2011. december 31., szombat

Szivárványvölgyi százszorszép

Az emberek sokszor elfelejtkeznek arról, hogy milyen fontos dolgok vannak az életükben....
Emberek, akiket szeretünk és.... és a kiskedvencek is igen...

Van egy kutyánk...de néha szinte mintha nem is lenne, mert elfelejtkezünk róla...
Minden egyes nap, évek óta fogja magát a drága és bejön az előterünkbe, elfoglalja a megszokott helyét és csak úgy ott van... szegény... mi meg csak átlépünk feltette, amikor megyünk ki, esetleg egy simítást engedünk meg magunknak kifelé menet...

Ő meg csak szomorúan, mert látszik rajta, hogy szomorúan, mintha semmi értelme nem lenne az életének ott fekszik, összegömbölyödve és csak rutinból fel-fel néz néha, vágyakozva, hátha valaki odamegy hozzá...

Ma reggel nem hiába nézett fel. Odamentem hozzá. leültem mellé és simogattam... szerettem egy kicsit...
Nem tudom meddig voltam mellette... talán fél óra, háromnegyed óra is eltelt közben...és én csak símogattam és csak símogattam...ő meg csendben lehunyta a szemét...
Nem éreztem akkor, hogy fel kéne állnom mellőle.. hirtelen nem számított semmi más, csak az hogy ő is érezze, hogy szeretem....

Amikor végül mégis fel kellett állnom mellőle ő felnézett... és megláttam a szemében azt az apró boldogságot, amit szereztem neki ezzel a fél órával... elkezdte csóválni a farkát, amit valljuk be.. már nagyon régen nem láttam tőle. És elmosolyodtam.
A világ legaranyosabb kutyusa feküdt előttem. Egy szeretetre méltó kutyus, aki csak arra vár, hogy szeressék...
Daisy.. Rainbowvalley Daisy.. szép neve van nem?


2011. december 30., péntek

Who you are

Valamelyik nap Encitől kaptam ezt a számot... és tegnap többek között ez volt az ami segített.

És ezért KÖSZÖNÖM!!! 



I stare at my reflection in the mirror:
"Why am I doing this to myself?"
Losing my mind on a tiny error,
I nearly left the real me on the shelf.
No, no, no, no, no...

Don't lose who you are in the blur of the stars!
Seeing is deceiving, dreaming is believing,
It's okay not to be okay.
Sometimes it's hard to follow your heart.
Tears don't mean you're losing, everybody's bruising,
Just be true to who you are!
(who you are [x11])

Brushing my hair, do I look perfect?
I forgot what to do to fit the mold, yeah!
The more I try the less it's working, yeah
'Cause everything inside me screams
No, no, no, no, no...

Don't lose who you are in the blur of the stars!
Seeing is deceiving, dreaming is believing,
It's okay not to be okay.
Sometimes it's hard to follow your heart.
But tears don't mean you're losing, everybody's bruising,
There's nothing wrong with who you are!

 Yes, no's, egos, fake shows, like "WOO"!
Just go, and leave me alone!
Real talk, real life, good love, goodnight,
With a smile, that's my home!
That's my home, no...

No, no, no, no, no...
Don't lose who you are in the blur of the stars!
Seeing is deceiving, dreaming is believing,
It's okay not to be okay...
Sometimes it's hard to follow your heart.
Tears don't mean you're losing, everybody's bruising,
Just be true to who you are!
Yeah yeah yeah

2011. december 29., csütörtök

Út a szabadsághoz...

Nem mondhatnám, hogy egy kellemes napon vagyok túl. Hatalmas boldogság után jön a hatalmas esés és én egyszerűen csak megpróbálok talpon maradni. Egyik ütés a másik után.... de megszokhattam volna.
Legutóbb, alig egy félórája azt vágták a fejemhez, hogy én már nem is élek otthon... és azt hiszem igazuk is van.....


Fél lábbal állok csak mindenhol. Már nincs otthonom. Illetve ez így nem igaz. Van. Csak nem egy.
Fél lábbal állok itthon. A hét 2 napját töltöm itthon félig meddig. Mert ha itthon vagyok is fél lábbal máshol élek. Nem itthon...vagy otthon? Már néha nem tudom melyik melyik. Itthon vagyok, de mégsem. Mert nem beszélek szinte senkivel, csak itt alszom, itt eszem, de aztán elvonulok a saját kis világomba. Ahol otthon érzem magam. Szóval hiába vagyok itthon, csak láthatatlanul élek. Nem beszélek, mert úgy érzem, nincs mit mondanom. Hogy ez miért és hogyan alakult így.... nem tudom. De így alakult és már nem tudok és nem is akarok rajta változtatni. Az életemet másokkal osztom meg, nem a szüleimmel. Mert valójában ők nem is tudják ki vagyok igazából. Ahogy néha én sem. De tudjátok mit? ez egy ördögi körforgás...azt kérdezitek: akkor miért nem mesélsz magadról és megismernének...de... már nem is akarom, hogy megismerjenek, mert nem akarhatnak megismerni, túlságosan különbözöm tőlük...és nem is arról van szó, hogy nem fogadnának el... csak nem értenének meg... sokszor próbálkoztam már egy-két dolgot megmagyarázni nekik, de akármennyire is azt hitték, hogy megértették tudom, hogy nem így van. És már tényleg nem is akarom megmagyarázni. Inkább befogom a számat és csendben maradok, akkor nem bántanak és nem fáj...nem teszem tönkre a lelkemet ezzel.. ezért vagyok olyan néha amilyen, ezért fogadok el dolgokat és ezért nem sírok sokszor. Bár mostanában valahogy egyre többször sikerül mégis elsírnom magam apróságokon és érzem, hogy mégis van valami, ami nincs rendben a lelkemben. Csak megpróbálok kizárni dolgokat. És ha sikerül, akkor nyugalom van. De érzem, hogy nincs nyugalom, és akkor nem is sikerült kizárni....
Fél lábbal állok egy olyan világban, ahol nincs igazi kézzel fogható otthon. Olyan emberek vesznek itt körül, akiknek a nagyrészét talán soha nem fogom személyesen megismerni. És mégis már pár hónap után azt érzem, hogy ők jobban ismernek, mint bárki más. Az egyetlen, aki még ennyire ismer az a barátnőm. És hogy miért pont ő az, aki még ismer? nem tudom. Ösztönösen választottam, nem tudatosan. Ő és ŐK. Ők sokan jelentik számomra az igazi támaszt, amit nem kaphatok meg akárhonnan. Mert anyagi és egyéb támaszt jelentenek a szüleim. De van, amit ők nem adhatnak meg nekem. Tudom, hogy ők teljes szívükből szeretnek, de ez nem elég. Van olyan szeretet, amit ők nem adhatnak meg nekem. A külvilág szeretete. Ők sosem fognak úgy látni, mint egy kívüláló. Mert sosem lesznek azok. És valamilyen belémkódolt hiba folytán fontos a lelkemnek, hogy szeressenek és elfogadjanak a családomon kívül. Ezért nem érdekel már, hogy a saját testvéreim mit gondolnak rólam. Mert ők nem fogadnak el, de mások igen. És nekem erre van szükségem.. ezek szerint...
Szóval féllábbal állok egy megfoghatatlan világban, ami számomra egy otthont jelent a sok közül.
Fél lábbal élek otthon. Az otthon az a hely, ahol a hét 5 napját eltöltöm, ahol tanulok. Mert itt van az életem másik fele.  A nagy része, valljuk csak be. És még valami:
Az a hely, ahol talán nem csak féllábbal, hanem teljesen, két lábbal állok. Egy szív, amely otthont ad nekem és a világot jelenti számomra. Végre találtam egy helyet, ahol úgy élhetek, hogy önmagam vagyok. nincsnek szabályok, nincsenek kifogások. És bár nem egyszerű itt az élet, én mégis szeretek itt élni. Mert a szív, amelyben élek talán bennem is él. És ez a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. Ez a szív velem van itthon is és otthon is.. mikor, melyik melyiket jelenti. Ez a szív az út a szabadság felé....

