Claire_T's Dragons

2011. december 31., szombat

Szivárványvölgyi százszorszép

Az emberek sokszor elfelejtkeznek arról, hogy milyen fontos dolgok vannak az életükben....
Emberek, akiket szeretünk és.... és a kiskedvencek is igen...

Van egy kutyánk...de néha szinte mintha nem is lenne, mert elfelejtkezünk róla...
Minden egyes nap, évek óta fogja magát a drága és bejön az előterünkbe, elfoglalja a megszokott helyét és csak úgy ott van... szegény... mi meg csak átlépünk feltette, amikor megyünk ki, esetleg egy simítást engedünk meg magunknak kifelé menet...

Ő meg csak szomorúan, mert látszik rajta, hogy szomorúan, mintha semmi értelme nem lenne az életének ott fekszik, összegömbölyödve és csak rutinból fel-fel néz néha, vágyakozva, hátha valaki odamegy hozzá...

Ma reggel nem hiába nézett fel. Odamentem hozzá. leültem mellé és simogattam... szerettem egy kicsit...
Nem tudom meddig voltam mellette... talán fél óra, háromnegyed óra is eltelt közben...és én csak símogattam és csak símogattam...ő meg csendben lehunyta a szemét...
Nem éreztem akkor, hogy fel kéne állnom mellőle.. hirtelen nem számított semmi más, csak az hogy ő is érezze, hogy szeretem....

Amikor végül mégis fel kellett állnom mellőle ő felnézett... és megláttam a szemében azt az apró boldogságot, amit szereztem neki ezzel a fél órával... elkezdte csóválni a farkát, amit valljuk be.. már nagyon régen nem láttam tőle. És elmosolyodtam.
A világ legaranyosabb kutyusa feküdt előttem. Egy szeretetre méltó kutyus, aki csak arra vár, hogy szeressék...
Daisy.. Rainbowvalley Daisy.. szép neve van nem?


2011. december 30., péntek

Who you are

Valamelyik nap Encitől kaptam ezt a számot... és tegnap többek között ez volt az ami segített.

És ezért KÖSZÖNÖM!!! 



I stare at my reflection in the mirror:
"Why am I doing this to myself?"
Losing my mind on a tiny error,
I nearly left the real me on the shelf.
No, no, no, no, no...

Don't lose who you are in the blur of the stars!
Seeing is deceiving, dreaming is believing,
It's okay not to be okay.
Sometimes it's hard to follow your heart.
Tears don't mean you're losing, everybody's bruising,
Just be true to who you are!
(who you are [x11])

Brushing my hair, do I look perfect?
I forgot what to do to fit the mold, yeah!
The more I try the less it's working, yeah
'Cause everything inside me screams
No, no, no, no, no...

Don't lose who you are in the blur of the stars!
Seeing is deceiving, dreaming is believing,
It's okay not to be okay.
Sometimes it's hard to follow your heart.
But tears don't mean you're losing, everybody's bruising,
There's nothing wrong with who you are!

 Yes, no's, egos, fake shows, like "WOO"!
Just go, and leave me alone!
Real talk, real life, good love, goodnight,
With a smile, that's my home!
That's my home, no...

No, no, no, no, no...
Don't lose who you are in the blur of the stars!
Seeing is deceiving, dreaming is believing,
It's okay not to be okay...
Sometimes it's hard to follow your heart.
Tears don't mean you're losing, everybody's bruising,
Just be true to who you are!
Yeah yeah yeah

2011. december 29., csütörtök

Út a szabadsághoz...

Nem mondhatnám, hogy egy kellemes napon vagyok túl. Hatalmas boldogság után jön a hatalmas esés és én egyszerűen csak megpróbálok talpon maradni. Egyik ütés a másik után.... de megszokhattam volna.
Legutóbb, alig egy félórája azt vágták a fejemhez, hogy én már nem is élek otthon... és azt hiszem igazuk is van.....


