A belépés az erdőbe azt hiszem
nem is lepett meg igazán. Hiszen milliószor jártam már itt. Sophie-val….
Itali-val. A nap éppoly narancssárgán izzott, mint a túloldalon. Csak ahogy
visszanéztem, nem volt mögöttem senki. És ebben a pillanatban jöttem rá, hogy
igen, egyedül vagyok. Hogy mi vár rám arról szinte semmit nem tudok…. hogy
merre menjek… na azt azért tudnom kéne. De csak kéne, mert rögtön
összezavarodott bennem, ahogy erre gondoltam. Nyugi…. De azt hiszem elsőre semmit nem ért a nyugtatás. Az első,
amit igazán az erdőből éreztem az egy kíváncsi szempár volt. Bár megijedtem, de
elterelte a figyelmemet. Próbáltam megérezni merre is van.
Egy mókus. A fa tetején.
Illetve egy squyrel. Egy pillanattal
később már sebesen el is iramodott, holott nem éreztem benne félelmet,
egyszerűen csak ment a maga útján. Olyan kis barátságosnak tűnt, de eszembe sem
jutott, hogy kutassak az emlékeiben a helyes út után.
Körülnéztem. Nem is tudom ez
eddig miért nem jutott eszembe. Annyira leblokkoltam, holott teljesen nyugodtan
léptem át a határt. Körülöttem a fák most vesztették el éjszakai csillogásukat
és szinte érezni lehetett, ahogy begyűjtik az első napsugarak fényét. Ez még a
segítségemre lesz majd. Nincs nálam semmi, amivel világíthatnék, szóval
áldottam az eget, hogy ilyennek teremtette őket. Mielőtt elindultam volna az
ösvényen végignéztem magamon. A ruhám megváltozott, nem egészen úgy, ahogy
eddig szokott, de nem volt ellenemre a legújabb design. Egy könnyű bőr,
mokaszin-szerű cipő volt a lábamon, ugyanakkor a szára felért egészen a
térdemig. Akárcsak egy csizma. Tetszett… valahogy olyan könnyű volt az egész. A
lábujjaimtól a térdemig mintha cipőfűző lenne, futott végig a bőr szalag és
tartotta rajtam az egészet. A hosszú nadrág, ami rajtam volt szintén bőrből
készült. Nem mondanám, hogy nagyon vastag lehetett, ezt is elég könnyűnek
éreztem. Amit elsőre furának találtam az az öv volt. Nem is öv, inkább
díszítés. Láthatóan lapos csontokkal volt körbevarrva az egész csípőm és ebből
az egészből lelógott elöl egy bőrdarab. Fura volt, na. Nem tudom, mire
szolgálhat. Mindenesetre az oldalamra kötött szintén bőr övre ráerősített
hosszú tőrt már annál inkább tudtam mire használhatom majd. A hosszú nadrág
ellenére a felsőm úgy elég rövidre sikeredett. Nem sokkal a mellem alatt
kezdődött és mondhatom épp csak a nyakamig ért. Az érzésből ítélve inkább
lehetett valami olyasmi, mintha egy darab anyagot kötöztek volna elém és a
hátamon futnának a madzagok. Az egyik vállamon tegez, a másikon íj. Éljen
hurrá, legalább egy valami, ami abszolút biztonságot ad. A hajam félig
összekötve lógott a vállamra. Fonatok haladtak hátra, ugyanakkor azért volt
egy-egy kéretlen tincs, ami a szemembe lógott. Mire jó ez? Most már igazán
kíváncsi voltam, hogyan is nézhetek ki, de nagyon vadnak éreztem az összhatást.
Úgy értem valami vadember külsőm lehetett. Vajon ezután mindig ez leszek? Bár
gondolom, ez a szándékomtól függ….
Na jó, most már ideje
elindulnom az ösvényen, mert soha az életben nem érek el arra a hegyre. És
maximálisan egyedül maradtam a gondolataimmal az is biztos.