2011. december 27., kedd

Szabadság...

Valami megváltozott és nem tudom mi. Egyre nehezebben szakadok el attól az embertől, aki a legtöbbet jelenti számomra...

Korábban már éreztem ilyesmit, de nem így és nem ilyen erősen... 


Pár héttel ezelőtt azt mondtam, hogy valami baj van velem, mert minden mozdulata idegesít és minden percben remélem, hogy nem hív fel és nem zavarja meg a gondolataimat. Amióta szorosabban kötődök hozzá, egyre jobban éreztem, hogy hiányzik az a csendes séta, csendes utazás, amikor minden gondolatom a helyére került egy egy zene mellett... most nem volt időm a gondolataimra és egyre rosszabbul éreztem magam. Hiányzott a csönd.. Hiányzott a magány, amiben eddig éltem....
És haragudtam magamra, hogy ezt érzem, mert nem kéne... meg kéne becsülnöm, hogy annyira szeret és mindent megtesz értem, de valahogy meg is folytott azzal, hogy ennyire igyekezett... kellett volna egy kis tér... 
Úgy éreztem, már csak az is megtenné, hogy átölel és csendben velem van... átölel és ott alszom el a karjaiban.


Aztán finoman, megpróbáltam néha elmondani egy keveset abból, amit érzek..de ez nem ilyen egyszerű. Bárcsak az lenne....És rászántam magam. Féltem... Őrülten féltem, mert tudtam, hogyan fog reagálni, tudtam, hogy azt hiszi majd, elveszít.. pedig nem... ez nem azt jelenti... csak...
Hát kimondtam... nem úgy ahogy kellett volna, de kimondtam...és nem is az egészet, de elmondtam...
Csak annyit mondott, hogy tudta... hogy tudta, hogy ez lesz...
És akkor kétségbe estem...


NEM! NEM! NEM! nem akarom elveszíteni... és ez az oka, amiért elmondtam mindent...
Egyszerűen nem élhetek úgy, hogy azt hiszi minden rendben, mert magamat is becsapom...Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott minden.. Megértette...
Én pedig megkönnyebbültem és egyszerűen csak szerettem, minden kétség nélkül...


Aztán teltek a hetek és úgy érzem egyre erősebben szeretem... azzal, hogy kimondtam, minden kétséget megcáfolt a lelkem és most már mindent ki merek mondani, mindent meg merek tenni... Kimondom, ha valami nem tetszik, kimondom, ha nem értek egyet... és sokkal jobb....
Mert ő is tudja, én is tudom, mit kell tennem a másikért. Ha kell összeveszek vele, és ő érzi, hogy  nem fogadom el úgy ahogy vannnak a dolgok, hanem kell is valami ahhoz, hogy feltétlenül szeressem....
Mert lila köd soha nem volt... Ezt én tudom a legjobban és nekem senki nem hiszi el... teljesen reálisan látok mindent. 
És azt hiszem a nehezén túl vagyok... most pedig... egyre jobban hiányzik... ahhoz képest, hogy pár hete még megőrültem tőle, most minden egyes pillanatban magam mellett akarom tudni és nehezen engedem el... egyre nehezebben... Mert ami nem öl meg, az megerősít... most megerősített.
Hiányzik a sosem tapasztalt szabadság, ami összeköt minket egy életen keresztül és azt jelentené, hogy életünk minden egyes percét együtt tölthetjük...Soha nem tapasztaltam... mégis olyan valóságos minden egyes percben, amikor mellette vagyok és ezért egyre nehezebb elengedni....
Hiányzik az alig tapasztalt érzés, hogy ott ébredek mellette és átölel biztonságot nyújtó karjaival....
Összekötném vele az életem, hogy szabad legyek... mert ezt a szabadságot csak akkor kapom meg...


És az érzésem :) Mert mindenhez tartozik egy dallam a lelkemben...


Katy Perry: Teenage Dream

2011. december 23., péntek

Meglepetés

Sokszor mesélték már nekem, hogy a szüleim hogyan ismerték meg egymást, hogyan találkoztak és hogy apum mi mindent meg nem tett anyáért.
Még ma is... néha csak úgy megjelenik egy szál rózsával, vagy egy csokor virággal, amikor az égvilágon semmi ünnep, semmi alkalom nincs... csak egy átlagos hétköznap. Mert meglátta a virágot és anyum jutott eszébe, hogy mennyire szereti őt és ezért meglepte...
Ilyenkor mindig irigykedve figyeltem őket, mert manapság egyáltalán nem biztos, hogy egy férfi megtesz ilyesmit... és nem hittem hogy velem ez valaha is megtörténhet...
3 hónap telt el eseménytelenül és ez eszembe sem jutott. Mármint a virág, a rózsa..... bármi ilyesmi...

A héten egyszer a másik felem :) összebeszélt anyummal és eldugdosták előlem az ajándékot... kíváncsi lettem, de kivárom...
mert a meglepetés, az meglepetés és én szeretem, ha meglepnek...
Ma pedig előállt azzal, hogy valamit szeretne nekem adni.... Jesszus, de még mit??? Hiszen az ajándékom már elrejtve, és még mindig kapok valamit??? Miközben én hatalmas gondban vagyok az ajándékozással...

Aztán mielőtt elindultunk tőle haza, elővette.... a legszebb dolgot, amit kaphattam tőle... nekem nem is kell más ajándék... ez bőven elég...


2011. december 15., csütörtök

Zongora

Néma csend. Nem mozdult meg senki. A tanárok arra vártak, hogy valaki folytassa a vizsgát és bár már tucatnyian játszottak azelőtt, mégis nem indult el senki. Végre elhatároztam magam, és felálltam. Ahogy felléptem a színpadra éreztem, hogy remeg a kezem, de csak egy kicsit. eddig nem remegett, pedig ideges voltam. Ez kívülre most sem látszott, mint mindig. Leültem a zongora elé és eszembe jutott, menyi ember gondolhat rám most.
Mindenkinél azt látom, láttam, hogy egy jó ár pillanatig csak ül a zongora előtt, de nem kezdi el. Én nem szoktam sokat várni azzal, hogy elkezdjem. Most ahogy ráhelyeztem a kezem a billentyűkre, valahogy mégsem tudtam megmozdulni. egy pillanatra ledermedtem. Tudtam, hogy el kéne kezdenem, mert mindenki arra vár, de a kezem nem engedelmeskedett. 
Aztán valahogy, bizonytalanul átbukdácsoltam az első néhány hangon... lassan érzetem, hogy magával ragad a darab lendülete és így utólag tudom, hogy akkor minden erő, amit kaptam azoktól, akiknek a szemeit a hátamon éreztem, bár nem voltak, nem lehettek ott.. szóval minden erő megragadott és magával rántott...segített.
"Egy-két apróbb hiba, de már túl vagyok a nehezén" , gondolta a tudatalattim. Az utolsó egy sort márnem ronthatom el, az hazai pálya biztonság, soha nem rontottam. És bár nem mondtam ki gondolatban sem mindezt, azonnal elengedtem magam....
Mint akinek az idegesség a megkönnyebbülés után jön: elkezdett őrülten remegni a kezem. Abban a pillanatban elvesztettem minden erőt, elvesztettem minedenkit, aki mögöttem állt....
A lendület megszakadt és az utolsó sort már nem tudom, hoygan játszottam el. De elvesztettem mindent és az ujjaim már nem engedelmeskedtek. A  legegyszerűbb dolog is el lett rontva, mert már elengedtem az erőt, ami a darabomat összetartotta...
Teljes káosz... pedig csak egy sor lett volna vissza.... 

