire. Már több mint 5 év telt el.
- Nem tudom az emlékét meggyalázni. Szeretet nélkül legyőzhet a vágy. De a vágy még nem lesz szerelemmé. Nem lesz belőle soha szeretet. Azt kérte emlékezzek. DE az emlék és az élet nem létezhet egyszerre. Amíg emlékezek, nem tűröm el magam mellett egy kapcsolat gondolatát sem. Lehet hogy évek múlva kötélnek állok, és megnehezítem az életem más szerelmével, amit nem tudok viszonozni és más gyermekeivel akiket nem tudok szeretni. De emlékezni mindig is fogok. Akármennyire is fáj, még mindig jobb az emlékekben élni, mint a saját bőrömben. 
- Nem tudlak meggyőzni ugye?
- Nem.

2013. október 9., szerda

Az érzés

Összevissza kavarognak a gondolataim, úgyhogy nem biztos, hogy egyáltalán értelmesen le tudom írni mindazt az érzést, ami ma ismét megrohant. És nem kell rosszra gondolni, ez a lehető legjobb érzés, amit érezhetek, de egyszerre a legfurcsább is. Persze a legváratlanabb helyzetek hozzák ki. Egy illat, egy film pár jelenete, egy zene, talán egy személy, egy érintés. Ma, sőt még mennyire hogy ma! Éjfél után befejeztem egy filmet (szóval mondhatjuk, hogy már a napom ezzel kezdődött), amit korábban elkezdtem nézni. Az első pillanattól kezdve összeszorult a gyomrom az izgalomtól. Nem tudom másnak nevezni, mint izgalomnak, holott tudom, hogy ez nem az. Még csak nem is szenvedély valami iránt, egyszerűen csak egy érzés, ami felbolygatja a közérzetemet, az érzékeimet, hatással van minden gondolatomra. Igazság szerint imádok rajta gondolkodni. Szóval aztán a reggeli film még csak hozzájárult ehhez, és nem ez volt az utolsó ilyen benyomás erre a napra. Az igazira számítanom kellett volna. Egy személy. És ez az egész hozza ki belőlem a legjobban. Az illat amit maga után hagy. Túl komplex az ő személye, hogy ezt elmagyarázzam. Vagy megmagyarázzam magamnak. Ő egyszerűen ő. És most nem róla akarok beszélni, csak az érzésről. Az az összetettség, amivel ki tudja váltani belőlem azt a jóleső gyomorszorító érzést. Az arca egy színészé, az illata azé az emberé, akit a legjobban szeretek. Illetve ez az az illat, ahogy én korábban megismertem Őt, és minden jó emlék, érzés ehhez az illathoz kapcsolódik. Szóval az elsőről elég erőteljes az összkép. Bele sem merek gondolni, hogy az érintése mit váltana ki...Félre értések elkerülése végett, semmi negatívat vagy rosszat nem kell mögé gondolni. Nem képes a gondolataimat, képzeletemet vad irányokba terelni, csak az érzékeimet meglepni és egy kicsit becsapni is. Ez azért valahol mámorítóan jó érzés, ilyenkor mindig Vele akarok lenni, akit a legjobban szeretek. Megölelni és újra magamba szívni az illatot, most a igazi, eredeti személytől. Ez az érzés mindig is Hozzá fog kötődni.
Mit írhatnék még? Talán azt, hogy ez nem a szabályozandó érzések, vagy viselkedések közé tartozik. Emiatt nem kell összeszorított fogakkal, türelemmel lenni legközelebb, nem kell átgondoltabban cselekedni, elragadtatni magam. Egyszerűen csak magamba kell szívni és hagyni, hogy becsapja az érzéseimet. Ettől az egész napom képes megváltozni. Ma ugyan leblokkoltam, de ez soha nem volt így eddig. Bevallom ma jöttem rá, hogy mit jelent ez nekem és mit érzek igazán. Szeretnék még sokáig a hatása alatt maradni, még ha tudom is, hogy ez az egész csak káprázat, és szemfényvesztés... köze nem lehet a valódi érintéshez... érzéshez.... csak utánzat... jóleső utánzat...  

2013. október 7., hétfő

Hogyan kell túlélni a hétfőt?

Jelen esetben, ha a hétfő a legborzasztóbb nap. De olyan rendesen utálós. Azt is meg tudom mondani miért, mert olyan órám van, amin egyszerűen nem bírom elviselni a tanárt.
Eddig azt hittem türelmes ember vagyok. De most rá kellett jönnöm, hogy nem. A fejemhez vágták ma, hogy "mert maga mindig mindent jobban tud, mindenhez van kifogása". Az önérzetem persze megszólalt. Mert vannak túlzások ebben a mondatban, ezt mindenki más is tudta. Viszont abban biztos vagyok, hogy ez nem maradhat átgondolatlanul. Szóval eljutottam odáig, hogy nincs ehhez türelmem. Holott pont ma reggel bizonyítottam be magamnak, hogy lehet ezt másképp is. Hozzáállás. Ez az, amin az elsőkörben változtatnom kell. Gyakorlás. Ez a másik. De az első számú dolog a legnehezebb lesz, és lehet, hogy majd számolnom kell a napokat, mert elveszítem a türelmet, ami ahhoz kell, hogy megtartsam a hozzáállást.
Ma kicsit úgy éreztem, hogy lázadok. Lázadok a módszer ellen, amivel megpróbálnak megtörni. És sajnos be kell látnom, hogy ez ellen kell valamit tennem. Mert meg lehet hunyászkodni, hagyni, hogy uralkodjanak fölöttünk. És lehet tűrni. El lehet tűrni mindent. Tulajdonképpen mindkét esetben elérjük a célt. A harmadik esetet, amikor harcolunk <fight> , azt nem tekintem választható lehetőségnek, de csak ebben a speciális esetben, mert akkor biztos a kudarc. Elvégre a sorsot azért nem hívom ki magam ellen, ebben az évben végezni szeretnék, csak csendben küzdök. Viszont abban, ha eltűröm a dolgokat, abban van egy kis harc, persze jórészt magammal szemben.
Úgyhogy most szépen összeszorított fogakkal indulok majd neki a heteknek. Elismerem, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tenni, de formailag máshogy is lehet. Azt hiszem, ez nem azt jelenti majd, hogy feladtam. De rá kell jönnöm, hogy ne az eszköz ellen harcoljak. A célért, aminek az eléréséhez a nem kívánt eszköz is tartozik. Na azért kell harcolni. És itt jön képbe a türelem. Csak okosan és megfontoltan szabad nekifutni. Vissza kell fognom magam. Szépen hallgatni, eltűrni mindent, amivel be akarnak törni és csendben mosolyogni, hogy "szép próbálkozás". Aztán eltelik ez az év és huzamosabb ideig, talán örökre elbúcsúzhatok attól, ami ellen most szívesen lázadnék. Az idő. A türelemhez bizony idő kell, mert aki türelmes az tud várni. Várni és tűrni. És csendben tenni kell a kötelességünket.

Kicsit nagy ugrás tudom, de azért az élet meghazudtolja magát. A napom zárása már pozitív. Minden ami ez után történt pozitív. Egy komoly beszélgetés, és egy koncert.
Azt hiszem azzal mindent elmondtam hogy The King's Singers. Köszönet érte a másik tanáromnak, aki elhívott, mert nem tudom hogy lesz-e még valaha ilyen lehetőségem. Ez az a lehetőség, amiről tudja az ember, hogy egyszeri és megismételhetetlen. El kell fogadni, ha szívesen adják. Ilyen a sors. És ezt szeretem az életben (: Mert ez bizony keményen a véletlen fogalmát kerülgeti, de erről egyszer, máskor, máshol, máshogy.....

2013. augusztus 9., péntek

Hiányzik?


Ha azt mondanám, hogy hiányzik Itali, akkor azt valószínűleg nem tudnám átérezni. Legalábbis alapvetően nem. És ez fura, hiszen nagyon sokáig igenis ő jelentett mindent, ami motivált. Vagy mindent amibe kapaszkodhattam. Kicsit hülyén érzem magam, hogy ki kell mondanom, mostmár nem így van. Aztán ott vannak a különleges esetek, amikor mégis így van. Nem tudom mi az igazság, de azt igen, hogy közel minden nap gondolok rá, és azt is tudom, minden egyes pillanatban hatással van az életemre. Attól, hogy gondolok rá, nem kezd el őrülten hiányozni, csak éppen annyira, hogy tudjam, igenis valóságos, amit valaha éreztem. És a jó hír mellé. Még mindig érzem. Tegnap véletlenül majdnem találkoztunk, bár igazából mégsem. A lényeg, hogy beszéltem vele telefonon. Nem volt több az egész két percnél, de ahogy letettem a telefont, megjelent bennem az üresség és a megborzongattató érzés, hogy mennyi energiával töltött fel az a pár mondat, amikor hallottam a hangját. Hatással van rám. Megnyugtat. És olyan közeli lesz megint.

Aztán visszasüllyedek az életembe, amiben még vannak néhányan, akikkel jelenleg nagyon sokat foglalkozok, vagy foglalkoztat a személyiségük. Nem, inkább a barátságuk. És örömmel fedezem fel, hogy más is képes ugyanennyi energiával feltölteni, csak egészen más formában. Ez csak egyet jelenthet, hogy ha nő majd köztünk a távoság.... akkor is ugyanaz marad számomra. Ahogy Itali is ugyanaz maradt nekem, csak az élet változtat. De nem eléggé ahhoz, hogy a távolság gondot okozzon. A távolság meg is nyugtathat.
Hogy a távolság ellenére, minden rendben marad. Minden. És ezt az ismerős érzést soha nem fogom elfelejteni... mert erről ismerem meg azokat az embereket, akik megérdemlik, hogy egész életemet végigkísérjék. Mert rájuk bármikor számíthatok majd....