Egy pillanat alatt bevillant
amikor Sophie-val jöttem át először. Az erdő, a sárkányok. És tudtam merre
menjek. Legalábbis egy ideig. Utána meg majd lesz valahogy.
Mire elindultam a nap már
egyre feljebb kúszott az égen. Igaz, nem láttam, inkább csak éreztem. A
hatalmas fáktól úgysem láthattam az eget. Megszokhattam volna már. És még
mindig fogalmam sem volt, hogy lehet ebben az erdőben ilyen világos.
Az ösvényen egészen csendben
tudtam haladni. A száraz talaj nem volt éppen hangos a talpam alatt. A
lehullott ágakat mindig óvatosan kikerültem, bár tudtam, hogy itt nem nagyon
találkozhatok ellenséggel. Én nem. De ez csak mázli. Azért nem volt kedvem
minden második percben leszerelni egy-egy fenevad érzéseit.
Próbáltam mindenre
odafigyelni. Minden érzésre, illatra, zajra. Vicces, hogy az érzés jut először
eszembe, nemigaz? De hát ez lennék én.
Valami ág megreccsent nem
messze tőlem. Megálltam és leguggoltam. Egy pillanatra meglepődtem, hogy a
fegyvereim nem akadtak bele semmibe a hirtelen mozdulattól, de aztán rájöttem,
nem véletlen ez sem. Mindegyiket pont hozzám mérték, egyenesen Rám szabták. Még
vagy öt percig figyeltem, de csak egy madár szállt fel ez idő alatt a bokrokból,
semmi más nem történt.
Ahogy felálltam, hogy tovább
induljak jutott eszembe ismét mit is kell igazából csinálnom. És az, hogy
megmásszam azt a hegyet… hát…. szóval Nawtaru nem éppen mondható alacsonynak.
És odafele is legalább fél napot kell sétálnom, jobb esetben koradélután a hegy
lábához érek. Ez biztos, hogy több napos túra lesz. Nagyszerű. Éljen. Egyedül
vagyok és senki az égvilágon nem közölte velem, hogy ez ilyen sokáig fog
tartani. Pazar.
Áhh… a franc essen belé…
Igazából semmiség az egész. Majd vadászok valami ennivalót (mintha az olyan
egyszerű lenne) és a folyó felé kanyarodok, hogy mégse haljak szomjan. Tiszta
egyszerű az egész.
Átléptem egy, az ösvényre dőlt
fatörzset és meg sem álltam, hogy minél gyorsabban haladjak. Érzésem szerint,
lassan jó lenne, ha letérnék az ösvényről és megkeresném a patakot. Valamerre
jobbra lesz. Ahogy néztem a fákat kezdtem gondolkodni, merre is lehetek. És
tényleg. Valahol nem messze az Ylf-ek tisztásától. Mondjuk nem ártana, ha nem
olyan vakon mennék előre, ahogy eddig és figyelnék is a környezetre. Ki kell
üresítenem az agyam.
Huhh, ez nem lesz egyszerű, de
ha odafigyelek menni fog. Most egyedül vagyok, senki nem fogja nekem mutatni az
utat. Igazából egy kicsit tetszett is a helyzet. Olyan vagány. Egyedül az
erdőben, csak magamra számítva. De visszafelé már lesz társam is vagy mi a
fene.
Két-három ismerős fa, egy
bokor tele finomabbnál finomabb bogyókkal és mögötte már ott is van a tisztás.
Fogtam magam és amilyen gyorsan csak tudtam nekiiramodtam, kirontottam a fák
közül.
Ismét lenyűgözött a pillangók
látványa. Még mindig olyan szépek, mint voltak. Pedig csak a hecc kedvéért
zavartam meg őket. Megint.