Fél lábbal állok csak mindenhol. Már nincs otthonom. Illetve ez így nem igaz. Van. Csak nem egy.
Fél lábbal állok itthon. A hét 2 napját töltöm itthon félig meddig. Mert ha itthon vagyok is fél lábbal máshol élek. Nem itthon...vagy otthon? Már néha nem tudom melyik melyik. Itthon vagyok, de mégsem. Mert nem beszélek szinte senkivel, csak itt alszom, itt eszem, de aztán elvonulok a saját kis világomba. Ahol otthon érzem magam. Szóval hiába vagyok itthon, csak láthatatlanul élek. Nem beszélek, mert úgy érzem, nincs mit mondanom. Hogy ez miért és hogyan alakult így.... nem tudom. De így alakult és már nem tudok és nem is akarok rajta változtatni. Az életemet másokkal osztom meg, nem a szüleimmel. Mert valójában ők nem is tudják ki vagyok igazából. Ahogy néha én sem. De tudjátok mit? ez egy ördögi körforgás...azt kérdezitek: akkor miért nem mesélsz magadról és megismernének...de... már nem is akarom, hogy megismerjenek, mert nem akarhatnak megismerni, túlságosan különbözöm tőlük...és nem is arról van szó, hogy nem fogadnának el... csak nem értenének meg... sokszor próbálkoztam már egy-két dolgot megmagyarázni nekik, de akármennyire is azt hitték, hogy megértették tudom, hogy nem így van. És már tényleg nem is akarom megmagyarázni. Inkább befogom a számat és csendben maradok, akkor nem bántanak és nem fáj...nem teszem tönkre a lelkemet ezzel.. ezért vagyok olyan néha amilyen, ezért fogadok el dolgokat és ezért nem sírok sokszor. Bár mostanában valahogy egyre többször sikerül mégis elsírnom magam apróságokon és érzem, hogy mégis van valami, ami nincs rendben a lelkemben. Csak megpróbálok kizárni dolgokat. És ha sikerül, akkor nyugalom van. De érzem, hogy nincs nyugalom, és akkor nem is sikerült kizárni....
Fél lábbal állok egy olyan világban, ahol nincs igazi kézzel fogható otthon. Olyan emberek vesznek itt körül, akiknek a nagyrészét talán soha nem fogom személyesen megismerni. És mégis már pár hónap után azt érzem, hogy ők jobban ismernek, mint bárki más. Az egyetlen, aki még ennyire ismer az a barátnőm. És hogy miért pont ő az, aki még ismer? nem tudom. Ösztönösen választottam, nem tudatosan. Ő és ŐK. Ők sokan jelentik számomra az igazi támaszt, amit nem kaphatok meg akárhonnan. Mert anyagi és egyéb támaszt jelentenek a szüleim. De van, amit ők nem adhatnak meg nekem. Tudom, hogy ők teljes szívükből szeretnek, de ez nem elég. Van olyan szeretet, amit ők nem adhatnak meg nekem. A külvilág szeretete. Ők sosem fognak úgy látni, mint egy kívüláló. Mert sosem lesznek azok. És valamilyen belémkódolt hiba folytán fontos a lelkemnek, hogy szeressenek és elfogadjanak a családomon kívül. Ezért nem érdekel már, hogy a saját testvéreim mit gondolnak rólam. Mert ők nem fogadnak el, de mások igen. És nekem erre van szükségem.. ezek szerint...
Szóval féllábbal állok egy megfoghatatlan világban, ami számomra egy otthont jelent a sok közül.
Fél lábbal élek otthon. Az otthon az a hely, ahol a hét 5 napját eltöltöm, ahol tanulok. Mert itt van az életem másik fele.  A nagy része, valljuk csak be. És még valami:
Az a hely, ahol talán nem csak féllábbal, hanem teljesen, két lábbal állok. Egy szív, amely otthont ad nekem és a világot jelenti számomra. Végre találtam egy helyet, ahol úgy élhetek, hogy önmagam vagyok. nincsnek szabályok, nincsenek kifogások. És bár nem egyszerű itt az élet, én mégis szeretek itt élni. Mert a szív, amelyben élek talán bennem is él. És ez a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. Ez a szív velem van itthon is és otthon is.. mikor, melyik melyiket jelenti. Ez a szív az út a szabadság felé....