2011. december 14., szerda

Karácsonyfa

1
szót
szólni. Egy
beteget felüdíteni.
Valakinek kezet nyújtani.
Megdícsérni egy ételt. Nem
feledkezni
meg egy
közeledő születésnapról.
Óvatosan csukni be az ajtót.
Apróságoknak örülni. Mindenért
hálásnak lenni. Jó tanácsot adni. Egy levél
írásával örömet szerezni. Apró
tűszúrásokon
nem évődni. Jogos
panaszt nem emlegetni
föl újra. Nem tenni szóvá
ha a másik hibázott. Nem
fogni fel elutasításként, ha háttérbe
szorulunk. Levert hangulatot nem venni
komolyan. Nem sértődni meg egy
félresikerült szó miatt.
Megtalálni az elismerő dícsérő szót
a jóra, az együttérzés szavát a a megalázottnak,
egy tréfás szót a gyerekeknek. Mély kézszorítással
vígasztalni szomorút. Becsületesen elismerni az
elkövetett helytelenséget. Örülni a holnapi napnak.
Bizonyos dolgokra aludni egyet. MIndenre rászánni
a kellő időt és gondot.
És mindenben szeretettel lenni.


2011. december 12., hétfő

Részlet

"Ott álltunk. Minden szem ránk szegeződött. Egy pillanat alatt teljes csönd lett a teremben. A tetőn keresztül tisztán lehetett hallani az eső cseppeket, amint hozzáverődtek a fémhez. Minden szempár a karvezetőre szegeződött. Egy pillnat és felemeli a kezét. Még egy pillanat és magával ragad... megszólal a kórus...
A sopran hangjai egyre magasabban szólnak és úgy érzem, hogy áthasítják a levegőt... Felemelő érzés. Aztán csendesül a kórus és a kórusmű a végéhez közelít. Egy hatalmas szünet és megszólal az utólsó harmónia. Egy perc és vége a csodának. Elégedetten csukom be a kottatartóm és figyelem, ahogy a nézők lassan feleszmélnek és a feszült csendben elcsattan az első tenyér... aztán még egy és mégegy... hangorkánná növi ki magát a tapsvihar ami körül vesz...
Megint valami csodálatosat vittünk véghez..."

Kétség


A kétségek minden jó dolog mögött ott rejlenek. Néha apróságok és ügyet sem vetünk rá, de néha megkeseríti a mindennapjainkat a bizonytalanság.

Amint megjelennek a lelkemben a kétségek, már érzem, hogy valami nincs rendben. De soha nem tudom mi. Addig nem nyugszik a lelkem, amíg ezek a kétségek el nem tűnnek.... de nem tűnnek el.
Magamnak sem merem kimondani őket, mert félek tőle, hogy igaz. A gondolataim mélyén rejtőzik és a tudatom sikertelenül próbálja megcáfolni minden egyes apró részletét.
És az sem segít ha beismerem magamnak.
Az sem, ha kimondom... illetve mégis. DE csak ha a megfelelő embernek mondom, annak aki miatt vannak...
Amint kimondom, megkönnyebbülök. A tudatom feladja a próbálkozást és elismeri, hogy igazak a kétségeim. De a lelkem? Azonnal megácfolja, hogy valaha is léteztek ezek a kétségek...
És felszabadul... A nyomasztó érzés eltűnik és helyébe lép a megkérdőjelezhetetlen igaz érzés. Ami mögött már nincs kétség... 

2011. december 9., péntek

Öröm, nevetés és egy találkozás

Egy képpel bővült a gyűjteményem. A gyűjtemény, amelynek minden egyes darabját szívből adták. Melynek minden egyes darabja fontos a számomra, sokat jelent nekem. Nem minden nap kap az ember ilyen ajándékot.

Találkozni egy olyan emberrel, akivel soha életemben nem találkoztam furcsa volt. A legelső alkalommal össze kellett szednem minden bátorságom, hogy felszálljak arra a bizonyos buszra és tíz percet utazzak egy ismeretlen faluba egy ismeretlen emberhez, akiben mindennek ellenére megbízom. Jó érzés volt, hogy teljesen természetesen vette, hogy én megyek és ő vár. Mintha évek óta ismernénk egymást. Pedig nem....
Egy közös dolog volt bennünk... illetve kettő. (a városon kívül). Az egyik közös pont az oldal ahol találkoztunk.... A másik pedig a lovak. És ez volt az a közös pont, ami indokot adott arra, hogy jobban megismerjük egymást.

Aztán hosszú szünet. Egy felejthetetlen délelőtt után, amikor megismerkedhettem a lovakkal :) , csak ígérgettük egymásnak, hogy majd találkozunk még. De nem határoztuk el magunkat, hogy újra találkozzunk. Egészen mostanáig. Azért is volt kedves számomra ez a találkozás, mert Ő volt az első ember azok közül, akikkel azt hittem soha életemben nem találkozhatok. És Ő volt az, aki megtörte ezt a sort. Mert találkoztunk.... és beszélgettünk... és ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk....
Aztán sok sok ígérgetés után hirtelen elhatározásra újra elgondolkodtunk azon, hogy össze kéne hozni valamit. 
És összehoztuk a találkozást. 
Nagyon jó volt újra hallani a hangját, látni az ismerős mosolyt. Emlékszem milyen furcsa volt, mikor először felhívtam őt és bele sem gondoltam, hogy még soha nem hallottam a hangját azelőtt.... és legelőször amikor meghallottam, alig bírtam kinyökögni miért is hívom, ki vagyok, holott tudtam, hogy várja a hívásom.
Ha meglehet ítélni egy embert a hangja alapján, akkor azt mondanám, hogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy szeretni fogom Őt. És megint nem tévedtem...
A mostani találkozásnál is féltem egy kicsit a telefonhívás előtt... de most már sokkal könnyebb volt. Nem akadtam meg, nem nyökögtem azt hiszem... sokkal természetesebb volt az egész...
Egy fél délutánt töltöttünk együtt. De olyan volt, mintha napokat beszélgettünk volna át....
Nevettünk, sétáltunk és élveztük az együtt töltött perceket, terveztük a következő találkozást. És ő is meg tudott lepni, mint ahogy mostanában sokan. Egy apróságot kaptam, ami másnak lehet, hogy nem jelentene semmit, de nekem a világot jelenti, a szeretetet, amit mostanában kapok. És ezért rengeteg köszönettel tartozom.
Amikor hirtelen végeszakadt a beszélgetésnek és láttam elhajtani az autót, amit egy perccel azelőtt még a nevetésünk töltött meg....
Furcsa volt. Olyan kiüresedettnek éreztem a lelkemet. Valami megint elhaladt mellettem szép pillanatokat hagyva maga után. Ránéztem a képre, ami a kezemben volt és elmosolyodtam.... Aztán felnéztem és halkan a sötétbe suttogtam: "Nemsokára találkozunk.....Kincseske...."