Viszont a bogyós bokor (aminek
nem jut eszembe a neve), kicsit megmozgatta a fantáziámat. Most kell ennem, ki tudja
még, mikor fogok valamivel jól lakni a 2-3 nap alatt. Visszamentem hát és
szedtem a gyümölcsből. Tulajdonképpen már az első pillanatban belopta magát a
szívembe az alma ízű bogyó. Kis apróság, de mintha a világ legfinomabb fahéjas
almáját enném. Kéne magammal vinni. Később sem ártana, ha lenne valami étel
nálam. Csak éppen elsőre, az égvilágon semmi nem jutott eszembe, amibe
belerakhatnám. Végig néztem magamon. Hümm.
Legutoljára jutott csak
eszembe, hogy igazán megnézzem az előttem lógó bőrdarabot. Mint kiderült
számomra, nem is bevarrva van, csak egyszerűen rögzítve két csont alá.
Kikötöttem és levettem magamról. A madzagokkal, amik rajta lógtak tökéletes kis
bugyrot tudtam belőle formálni, megtöltöttem a bogyókkal és felkötöttem a másik
oldalamra. Éljen hurrá, ennek a kis izének is megvan a haszna. Mindenesetre ha
visszatérek a kastélyba nem lesz káromra, ha megnézem valami könyvben, hogy mi is ez
a cucc.
Végig sétáltam a tisztás
szélén, ezúttal lehetőleg a legkevesebb pillangót felijesztve. Aztán egy vastag
törzsű fa után újra bevetettem magam az erdőbe. Tudtam, hogy lejteni fog a
talaj, mégis egy pillanatra megijedtem. Valahogy nem ILYEN meredekre
emlékeztem. Még egy lépés és egy olyan hátast dobtam volna, s zúgtam volna le
seggen csúszva a lejtőn, hogy csak na. Még jó, hogy a körülményekhez képest is
óvatosan sietek. A bokrok közt szlalomoztam le a gyér füvön, egy-egy kisebb
szikladarabra lépve, hogy ne csússzak el. Valahol a domb tövében kell lennie a
Parya-nak.
Éééés megvagy! Egy bokor
mögött már láttam is megcsillanni a patakot. Vizet ugyan nem tudok magammal
vinni, de ha a Parya mellett haladok, akkor elég könnyen eljutok a hegyhez is.
A következő kanyarnál egy
pillanatra megritkult a fák lombja. És ott a hegy. Igen, gondoltam, de azért
koránt sincs közel. Ráadásul Isten tudja merre fog még kanyarogni a patak és
mennyivel többet kell majd gyalogolnom mire odaérek, mintha egyenesen mentem
volna. Csak szemmel kell tartanom, hogy ne tévesszem szem elől.
Menetelés közben figyeltem a
patakot. Hogy csillog minden egyes ponton, ahol egy napsugár áttörte a dombokat
és elérte a víz felszínét. Lassan olyan tájakon járok ahol még soha, pedig azt
hiszem elég sokat barangoltunk már. Nem tudom, hogy voltam rá képes, de
kikapcsoltam az agyam és nem is vettem észre hogy telik az idő. De nem bántam.
Viszont minden egyes lépésnél megjegyeztem valamit a környezetből, ami
valószínűleg felesleges, hiszen pont a természet az, ami mindig változik.
Egy-egy szikla sarka, eldőlt törzsek, egy kanyar a patakban, színes virágok,
különleges levelű bokrok. Ismernem kéne, de azt hiszem nem nagyon terelte el a
figyelmemet, hogy kitaláljam milyen bokor is az, vagy milyen virág. Alig vettem
észre, hogy a nap már egyre feljebb halad, pedig kicsit sem éreztem magam
közelebb a célomhoz. Egész délelőtt gyalogoltam, és semmi nem változott a tájon
kívül. De lassan ismerősnek kéne lennie. Tudom, hogy a Parya mellett mentünk el
a vízesésig. Legalább odáig el kéne ma jutnom. És persze nem ártana, ha valami
laktatóbb kaját is szereznék, mert így mégsem bírom ki fahéjas-almával. Illetve
Parrowle. Ez az, így hívják a
gyümölcsöt. Valami mégiscsak hasznos lehetett abból, amit tanultam.