2011. december 27., kedd

Szabadság...

Valami megváltozott és nem tudom mi. Egyre nehezebben szakadok el attól az embertől, aki a legtöbbet jelenti számomra...

Korábban már éreztem ilyesmit, de nem így és nem ilyen erősen... 


Pár héttel ezelőtt azt mondtam, hogy valami baj van velem, mert minden mozdulata idegesít és minden percben remélem, hogy nem hív fel és nem zavarja meg a gondolataimat. Amióta szorosabban kötődök hozzá, egyre jobban éreztem, hogy hiányzik az a csendes séta, csendes utazás, amikor minden gondolatom a helyére került egy egy zene mellett... most nem volt időm a gondolataimra és egyre rosszabbul éreztem magam. Hiányzott a csönd.. Hiányzott a magány, amiben eddig éltem....
És haragudtam magamra, hogy ezt érzem, mert nem kéne... meg kéne becsülnöm, hogy annyira szeret és mindent megtesz értem, de valahogy meg is folytott azzal, hogy ennyire igyekezett... kellett volna egy kis tér... 
Úgy éreztem, már csak az is megtenné, hogy átölel és csendben velem van... átölel és ott alszom el a karjaiban.


Aztán finoman, megpróbáltam néha elmondani egy keveset abból, amit érzek..de ez nem ilyen egyszerű. Bárcsak az lenne....És rászántam magam. Féltem... Őrülten féltem, mert tudtam, hogyan fog reagálni, tudtam, hogy azt hiszi majd, elveszít.. pedig nem... ez nem azt jelenti... csak...
Hát kimondtam... nem úgy ahogy kellett volna, de kimondtam...és nem is az egészet, de elmondtam...
Csak annyit mondott, hogy tudta... hogy tudta, hogy ez lesz...
És akkor kétségbe estem...


NEM! NEM! NEM! nem akarom elveszíteni... és ez az oka, amiért elmondtam mindent...
Egyszerűen nem élhetek úgy, hogy azt hiszi minden rendben, mert magamat is becsapom...Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott minden.. Megértette...
Én pedig megkönnyebbültem és egyszerűen csak szerettem, minden kétség nélkül...


Aztán teltek a hetek és úgy érzem egyre erősebben szeretem... azzal, hogy kimondtam, minden kétséget megcáfolt a lelkem és most már mindent ki merek mondani, mindent meg merek tenni... Kimondom, ha valami nem tetszik, kimondom, ha nem értek egyet... és sokkal jobb....
Mert ő is tudja, én is tudom, mit kell tennem a másikért. Ha kell összeveszek vele, és ő érzi, hogy  nem fogadom el úgy ahogy vannnak a dolgok, hanem kell is valami ahhoz, hogy feltétlenül szeressem....
Mert lila köd soha nem volt... Ezt én tudom a legjobban és nekem senki nem hiszi el... teljesen reálisan látok mindent. 
És azt hiszem a nehezén túl vagyok... most pedig... egyre jobban hiányzik... ahhoz képest, hogy pár hete még megőrültem tőle, most minden egyes pillanatban magam mellett akarom tudni és nehezen engedem el... egyre nehezebben... Mert ami nem öl meg, az megerősít... most megerősített.
Hiányzik a sosem tapasztalt szabadság, ami összeköt minket egy életen keresztül és azt jelentené, hogy életünk minden egyes percét együtt tölthetjük...Soha nem tapasztaltam... mégis olyan valóságos minden egyes percben, amikor mellette vagyok és ezért egyre nehezebb elengedni....
Hiányzik az alig tapasztalt érzés, hogy ott ébredek mellette és átölel biztonságot nyújtó karjaival....
Összekötném vele az életem, hogy szabad legyek... mert ezt a szabadságot csak akkor kapom meg...


És az érzésem :) Mert mindenhez tartozik egy dallam a lelkemben...