2013. augusztus 2., péntek

Calsia - Álomföld tündéi - Viol

Mostmár biztos, hogy eltévedtem. Sophie nem fog megtalálni, és hogy én megtaláljam őt? Na az meg egyenesen lehetetlen. Ami biztos, hogy nem lehetek messze (legalábbis nagyon nem) az úticélunktól. Nem mintha tudnám hogy néz ki Soluna, vagy maga a Vyster völgy, de ha jól tartottam az irányt (márpedig jó irányba indultam el) akkor már Álomföldön vagyok.
- Ti Nmad! - nem hiszem el. Pedig ott volt előttem a térkép. Csak el kellett volna tennem, nem volt jó a megérzésem.
Hát ennyi. Itt állok a semmi közepén. Az erdő közepén, mertugye az erdő azért már nem semmi. Na jó, megyek még egy kicsit, és akkor majd eldöntöm mi lesz, hátha mégis megtalál Sophie.
De pár perc múlva rá kellett jönnöm, hogy nincs ekkora szerencsém.
Mikor meghallottam a szárnyak suhogását, megörültem és eszeveszetten rohanni kezdtem az akkor már tisztán előttem kirajzolódó tisztás felé. Csakhogy a szárnyak ezúttal egy másik sárkányhoz tartoztak. Amint megláttam megtorpantam.
Rájöttem, hogy nem volt éppen megfontolt döntés, amit az előbb csináltam. Főleg nem ezzel a végkifejlettel.
A vörös sárkány is észlelte a jelenlétemet, leginkább mert elég feltűnően rohantam ki a tisztásra. Egy pillanatra megtorpant a levegőben, majd egy rikoltással becsapódott a fák közé és hatalmas puffanással földetért. Megremegett alattam a talaj.
- Mit keresel a földünkön? - Kérdezte a régi nyelven egy nem éppen nyugodt, leginkább dühösnek tűnő hang. Ekkor vettem észre, hogy a sarkánynak gondolója is van. 
Első pillantásra rémisztőnek hatott, de hamar rájöttem, hogy nem lehet félnivalóm. Tünde volt. Éreztem benne a tekintélyt, de nem az erőszakosságot. Viszont betolakodóként tekintett rám.
Arra is rájöttem miért volt olyan fura a hangja. Mert nem felnőtt volt.. és ráadásul lány. Vörös inget viselt, de pontosan olyan színe volt mint a sárkányának. A kicsit gyűrött ing pontosan illet hozzá, kicsit kreolos barna bőréhez. A bal kezén csak később vettem észre a keskeny ezüstösen fénylő gyűrűt. A csuklójára, feketére, és vörösre színezett széles bőrpánt feszült, másik kezén szintén körbefonta valami a karját. Haja szőke volt, rasztacsomóban kötötte a tarkójára, egy két tincs kivételével, amiken egy-egy faragott gyöngy is lógott. Fekete bőrből készült sarut és szoros nadrágot viselt. Ez ellentétben állt a laza ingjével szemben. Mégis, ahogy végignéztem rajta, olyan magabiztosságot és vadságot tükrözött, hogy nem bírtam megszólalni. Biztosra vettem, hogy semmivel sem kevésbé felnőtt, mint a többiek. Sőt, valamiért olyan benyomást keltett a kiállása, hogy igenis adnak a szavára.
Körülbelül öt perc után jöttem rá, hogy még mindig csak bámulom. Éreztem az elbizonytalanodást az érzéseiben és vágott egy fintort szerénységből aztán újra feltette a kérdést, kevésbé éles, mégis magabiztos hangon.
- Én...öhm... - Végre ki bírtam nyögni valamit, de igazán nehezemre esett folytatni.
- Én csak... Sophie-val... - mutogattam szerencsétlenül magam mögé. - Eltévedtem... és.. öhm... itt..
- Elég! - ordított rám. - Fejezd be ezt a marhaságot! Már nem érdekel hogy kerültél ide! Ide csak az Őrzők tehetik be a lábukat! Nyitsd ki a szádat, ha kérdezek valamit! 
Erre a nagyképűségre elöntötte az agyamat a méreg. Hogy képzeli, hogy így beszél velem? Igenis az Őrzők közé tartozom... legalábbis közéjük fogok tartozni.
- Mégis mit gondolsz hogy kerültem ide, ha nem vagyok Őrző!! - kiabáltam vissza, kezeimet ökölbe szorítottam. - Attól még mert te nem ismersz, igenis közéjük tartozom! Őszintén sajnálom, hogy még annyira zöldfülű vagyok, hogy ez alatt az egy hét alatt nem ismertem ki Calsiát! De ha most azonnal beleégeted az agyamba a virtuális térképét akkor biztos eltalálok oda, ahova indultunk Sophieval! Akkor aztán egy perccel sem kell többet foglalkoznod velem!
Egy pillanatra meghökkentette a kirohanásom, aztán láttam, ahogy végigfuttatja a szemét a kezemen és a tekintete megáll a delfines gyűrűn. Aztán tanácstalanul rámnézett. Ugyan, az érzelmei nem tükrözték, biztos vagyok benne, hogy meglepődött, hogy van, aki szembe mer szállni vele. 
- Sophie? - kérdezett vissza.
- Igen... - vettem vissza kicsit - Talán ismered?
- Egy kevéssé.. - vetette oda, majd témát váltott. - Hova tartottatok?
- Soluna...?
- Akkor gyere. Ülj fel. - fordította be a sárkányát. - Én kiskoromtól kezdve jól tájékozódom. - jegyezte meg még gúnyosan.
Mikor közelebb értem, kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felszállni, és közben megkérdezte, hogy hívnak.
- Claire.
- Áhh... a Csodalány? Remélem legalább annyira vagy szívós, mint amilyennek mondanak. - nem nagyon értettem miről beszél, és egyáltalán honnan hallotta a nevemet, vagy csak összekever valakivel? Elég értelmesen nézhettem rá, mert még hozzátette:
- Nem ajánlom hogy repülés közben ficeregj, vagy úgy gondold, ez egy jó alkalom sárkányt szerezni, mert garantálom, hogy Yzarc abban a percben elintéz, amint csak gondolsz ilyesmire.
- Csak szeretnéd. - fintorogtam.

Nem volt különösebben szokatlan érzés, ahogy felszálltunk, Elsie már megismertetett az érzéssel. Viszont rá kellett jönnöm, hogy tényleg roppant közel voltam már.
Nem hiszem hogy öt percnél tovább repültünk volna. Egyszerűen leereszkedtünk a völgybe és ott landoltunk a legelső hatalmas koronájú fában.
Egy óriási, mondhatni "leszállópálya" volt az ágak között. Onnan csigalépcső vezetett le a fa aljához. Magából a fából kinövő ágak alkották. Miközben mentünk lefelé, nem volt sok időm bámészkodni, mert nem akartam lemaradni a tünde után, aki szinte rohant lefelé. Ahogy leértünk, vagy egy tucatnyi szem szegeződött rám. Megtorpantam. Nem éppen ilyen belépőre számítottam, mikor Sophieval elindultunk. 
A tünde bejelentette hogy hívnak, majd kissé elhúzott szájjal azt mondta fogadjanak szeretettel.
A feszültség csak akkor oldódott, amikor egy fiatalabb tünde lépett oda hozzám. Mélykék-fekete haja megcsillant a fényben. 
- Asya vagyok. - üdvözölt és kezét a szájához érintette, majd a vállától végigsimította a karját a kézfejéig és nyitott tenyerét felém nyújtva lehajtotta a fejét. 
Emlékeztem a mozdulatra, Sophie megtanította.
- Claire - mondtam a nevem és utána ismételtem a mozdulatot kezeimet az ő tenyerére téve.
Elmosolyodott.
- Csak nem tanított már valaki? - kérdezte mosolyogva.
- De, Sophie. - mosolyogtam vissza. 
- Á , Sophie. Vele kellett volna eljönnöd.
- Igen, de... - akadtam meg. - Eltévedtem és talákoztam....
Kétségbeesetten (és ráeszmélve, hogy meg sem kérdeztem hogy hívják) néztem a szőke tündére.
Ő egy pillanatra bevetette a jól ismert fintort, majd mielőtt odaért volna a többi tünde üdvözölni engem, odavetette:
- Viol.

2013. július 17., szerda

Sok vigyorgó gyilkos :) :) :)

Mi kell ahhoz, hogy igazán teljes legyen a nyár?
- Egy vidám csapat (az egyszerűség kedvéért 7 ember, mint a 7 mesterlövész)
- Egy közös 7vége
- És pár közös program

És hogy hogyan kell igazán jól csinálni?


- Csinálj magadból hülyét, legalább naponta egyszer (emberenként beszorozva, minden napra jut 7 dolog, amin jót nevethetsz, esetünkben ezt még meglehet szorozni 2-vel és már viszonylag reális képet kapunk)
- Kevés alvással (hogy amit egyébként magabiztosan mondatba foglalsz garantáltan elrontsd és ismét a nevetésé a főszerep)
- Egy keratív városnézéssel (hogy botladozhass a macskaköveken, miután lemostad a kezedről a virtuális vért, és sok teória után rájöjj, hogy igazán kreatív, ha szobornak álcázod az áldozatokat :D )
- Egy kis eltévedéssel (hogy a többiek se ússzák meg a kőlavinát és a tanösvényt, hangsúlyozom TANÖSVÉNYT)
- Egy kabalával (mert Chewbacca mindenhol ott van, élőlény is és tárgy is, főleg a megzavarás kedvéért mindenhez köze van ami a 7végén történik)
- Hogy valamivel helyettesítsd az alvást, egy kis kártyajáték, egy kis activity sajátos módon (mert olyan szavak mint:

orosz rulett,
(viasz nevének előtagja: Pál, ja nem) hulla,
répatorta,
cowboy,
tanösvény, (amin, a melléklelt ábra szerint csak kőlavinát lehet elindítani)
állatkínzás, (lásd: nem fogsz te pillangó szállni...)
csoportkép, (alias tömegfotó vagy tömeges vizuális lenyomat)
slusszkulcs, (ha nincs nálad zsupszkulcs)
éneklés a zuhany alatt, (no comment :) :) úgyis mindenki tudja mit jelent)
anyád című szado-mazo játék (no comment :) :) úgysem tudja senki más mit jelent)
vízforgó,
tejeskávé
(6) faszt 9
túlröhögés, (az az állapot, amikor nem bírod kimozdítani az arcod egy bizonyos helyzetből és mindeközben folyik a könnyed)
taccsparti, (félreolvasva: traccsparti, nem számít hogy direkt hiányzik az R.)
fantomfájdalom,
térdreflex, (nem összekeverendő a fantomfájdalommal, mert ha előrehaladott sclerosis multiplex, akkor nem működik a térdreflex)
kristálykoponya,
másoló
Ginny, (nem, nem a HP egyik szereplője, hanem napszemüveg :) )
játékszabály,
vándorhajlam, (fugue state, csak hogy ne magyarul jusson eszébe az embernek)
matricagyűjtőalbum, (olyan amit a Penny-ben lehet kapni)
és szabadesés, nem maradhatnak ki az életedből)

Mindez azért, hogy garantáltan ébren maradj, és dupla szinttel emeld a hangulatot.