2011. december 7., szerda

Calsia


"Az erdő sűrű volt. Sokkal sűrűbb, mint Calsia más helyein. Erre még nem jártam. Itali nem hozott még el erre.
Csendben sétáltam újdonsült barátnőm mögött. Csodáltam az előttem feltáruló újabb és újabb sűrűt. Ez is olyan csodálatos volt, mint Calsia többi része. És annyi számomra felfedezetlen hely van még...
A csöndet egy éles sivítás szakította meg.
- Hallottad? - kérdeztem.
- Mit? Én nem hallottam semmi különöset...
Ekkor újra hallottam.
- Most is!!! Hallottad? Sophie hallottad? - valahogy hirtelen félelemmel töltött el az ismeretlen hang.
Ahogy ránéztem Sophie-ra csak mosolygott.
- Gyere.... - suttogta - mutatok neked valamit....
Azzal megfogta a kezem és maga után húzott. Szinte futottunk a lassan már áthatolhatatlan erdőn keresztül. Nem tudtam követni. Nem tudtam megjegyezni merre vonszol maga után. Éreztem, hogy egy lejtős terepen haladunk felfelé. De a fák között nem lehetett kilátni. Koronájuk szorosan összezárult a fejünk felett.
Hirtelen egy dombtetőre értünk. Sziklás, füves, alig pár embernyi hely. Körülöttünk az erdő, alattunk az erdő..... és a fejünk felett az erdő. Hiába igyekeztem, az égnek csak egy kis szeletét láthattam. A hegy egyik kiszögellésén álltunk. És felettem tornyosult Calsia szíve. Legalábbis ez jutott eszembe. Itali azt mondta, hogy Nawtaru Calsia szíve. De nem magyarázta meg miért.
Ahogy körbe néztem, megint megragadott a táj szépsége. Rengeteg szikla magaslatot láttam. Selymes füvet hintáztatott rajtuk a szél. Éppen úgy, ahogy az én kis dombomon is. Olyan hatalmas volt ez a világ, és én olyan kicsinek éreztem magam benne. A fák és bokrok együttese misztikusan vonta körbe az egész tájat. Észre sem vettem, hogy mennyire magasra jutottunk. Ahogy felnéztem, a felhők egyre közelebbinek tűntek. A hegy tetejét pedig rejtélyesen körbe vonva eltakarták a kíváncsiskodó szemek elől.
- Sophie hol....? - vagyunk... akartam kérdezni, de ő nem volt sehol. Itt hagyott teljesen egyedül?
- Sophieeee!!!! - kiáltottam, de nem jött válasz. Visszafordultam az erdő felé, de már nem tudtam volna megmondani, merről jöttünk. Kétségbeesetten forogtam körbe. Már inkább tűnt csapdának ez a kis tisztás, mint egy lenyűgöző tájra nyíló magaslatnak.
Nem tudtam, mit tehetnék...... a torkom elszorult a gondolatra, hogy egyedül vagyok Calsia közepén és nem tudom merre mehetnék....
A szívem vadul kezdett verni, amikor meghallottam megint azt a hangot. Egyre közelebbről hallottam, a fejem fölül. Aztán hirtelen a felhők közül szinte kirobbant egy hatalmas .... egy hatalmas....
Nem hittem a szememnek. Félelmetes volt. Egyre csak felém közeledett. A szárnyait hatalmasra tárta, hasa alatt felhúzott lábain láttam a hatalmas karmokat. A sárkány egyre csak felém száguldott...
Elkezdtem hátrálni, de az erdő szélénél már nem tudtam tovább menni. Szemem tágra nyilt a rémülettől, a gyomrom görcsbe rándult és minden idegszálam a hatalmas állatra figyelt. Még tíz méter..... még nyolc.... öt.... és nem lassít....
Az utolsó pillanatban még szélesebbre tárta szárnyait, hasát fordította felém és egy méterre a szikla szélétől megállt. Egyhelyben tartotta magát a levegőben. Most már tisztán láttam minden részletét. Az egész sárkány kékeszöld színű volt. Feje tetején a taraj és a szárnyai vége pedig narancssárgás. Apró pontnak éreztem magam mellette. Legalább hússzor akkora volt, mint én. Féltem. Mit csinál? Miért állt meg?
Amint feltettem magamnak a kérdést a sárkány előre nyújtotta lábait is finoman megállt a szikla szélén. Szárnyait maga mellé húzta, és megállt.
Sophie nevetve ugrott le a hátáról.
- Gyönyörű nem? - kérdezte.
Nem jutottam szóhoz. Már sokkal ártatlanabbnak tűnt ez a teremtmény, de olyan hatalmas volt. Nem bíztam benne.
- Fel akarsz ülni a hátára? - szegezte nekem a kérdést Sophie.
- Öhm... ezt most.... inkább kihagynám.... köszi. - nyökögtem. Alig jött ki hang a torkomon.
- Ahogy gondolod. - vigyorgott. - De akkor gyalog megyünk.
- Hova? - bukott ki belőlem  kérdés.
- Oda fel. - mutatott a hegy teteje felé. - Sokáig fog tartani.
Tétováztam. Oda? Fel? De hiszen az nagyon messze van! A legközelebbi szikla is több órányi gyalogút innen, nem hogy még a hegy teteje!
- Jól van.... - adtam be a derekam. - De... nem bánt? - néztem bizonytalanul a sárkányra.
- Elsie? - nézzett rám kérdőn. Az arcomon látszódhatott a kétségbeesés, mert hirtelen felnevetett. - Dehogy! Nem bánt, ne félj! Gyere... segítek felülni.... - nyújtotta felém a kezét.
Bizonytalanul léptem közelebb. De félelmem azonnal elszállt, amikor már biztosan ültem Sophie mögött.
- A repüléstől sem kell félned. Csak kapaszkodj belém. Nem fogsz leesni ígérem.
Nah hát a repülés volt az amitől a legkevésbé féltem. Merthát repültem én már Blacknight hátán ülve.... az is csak elsőre volt furcsa.... Ez sem nagyon különbözhet attól.
Bár igaz, hogy most egy böhömnagy sárkány hátán ülök, nem pedig egy szárnyaslovon.

Ahogy a magasba emelkedtünk egyre jobban biztonságban éreztem magam. Pillanatok alatt tettünk meg olyan távolságot, ami napokba telne gyalog. Aztán ahogy egyre feljebb emelkedtünk elértük a felhőket. Föléjük emelkedve még a lélegzetem is elállt. Ha valami felülmúlta azt a látványt, ami elém tárult odalenn, hát akkor ez az volt.
- Nézd! - billentett ki ámulatomból Sophie. - Ott vannak!
Egy sziklabarlang bejárata előtt hatalmas síma sziklapad volt. Tele sárkányokkal......
- Majd választhatsz magadnak egyet.... ha felkészültél. - Ezt mondta Itali is, mikor a gyűrűt felhúztam az ujjamra és megkérdeztem, mikor jöhetek át egyedül. "Majd ha felkészültél"  De mikor?

Ahogy végignéztem a rengeteg sárkányon, mind egyformának tűnt. Egyet kivéve. Ez a sárkány fekete volt. A szárnyai pedig mélyzöldek. Ha távolabbról nézi valaki, azt hihetné, hogy azok is feketék.
Ahogy figyeltem észrevettem, hogy ő is engem néz. Éreztem, ahogy végigmér. Aztán kitátotta hatalmas száját és tiszteletet parancsolóan ránk mordult. Elrugaszkodott a párkányról, és felemelkedett a levegőbe. Egy morgás kíséretében nagyokat csapott felénk a szárnyával. Aztán irányt váltott és egy pillanat múlva már el is tűnt a szemem elől....
Félelmetes volt, mégis lenyűgöző... és gyönyörű...
Ahogy az előbb egy pillanatra megállt a levegőben....... volt benne valami.... valami ami megfogott....
ha eljön az ideje, Őt fogom választani...."