Katy Perry: Teenage Dream

2011. december 23., péntek

Meglepetés

Sokszor mesélték már nekem, hogy a szüleim hogyan ismerték meg egymást, hogyan találkoztak és hogy apum mi mindent meg nem tett anyáért.
Még ma is... néha csak úgy megjelenik egy szál rózsával, vagy egy csokor virággal, amikor az égvilágon semmi ünnep, semmi alkalom nincs... csak egy átlagos hétköznap. Mert meglátta a virágot és anyum jutott eszébe, hogy mennyire szereti őt és ezért meglepte...
Ilyenkor mindig irigykedve figyeltem őket, mert manapság egyáltalán nem biztos, hogy egy férfi megtesz ilyesmit... és nem hittem hogy velem ez valaha is megtörténhet...
3 hónap telt el eseménytelenül és ez eszembe sem jutott. Mármint a virág, a rózsa..... bármi ilyesmi...

A héten egyszer a másik felem :) összebeszélt anyummal és eldugdosták előlem az ajándékot... kíváncsi lettem, de kivárom...
mert a meglepetés, az meglepetés és én szeretem, ha meglepnek...
Ma pedig előállt azzal, hogy valamit szeretne nekem adni.... Jesszus, de még mit??? Hiszen az ajándékom már elrejtve, és még mindig kapok valamit??? Miközben én hatalmas gondban vagyok az ajándékozással...

Aztán mielőtt elindultunk tőle haza, elővette.... a legszebb dolgot, amit kaphattam tőle... nekem nem is kell más ajándék... ez bőven elég...


2011. december 15., csütörtök

Zongora

Néma csend. Nem mozdult meg senki. A tanárok arra vártak, hogy valaki folytassa a vizsgát és bár már tucatnyian játszottak azelőtt, mégis nem indult el senki. Végre elhatároztam magam, és felálltam. Ahogy felléptem a színpadra éreztem, hogy remeg a kezem, de csak egy kicsit. eddig nem remegett, pedig ideges voltam. Ez kívülre most sem látszott, mint mindig. Leültem a zongora elé és eszembe jutott, menyi ember gondolhat rám most.
Mindenkinél azt látom, láttam, hogy egy jó ár pillanatig csak ül a zongora előtt, de nem kezdi el. Én nem szoktam sokat várni azzal, hogy elkezdjem. Most ahogy ráhelyeztem a kezem a billentyűkre, valahogy mégsem tudtam megmozdulni. egy pillanatra ledermedtem. Tudtam, hogy el kéne kezdenem, mert mindenki arra vár, de a kezem nem engedelmeskedett. 
Aztán valahogy, bizonytalanul átbukdácsoltam az első néhány hangon... lassan érzetem, hogy magával ragad a darab lendülete és így utólag tudom, hogy akkor minden erő, amit kaptam azoktól, akiknek a szemeit a hátamon éreztem, bár nem voltak, nem lehettek ott.. szóval minden erő megragadott és magával rántott...segített.
"Egy-két apróbb hiba, de már túl vagyok a nehezén" , gondolta a tudatalattim. Az utolsó egy sort márnem ronthatom el, az hazai pálya biztonság, soha nem rontottam. És bár nem mondtam ki gondolatban sem mindezt, azonnal elengedtem magam....
Mint akinek az idegesség a megkönnyebbülés után jön: elkezdett őrülten remegni a kezem. Abban a pillanatban elvesztettem minden erőt, elvesztettem minedenkit, aki mögöttem állt....
A lendület megszakadt és az utolsó sort már nem tudom, hoygan játszottam el. De elvesztettem mindent és az ujjaim már nem engedelmeskedtek. A  legegyszerűbb dolog is el lett rontva, mert már elengedtem az erőt, ami a darabomat összetartotta...
Teljes káosz... pedig csak egy sor lett volna vissza.... 