Ami javasolt:


- Készülj fel sok gyümölccsel és zöldséggel, (teljesen egyedül, segítség és telefonos segítség nélkül beszerezve a piacon) de leginkább hozz magaddal önvédelmi fegyverként tököt, és krumplit (sok krumplit) hogy amikor már egy csomag krumpli elfogyott még mindig legyen KRUMPLI,  amit KRUMPLIVAL megehetsz. :)
- Legalább egy hétig kérj meg valakit hogy nevettessen, és az arcizmaid felkészüljenek, ha a túlröhögés megtámadná a szervezeted.
- Nyugtasd meg a szüleidet, hogy biztonságban leszel, de ha mégsem, óvónéni vigyáz rád.
- Továbbá gyakorold, hogy lehet éjjelilepkéket és egyéb élőlényeket úgy megfogni, hogy még véletlenül se érj hozzá a falhoz, és ha sikerült, és gyakorlott vagy, biztos, hogy hajnali 3-kor is menni fog.
- Kávé legyen nálad, lehetőleg minnél nagyobb mennyiségben, hogy akkor is hasson, amikor már a többiek bealszanak, illetve tudj egy kis sajtot kérni a boltban anélkül, hogy furcsán néznének rád.
- Hálózsák (leginkább azért, hogy még mielőtt belebújnál elaludj a fotelben, illetve ha kihúztad az ágyat, akkor is lehessen aludni a földön :) )
- Tanulj meg tündéül olvasni, hogy ne kelljen 3x elolvasnod azt az egy szót hogy EGY, EGY, EGY.
- Tanuld meg, hogyan kell rambaldi jelet mutogatni a kezeiddel, hogy a magasból is egyértelmű legyen, ha valaki fényképez.
- Vigyél magaddal buborékfújót, egyrészt hogy ne kelljen rájönnöd, hogy mindenhol máshol olcsóbb mint ahol te vetted, másrészt hogy később bejelölhesd a képen: Bokor (alias Pityu) és Buborék :)


2013. május 13., hétfő

Rameau: Himnusz az éjhez

A mai napnak úgy futottam neki, hogy ez az egyik, amit túl kell élni a héten... és ha lehet előre dolgozni a hétre, akkor azt nagyrészt ma kell...

Az első megpróbáltatás furcsa érzéseket keltett bennem, de végülis csak teljesítendő feladat volt, vagy felfoghatjuk vizsgaként is. Szokás szerint az idő lassan de biztosan halad a 4 óra felé, és mire ott álltam hogy 4: 04, akkor azt mondtam miért nem kezdjük már. 
A próbán kivert a víz, jéghideg lett a kezem és nem tudtam fázok-e vagy melegem van. Zongorázásnál ilyen esetben szokott totál remegésbe fogni a kezem és szétcsúszni az ujjaim. Most viszont nem zongorázni kell...
Tulajdonképpen nem is izgultam. Teljes lelki nyugalommal várakoztam és talán már a kezem sem volt olyan fagyos mint délután. 
Amint kiálltunk, éneklés közben éreztem, hogy azért valami nem stimmel, de ha énekelni kell sosincs baj :)
És csak haladtunk előre...
Végérvényben voltak apróbb hibák, de a folyamat nem állhat meg semmiségek miatt, ígyhát eljutottunk odáig, hogy én álltam a kórus előtt egyes egyedül. 
Valahogy nem segített, hogy mögöttem ül mindenki és nem is látom őket. Mikor elővettem a hangvillámat, éreztem hogy a kezem megint egyenes úton halad a remegés felé. De miért? Mikor teljes nyugalom uralkodik az agyamban? Miért nem úgy reagál a testem, ahogy én azt várnám?
Úgyhogy mikor felemeltem a kezem a sok minden mellett még arra is összpontosítanom kell, hogy ne lássák.. remeg a kezem.... Volt akién láttam... a többiekén nem figyeltem, de nem voltak nyugodtak ők sem...
Én az vagyok, és mégis...
Na mindegy, menjünk tovább... 
Felemelem a kezem..... és egy határozott mozdulatot téve megragadom az erőt, és megkísérlem irányítani a hangok kavargását.... és sikerül.... és a remegést kontrollálom, nem szűnik meg, de miatta egyre határozottabban intek és megyek előre és mindent én uralok... minden hangot.
Hiába próbáltuk el előtte már rengetegszer, most volt az igazi.... most volt olyan, amilyennek én szerettem volna, hogy megszólaljon...
Halványan észlelem csak a tapsot a hátam mögött, mert újabb hangot kell adnom és beleugrok a második műbe... dinamikusabb.. sokkal.. Gyorsabb és lendületesebb kórusmű ez, s úgy érzem a gyors mozdulatokkal a remegés is elmúlik. Egy apró hiba, de a pillanatnál is gyorsabban korrigálok. Nem vette észre senki. Szinte még én sem. A ritmus pedig csak húz, húz előre és amikor megszólalnak az utolsó hangok már biztos vagyok benne, hogy ez több volt mint hittem. Sokkal több mindent tartottam a kezemben, mint amiről tudtam... Valami hatalom... erő, ami húz... Vagy talán én adom, belőlem származik. De igazán azt akarom hinni, hogy nem az enyém... én csak megragadom és uralom, irányítom egy kis ideig.....
Hogy ezt hogy látták mások? Nem láttak a remegésből semmit... a hibából semmit.... és a tanárnő... nem tudott mondani hibát.. az első "nagyon meghittre sikerült" és a második "nagyon jó feszes volt".
Egyszóval... dícséret...
Másszóval.... a legjobb érzés...




2013. május 9., csütörtök

Érzés

Hogyan? Hogy magyarázzam meg azt, amit még magamnak sem tudok? Amiről én sem tudom, hogyan működik, vagy hogy éppen miért?
De számít az hogy miért? Számít, hogy miért érzem azt amit? Hogy miért szeretem azt, akit? Rejtély.... misztikum... vagy csak egyszerű titok. 
Belülről mar az érzés, és minden egyes alkalommal, amikor rá gondolok, amikor meg akarom fejteni, nem tudom. Agyalok rajta, de semmivel sem jutok előrébb. És tudom hogy újra szembe állítanak a kérdéssel miért....
Egyszerűen csak érzem. És tudom, mit érzek... akárhányszor kérdőjelez meg valaki, én TUDOM mit érzek. Persze, persze nincs tapasztalatom meg minden, de..... valljuk be, hányszor éreztem ezt az életben? Sokszor... de mindegyik más volt és erre csak most kezdek rájönni.... 
Na neeeem... nem ráérezni, túl könnyű lenne az élet ha csak ránéznék egy emberre és tudnám, milyen helyet foglal el az életemben. Visszatekintve..... már sokmindenkiről tudom. Így vagy úgy de kiderült számomra. Néha megkérdőjeleztem a türelmem, az érzésem. De már nem egyszer egy idő (nagyjából 1 év) után kényelmetlenül éreztem magam. Egyre rosszabb és rosszabb lett. És nem tudom hogyan helyes ilyenkor viselkedni, de le kéne küzdenem az ellenszenvem. Egyszerűen és attól tartok túl határozottan kezdtem elutasítani és kerülni, mert nem esett jól beszélgetni, vagy egyáltalán hallani a hangját ezeknek az embereknek. Nem esett jól a jelenléte. De tényleg sokkal óvatosabban kéne bánnom ezzel a visszautasításal. Azt hiszem tudok olyan emberről aki megtette felém és most hálás vagyok Neki. Mert ő az egyik, akiről (bár valószínűleg az elejétől kezdve) éreztem, hogy Neki van helye az életemben, méghozzá nem is akármilyen. Igaz, persze.... mint már mondtam sokszor éreztem... és utólag nem tudom megmondani mi volt más azoknál, akiket elutasítottam és valljuk be önhatalmúlag száműztem. Nem hiszem hogy én voltam az az ember, akihez ragaszkodniuk kell. 
Persze nem ártana, ha megtanulnám kezelni ezeket az érzéseket, mert elég sokmindentől szabadíthatnak meg azért....mindentől, amiben nem érzem magam jól. Hát legalább 2 újabb embert csatoltam az elutasítottak listájához. 1, vagy 2 ember áll azon a ponton, hogy vagy örökké tartjuk a kapcsolatot, vagy természetesen (!) kopik el a kapcsolat. De ez a jövő zenéje és ez a pont az amit viszont nem én határozok meg, és nem is akarom meghatározni. Közel vannak de érzem hogy nem feltétlenül örökké. Azonban amíg vannak, addig örülni fogok nekik....
Plusz 3 embert adhatok az örökre listához... ebben egyre biztosabb vagyok. Illetve most konkrétan kettőre gondolok a 3 ból... szóval mivel nem ismerem a jövőt, azt mondanám, hogy maradnak :) úgy érzem maradnak. 
Eddig lehetett követni az okfejtésemet? :)
Akinek sikerült most kérdezheti... és mi van azzal az eggyel a 3 közül?
Ő? Hát Ő... Róla.... 
Vele kapcsolatban gondolkodok sokat. És nem azért mert bizonytalan vagyok... még mielőtt...
Hanem azért mert a lehető legBIZTOSABB vagyok Benne. És ennek... ennek viszont igenis, nagyonis tudni szeretném az okát. Egy életet fogok Vele leélni, és tudni akarom, mi az a lelke mélyén, ami sosem ereszt engem. Huhh, hát ez úgy hangzott mintha nem is tudom, börtönbe kerültem volna általa. DE nem. Inkább szabadabbnak érzem magam. Ez azt jelenti hogy megtaláltam az élet egyik értelmét számomra? <----ez eddig eszembe sem jutott.... de tényleg.... 
Szóval tudni akarom mik az érzésem forrásai. Meg szeretném magyarázni, meg egyébként is. Jó ezen gondolkodni. Néha eszembe jut, hogy biztos akarom én ezt egész életemen keresztül? És megy tovább a gondolat... mi az az EZ? Tudom és mégsem... 
De mindig arra jutok, hogy nem tudom elképzelni az életemet EZ nélkül. EZ kell az életembe...
És Ő kell.... az éltembe... és talán én is az Övébe...
Egymásban kell élnünk, (jól értettétek, nem egymással, vagy egymásért) ismernem kell ezt az érzést. És ha valaki, akkor én képes vagyok megérteni is.... 
És Őt is. Mert szeretem és nem olyan elvakultan ahogy néhányan gondolják, hanem úgy ahogyan valójában szeretni kell. Mélyen és önzetlenül. És akadálytalanul. 
Nem létezhet az életben olyan akadály, ami ezt a szeretetet meggátolhatná. Talán bolond vagyok, de most úgy érzem, ettől lesz az életem olyan, amilyen.... olyan boldog, amilyen boldog valaha lehetek..... és mindig leszek. Vele.