A következő kanyar után már
igazán elgondolkodtam, hogy jártam-e már erre. Egyik fa jött a másik után és
egyre biztosabb voltam benne, hogy erre jöttünk Itali-val mikor a Nagy
vízeséshez, a Warfell-gnir-hez
mentünk. Kicsit megszaporáztam a
lépteimet, pedig biztos voltam benne, hogy innen legalább még 7-8 óra gyaloglás
vár rám, jobb esetben 6. Órára nem volt szükségem, és nem is lesz azt hiszem,
mire mennék vele ha egyfolytában az időt nézegetném.
Na jó. Döntöttem el, végre
ismerős fák, bokrok. Megálltam egy kicsit.
Ráadásul észrevettem egy másik
ismerős bokrot is, amit eddig még csak könyvben láttam képen. Nem mérgező ez
biztos. Vagy mégsem? Megálltam lépés
közben. Kutattam az agyamban információ után. Szó szerint forgattam az agyamban
a könyvet és próbáltam visszaidézni mi volt a kép alá írva. Melyik fejezetben
volt? Nem. Ez mégiscsak ehető lesz.
Kinyitottam a szemem. Még
egyszer végigmértem a bokrot aztán közelebb mentem. Messzebbről sokkal jobban
hasonlított egy másikra, de közelről nézve barátságosnak tűnt. Mindenesetre
szedtem a gyümölcsből. Elprup. Lila
gyümölcse van, a leveleit sebgyógyításra használhatjuk. Egy tálba
összemorzsoljuk a friss leveleket és egy kevés vizet adunk hozzá. Lehetőség
szerint a kéreg nedvét csöpögtessük a levelek közé, legalább 10-20 cseppnyit. A
sebre téve segít a korai hámosodásban, seb összehúzó hatása van. A gyümölcse
ehető….
Tulajdonképpen kíváncsi voltam az ízére.
Nagyjából barack nagyságú lehetett a gyümölcs, bár ahogy leszakítottam elég
keménynek tűnt. Úgy döntöttem, inkább meghámozom, vagy valami, ki tudja.
Elővettem a tőrt az oldalamról és végül csak félbe vágtam. A belseje tiszta citromsárga
volt. Valahogy nem is tudom mi miatt a citromra emlékeztetett. Majdnem
elnevettem magam a gondolatra, hogy olyan íze is lesz. De meglepetésemre
egészen fura volt. Itt minden olyan furcsán jó. Egyszerűen nem hittem el. Most
meg emiatt lett nevethetnékem. Hogy lehet egy gyümölcsnek csoki íze? Mintha
olvadt csokiba haraptam volna bele. Még az állaga is olyan volt. Komolyan. Azon
kívül, hogy citromsárga volt és a belseje nem lötyögött… mintha egy szivacs
lett volna átitatva csokoládéval… egy ehető szivacs. Most már tényleg
elnevettem magam. Ebből muszáj még legalább kettőt magammal vinnem. Egyáltalán
nem laktató, de mint minden még jól jöhet.
Még egyet haraptam ezúttal a
másik feléből, az egyik már elfogyott. Kicsit jobban odafigyelve az ízre próbáltam
kitalálni, hogyan létezhet ilyen. Itt mindennek valami édesség íze van?
Természetesen nem, de huh. Citromos… citromos csoki. Most éreztem meg benne.
Akkor mégiscsak van valami abban, hogy sárga a belseje. Hihetetlen….
Mire megettem már hülyét
kaptam az egésztől, hogy még mindig nem normális kaját ettem.
Leültem a víz partjára, muszáj
volt innom az édes ízre. Aztán kényelmesen elhelyezkedtem egy olyan sziklán,
amire egy foltban rásütött a nap. Lassan egy tisztásra fogok érni, de még itt
az erdőben akartam pihenni. Levettem a hátamról a tegezt és az íjat. Most volt
először időm és kedvem igazán megnézni milyen íj lógott a hátamon.