2011. december 14., szerda

Karácsonyfa

1
szót
szólni. Egy
beteget felüdíteni.
Valakinek kezet nyújtani.
Megdícsérni egy ételt. Nem
feledkezni
meg egy
közeledő születésnapról.
Óvatosan csukni be az ajtót.
Apróságoknak örülni. Mindenért
hálásnak lenni. Jó tanácsot adni. Egy levél
írásával örömet szerezni. Apró
tűszúrásokon
nem évődni. Jogos
panaszt nem emlegetni
föl újra. Nem tenni szóvá
ha a másik hibázott. Nem
fogni fel elutasításként, ha háttérbe
szorulunk. Levert hangulatot nem venni
komolyan. Nem sértődni meg egy
félresikerült szó miatt.
Megtalálni az elismerő dícsérő szót
a jóra, az együttérzés szavát a a megalázottnak,
egy tréfás szót a gyerekeknek. Mély kézszorítással
vígasztalni szomorút. Becsületesen elismerni az
elkövetett helytelenséget. Örülni a holnapi napnak.
Bizonyos dolgokra aludni egyet. MIndenre rászánni
a kellő időt és gondot.
És mindenben szeretettel lenni.


2011. december 12., hétfő

Részlet

"Ott álltunk. Minden szem ránk szegeződött. Egy pillanat alatt teljes csönd lett a teremben. A tetőn keresztül tisztán lehetett hallani az eső cseppeket, amint hozzáverődtek a fémhez. Minden szempár a karvezetőre szegeződött. Egy pillnat és felemeli a kezét. Még egy pillanat és magával ragad... megszólal a kórus...
A sopran hangjai egyre magasabban szólnak és úgy érzem, hogy áthasítják a levegőt... Felemelő érzés. Aztán csendesül a kórus és a kórusmű a végéhez közelít. Egy hatalmas szünet és megszólal az utólsó harmónia. Egy perc és vége a csodának. Elégedetten csukom be a kottatartóm és figyelem, ahogy a nézők lassan feleszmélnek és a feszült csendben elcsattan az első tenyér... aztán még egy és mégegy... hangorkánná növi ki magát a tapsvihar ami körül vesz...
Megint valami csodálatosat vittünk véghez..."

Kétség


A kétségek minden jó dolog mögött ott rejlenek. Néha apróságok és ügyet sem vetünk rá, de néha megkeseríti a mindennapjainkat a bizonytalanság.

Amint megjelennek a lelkemben a kétségek, már érzem, hogy valami nincs rendben. De soha nem tudom mi. Addig nem nyugszik a lelkem, amíg ezek a kétségek el nem tűnnek.... de nem tűnnek el.
Magamnak sem merem kimondani őket, mert félek tőle, hogy igaz. A gondolataim mélyén rejtőzik és a tudatom sikertelenül próbálja megcáfolni minden egyes apró részletét.
És az sem segít ha beismerem magamnak.
Az sem, ha kimondom... illetve mégis. DE csak ha a megfelelő embernek mondom, annak aki miatt vannak...
Amint kimondom, megkönnyebbülök. A tudatom feladja a próbálkozást és elismeri, hogy igazak a kétségeim. De a lelkem? Azonnal megácfolja, hogy valaha is léteztek ezek a kétségek...
És felszabadul... A nyomasztó érzés eltűnik és helyébe lép a megkérdőjelezhetetlen igaz érzés. Ami mögött már nincs kétség... 

2011. december 9., péntek

Öröm, nevetés és egy találkozás

Egy képpel bővült a gyűjteményem. A gyűjtemény, amelynek minden egyes darabját szívből adták. Melynek minden egyes darabja fontos a számomra, sokat jelent nekem. Nem minden nap kap az ember ilyen ajándékot.

Találkozni egy olyan emberrel, akivel soha életemben nem találkoztam furcsa volt. A legelső alkalommal össze kellett szednem minden bátorságom, hogy felszálljak arra a bizonyos buszra és tíz percet utazzak egy ismeretlen faluba egy ismeretlen emberhez, akiben mindennek ellenére megbízom. Jó érzés volt, hogy teljesen természetesen vette, hogy én megyek és ő vár. Mintha évek óta ismernénk egymást. Pedig nem....
Egy közös dolog volt bennünk... illetve kettő. (a városon kívül). Az egyik közös pont az oldal ahol találkoztunk.... A másik pedig a lovak. És ez volt az a közös pont, ami indokot adott arra, hogy jobban megismerjük egymást.