2013. április 28., vasárnap

Calsia - A Tűz Jegye

Ajánlom Sophie-nak, aki mindig támogat abban, hogy folytassam és kritikájával hozzásegít egy-egy következő lépéshez.  

Aztán ott álltam középen. Éreztem, hogy ez egy különleges pillanat lesz az életemben. Még nem éreztem úgy, hogy bármi változna, de biztos voltam benne, hogy fog. Idáig el kellett jutni. Idáig döntéseket kellett hozni, el kellett fogadni. Egy része könnyű volt, más része nehéz, de döntöttem, és most itt vagyok. Felnéztem. Az öt oszlop, ami körül vett, egy hatalmas csillagot tartott. A csillag közepét. Most láttam ezt az egész tisztást először.
Különös borzongás futott végig rajtam. 
Olyan rideg volt és titokzatos.
A kör alakú tisztás szélét tíz fa vette körül. De nem is fák igazán. körülöttem minden kőből volt. A kőfák mögött pedig ott suhogott az erdő minden levele a ködben. Nem láthattam a sötétség mögé.
A fákon egy-egy moha, vagy futónövény vékony szára jelezte a kapcsolatát az erdővel. De a növények nagy része nem jutott tovább a fák kő gyökerein. A fejem fölött a kőfák ágai szövődtek össze a hatalmas csillaggá és minden ág jelentett valamit. Formált valamit. a csillag minden ága között ott volt egy jelkép az ötből. Megmagyarázhatatlan számomra az a tökéletesség, ahogy az ágak összefonódtak. 
Ahogy néztem őket, egyre nagyobb vonzást éreztem feléjük és rengeteg erő kezdett el áramlani körülöttem. Nem mozdult semmi, de tudtam, hogy nemsokára történik valami.
A nap fénye egyre narancssárgább lett. Hirtelen minden apró részletet tisztábban láttam. A fény különlegessé rajzolta a körvonalakat. Minden élesen kirajzolódott előttem, mígnem az egész tisztást fény borította be. Egy szélfuvallat körbejárt a tisztáson, megmozdítva minden fűszálat és levelet az erdőben. A meleg, amit hozott magával átjárta testemet.
Mélyen beszívtam a természet illatát. Aztán hirtelen minden megmozdult. A kőfákra indák futottak fel körülöttem, az oszlopokat is beborította a zöld növényzet, s halk dobszó hallatszott az erdő mélyéről. Ahogy közeledett, úgy jelentek meg körülöttem az emberek is. Mindannyian megálltak az erdő szélén, még a tisztást körülszelő ösvény előtt. A dob egyre ütemesebben szólt és halk ének kísérte. Ha megtehettem, se mertem volna megmozdulni. Volt valami különös ebben az egészben. Valami magával ragadó.
Aztán még újabb és újabb hangokat hallottam, míg végül a köd elkezdett oszlani. Helyette egyre több és több szellemalak tűnt fel a fák között. A múlt szellemei. Elniha Hgaff. Nem hiába hívják őket Elmúlt Árnyaknak. Félelmetesek és tiszteletet parancsolóak.
Egyre csak közeledtek. Az ének a dob egyre hangosodott. az egész helyzet megborzongatott. Az ének, a ritmus a lelkemig hatolt.
Csak ezután láttam meg a homályban egy alakot közeledni. Ahogy kilépett az erdőből megismertem. Itali volt. A két kezét előre nyújtotta, úgy haladt felém. Közelebb érve láttam csak, hogy egy apró lángot tart a kezében. Már majdnem beért az oszlopok közé, amikor suhogást hallottam a fejem fölül. 
Hirtelen kaptam fel a fejem. A hatalmas ötszögön, ami a fejem fölött látni engedte az eget, egymás után jelent meg az öt szárnyas ló, az élen Blacknight. 
Egyszerűen bezuhantak a tisztás körébe és hatalmas sebességgel repülték körül a teret, mire végre leért a patájuk. A dobogás egyesült a dobok ritmusával és egyre őrültebb tempóban visszhangzott a fejemben. Erősen kellett koncentrálnom Blacknight-ra, ha látni akartam, mert a szélnél sebesebben köröztek. Mögöttük minden elhomályosodott.
Aztán egy pillanat múlva az összes ló egyszerre fordult a kör közepe felé, a tempón csak ekkor lassítva. Olyan gyorsan és egyszerre történt minden, hogy nem tudtam mindenre odafigyelni. Észre sem vettem, hogy Itali közben már mellettem áll. Míg a lovak megálltak körülöttem, legalább húsz szellem vált ki a tömegből és körben táncoltak. Egykori harcosok szellemei. Körülöttük a nők kántáltak és verték a dobot. Itali magasba emelte az apró lángot. Nem értettem, hogy hogy nem égeti meg a kezét, de nem is volt időm gondolkodni ezen. A zenén éreztem, hogy egyre jobban közeledik a tetőpont, aminél jobban már nem lehet fokozni. A táncosok egyszerre mozogtak. Hallottam, ahogy a férfihangok bekapcsolódnak az énekbe, néha egy-egy számomra ismeretlen szót kiabálva.
Itali letette a lángot a kör közepére. Ellépett tőle és akkor a harcosok egyszerre ugrottak a magasba. A földet éréskor tapsoltak egyet és akkorát dobbant a talaj, mintha valódi lábak dobbantak volna. Utoljára még egy szót kiáltottak a levegőbe: "Sitra", de én nem tudtam mit jelent. Egyszerre halt el a zene és lobbant fel a láng a kör közepén. 
Egy teljes percig csend volt körülöttem.
Aztán Itali lassú léptekkel átsétált a tűzön, egyenesen elém lépett, és amikor a szemembe nézett, éreztem azt a hatalmas feszültséget, ami körülvett minket. Nem tudom meddig álltunk így, de egyikőnk sem fordította el a tekintetét. Éreztem, hogy neki kell megtörnie a csendet, most Ő jön.
Mikor megszólalt, a hangja bezengte a teret, mégsem kiabált. 
Od uoy noda trakava erof eht Crag dna Ysk Seze? - Kész vagy megjelenni a Föld és Ég Szellemei előtt?
Egy pillanatra elszorult a torkom, de tudtam mit kell válaszolnom.
Noda. - Kész.
Még egy pillanatnyi csend következett, aztán ellépett előlem. Láttam átsuhanni egy mosolyt az arcán. Ebből tudtam, hogy minden rendben lesz. Amikor mellém állt, már nem nézett rám, szemét a tűzre szegezte.
Eryf egy könnyed széllökést küldött a lángok közé, mire azok örvényleni kezdtek. Egy alakot formáltak. A tűz színe eddigre már elvesztette vörösen izzó fényét, helyette kéken parázslott. A Női alak rám szegezte a tekintetét. 
Traw ouy e luos. Tu wokn deen Dragza ease eht uert. Draw ruoy traeh ti tita Foster. Jigo htiw mine syawla Yokocho. eht hoax kat seca ruoy luos. - Vár Rád egy lélek. De tudnod kell Dragzától az igazságot kérni. Vezessen a szíved, ha találkozol Fosterrel. Yokochonál ésszel járj. A félrevezetés nem férhet a szívedhez. - Mondta hangosan.
Meglepődtem, mert ez inkább tűnt jóslatnak, mint bírálatnak.
Larra ni ym sey Clarei Issa. - Nézz a szemembe Érzelem Látó.
Félelem töltött el, de megpróbáltam magabiztos maradni. Belenéztem a feketekék szemekbe.
- Iletta elhidrej ruoy issa. Wokn fok, nehw itel fok meht. - Xew ptes raenat dna swer. - Tanuld meg elrejteni az érzéseidet. Tudni fogod, mikor engedheted el őket. - Most lépj közelebb és válaszolj.
Tettem pár lépést az alak felé, míg karnyújtásnyira nem volt tőlem.
Od uoy noda ruoy luos evig ot em eht ot Thgil Seze? - Kész vagy-e a lelkedet Nekem, a Fény Szellemének adni?
Kis habozás után, de válaszoltam.
Noda.
Ahogy válaszoltam, kinyújtotta a kezét, s két ujját végighúzta a bal arcomon. Valami nedveset éreztem, mintha festéket kenne fel.
Od uoy noda ruoy ilef eht ot Seze muni dna syawla wollof jud fo eht Crag? -  Kész vagy életedet a Szellemeknek áldozni és mindig a Föld törvényeit követni?
Noda.
Újabb két nyom került a jobb arcomra.
Od uoy noda eht Crag dna Ysk erof evil vow ilef gnol mong Dnik'o Eryf? - Kész vagy a Föld és Ég előtt fogadott életet élni, a Tűz Gyermekei közé tartozni?
Noda. - Majd két ujját végighúzta a homlokomon.
- Od uoy noda so eht Eryf Kram ctudnoc ruoy ilef elowh?- Kész vagy-e tehát a Tűz Jelét viselni magadon egész életedben?
Noda.
Kezét a mellkasomra  tette és becsukta a szemét. Fejét hátrahajtotta. Talán egy-két pillanat volt, míg így álltunk, de nekem óráknak tűnt.
Mikor előre hajtotta a fejét és kezét levette mellkasomról megszólaltak a dobok. A férfiak egy kellemes dallamot kezdtek el énekelni. Éreztem a megkönnyebbülést. De még mindig nem volt vége. Itali odalépett Aase elé, aki átnyújtott neki egy ceruzaszerű pálcát, aminek kéken izzott a vége. 
- Add a bal kezed.
Kinyújtottam. Finoman megfogta a csuklómat és megfordította. Az izzó heggyel a csuklóm belső oldalára rajzolta a Tűz Jegyét, aztán húzott mellé még néhány vonalat. Kiegészítette. Mire észbe kaptam, már egy fekete körvonalas tulipán égett a kezembe. Ez volt eddig az egyetlen, amit éreztem, de amint felemelte a ceruzát, az égető érzés elmúlt. Itali hátrébb lépett.
Ismét szárnyak suhogását hallottam. A hegy felől csapódott be a körbe Etihw-Thgin. Szélsebesen repült körbe, féloldalasan, szárnya szinte súrolta a földet. Végül ő is a kör közepe felé fordult és leszállt előttem. Aase nem tudom mikor tűnt el, de a tűz kialudt a látomás helyén. Aztán éreztem, ahogy a sárkány kapcsolatba lép velem. Most Vele kell törődnöm. 
Éreztem a sugallatot, amit küldött és kinyújtottam a jobb kezem, amin a delfines gyűrű volt. Ő lassan a kezemre hajtotta a fejét és orrával megérintette a gyűrűt.
A gyűrű hirtelen megváltozott és fehéres fekete füst gomolygott benne. Amint Et felemelte a fejét, a gomolygásból egy gyönyörű kő lett. Fehér és fekete, mint Ő Maga. De minden pillanatban változott is, ahogy Ő.
Ekkor megértettem, hogy most köttetett meg kettőnk között az az eltéphetetlen kapcsolat, ami egész életen keresztül elkísér.
- Most pedig szállj fel, Claire. - tette a vállamra a kezét Itali mosolyogva.
Az első alkalom. Az első közös repülés. Odaléptem a sárkányomhoz és megérintettem az orrát. Éreztem a kapcsolatot, olyan erősen, mint még soha.
Elszakítottam a tekintetem és az oldalához léptem. Könnyedén a hátára ültem, közel a nyakához. Egy pillanatra kételkedtem abban, hogy el fog bírni, mert még sokat kell nőnie, de aztán megnyugodtam, mikor könnyedén felállt velem.
Ebben a pillanatban egy éles rikoltást hallottam. A Sárkányok Sárkánya. 
A hatalmas árnyék megjelent a tisztás felett és elkezdett körözni. Etihw-Thgin olyan gyorsan indult meg, hogy egy pillanatra azt hittem leesek. Aztán felszálltunk. Elkezdett ő is körözni a tisztáson belül, addig ameddig már az árnyékkal együtt nem mozgott. Össze kellett húznom magam, hogy a gyorsaság le ne röpítsen a hátáról.
Jó néhány kört tettünk meg, mire megértettem, hogy le kell győzni az árnyékot. És már nagyon közel voltunk ehhez. Még egy pillanat és az árnyéka alól kiérünk a fényre. A szédítő körözésnek csak akkor lesz vége. Éreztem a sárkányomban, hogy minden erejét összeszedi. Még egy pillanat és még egy.... aztán kiértünk a napfényre. Ugyanebben a pillanatban a sárkány hirtelen irányt váltott, s a kör közepén átsuhanva ott hagyta el a kört ahol megérkezett, de ezúttal velem együtt. A hatalmas vörös sárkány felettünk volt. Mi pedig követtük. Hallottam, hogy mások is követnek. Egyik oldalamon feltűnt Itali, a másikon Sophie. Ahogy hátranéztem láttam, hogy milliónyi sárkány csatlakozik és az öt ló szorosan követ minket. Egyenesen a lenyugvó nap felé tartottunk.
Még láttuk az utolsó sugarait eltűnni, s csak azután fordultunk vissza. 
Ránéztem a csuklómra, mert nem tudtam elhinni, ezt az egészet. A csillagok fényénél világított a Jel a kezemen. Félig Itali kézjegye. A másik kezemen a gyűrű egy fehéres kővel. Etihw-Thgin köteléke. 
Felnéztem a csillagokra. Semmi sem lehet szebb, mint egy ilyen gyönyörű sárkányon a csillagok alatt repülni. Akinek lételeme is az éjszaka.
Nem éreztem semmit, csak boldogságot. 
Aztán a sárkány, akit követtünk begyorsított, feljebb szállt és visszafordulás közben rikoltott egyet. Et viszonozta, majd zuhanórepülésbe kezdett. Halványan érzékeltem, ahogy egyenesen áthúzunk a tisztáson, de már sötét volt. Mögülem a lovak eltűntek. Csak egy csapatnyi sárkány maradt a lovasával. Tudtam.... most már hazafelé vezet az utunk.