Egy pillanatra elállt a
lélegzetem is, amikor megláttam az íjat, amit eddig csak a hátamon vittem. A fája veretes volt, de nem ez volt benne a
lényeg… hanem a minta. Kivételesen aprólékos munka volt. Biztos voltam benne,
hogy csont és kevés helyen még valamiféle ezüstös fém is díszelgett. Ami nagyon
kivételes volt, hogy valahogyan megfestették a csontot, de olyan módon, hogy a
színek minden árnyalata megvolt, és még csak nem is látszott a határvonal. Mintha
olyan vékony és apró csontdarabokkal dolgoztak volna, ami szinte nem is
létezik. Emberi mértékkel legalábbis hihetetlen számomra, hogy mennyi türelem
és idő kellett hozzá.
A sárkány, ami bele volt
veretve a lila minden árnyalatában pompázott, néhol kis kék is felrémlett benne.
Ugyanakkor, ahogy kicsit forgattam a színek megváltoztak és egyszerű fekete-fehér
átmenetben pompáztak a szárnyai és a teste. Hogy lehet egyáltalán ilyet
csinálni, hacsak nem varázslat van benne?
Az íj közepén lévő két
különböző sárkány kétfelé fújta a tüzet. A tűz kék és zöld árnyalatú volt és
úgy fonta be az íj felületét, mintha indák lennének. Hihetetlenül gyönyörű volt
az egész. Ezek után nem hagyott nyugodni, hogy a tőrön is lehet valami, hát
elővettem és megnéztem a markolatát. Azt hiszem ezek után meglepett az
egyszerűsége, de a maga módján az is szép volt. A markolat kétféle fából
készült és a világosabb fa adta a mintát. Egy csíkban futott körbe, s néhol
mintha levél nőne ki az indából, kivált egy-egy szál, s csigavonalban
tekeredett össze. A famarkolat felfutott a fémre is mintha apró indák nőnének
ki belőle. Szép volt, tényleg. Az hogy nem erre számítottam nem vett el semmit
a szépségéből.
Kicsit elégedetten tettem
vissza a helyére és álltam fel. Felakasztottam az íjat is a hátamra és indultam
tovább. Mikor a különleges bokor mellett haladtam el egyszerűen nem bírtam ki
vigyorgás nélkül. Még mindig nem hiszem el, hogy létezik ilyen. Bár Calsiában minden
lehetséges nem? Na de tudom, hogy vannak teljesen átlagos növények is. Például
a fenyő. Az biztos, hogy teljesen átlagosnak tekinthető, márpedig fenyő dögivel
található feljebb a hegyen. Egész a sziklákig fenyő borítja a hegyoldalt.
Biztos, hogy egy idő után találkozni fogok vele az utam során. Na viszont ott
aztán nem lesz semmi, amit ehetnék. És ki tudja, meddig leszek arra. De hát
bírom én az ilyet. Legalábbis azt hiszem…
Ahogy gondoltam, hamarosan
megérkeztem a tisztás széléig. Jobb a békesség, úgyhogy inkább a szélén
haladtam. Szerintem jó egy órán keresztül gyalogolhattam, mire újra beléptem az
erdőbe. Innen már ismerős volt az egész út. De a vízesés még messze, és nem
ártana, ha lassan valami húst is szereznék. Igyekeztem duplán odafigyelni,
egy-egy zajra mindig megálltam, körülnéztem, követtem a zaj forrását, hátha egy
kisebb állat, esetleg madár, de semmi. Mindig semmi. Ha madár volt, akkor vagy
kis veréb méretű, vagy egyszerűen elrepült mire odaértem. Ha nem akkor már nem
láttam semmi. Az egész délutánom így telt. Néha gyorsabban, néha lassabban
haladtam, de jó alacsonyan haladt a nap, mire meghallottam a vízesés zúgását. Mire
elértem, addigra már bőven alkonyodott, a hasam pedig úgy korgott, mintha két
napja nem ettem volna. Nem tudom bírtam-e volna tovább, de logikusabb
választásnak tűnt, hogy a vízesés mögötti barlangban húzzam meg magam az
éjszakára.