Aztán hosszú szünet. Egy felejthetetlen délelőtt után, amikor megismerkedhettem a lovakkal :) , csak ígérgettük egymásnak, hogy majd találkozunk még. De nem határoztuk el magunkat, hogy újra találkozzunk. Egészen mostanáig. Azért is volt kedves számomra ez a találkozás, mert Ő volt az első ember azok közül, akikkel azt hittem soha életemben nem találkozhatok. És Ő volt az, aki megtörte ezt a sort. Mert találkoztunk.... és beszélgettünk... és ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk....
Aztán sok sok ígérgetés után hirtelen elhatározásra újra elgondolkodtunk azon, hogy össze kéne hozni valamit. 
És összehoztuk a találkozást. 
Nagyon jó volt újra hallani a hangját, látni az ismerős mosolyt. Emlékszem milyen furcsa volt, mikor először felhívtam őt és bele sem gondoltam, hogy még soha nem hallottam a hangját azelőtt.... és legelőször amikor meghallottam, alig bírtam kinyökögni miért is hívom, ki vagyok, holott tudtam, hogy várja a hívásom.
Ha meglehet ítélni egy embert a hangja alapján, akkor azt mondanám, hogy az első pillanattól kezdve tudtam, hogy szeretni fogom Őt. És megint nem tévedtem...
A mostani találkozásnál is féltem egy kicsit a telefonhívás előtt... de most már sokkal könnyebb volt. Nem akadtam meg, nem nyökögtem azt hiszem... sokkal természetesebb volt az egész...
Egy fél délutánt töltöttünk együtt. De olyan volt, mintha napokat beszélgettünk volna át....
Nevettünk, sétáltunk és élveztük az együtt töltött perceket, terveztük a következő találkozást. És ő is meg tudott lepni, mint ahogy mostanában sokan. Egy apróságot kaptam, ami másnak lehet, hogy nem jelentene semmit, de nekem a világot jelenti, a szeretetet, amit mostanában kapok. És ezért rengeteg köszönettel tartozom.
Amikor hirtelen végeszakadt a beszélgetésnek és láttam elhajtani az autót, amit egy perccel azelőtt még a nevetésünk töltött meg....
Furcsa volt. Olyan kiüresedettnek éreztem a lelkemet. Valami megint elhaladt mellettem szép pillanatokat hagyva maga után. Ránéztem a képre, ami a kezemben volt és elmosolyodtam.... Aztán felnéztem és halkan a sötétbe suttogtam: "Nemsokára találkozunk.....Kincseske...."