2013. március 31., vasárnap

Messzire költözött...

Fura ez a nap. Nem tudom miért, igazából lehet, hogy csak mert nem érzek semmi különöset. És közben mégis, hiszen nagyon régen nem írtam semmit... semmi hasonlót.
Azt hiszem, már tudom miért mondják néha, hogy ha valaki meghal, az csak olyan mintha messzire költözött volna és nagyon sokáig nem láthatod. Nem kell belegondolnod, hogy igazából SOHA TÖBBÉ nem fogod látni. De akkor is. Ott van a pillanat, amikor el kell válni. És azt a határt nehéz átlépni, az életből a halálba vezető úton.
Nem szeretek elbúcsúzni. Még akkor sem, amikor biztos vagyok benne, hogy nemsokára... valamikor találkozunk. Valójában soha nem lehet tudni. És itt van a pont, amibe soha nem kéne belegondolnom.
Két eset létezik. Elbúcsúzunk és akár már másnap... történik valami. És aztán ott a "soha többé". A második esetben valaki elutazik. Egyszerűen csak haza, oda ahova az életét felépítette. Telnek az évek, találkozás nélkül. És egyszer csak jön egy kósza hír, hogy "soha többé".
Szerettem őt. Biztos vagyok benne. Minden alkalom, amikor hazajött, az kitüntetett év volt. Akár egy-két hónap, akár egy-két hét volt az itt töltött idejük. És most. Már majdnem tíz éve.
Attól a pillanattól kezdve, hogy elment, reménykedtem, hogy egyszer újra hazajön. És a remény nagyon erős volt. Egészen a mai napig meg voltam győződve róla, hogy hazajön.
Tisztában voltam vele, mennyire idős, de nem telhet el úgy az életem, hogy még egyszer ne lássam, mielőtt... elmegy. Hiszen ő erős, csak a körülményeket nem tudja legyőzni. De előbb utóbb le fogja. Illetve......már nem. Mától kezdve már nem.
Szóval nem találkoztunk. Csak egy ember volt valahol messze, akit szeretek. És most valahol távol van. Ma reggelre elment. Örökre.
Tulajdonképpen... csak nem jön haza soha. Azt hiszem ez az, amit nem mostanában fogok felfogni. Még mindig hiszem hogy hazajön. Egyszer.
Olyan hosszú időt töltött messze, hogy most fel sem tűnik a távolság. Pedig megnőtt, sokkal messzebb van... De azt tudom hogy szép helyen. Valami nagyon szép helyen.
Persze.... nem hozzák haza eltemetni. Miért is hoznák? És talán nem is kéne. Így marad titokzatos nekem örökre, hiszen mindig az volt.... Talán ezért is szerettem annyira.
Úgy képzelem, mintha egy hatalmas réten sétálnék. A rét végén, alig messze az erdőtől van egy domb. A tetején egy gyönyörű fa. És ott... a fa alatt. Ott van egy kő, amibe bele van vésve a neve. Egyszerűen megtehetem, hogy odasétálok, leülök. És csak gondolkodok. És az egész egy szép emlék marad. Ő egy szép emlék.
Én így képzelem, pedig... csak egy egyszerű temető egyszerű sírja lesz a helye.
És én látni akarom....
Ha bakancslistát kéne írnom (Ugye láttátok a filmet?) akkor egy pontban ott szerepelne....felkutatni, hol van. Csak egyszer az életben eljutni oda, és meglátogatni. Messzi cél.... de el akarom érni.
Tudom hogy nem most, és nem jövőre.... de majd egyszer.....
Felkutatom azt a tisztást és leülök a fa alá. Csak köszönök.... és végignézve a tájon azt gondolom.... Egyetlen alkalom. Eljutottam ide és "soha többé".....
De nem baj. Ez így titokzatos.... és épp így szép emlék.....


In memoriam: George Bolla 1937-2013

2013. március 10., vasárnap

Etihw-Thgin II.