2011. november 28., hétfő

Tüske

Pár hete elkövettem egy hibát... mostanában hibára hibát halmozok. De legalább a saját káromon tanulok. Sok olyan dolgot várnak el tőlem, amiről azt hiszik tudom, de valójában pont azok akik ezt hiszik, sosem mondták, mit kell olyankor tennem...

Sokszor van, hogy megkapom a heti kioktatásom, vagy nevezhetjük intelmeknek is. Én meg csendben hallgatok.... végre magyaráznak, de egy kicsit későn. Addigra már rég rájöttem ezekre a dolgokra.... 
Persze ezek nem mindig csak gyakorlati dolgok, hanem pl. mit  tegyél ha... mit csinálj akkor, ha...
Csak az a baj, hogy annyira már nem vagyok kislány, hogy ne tudjak olyan helyzetekben viselkedni, pláne ha előtte ezt már belém nevelték...
A baj a gyakorlati dolgokkal van. Ott még néha elkélne, hogy valaki fogja a kezem, de már kezdem megtanulni egyedül is kezelni ezeket a dolgokat. És ha hibázok? Hát hibáztam. Na és? Változik akkor valami, ha megkapom a következő adag lelkiismeretfudalást okozó leszúrást? Ha megkapom azt a számonkérő hangnemet, ami rám még hat, de az öcsémékre már nem? 
A baj csak az, hogy annak aki számonkér fogalma sincs mit okoz ezzel a lelkemben.... legutóbb két napra elástam magam jó mélyre és rengeteg zenehallgatás, na meg egy egyszerű kérdés zökkentett ki, hogy hahó, semmi nem változott, csak észrevétlenül belédböktek egy tüskét, amit addig nem tudsz kivenni, amíg nem tudod, hol van... és ilyenkor sosem tudom mi az, ami tüskét bök a lelkembe...
Na és ma amikor meghallottam ugyanazt a számonkérő hangot, a gyomrom ismét görcsbe rándult. De nem! Azért sem engedem, hogy napokra a sötétbe teszítson mint legutóbb... védekeznem kell az ilyen tüskék ellen... 
és még csodálkoznak, hogy sokmindenről nem beszélek? Jah naná, hogy nem, mert már tudom, mi lenne a megtisztelő válasz... valami olyasmi, ami tudtán kívül a lelkembe szúr...
És a vicc az egészben, hogy még én sem tudom mi szúrt meg... És ez ellen védekezni? Azt hiszem lehetetlen... Csak el kell kerülni azokat a helyzeteket, amikor tüske érhet.. és sajnos néha még most sem tudom...

2011. november 25., péntek

Tükrök... :)

Az érzés, hogy hiányzik az a másfél-két nap, még mindig bennem van. Állandóan kutatom mi az, ami ugyanazt az érzést, feelinget adja, de nem találom....

Nagyon különleges volt... nem lehet pótolni...
De vannak kézzelfogható tárgyak, amelyek bizonyítják ennek a két napnak a létezését.... és ott vannak a képek, amire O.n. emlékeztetett....


Tárgy, mint például a napló.... vagy a csontból készült violinkulcs... de a legfontosabb:
Sophie ajándéka, amivel meglepett!!! Egy kis emlék, amely már el is foglalta méltó helyét a szobámban :)
Egy kedves, szeretetből készített apróság, ami mindig emlékeztetni fog az ölelésre és a mosolyokra... :)


És íme:

És nappali fényben is :)
( A tükrökben látszik a szobám, bár összerakhatatlan a kép :) )


Köszönöm!!!! Egy újabb apróság, ami megdobogtatja a szívemet! :)


2011. november 22., kedd

It was only just a dream...

Ma reggel, ahogy felkeltem és kimentem a buszhoz, csak a rutin vitt előre. El kell érni a buszt és majd legközelebb a pályaudvaron szállok le...

Aztán elköszöntem attól az embertől, aki befogadott két napra. Ahogy kerestem a helyet a buszon az ablakból még láttam, ahogy távolodik és eltűnik, ahogy a mozgólépcső elindul lefelé... 
És akkor hasított belém az az érzés, hogy megint elmúlt valami jó... Leültem és egy könnycsepp folyt végig az arcomon...
Pedig nem kellene sírnom de egyszerűen nem tudtam abbahagyni... Elkezdtem hallgatni a számokat és sírtam... 


Eszembe jutott az elmúlt két nap mindenegyes szép pillanata. Eszembe jutott, hogy a szám amit éppen hallgatok még Sophietól van... és elkezdtem írni egy rövid üzenetet.
Emlékeztem a mosolyára, ahogy meglátott és ahogy meglepődött, hogy ott vagyok... emlékeztem arra, ahogy a nyakamba ugrott az előadás után és egyszerűen nem akartuk egymást elengedni... Egyszerűen csak örültem, hogy örül... minden ajándéknál többet jelent, ha örömet szerezhetek egy ilyen aprósággal. És ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni... mert ez volt életem egyik legszebb pillanata...


Soket jelenthetett neki. Ahogy nekem is. Egymás után két nap találkoztunk. O.n.-nal majdnem két teljes napot töltöttem együtt. És ez most elmúlt. Olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban összefuthatnék velük az utcán... mintha nem választana el több mint 200 km minket egymástól... Pár napig még keresni fogom őket... akaratlanul is körbe nézek majd hátha megpillantom őket... pedig nagyon jól tudom, hogy ez lehetetlen...


Amikor felszálltam a buszra furcsán éreztem magam... Tegnap o.n. azt mondta furcsa lesz, hogy nem leszek ott. És maradhatnék még... Nekem is nagyon furcsa volt... mintha nem is csak két éjszaka lett volna... 
Furcsa volt elmenni...


És amikor megpillantottam a Szombathely határát jelző táblát, azt hittem meg sem történt velem mindez... mintha csak álmodtam volna...
De a táskámban ott van a kis csont violinkulcs, a zsebemben ott lapul egy jegy, amin a darab címe Arzén és levendula és ott van a szerplő gárdát felsoroló papír is Sophie nevével....


És mégis.. mintha csak álmodtam volna és nem jártam volna az oviban, nem hülyéskedtük volna át a délutánt és nem néztük volna meg a vásárt...


Csak egy álom volt... egy gyönyörű álom, amit csak remélhetek, hogy újra meg fog történni...


"It was only just a dream...."

2011. november 19., szombat

Holnap találkozunk....

Vannak szavak, kifejezések, amit mindennap használunk. Barátikörben, munkahelyen.... ismerősök között...

Ilyen az a "kifejezés" is, hogy "Holnap találkozunk."


Normális körülmények között fel sem tűnne ez a rövidke mondat, mert biztos, hogy másnap találkozom az illetővel, mint minden nap. 
De most feltűnt. És hogy miért? Mert olyan emberrel találkozom ma, akivel nem találkozom minden nap.
Sőt! Egyszer találkoztunk eddig és minden nap beszélgetünk. 
Tegnap pedig Sophie úgy köszönt el, (a sokásos "puszi, holnap jövök" vagy "puszi, jó8" helyett) hogy holnap találkozunk!!! És igen... ma találkozunk :)

2011. november 18., péntek

Két barát és mégis egy...