Mielőtt elindulhattam volna a
vízesés felé megmozdult valami a túloldalán, az immár kisebb folyóvá
szélesedett Parya-nak. Egy méretes nyúl volt. Azonnal megálltam és nem
mozdultam. Oldalt volt nekem, csak félig láthatott volna, de szerencsémre a
szellő is a túloldal felől fújt.
A lehető leghalkabban leakasztottam
a vállamról az íjat. Ez az utolsó esélyem, hogy ma valami tartalmasat egyek,
szóval nem hibázhatom el. Kihúztam egy nyílvesszőt. Kicsit éreztem, hogy remeg
a kezem, de majdnem biztos, hogy a fáradtság is közre játszott. Egyszerűen nem
bírtam megállítani. A célzáskor éreztem, hogyha a kritikus pillanatban rándul
meg a kezem, vagy ernyednek el az izmaim, akkor esélytelen, hogy eltaláljam az
állatot. Még jobba megfeszítettem az íjat és igyekeztem egyenletesen venni a
levegőt. Most tényleg tétje volt annak, hogy tudok célozni.
Még egy füvet letépett a nyúl
és elrágcsálta. Két lábra állt, körbeszagolt. Vissza négy lábra. Megvakarta a fülét.
Tudtam, még egy tétova
másodperc és eltűnik a bokorban, így hát kilőttem a nyílvesszőt. A nyúl ugrott
egyet a hirtelen lökéstől és bevágtatott a bokorba. Nem volt éppen a
legpontosabb lövés, de eltaláltam. Most már leginkább rohantam a vízesés felé,
hogy átjussak a túloldalra, mielőtt eltűnik előlem. Egy örökkévalóságnak tűnt,
mire átértem a túloldalra és még sokat kellett futnom, mire megtaláltam a
bokrot, amerre beugrott az erdőbe. Nem mondanám, hogy túlzottan nehéz volt
követni a nyomait. Minden második lépésemnél egy-egy vércsepp mutatta az utat.
Igyekeztem, hogy minél előbb utolérjem, s örömmel láttam, hogy sűrűsödnek a
cseppek. Aztán egyszer csak megszakadt. Gyorsan körülnéztem. Egy lépéssel
mögöttem egy véres levél mutatta, hogy ott ugrott be a bokorba. Ahogy félre
hajtottam az ágakat már meg is láttam. Szerencsétlen ott kínlódott, a
nyílvesszőtől már megmozdulni sem tudott. Amennyire tudtam, letérdeltem mellé.
Elővettem a tört és elmormoltam egy köszönetet az adományért, majd elvágtam a
torkát. Tiszta vér lett a kezem, de nem törődtem vele.
- Eht Ysk evig uoy lanrete gnitser ecalp.
Egy pillanat alatt abbamaradt
a rángatózás, még egyet rúgott a lábával, aztán kimúlt. Akkor megfogtam a két
hátsó lábát, és felemeltem a földről. Megvártam, míg a lehető legtöbb vér
kifolyt a testéből, s ekkor kicsit odébb tettem le a földre. A tőröm
segítségével ástam a földet, igyekeztem betemetni a vért, és a nyomait annak,
hogy itt jártam.
Visszafelé is ezt tettem,
minden egyes cseppel, levéllel, míg vissza nem értem a patakhoz. Akkor már
végleg a vízesés felé vettem az irányt. A vízesés mögé érve letettem a nyulat
és a gyűjtött botokat a földre. Fogtam a késemet, és ahogy csak tudtam,
igyekeztem egyben megnyúzni az állatot. Mikor végeztem Újra fogtam mindent és
kimentem a fűre. Két szikla közé igyekeztem beékelni a fákat, mintegy nyársat
képezve, majd a felső ágat le is vettem, mikor elég tartósnak bizonyult a dolog.