A belépés az erdőbe azt hiszem nem is lepett meg igazán. Hiszen milliószor jártam már itt. Sophie-val…. Itali-val. A nap éppoly narancssárgán izzott, mint a túloldalon. Csak ahogy visszanéztem, nem volt mögöttem senki. És ebben a pillanatban jöttem rá, hogy igen, egyedül vagyok. Hogy mi vár rám arról szinte semmit nem tudok…. hogy merre menjek… na azt azért tudnom kéne. De csak kéne, mert rögtön összezavarodott bennem, ahogy erre gondoltam. Nyugi…. De azt hiszem elsőre semmit nem ért a nyugtatás. Az első, amit igazán az erdőből éreztem az egy kíváncsi szempár volt. Bár megijedtem, de elterelte a figyelmemet. Próbáltam megérezni merre is van.
Egy mókus. A fa tetején. Illetve egy squyrel. Egy pillanattal később már sebesen el is iramodott, holott nem éreztem benne félelmet, egyszerűen csak ment a maga útján. Olyan kis barátságosnak tűnt, de eszembe sem jutott, hogy kutassak az emlékeiben a helyes út után.
Körülnéztem. Nem is tudom ez eddig miért nem jutott eszembe. Annyira leblokkoltam, holott teljesen nyugodtan léptem át a határt. Körülöttem a fák most vesztették el éjszakai csillogásukat és szinte érezni lehetett, ahogy begyűjtik az első napsugarak fényét. Ez még a segítségemre lesz majd. Nincs nálam semmi, amivel világíthatnék, szóval áldottam az eget, hogy ilyennek teremtette őket. Mielőtt elindultam volna az ösvényen végignéztem magamon. A ruhám megváltozott, nem egészen úgy, ahogy eddig szokott, de nem volt ellenemre a legújabb design. Egy könnyű bőr, mokaszin-szerű cipő volt a lábamon, ugyanakkor a szára felért egészen a térdemig. Akárcsak egy csizma. Tetszett… valahogy olyan könnyű volt az egész. A lábujjaimtól a térdemig mintha cipőfűző lenne, futott végig a bőr szalag és tartotta rajtam az egészet. A hosszú nadrág, ami rajtam volt szintén bőrből készült. Nem mondanám, hogy nagyon vastag lehetett, ezt is elég könnyűnek éreztem. Amit elsőre furának találtam az az öv volt. Nem is öv, inkább díszítés. Láthatóan lapos csontokkal volt körbevarrva az egész csípőm és ebből az egészből lelógott elöl egy bőrdarab. Fura volt, na. Nem tudom, mire szolgálhat. Mindenesetre az oldalamra kötött szintén bőr övre ráerősített hosszú tőrt már annál inkább tudtam mire használhatom majd. A hosszú nadrág ellenére a felsőm úgy elég rövidre sikeredett. Nem sokkal a mellem alatt kezdődött és mondhatom épp csak a nyakamig ért. Az érzésből ítélve inkább lehetett valami olyasmi, mintha egy darab anyagot kötöztek volna elém és a hátamon futnának a madzagok. Az egyik vállamon tegez, a másikon íj. Éljen hurrá, legalább egy valami, ami abszolút biztonságot ad. A hajam félig összekötve lógott a vállamra. Fonatok haladtak hátra, ugyanakkor azért volt egy-egy kéretlen tincs, ami a szemembe lógott. Mire jó ez? Most már igazán kíváncsi voltam, hogyan is nézhetek ki, de nagyon vadnak éreztem az összhatást. Úgy értem valami vadember külsőm lehetett. Vajon ezután mindig ez leszek? Bár gondolom, ez a szándékomtól függ….
Na jó, most már ideje elindulnom az ösvényen, mert soha az életben nem érek el arra a hegyre. És maximálisan egyedül maradtam a gondolataimmal az is biztos.
Egy pillanat alatt bevillant amikor Sophie-val jöttem át először. Az erdő, a sárkányok. És tudtam merre menjek. Legalábbis egy ideig. Utána meg majd lesz valahogy.
Mire elindultam a nap már egyre feljebb kúszott az égen. Igaz, nem láttam, inkább csak éreztem. A hatalmas fáktól úgysem láthattam az eget. Megszokhattam volna már. És még mindig fogalmam sem volt, hogy lehet ebben az erdőben ilyen világos.
Az ösvényen egészen csendben tudtam haladni. A száraz talaj nem volt éppen hangos a talpam alatt. A lehullott ágakat mindig óvatosan kikerültem, bár tudtam, hogy itt nem nagyon találkozhatok ellenséggel. Én nem. De ez csak mázli. Azért nem volt kedvem minden második percben leszerelni egy-egy fenevad érzéseit.
Próbáltam mindenre odafigyelni. Minden érzésre, illatra, zajra. Vicces, hogy az érzés jut először eszembe, nemigaz? De hát ez lennék én.
Valami ág megreccsent nem messze tőlem. Megálltam és leguggoltam. Egy pillanatra meglepődtem, hogy a fegyvereim nem akadtak bele semmibe a hirtelen mozdulattól, de aztán rájöttem, nem véletlen ez sem. Mindegyiket pont hozzám mérték, egyenesen Rám szabták. Még vagy öt percig figyeltem, de csak egy madár szállt fel ez idő alatt a bokrokból, semmi más nem történt.
Ahogy felálltam, hogy tovább induljak jutott eszembe ismét mit is kell igazából csinálnom. És az, hogy megmásszam azt a hegyet… hát…. szóval Nawtaru nem éppen mondható alacsonynak. És odafele is legalább fél napot kell sétálnom, jobb esetben koradélután a hegy lábához érek. Ez biztos, hogy több napos túra lesz. Nagyszerű. Éljen. Egyedül vagyok és senki az égvilágon nem közölte velem, hogy ez ilyen sokáig fog tartani. Pazar.
Áhh… a franc essen belé… Igazából semmiség az egész. Majd vadászok valami ennivalót (mintha az olyan egyszerű lenne) és a folyó felé kanyarodok, hogy mégse haljak szomjan. Tiszta egyszerű az egész.
Átléptem egy, az ösvényre dőlt fatörzset és meg sem álltam, hogy minél gyorsabban haladjak. Érzésem szerint, lassan jó lenne, ha letérnék az ösvényről és megkeresném a patakot. Valamerre jobbra lesz. Ahogy néztem a fákat kezdtem gondolkodni, merre is lehetek. És tényleg. Valahol nem messze az Ylf-ek tisztásától. Mondjuk nem ártana, ha nem olyan vakon mennék előre, ahogy eddig és figyelnék is a környezetre. Ki kell üresítenem az agyam. 
Huhh, ez nem lesz egyszerű, de ha odafigyelek menni fog. Most egyedül vagyok, senki nem fogja nekem mutatni az utat. Igazából egy kicsit tetszett is a helyzet. Olyan vagány. Egyedül az erdőben, csak magamra számítva. De visszafelé már lesz társam is vagy mi a fene.
Két-három ismerős fa, egy bokor tele finomabbnál finomabb bogyókkal és mögötte már ott is van a tisztás. Fogtam magam és amilyen gyorsan csak tudtam nekiiramodtam, kirontottam a fák közül.
Ismét lenyűgözött a pillangók látványa. Még mindig olyan szépek, mint voltak. Pedig csak a hecc kedvéért zavartam meg őket. Megint.
Viszont a bogyós bokor (aminek nem jut eszembe a neve), kicsit megmozgatta a fantáziámat. Most kell ennem, ki tudja még, mikor fogok valamivel jól lakni a 2-3 nap alatt. Visszamentem hát és szedtem a gyümölcsből. Tulajdonképpen már az első pillanatban belopta magát a szívembe az alma ízű bogyó. Kis apróság, de mintha a világ legfinomabb fahéjas almáját enném. Kéne magammal vinni. Később sem ártana, ha lenne valami étel nálam. Csak éppen elsőre, az égvilágon semmi nem jutott eszembe, amibe belerakhatnám. Végig néztem magamon. Hümm.
Legutoljára jutott csak eszembe, hogy igazán megnézzem az előttem lógó bőrdarabot. Mint kiderült számomra, nem is bevarrva van, csak egyszerűen rögzítve két csont alá. Kikötöttem és levettem magamról. A madzagokkal, amik rajta lógtak tökéletes kis bugyrot tudtam belőle formálni, megtöltöttem a bogyókkal és felkötöttem a másik oldalamra. Éljen hurrá, ennek a kis izének is megvan a haszna. Mindenesetre ha visszatérek a kastélyba nem lesz káromra, ha megnézem valami könyvben, hogy mi is ez a cucc. 
Végig sétáltam a tisztás szélén, ezúttal lehetőleg a legkevesebb pillangót felijesztve. Aztán egy vastag törzsű fa után újra bevetettem magam az erdőbe. Tudtam, hogy lejteni fog a talaj, mégis egy pillanatra megijedtem. Valahogy nem ILYEN meredekre emlékeztem. Még egy lépés és egy olyan hátast dobtam volna, s zúgtam volna le seggen csúszva a lejtőn, hogy csak na. Még jó, hogy a körülményekhez képest is óvatosan sietek. A bokrok közt szlalomoztam le a gyér füvön, egy-egy kisebb szikladarabra lépve, hogy ne csússzak el. Valahol a domb tövében kell lennie a Parya-nak. 
Éééés megvagy! Egy bokor mögött már láttam is megcsillanni a patakot. Vizet ugyan nem tudok magammal vinni, de ha a Parya mellett haladok, akkor elég könnyen eljutok a hegyhez is.
A következő kanyarnál egy pillanatra megritkult a fák lombja. És ott a hegy. Igen, gondoltam, de azért koránt sincs közel. Ráadásul Isten tudja merre fog még kanyarogni a patak és mennyivel többet kell majd gyalogolnom mire odaérek, mintha egyenesen mentem volna. Csak szemmel kell tartanom, hogy ne tévesszem szem elől.