Ezt akár vehetitek is egy részletnek a könyvemből. Bár nem teljesen szó szerint, de magát az érzést... és egy kicsit a szituációt is.. mert van egy ilyen rész a gondolataim között....



Ez a kapcsolat is egy azok közül, ami nem tudom mikor és hogyan alakult ki ilyen szorossá. Egy ikerpár két tagja közül nem tudnék választani, melyiküket szeretem jobban... mert azt nem lehet. Egyrészt, mert az nem lenne fair az egyikkel szemben másrészt, mert úgy érzem ők összetartoznak és ha egyiküket kiválasztom, akkor eltűnik a szemem elől a másik és soha nem kapom vissza a másik felét az embernek... Két barát és mégis egy...
Úgy kezdődött, hogy barátnőm egy beszélgetés során megkérte a kedves ismerősöket, hogy köszönjenek, ha már egyszer ismernek... Ez az egyik oldalról nagyon hízelgő, mert kedvességből tette, de a másik oldalról kellemetlen, mert így kell kezdődnie egy barátságnak? Nem túl jó kezdet...

"De ahogy akkor, most is hálás vagyok azért a pár jó szóért, amit az érdekemben szólt. Akkor most nem állnék itt, a függöny mögött és nem hallgatnám lélegzetvisszafojtva ezt a csodálatos zenét. Két számomra nagyon fontos ember ül a színpadon a zongora előtt. Nem mondhatom, hogy évek választottak el minket, mert alig pár hete láttam őket utoljára, de mégis ez az alkalom valamiért más a számomra. Én magam sem tudom miért de többet jelent számomra a két csillogó kék szempárba nézni, mint valaha. Kicsordul a könnyem, ahogy felcsendül a gyönyörű dallam. Varázslatos pillanatnak érzem. Sokkal varázslatosabbnak, mintha egy vérbeli zongorista játszana. Mert az csak zene, egy zenésztől. De ez! Dallam, amely a szívemig hatol.... És megint csak egy könnycsepp csordul végig az arcomon...."


2011. november 16., szerda

Kapcsolatok

Belegondoltatok már valaha, mitől és hogyan alakul egy kapcsolat azzá ami?..

Mitől lesz valaki fontos a számotokra és mitől kerül hozzátok olyan közel, hogy egyszercsak elgondolkodtok, milyen is volt egy évvel azelőtt még egy lépés távolságból figyelni az életét? Most meg benne vagy az életében...


Mitől alakult szorossá a kapcsolat? 
És ha belegondolsz... csak pár nap alatt, vagy pár hét alatt... vagy talán egy év alatt...


Velem nem először történik ilyesmi és minden egyes alkalommal csodálkozom rajta....


Már régóta ismerem. Köszönünk is egymásnak, de semmi több. Egyszer beszélgettünk. És néha összefutunk az utcán.
Aztán jön egy furcsa lehetőség. Egy másik város. És mindketten kötődünk hozzá így vagy úgy. Munka és iskola.
Egy egyszerű ajánlat: idegen város, idegen közeg. Kell valaki, aki segít. 
És még ha nem is kell segítség, hát felhívom. Egyszer megfordult már a fejemben, hogy jobban meg kéne ismernem. De lehetetlennek tűnt.
Most itt lehet a lehetőség, de az ötlet ugyanolyan őrültség, mint évekkel ezelőtt. Egy évtized választ el...
Aztán egyetlen jel, és már tudom... jobban meg fogom ismerni.... De nem most. Talán hónapok, évek alatt.


Aztán eltelik egy nap. És még egy...  Aztán egy hét, és már azt érzem közelebb van hozzám, mint valaha. Mitől lett ilyen hamar, ilyen közeli a kapcsolat? Nem tudom...
Egy hét alatt megismertem úgy, mintha évek teltek volna el...
Mitől lett két ember ilyen rövid idő alatt idegenből ismerős, ismerősből barát, barátból társ?


Vagy miért lesz valaki a legközelebbi barát? Miért érzi azt, hogy megbízhat bennem és én is benne? Miért szeret meg engem és bánik velem úgy, mintha mindig is fontos lettem volna neki? Egy barátság kialakulásához is évek kellettek... legalábbis ahhoz, hogy tényleg érezzem, ő is közel érez magához, nem csak én érzem azt, hogy elmondhatok neki mindent....
És vannak jelek... vannak jelek, amik jelzik, hogy fontos vagy és mikor erre rájössz az a legjobb érzés...
Végre érzed, hogy valaki szeret...


Mert nagyon nehéz kivívni egy ember feltétlen bizalmát, szeretetét. A családodról tudod, hogy mindenki szeret. De a többi ember? Kik azok, akik szeretnek még? De igazán? Nem csak úgy nagyjából...
Aki mindent tud Rólad és elfogad olyannak, amilyen vagy és nem kritizál, nem sérteget csak azért, mert mást szeretsz mint ő...mert máshogy gondolkozol...


Az ilyen embereket nevezheted igazi barátodnak.... és igazi barátból nagyon kevés van. Nagy szerencse, ha egy embernek több is akad. De ha megtalálod, akkor biztos lehetsz benne, hogy bármi történjék is, Ő a családodon kívül az a személy, aki kiáll melletted és szeret....







2011. november 14., hétfő

Érzés

Majdnem egy hete nem írtam. Mert nem tudtam miről írhatnék...

Arról, hogy nem érzek semmit? Nem érzek fájdalmat akkor, amikor kellene? 
Arról, hogy épp ugyanúgy telnek a napjaim, mint azelőtt? Hogy nem változott semmi múlt kedd óta?


Mert igen, nem éreztem semmit... első pillanatban fájt, első pillanatban ejtettem egy könnycseppet, de amint legördült az arcomon máris eltűnt minden érzés. Felidéztem egy mosolyt attól az embertől, aki elment és ez mosolyt csalt az arcomra. 
Ugyanúgy örültem, ugyanúgy éltem tovább a napjaimat, mintha nem történt volna semmi. Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy bennem van a hiba? Ennyire érzéketlen vagyok? Vagy ennyire erős? Vagy nagyon jól fogom fel a dolgokat?


Aztán eljött a mai nap. Az utolsó búcsú napja. Nem fogok sírni, mert eddig sem tettem, már csak azért sem, mert nem éreztem semmit.
Aztán ott álltam talpig feketében nem messze az utolsó pillanattól, ami elválasztja a világot az elmúlás utolsó mozzanatától. A szüleim egyedül hagytak és nem mondták, hogy kövessem őket. Mikor megtudtam, hogy hová mentek, akkor már dühös voltam, hogy nem mehettem velük.
A rokonnal, akitől elbúcsúztunk ma, csak nemrégen lett szoros a kapcsolat. Pesten élt a feleségével, és mikor ő meghalt, a mamám járt el a bátyjához két hetente, hogy biztonságban tudja. Néhányszor én is csatlakoztam hozzá és tudom, hogy szeretett engem, és én is őt.
Aztán elkezdődött, amit senki nem tud elkerülni ilyen idősen. Idehoztuk a városunkba, szülővárosába, hogy közelebb legyen. 
És azóta nem voltam nála. Nem látogattam meg és nem beszélgettem vele. Kerültem azokat a beszélgetéseket, amikor nagymamám arról beszélt, mi történt a bátyjával, hogyan romlik az egészsége. Egyszerűen nem akartam hallani.
Az egyetlen, ami bántott az elmúlt héten, az ez volt, hogy távol tartottam magam mindentől, ami róla szólt.... 
Most pedig a szüleim távol tartottak attól is, hogy utoljára lássam őt. Most, hogy végre törödnék vele, nem tehetem meg.
De még mindig nem érzek semmit. Nem fogok sírni...
Az első fájdalom akkor ért, amikor a sír mellett álltunk és a koporsót letették az emelvényre. Mert akkor már közel volt a perc ahhoz, hogy felismerjem mi történik...
Az első könnycsepp akkor gördült végig az arcomon, amikor a koporsót lassan leengedték a sír mélyére...
A második akkor, amikor meghallottam a lapátok fémes csengését, és a föld dübörgését, ahogy betemetik a koporsót...
Az utolsó jelek... az utolsó hajszálvékony vonal, ami az élethez kötötte. Most tűnik el végleg.