Visszamentem az ezúttal pár lépésre levő erdőbe és gyűjtöttem még fát.
Megraktam a szilák között és halkan elsuttogtam a varázsszót. Eryf. Vagyis tűz. Az egyik legősibb
varázsszavak egyikét. Miután a tűz meggyulladt, a nyulat igyekeztem felbontani,
majd megmosni a húst a patakban. Lassan annyira besötétedett, hogy a tűz fénye
volt az egyetlen, ami világította a ténykedésemhez. A belső szerveket félre
raktam egy sziklára a fejjel együtt, a többit pedig feltűztem a botra. A tűz
kezdett leégni, s lassan már csak a parázs maradt. Akkor tettem csak fölé a
húst sülni. Ahogy elkezdett pirulni éreztem étvágygerjesztő illatát. Nem nagyon
gondolkodtam azon ki más érezheti még, de ezt nem lehet eltitkolni az erdő vadjai
elől. Ahogy a zsírja le-lecsöpögött, újra élesztette helyenként a tüzet egy-egy
pillanatra, majd újra elenyészett. Más ötlet nem lévén fogtam a bőrt és
igyekeztem rendesen lemosni, és valami normális állapotba hozni. A tőrrel
levágtam belőle egy hosszú darabot, amit, mint egy zsinór, húztam körbe a
lyukakon. Tőrrel ugyanis nagyjából körbevágtam az egy nagydarab bőrt és
kilyukasztottam a szélét. Dobáltam bele néhány követ, így valahogy úgy nézett
ki, mint egy kis szatyor. Így akartam megszárítani, ilyen állapotban.
Ahogy sült a hús, néha a
csöpögő zsír alá tartottam a batyut, hogy kívülről beszívódjon a zsír, talán
akkor majd nem engedi át a vizet és tudok magammal vinni, ha később nem a patak
mellett megyek.
Mire megsült a hús nagyjából
jól is nézett ki, meg a víz is elpárolgott belőle. Tányér nem lévén, gyorsan
lelocsoltam egy követ vízzel, lemostam, ahogy csak tudtam és arra raktam a
húst. Jó forró volt, nem ment olyan könnyen a feldarabolás. De minden fűszer
nélkül elviselhető volt. Valahogy így is ízlett, az egész napi majdnem koplalás
után. Ahogy ettem igyekeztem a zsírt azért mindig a kezemről beletörölni a
bőrbe, hogy a kívánt hatást elérjem, holott még gőzöm sem volt róla működni
fog-e. Ahogy hűlt a hús, úgy kezdtem egyre bátrabban falni. A tűzre meg raktam
még fát, egészen besötétedett.
Aztán egyszer csak már nem
éreztem magam olyan egyedül. Épp valamelyik combot majszolhattam és félig
beleharapva néztem fel.
Megállt a kezemben a comb, a
számban a falat. Mint egy jól nevelt kutya ült velem szemben egy… sárkánymacska?
Mindig is kíváncsi voltam, hogy néz ki élőben. És valahogy nem csalódtam.
Hirtelen nem tudtam, hogy csak azért jött-e ide, mert érezte a szagokat, vagy
én is érdeklem. Persze, ahogy a következő pillanatban megnyalta a szája szélét
és lehajtva a fejét beleszagolt a levegőbe egyértelművé tette a dolgot. Lassan
letettem a falatot és nyúltam a mellettem levő sziklára a nyúlfejért. Ezt
úgysem eszem meg. Felálltam. A hirtelen mozdulattól megijedhetett egy
pillanatra, mert ő is felállt, de aztán miután letettem tőlem egy lépésre a
fejet és visszaültem, megnyugodott. Nem tudom, de valahogy ellenség helyett
barátot láttam benne. Még pár pillanatig gondolkodhatott, de aztán, mint egy
macska gyors mozdulatokkal magát összehúzva odaosont a fejért, megfordult és
még egy-két métert visszavonult mielőtt elkezdette enni. Úgy fordult, hogy
folyton figyelhessen. Egészen úgy viselkedett, mint egy macska. Magamban nagyon
mosolyogtam ezen az egész helyzeten.