Menetelés közben figyeltem a patakot. Hogy csillog minden egyes ponton, ahol egy napsugár áttörte a dombokat és elérte a víz felszínét. Lassan olyan tájakon járok ahol még soha, pedig azt hiszem elég sokat barangoltunk már. Nem tudom, hogy voltam rá képes, de kikapcsoltam az agyam és nem is vettem észre hogy telik az idő. De nem bántam. Viszont minden egyes lépésnél megjegyeztem valamit a környezetből, ami valószínűleg felesleges, hiszen pont a természet az, ami mindig változik. Egy-egy szikla sarka, eldőlt törzsek, egy kanyar a patakban, színes virágok, különleges levelű bokrok. Ismernem kéne, de azt hiszem nem nagyon terelte el a figyelmemet, hogy kitaláljam milyen bokor is az, vagy milyen virág. Alig vettem észre, hogy a nap már egyre feljebb halad, pedig kicsit sem éreztem magam közelebb a célomhoz. Egész délelőtt gyalogoltam, és semmi nem változott a tájon kívül. De lassan ismerősnek kéne lennie. Tudom, hogy a Parya mellett mentünk el a vízesésig. Legalább odáig el kéne ma jutnom. És persze nem ártana, ha valami laktatóbb kaját is szereznék, mert így mégsem bírom ki fahéjas-almával. Illetve Parrowle. Ez az, így hívják a gyümölcsöt. Valami mégiscsak hasznos lehetett abból, amit tanultam.
 A következő kanyar után már igazán elgondolkodtam, hogy jártam-e már erre. Egyik fa jött a másik után és egyre biztosabb voltam benne, hogy erre jöttünk Itali-val mikor a Nagy vízeséshez, a Warfell-gnir-hez mentünk. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, pedig biztos voltam benne, hogy innen legalább még 7-8 óra gyaloglás vár rám, jobb esetben 6. Órára nem volt szükségem, és nem is lesz azt hiszem, mire mennék vele ha egyfolytában az időt nézegetném.
Na jó. Döntöttem el, végre ismerős fák, bokrok. Megálltam egy kicsit.
Ráadásul észrevettem egy másik ismerős bokrot is, amit eddig még csak könyvben láttam képen. Nem mérgező ez biztos. Vagy mégsem? Megálltam lépés közben. Kutattam az agyamban információ után. Szó szerint forgattam az agyamban a könyvet és próbáltam visszaidézni mi volt a kép alá írva. Melyik fejezetben volt? Nem. Ez mégiscsak ehető lesz.
Kinyitottam a szemem. Még egyszer végigmértem a bokrot aztán közelebb mentem. Messzebbről sokkal jobban hasonlított egy másikra, de közelről nézve barátságosnak tűnt. Mindenesetre szedtem a gyümölcsből. Elprup. Lila gyümölcse van, a leveleit sebgyógyításra használhatjuk. Egy tálba összemorzsoljuk a friss leveleket és egy kevés vizet adunk hozzá. Lehetőség szerint a kéreg nedvét csöpögtessük a levelek közé, legalább 10-20 cseppnyit. A sebre téve segít a korai hámosodásban, seb összehúzó hatása van. A gyümölcse ehető….
 Tulajdonképpen kíváncsi voltam az ízére. Nagyjából barack nagyságú lehetett a gyümölcs, bár ahogy leszakítottam elég keménynek tűnt. Úgy döntöttem, inkább meghámozom, vagy valami, ki tudja. Elővettem a tőrt az oldalamról és végül csak félbe vágtam. A belseje tiszta citromsárga volt. Valahogy nem is tudom mi miatt a citromra emlékeztetett. Majdnem elnevettem magam a gondolatra, hogy olyan íze is lesz. De meglepetésemre egészen fura volt. Itt minden olyan furcsán jó. Egyszerűen nem hittem el. Most meg emiatt lett nevethetnékem. Hogy lehet egy gyümölcsnek csoki íze? Mintha olvadt csokiba haraptam volna bele. Még az állaga is olyan volt. Komolyan. Azon kívül, hogy citromsárga volt és a belseje nem lötyögött… mintha egy szivacs lett volna átitatva csokoládéval… egy ehető szivacs. Most már tényleg elnevettem magam. Ebből muszáj még legalább kettőt magammal vinnem. Egyáltalán nem laktató, de mint minden még jól jöhet.
Még egyet haraptam ezúttal a másik feléből, az egyik már elfogyott. Kicsit jobban odafigyelve az ízre próbáltam kitalálni, hogyan létezhet ilyen. Itt mindennek valami édesség íze van? Természetesen nem, de huh. Citromos… citromos csoki. Most éreztem meg benne. Akkor mégiscsak van valami abban, hogy sárga a belseje. Hihetetlen….
Mire megettem már hülyét kaptam az egésztől, hogy még mindig nem normális kaját ettem.
Leültem a víz partjára, muszáj volt innom az édes ízre. Aztán kényelmesen elhelyezkedtem egy olyan sziklán, amire egy foltban rásütött a nap. Lassan egy tisztásra fogok érni, de még itt az erdőben akartam pihenni. Levettem a hátamról a tegezt és az íjat. Most volt először időm és kedvem igazán megnézni milyen íj lógott a hátamon.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem is, amikor megláttam az íjat, amit eddig csak a hátamon vittem.  A fája veretes volt, de nem ez volt benne a lényeg… hanem a minta. Kivételesen aprólékos munka volt. Biztos voltam benne, hogy csont és kevés helyen még valamiféle ezüstös fém is díszelgett. Ami nagyon kivételes volt, hogy valahogyan megfestették a csontot, de olyan módon, hogy a színek minden árnyalata megvolt, és még csak nem is látszott a határvonal. Mintha olyan vékony és apró csontdarabokkal dolgoztak volna, ami szinte nem is létezik. Emberi mértékkel legalábbis hihetetlen számomra, hogy mennyi türelem és idő kellett hozzá.
A sárkány, ami bele volt veretve a lila minden árnyalatában pompázott, néhol kis kék is felrémlett benne. Ugyanakkor, ahogy kicsit forgattam a színek megváltoztak és egyszerű fekete-fehér átmenetben pompáztak a szárnyai és a teste. Hogy lehet egyáltalán ilyet csinálni, hacsak nem varázslat van benne?
Az íj közepén lévő két különböző sárkány kétfelé fújta a tüzet. A tűz kék és zöld árnyalatú volt és úgy fonta be az íj felületét, mintha indák lennének. Hihetetlenül gyönyörű volt az egész. Ezek után nem hagyott nyugodni, hogy a tőrön is lehet valami, hát elővettem és megnéztem a markolatát. Azt hiszem ezek után meglepett az egyszerűsége, de a maga módján az is szép volt. A markolat kétféle fából készült és a világosabb fa adta a mintát. Egy csíkban futott körbe, s néhol mintha levél nőne ki az indából, kivált egy-egy szál, s csigavonalban tekeredett össze. A famarkolat felfutott a fémre is mintha apró indák nőnének ki belőle. Szép volt, tényleg. Az hogy nem erre számítottam nem vett el semmit a szépségéből.
Kicsit elégedetten tettem vissza a helyére és álltam fel. Felakasztottam az íjat is a hátamra és indultam tovább. Mikor a különleges bokor mellett haladtam el egyszerűen nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Még mindig nem hiszem el, hogy létezik ilyen. Bár Calsiában minden lehetséges nem? Na de tudom, hogy vannak teljesen átlagos növények is. Például a fenyő. Az biztos, hogy teljesen átlagosnak tekinthető, márpedig fenyő dögivel található feljebb a hegyen. Egész a sziklákig fenyő borítja a hegyoldalt. Biztos, hogy egy idő után találkozni fogok vele az utam során. Na viszont ott aztán nem lesz semmi, amit ehetnék. És ki tudja, meddig leszek arra. De hát bírom én az ilyet. Legalábbis azt hiszem…
Ahogy gondoltam, hamarosan megérkeztem a tisztás széléig. Jobb a békesség, úgyhogy inkább a szélén haladtam. Szerintem jó egy órán keresztül gyalogolhattam, mire újra beléptem az erdőbe. Innen már ismerős volt az egész út. De a vízesés még messze, és nem ártana, ha lassan valami húst is szereznék. Igyekeztem duplán odafigyelni, egy-egy zajra mindig megálltam, körülnéztem, követtem a zaj forrását, hátha egy kisebb állat, esetleg madár, de semmi. Mindig semmi. Ha madár volt, akkor vagy kis veréb méretű, vagy egyszerűen elrepült mire odaértem. Ha nem akkor már nem láttam semmi. Az egész délutánom így telt. Néha gyorsabban, néha lassabban haladtam, de jó alacsonyan haladt a nap, mire meghallottam a vízesés zúgását. Mire elértem, addigra már bőven alkonyodott, a hasam pedig úgy korgott, mintha két napja nem ettem volna. Nem tudom bírtam-e volna tovább, de logikusabb választásnak tűnt, hogy a vízesés mögötti barlangban húzzam meg magam az éjszakára.
Mielőtt elindulhattam volna a vízesés felé megmozdult valami a túloldalán, az immár kisebb folyóvá szélesedett Parya-nak. Egy méretes nyúl volt. Azonnal megálltam és nem mozdultam. Oldalt volt nekem, csak félig láthatott volna, de szerencsémre a szellő is a túloldal felől fújt.
A lehető leghalkabban leakasztottam a vállamról az íjat. Ez az utolsó esélyem, hogy ma valami tartalmasat egyek, szóval nem hibázhatom el. Kihúztam egy nyílvesszőt. Kicsit éreztem, hogy remeg a kezem, de majdnem biztos, hogy a fáradtság is közre játszott. Egyszerűen nem bírtam megállítani. A célzáskor éreztem, hogyha a kritikus pillanatban rándul meg a kezem, vagy ernyednek el az izmaim, akkor esélytelen, hogy eltaláljam az állatot. Még jobba megfeszítettem az íjat és igyekeztem egyenletesen venni a levegőt. Most tényleg tétje volt annak, hogy tudok célozni.