Aztán nem dübörgött már a föld, és lassan a lapátok csengése is elhallgatott... Az egyetlen ami azt jelzi, hogy valaki hazatért, az hogy koszorúk fedik az ajtót a külvilág felé. 


A könnycseppek felszáradtak az arcomon és még egyszer visszanézek. Nézem a koszorúkat... és az ajtót, ami bezárult... és a lelekem érzi, hogy hazatért...  

2011. november 8., kedd

Egy dallam, egy lélek...

Egy élet, egy pillanat, egy emlék, egy dallam. 



Egy pillanat, amíg megteszel egy lépést. Egy pillanat, amíg megérintesz egy embert... egy élet amíg megismered. Egy élet amíg mellette állsz... egy emlék, amikor már nincs veled. Egy emlék, ami mindig emlékeztet arra, hogy szeretett és Te mennyire szeretted Őt. Emlékeztet a boldog pillanatokra.
Egy dallam, ami eszedbe juttatja, hogy mennyire is törékeny az élet, ami egy pillanat alatt szertefoszlik, kicsúszik a kezed közül...
És Te? Csak állsz, halgatod a zenét és a gondolatok kavarognak a fejedben. Hallgatod a zenét és emlékezel... Néha ez segít, néha nem... néha egyszerűen a csend az, ami meghozza a lelkedben a változást és átértékeled miért is történnek a dolgok...


És te nem tudsz beleszólni...


Csendes, szép nap áll a hátad mögött és boldog vagy. Aztán egy másik emberrel osztod meg az örömöd. És veled örül Ő is. Nem sejtheted, hogy ez a pillanat milyen törékeny... és a semmiből jön az, ami lesújt.
Elég csak egy telefonhívás és a napod egészen máshogy fog folytatódni.
Felveszi a telefont és már érzem, hogy baj van... aztán megáll, ledermed és alig tud megszólalni...
Már azt is tudom mit mondott az, aki felhívta...


Egy újabb élet távozott... egy újabb lélek költözött el...
Csak állok és nem tudok mondani semmit... átölelem, de tudom nem tehetek semmit. A teste rázkódik a zokogástól és nem tudom enyhíteni a fájdalmát. Hatalmas fájdalom, amit nem tudok megállítani... eláraszt és én csak nézem, ahogy összeomlik előttem egy erős ember... Mit tehetnék?
A nap megváltozott... és bár én nem érzem olyan mélyen a fájdalmat, megérint... és örülök, hogy vége a napnak...


És ha ezt hiszem, hát nagyon tévedek...


Otthon a nyugalom vár és már nem is érzem annyira a fájdalmat... 
Egy pillanat. Megint egy pillanat az egész, hogy felvegyem a telefont és a következő pillanatban nekem is folynak a könnyek a szememből....
De arra gondolok, hogy ennek így kellett lennie. Nem vádolom a sorsot. Nem vádolok én senkit. Erős vagyok, tudom. De néha nem tudom, hogy ez jó-e vagy nem. Mert magamban elfojtom az érzéseket. Vagy csak egyszerűen magamban tartom. Belenyugszom, mert tudom, hogy nem lehet megváltoztatni a sorsot... és mert mindennek meg van az oka. Még akkor is ha nem tudom mi és miért... De ennek így kellett lennie...


Egy valamiben megingathatatlanul hiszek. Abban, hogy velünk marad mindig. A lelkünkben a szívünkben él tovább és csak tőlünk függ meddig marad... De ott lesz és segít a legrosszabb pillanatokban. Nem tudjuk hogyan és nem vesszük észre... de ott van és ott is lesz...
Ha felnézel az égre és elmerülsz a csillagokban, talán meg is láthatod... álmodban elköszönhet és akkor már tudod, jó helyen van....


Jó érzés felnézni a csillagokra. Nem tudod megszámolni őket. Mert van, ami több mint az élet....


Nekem mindig eszembe jut egy dallam... egy dallam, ami segít... segít mert a gondolataim köré gyűlnek. És egyszerűen csak ezzel segít... segít, hogy eszembe jutott és jó érzéssel tölt el, hogy minden egyes mozzanatát ismerem a zenének... éneklem a dalt és mindent, amit érzek kiadok magamból... És ettől feloldódik bennem valami.. valami, ami nyomja a lelkem...


Egy dallam... egy lélek...













2011. november 6., vasárnap

Tigris és Ficsúr :)

És íme a beígért fényképek a cicáimról :) Nagyon jó képek lettek, büszke vagyok rájuk, hogy ilyen rendesek voltak és pózoltak nekem :)



Remélem rájuk ismertek az alapján, amit legutóbb mondtam róluk... Azt hiszem nem kérdés melyik is az én Tigrisem :)

És ha a hátteret is figyeltétek (az olyan jó megfigyelőknek, mint o.n.) az utolsó két képen a szobám és az ágyam fölé általam alkotott diszítés is látható :) Két nap munkája volt pár évvel ezelőtt :)
(Van egy paci is hozzá, de az nem látható... majd egyszer arról is kerül fel kép azoknak, akiket érdekel :) )

2011. november 5., szombat

Együtt, egyért :)

Mostanában egyre többször érzem azt, hogy "ennél már nem lehet jobb"... és nemsokára rá kell jönnöm, hogy igenis lehet.

A premier.... együtt néztük. Persze senki nem érthette meg telejesen.... 
Én csak most értettem meg... De hogyan? Úgy hogy öszzefogtunk... 
Az elmúlt évadok közül egyetlen egynek sem néztem meg a részeit magyar felirattal, csak angollal.... mármint azok közül, amit még nem szinkronizáltak.
Örülök, hogy ez az első rész, amit meg is értek teljesen... ez, aminek mi adtunk értelmet közösen...


Az, hogy összefogtunk és együtt alkottunk valamit, nagyon jó érzés. Még a jobbnál is jobb...   
Úgy érzem, hogy tartozom valahová, ahol mindenki összetart... és mindegy, hogy miről van szó...


Egy nappal ezelőtt elhatároztuk, hogy együtt lefordítjuk és időzítjük, ezt a néhol bizony nem könnyen fordítható szöveget. Most, hogy kész van, tudom mennyi munka van benne. 
Ahogy elkezdtem nézni, mit alkottunk, megláttam az első hibát... aztán még egy jelentéktelen apróság és még egy... Először azt gondoltam majd kijavítom...
De aztán meggondoltam magam. Ez így tökéletes. Mindenkinek rajta van a keze nyoma. Mint a festményen az ujjlenyomat, ami miatt különleges lett a kép. 
Néhol kimaradt egy-egy betű, nem lett kijavítva a Csonti Bones-ra, nem helyesen lett leírva a sietségben a szó vagy éppen benne maradt egy apró angol szófoszlány...
De tudjátok mit? Így tökéletes.... Így és nem máshogy...