Mire megette a fejet én is
kivégeztem a combot. Láttam, hogy a tőlem nem messze lévő belsőség halmot nézi.
Egy kicsit odébb húzódtam. Lassan elkezdett araszolni felém én meg
mozdulatlanul figyeltem. Aztán hirtelen meggondolhatta magát, mert bár
sunnyogva, de pillanatok alatt mellettem termett és rám szegezte a tekintetét.
Egy pillanatig farkasszemet nézett velem és ezalatt elárasztott bizalommal. Nem
volt időm gondolkodni, ösztönösen szeretetet adtam neki cserébe. Elfordult,
majd még egy pillanatra hátranézett és aztán nekiállt enni. Egészen
lekuporodott, mint egy macska. A farka lelógott a szikláról, a kis szárnyai
ernyedten simultak az oldalához. Nekem háttal volt. Tehát tényleg megbízik
bennem.
Számba vettem mennyi hús
maradt a nyúlból, és azért jócskán hagytam, szóval lesz még mit ennem holnap
is. Viszem magammal természetesen.
A bőrnek különösen örültem. És
őszintén remélem, hogy használni is fog. Aztán eszembe jutott, hogy nem ártana,
ha varázslattal is rásegítenék. Mondjuk ez kapásból megoldotta volna problémát
már az elején. Foorp-war.
Hirtelen ugrottam fel a kőről.
A sárkánymacska dörgölőzött hozzám, de úgy megijedtem, hogy szegény majdnem
elrohant. Aztán elkezdtem nevetni. Már a hasamat fogtam annyira vicces volt szegény.
Neki nem a szőr állt fel a hátán, hanem a tüskék és tarajok. De a farka volt a legviccesebb.
A végén már a könnyeimet törölgettem, miközben éreztem, hogy megnyugszik, bár
nem érti, hogy mit csinálok. Közelebb mentem és óvatosan előre tartottam a
kezem. Szinte azonnal felállt és beledörgölte a fejét a kezembe. Meglepetésemre
elég puhák voltak a pikkelyei. Nem mondom, hogy olyan puha, mint a szőr, de
meglepően puha. Édes volt, ahogy elkezdett még dorombolni is. Néha egy kis füst
gomolygott ki az orrlyukaiból. Hát nem hiába sárkány.
Megtartom. Gondoltam, de persze ez nem így működik. Szép is lenne.
Mindenesetre egy idő után abbahagytam a dédelgetést és összeszedtem mindent, ami
kint volt. Bevittem a maradékot a barlangba. Ahogy beléptem akkor tűnt csak
fel, hogy zúg a vízesés. A sárkány meg jött utánam… és hihetetlen! Áááá!
Felemelt farokkal sasszézott körülöttem. Nagyon vicces volt, ha nem tudnám,
hogy sárkány…..
Mindenesetre igyekeztem
eltenni magam másnapra, úgyhogy kint gyorsan lemostam a követ, a vértől és
zsírtól megtisztítottam aztán eloltottam a tüzet. Már tényleg csak a hold
világított. Revlis-Tey. Ezüst Sugár.
Milyen találó. Ahogy ott álltam és néztem a csillagokat kezdett körülöttem
világítani az erdő. Már rég elolthattam volna a tüzet. Hirtelen minden fénybe
borult körülöttem. Egyszerűen szép volt. Újra eldöntöttem, hogy szeretem ezt a
világot, és mindent megteszek, hogy a része legyek.
Aztán megfordultam és
visszasétáltam a barlangba. A sárkánymacska ott várt rám. Kiválasztottam egy
sarkot magamnak és mikor lefeküdtem, odagömbölyödött mellém. Azt hiszem aznap
este valahogy így aludhattam el.