Még egy füvet letépett a nyúl és elrágcsálta. Két lábra állt, körbeszagolt. Vissza négy lábra. Megvakarta a fülét.
Tudtam, még egy tétova másodperc és eltűnik a bokorban, így hát kilőttem a nyílvesszőt. A nyúl ugrott egyet a hirtelen lökéstől és bevágtatott a bokorba. Nem volt éppen a legpontosabb lövés, de eltaláltam. Most már leginkább rohantam a vízesés felé, hogy átjussak a túloldalra, mielőtt eltűnik előlem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire átértem a túloldalra és még sokat kellett futnom, mire megtaláltam a bokrot, amerre beugrott az erdőbe. Nem mondanám, hogy túlzottan nehéz volt követni a nyomait. Minden második lépésemnél egy-egy vércsepp mutatta az utat. Igyekeztem, hogy minél előbb utolérjem, s örömmel láttam, hogy sűrűsödnek a cseppek. Aztán egyszer csak megszakadt. Gyorsan körülnéztem. Egy lépéssel mögöttem egy véres levél mutatta, hogy ott ugrott be a bokorba. Ahogy félre hajtottam az ágakat már meg is láttam. Szerencsétlen ott kínlódott, a nyílvesszőtől már megmozdulni sem tudott. Amennyire tudtam, letérdeltem mellé. Elővettem a tört és elmormoltam egy köszönetet az adományért, majd elvágtam a torkát. Tiszta vér lett a kezem, de nem törődtem vele.
- Eht Ysk evig uoy lanrete gnitser ecalp.
Egy pillanat alatt abbamaradt a rángatózás, még egyet rúgott a lábával, aztán kimúlt. Akkor megfogtam a két hátsó lábát, és felemeltem a földről. Megvártam, míg a lehető legtöbb vér kifolyt a testéből, s ekkor kicsit odébb tettem le a földre. A tőröm segítségével ástam a földet, igyekeztem betemetni a vért, és a nyomait annak, hogy itt jártam.
Visszafelé is ezt tettem, minden egyes cseppel, levéllel, míg vissza nem értem a patakhoz. Akkor már végleg a vízesés felé vettem az irányt. A vízesés mögé érve letettem a nyulat és a gyűjtött botokat a földre. Fogtam a késemet, és ahogy csak tudtam, igyekeztem egyben megnyúzni az állatot. Mikor végeztem Újra fogtam mindent és kimentem a fűre. Két szikla közé igyekeztem beékelni a fákat, mintegy nyársat képezve, majd a felső ágat le is vettem, mikor elég tartósnak bizonyult a dolog. Visszamentem az ezúttal pár lépésre levő erdőbe és gyűjtöttem még fát. Megraktam a szilák között és halkan elsuttogtam a varázsszót. Eryf. Vagyis tűz. Az egyik legősibb varázsszavak egyikét. Miután a tűz meggyulladt, a nyulat igyekeztem felbontani, majd megmosni a húst a patakban. Lassan annyira besötétedett, hogy a tűz fénye volt az egyetlen, ami világította a ténykedésemhez. A belső szerveket félre raktam egy sziklára a fejjel együtt, a többit pedig feltűztem a botra. A tűz kezdett leégni, s lassan már csak a parázs maradt. Akkor tettem csak fölé a húst sülni. Ahogy elkezdett pirulni éreztem étvágygerjesztő illatát. Nem nagyon gondolkodtam azon ki más érezheti még, de ezt nem lehet eltitkolni az erdő vadjai elől. Ahogy a zsírja le-lecsöpögött, újra élesztette helyenként a tüzet egy-egy pillanatra, majd újra elenyészett. Más ötlet nem lévén fogtam a bőrt és igyekeztem rendesen lemosni, és valami normális állapotba hozni. A tőrrel levágtam belőle egy hosszú darabot, amit, mint egy zsinór, húztam körbe a lyukakon. Tőrrel ugyanis nagyjából körbevágtam az egy nagydarab bőrt és kilyukasztottam a szélét. Dobáltam bele néhány követ, így valahogy úgy nézett ki, mint egy kis szatyor. Így akartam megszárítani, ilyen állapotban.
Ahogy sült a hús, néha a csöpögő zsír alá tartottam a batyut, hogy kívülről beszívódjon a zsír, talán akkor majd nem engedi át a vizet és tudok magammal vinni, ha később nem a patak mellett megyek.
Mire megsült a hús nagyjából jól is nézett ki, meg a víz is elpárolgott belőle. Tányér nem lévén, gyorsan lelocsoltam egy követ vízzel, lemostam, ahogy csak tudtam és arra raktam a húst. Jó forró volt, nem ment olyan könnyen a feldarabolás. De minden fűszer nélkül elviselhető volt. Valahogy így is ízlett, az egész napi majdnem koplalás után. Ahogy ettem igyekeztem a zsírt azért mindig a kezemről beletörölni a bőrbe, hogy a kívánt hatást elérjem, holott még gőzöm sem volt róla működni fog-e. Ahogy hűlt a hús, úgy kezdtem egyre bátrabban falni. A tűzre meg raktam még fát, egészen besötétedett.
Aztán egyszer csak már nem éreztem magam olyan egyedül. Épp valamelyik combot majszolhattam és félig beleharapva néztem fel.
Megállt a kezemben a comb, a számban a falat. Mint egy jól nevelt kutya ült velem szemben egy… sárkánymacska? Mindig is kíváncsi voltam, hogy néz ki élőben. És valahogy nem csalódtam. Hirtelen nem tudtam, hogy csak azért jött-e ide, mert érezte a szagokat, vagy én is érdeklem. Persze, ahogy a következő pillanatban megnyalta a szája szélét és lehajtva a fejét beleszagolt a levegőbe egyértelművé tette a dolgot. Lassan letettem a falatot és nyúltam a mellettem levő sziklára a nyúlfejért. Ezt úgysem eszem meg. Felálltam. A hirtelen mozdulattól megijedhetett egy pillanatra, mert ő is felállt, de aztán miután letettem tőlem egy lépésre a fejet és visszaültem, megnyugodott. Nem tudom, de valahogy ellenség helyett barátot láttam benne. Még pár pillanatig gondolkodhatott, de aztán, mint egy macska gyors mozdulatokkal magát összehúzva odaosont a fejért, megfordult és még egy-két métert visszavonult mielőtt elkezdette enni. Úgy fordult, hogy folyton figyelhessen. Egészen úgy viselkedett, mint egy macska. Magamban nagyon mosolyogtam ezen az egész helyzeten. 
Mire megette a fejet én is kivégeztem a combot. Láttam, hogy a tőlem nem messze lévő belsőség halmot nézi. Egy kicsit odébb húzódtam. Lassan elkezdett araszolni felém én meg mozdulatlanul figyeltem. Aztán hirtelen meggondolhatta magát, mert bár sunnyogva, de pillanatok alatt mellettem termett és rám szegezte a tekintetét. Egy pillanatig farkasszemet nézett velem és ezalatt elárasztott bizalommal. Nem volt időm gondolkodni, ösztönösen szeretetet adtam neki cserébe. Elfordult, majd még egy pillanatra hátranézett és aztán nekiállt enni. Egészen lekuporodott, mint egy macska. A farka lelógott a szikláról, a kis szárnyai ernyedten simultak az oldalához. Nekem háttal volt. Tehát tényleg megbízik bennem.
Számba vettem mennyi hús maradt a nyúlból, és azért jócskán hagytam, szóval lesz még mit ennem holnap is. Viszem magammal természetesen.
A bőrnek különösen örültem. És őszintén remélem, hogy használni is fog. Aztán eszembe jutott, hogy nem ártana, ha varázslattal is rásegítenék. Mondjuk ez kapásból megoldotta volna problémát már az elején. Foorp-war.
Hirtelen ugrottam fel a kőről. A sárkánymacska dörgölőzött hozzám, de úgy megijedtem, hogy szegény majdnem elrohant. Aztán elkezdtem nevetni. Már a hasamat fogtam annyira vicces volt szegény. Neki nem a szőr állt fel a hátán, hanem a tüskék és tarajok. De a farka volt a legviccesebb. A végén már a könnyeimet törölgettem, miközben éreztem, hogy megnyugszik, bár nem érti, hogy mit csinálok. Közelebb mentem és óvatosan előre tartottam a kezem. Szinte azonnal felállt és beledörgölte a fejét a kezembe. Meglepetésemre elég puhák voltak a pikkelyei. Nem mondom, hogy olyan puha, mint a szőr, de meglepően puha. Édes volt, ahogy elkezdett még dorombolni is. Néha egy kis füst gomolygott ki az orrlyukaiból. Hát nem hiába sárkány.
Megtartom. Gondoltam, de persze ez nem így működik. Szép is lenne. Mindenesetre egy idő után abbahagytam a dédelgetést és összeszedtem mindent, ami kint volt. Bevittem a maradékot a barlangba. Ahogy beléptem akkor tűnt csak fel, hogy zúg a vízesés. A sárkány meg jött utánam… és hihetetlen! Áááá! Felemelt farokkal sasszézott körülöttem. Nagyon vicces volt, ha nem tudnám, hogy sárkány…..
Mindenesetre igyekeztem eltenni magam másnapra, úgyhogy kint gyorsan lemostam a követ, a vértől és zsírtól megtisztítottam aztán eloltottam a tüzet. Már tényleg csak a hold világított. Revlis-Tey. Ezüst Sugár. Milyen találó. Ahogy ott álltam és néztem a csillagokat kezdett körülöttem világítani az erdő. Már rég elolthattam volna a tüzet. Hirtelen minden fénybe borult körülöttem. Egyszerűen szép volt. Újra eldöntöttem, hogy szeretem ezt a világot, és mindent megteszek, hogy a része legyek.
Aztán megfordultam és visszasétáltam a barlangba. A sárkánymacska ott várt rám. Kiválasztottam egy sarkot magamnak és mikor lefeküdtem, odagömbölyödött mellém. Azt hiszem aznap este valahogy így aludhattam el.