2011. november 3., csütörtök

Bones

Éreztétek már valaha, hogy valami nagyon gyorsan elmúlik? Valami, amire már napok, hetek, esetleg hónapok óta vársz...

És éreztétek-e valaha, hogy valamit sokkal jobb volt együtt átélni? Ahelyett, hogy egyedül vitted volna véghez...
Akik velem együtt izgultak az elmúlt órákban tudják miről beszélek...
Együtt figyeltük napokig a visszaszámlálót és vártuk a premier napját... És ahogy megérkezett úgy el is múlt...
Túl gyorsan... máskor úgy érzem, hogy az a 40-45 perc (amennyi egy rész) csigalassúsággal telik el, még akkor is, ha élvezem, hogy megnézhetem. Most meg? Úgy éreztem 5 perc volt az egész... és ránézek az órára... 1 teljes órája tapadok a képernyőre várva minden egyes következő mondatot, ami az újdonság varázsával hat rám....
Hát ilyen gyorsan elmúlt? Ez nem lehet... 
És lám mégis....


De örülök, hogy annyi izgalom után eljutottunk idáig... nekem új élmény volt minden egyes perc, amit eltöltöttem az elmúlt két hónapban azokkal, akik most velem együtt örülnek... 
És a mai éjszaka különleges volt... Még soha nem csináltam ilyesmit... De hát egyszer csak el kell kezdeni :)


BONES 7x01 =) Hát végre eljutottunk eddig a pillanatig!!!! És ezt a pillanatot megoszthattam másokkal is...

Látogató =)

Ma megint felbukkant egy csíkos cica a házunknál... bár ez így nem pontos megfogalmazás, mert mostanában mindig itt van nálunk. Anyukám nem nagyon szereti, hogy itt van és azt mondja, hogy eleszi a saját cicák elől, amit kiadunk nekik... De ha egyszer olyan maflák és válogatósak, hogy nem esznek meg mindent? Akkor hadd egye meg már szegénykém, amit az enyémek nem esznek.... végülis tiszta lesz a tányér a következő etetésre :)


Elneveztem a betévedt csíkos cicust Bercinek, barátnőmék kutyusa után :) (S. Nótás Bertalan :) )
Valahogy nekem gyengéim a cicusok.... Ezért nincs szívem elküldeni... bár azt hiszem van gazdija, vagy pedig több helyen etetik, de nálunk egészen kitartóan itt van...
Már az erkélyünk egyik székének párnájára is befészkelte magát.. ma pedig a cicáink szokásos helyére ült az ablakban és mikor kimentem megsimizni bekéredzkedett (nem tudom, hogy kell ezt a szót helyesen leírni, így is zölddel húzza alá az ellenőrző =) )... volna... de sajna nem engedhetem be... :(
Most is ott vár az ajtó előtt egy kedves gazdira...



Szerintem lélekben már ő is az én cicám... legalábbis úgy viselkedik a drágám, mintha hozzánk tartozna... :)
Nagyon barátságos kis cicus ő is.. nem értem anyumék miért nem fogadnák be...


Van már két cicánk az igaz. Két tündéri aranyos kis házi cica :) Az egyik a kis Tigrisem :) Ő kislány, nevéből adódóan csíkos... És van a feket-fehér kandúrunk Ficsúr :) Nah őt aztán nem kell ám félteni! Nyáron vékonyka a lelkem, mintha nem kapna enni, de ilyenkor!? Egy hét alatt olyan dagi lesz, hogy kétszerakkora mint Tigriském :) Jó kis puha bunda és sok sok odabújok a gazdihoz... És különleges... Már kiskora óta szokott minket símogatni :) Felmászik az ölembe és rátámaszkodik a mellkasomra. Egyik mancsával finoman megcirógatja az arcomat és dorombol :) van hogy átkarolja a nyakamat és beleharapdál a fülembe (persze ezt is dorombolással együtt adja elő)... tisztára mintha ember lelke lenne... 


De lehet hogy kibővül majd egy taggal a család? Mert nagyon úgy nézeget felénk Bercike :)


Hamarosan lesz kép a saját cicákról is ígérem... csak még el kell kapni őket egy fotó erejéig :)

2011. november 2., szerda

Esti fények

Tegnap, mint mindenki én is útra keltem a családommal és bejártuk a temetőnek azon pontjait, ahol rokonaink nyugszanak...
Ez valahogy mindig vegyes érzéseket kelt bennem. 

Ilyenkor, ha valaki végignéz a sorok között, mindenhol mécseseket lát és gyertyákat. Ki van világítva az egyébként komor és félelmetes temető...
Elnézem, az általam meggyújtott gyertyák lángját és elmerengek az életen. Sok év, sok élet. És mindegyik más. Nincs két egyforma...
A gyertya fényét meglengeti a szellő és egy nagyobb fuvallat eloltja. Hát ennyi lenne csak az életünk? Felélesztik a lángot és addig ég, amíg valami el nem oltja? A szél... vagy egyszerűen csak leég teljesen, elfogy a viasz a gyertyából... de vajon ki, vagy mi dönti el, hogy mikor alszik ki a láng? 

Az egyik sírhoz vezető úton minden egyes alkalommal elmegyünk apró sírok mellett, amikre valami hasonló van írva: "Élt 2 napot" vagy éppen: "Élt 1 hónapot"... Ilyenkor mindig belegondolok, vajon mit érezhet az a szülő, aki elvesztette gyermekét? Azóta van-e az életében egy másik apróság, aki elfeledteti vele a mindennapokban azt a veszteséget, amit átélt? Nem tudom mi lenne könnyebb... ha szülőként a gyermekemet vesztem el, vagy gyerekként a szülőt... vagy ha a házastársat... Ezt egy ismerősöm (!) fogalmazta meg szépen: 

"... nem kell megbirkóznia a gyermeke halálával. Ennél szörnyűbb dolog nincs is a világon. Ha valaki elveszíti a szüleit, azt mondjuk rá, hogy árva. Akinek a házastársa hal meg, az özvegy. De nincs szavunk arra, ha valaki a gyermekét veszti el, mert az már annyira borzalmas, hogy egyszerűen lehetetlen szavakkal kifejezni...."

Ezek a gondolatok megmaradtak a fejemben és valahogy mostmár mindig ez jut eszembe, ha ránézek a pici sírokra...
Van egy sír, amihez a nagyim rendszeresen kijár. A dédimnek volt unokatestvére és gyakran átjárt beszélgetni hozzájuk. Jóformán nem volt senkije a dédimen kívül. Senki nem törődött vele már akkor sem. Azt mondta, mikor nagyon idős volt már, hogy ha egyszer meg kell halnia, akkor ott szeretne meghalni náluk... 
Hát teljesült a kérése. Egy alkalommal, mikor átment hozzájuk rosszul lett... Utoljára még azok között lehetett, akik szerették és akiket ő is szeretett...
A sír egészen hátul van a temetőben és semmi különleges nincsen benne. Egy beton (?) kereszt és egy földhalom... Egész a sor szélén van...
És hát milyenek az emberek: gyakran látjuk, hogy le van taposva, senki nem figyel oda arra, hogy ott is fekszik valaki... Általában ez az utolsó sír, amit meglátogatunk és mire odaérünk már többen is átgyalogoltak rajta. Merthát sötét van és még a kereszt sem látszik igazán... Mi pedig szépen kivilágítjuk, virágokat teszünk rá és megemlékezünk a távoli rokonról, akivel csak mi törődünk... mert mindenki más már azt is elfelejtette, hogy valaha élt egy kedves ember a családban...