2011. december 7., szerda

Calsia


"Az erdő sűrű volt. Sokkal sűrűbb, mint Calsia más helyein. Erre még nem jártam. Itali nem hozott még el erre.
Csendben sétáltam újdonsült barátnőm mögött. Csodáltam az előttem feltáruló újabb és újabb sűrűt. Ez is olyan csodálatos volt, mint Calsia többi része. És annyi számomra felfedezetlen hely van még...
A csöndet egy éles sivítás szakította meg.
- Hallottad? - kérdeztem.
- Mit? Én nem hallottam semmi különöset...
Ekkor újra hallottam.
- Most is!!! Hallottad? Sophie hallottad? - valahogy hirtelen félelemmel töltött el az ismeretlen hang.
Ahogy ránéztem Sophie-ra csak mosolygott.
- Gyere.... - suttogta - mutatok neked valamit....
Azzal megfogta a kezem és maga után húzott. Szinte futottunk a lassan már áthatolhatatlan erdőn keresztül. Nem tudtam követni. Nem tudtam megjegyezni merre vonszol maga után. Éreztem, hogy egy lejtős terepen haladunk felfelé. De a fák között nem lehetett kilátni. Koronájuk szorosan összezárult a fejünk felett.
Hirtelen egy dombtetőre értünk. Sziklás, füves, alig pár embernyi hely. Körülöttünk az erdő, alattunk az erdő..... és a fejünk felett az erdő. Hiába igyekeztem, az égnek csak egy kis szeletét láthattam. A hegy egyik kiszögellésén álltunk. És felettem tornyosult Calsia szíve. Legalábbis ez jutott eszembe. Itali azt mondta, hogy Nawtaru Calsia szíve. De nem magyarázta meg miért.
Ahogy körbe néztem, megint megragadott a táj szépsége. Rengeteg szikla magaslatot láttam. Selymes füvet hintáztatott rajtuk a szél. Éppen úgy, ahogy az én kis dombomon is. Olyan hatalmas volt ez a világ, és én olyan kicsinek éreztem magam benne. A fák és bokrok együttese misztikusan vonta körbe az egész tájat. Észre sem vettem, hogy mennyire magasra jutottunk. Ahogy felnéztem, a felhők egyre közelebbinek tűntek. A hegy tetejét pedig rejtélyesen körbe vonva eltakarták a kíváncsiskodó szemek elől.
- Sophie hol....? - vagyunk... akartam kérdezni, de ő nem volt sehol. Itt hagyott teljesen egyedül?
- Sophieeee!!!! - kiáltottam, de nem jött válasz. Visszafordultam az erdő felé, de már nem tudtam volna megmondani, merről jöttünk. Kétségbeesetten forogtam körbe. Már inkább tűnt csapdának ez a kis tisztás, mint egy lenyűgöző tájra nyíló magaslatnak.
Nem tudtam, mit tehetnék...... a torkom elszorult a gondolatra, hogy egyedül vagyok Calsia közepén és nem tudom merre mehetnék....
A szívem vadul kezdett verni, amikor meghallottam megint azt a hangot. Egyre közelebbről hallottam, a fejem fölül. Aztán hirtelen a felhők közül szinte kirobbant egy hatalmas .... egy hatalmas....
Nem hittem a szememnek. Félelmetes volt. Egyre csak felém közeledett. A szárnyait hatalmasra tárta, hasa alatt felhúzott lábain láttam a hatalmas karmokat. A sárkány egyre csak felém száguldott...
Elkezdtem hátrálni, de az erdő szélénél már nem tudtam tovább menni. Szemem tágra nyilt a rémülettől, a gyomrom görcsbe rándult és minden idegszálam a hatalmas állatra figyelt. Még tíz méter..... még nyolc.... öt.... és nem lassít....
Az utolsó pillanatban még szélesebbre tárta szárnyait, hasát fordította felém és egy méterre a szikla szélétől megállt. Egyhelyben tartotta magát a levegőben. Most már tisztán láttam minden részletét. Az egész sárkány kékeszöld színű volt. Feje tetején a taraj és a szárnyai vége pedig narancssárgás. Apró pontnak éreztem magam mellette. Legalább hússzor akkora volt, mint én. Féltem. Mit csinál? Miért állt meg?
Amint feltettem magamnak a kérdést a sárkány előre nyújtotta lábait is finoman megállt a szikla szélén. Szárnyait maga mellé húzta, és megállt.
Sophie nevetve ugrott le a hátáról.
- Gyönyörű nem? - kérdezte.
Nem jutottam szóhoz. Már sokkal ártatlanabbnak tűnt ez a teremtmény, de olyan hatalmas volt. Nem bíztam benne.
- Fel akarsz ülni a hátára? - szegezte nekem a kérdést Sophie.
- Öhm... ezt most.... inkább kihagynám.... köszi. - nyökögtem. Alig jött ki hang a torkomon.
- Ahogy gondolod. - vigyorgott. - De akkor gyalog megyünk.
- Hova? - bukott ki belőlem  kérdés.
- Oda fel. - mutatott a hegy teteje felé. - Sokáig fog tartani.
Tétováztam. Oda? Fel? De hiszen az nagyon messze van! A legközelebbi szikla is több órányi gyalogút innen, nem hogy még a hegy teteje!
- Jól van.... - adtam be a derekam. - De... nem bánt? - néztem bizonytalanul a sárkányra.
- Elsie? - nézzett rám kérdőn. Az arcomon látszódhatott a kétségbeesés, mert hirtelen felnevetett. - Dehogy! Nem bánt, ne félj! Gyere... segítek felülni.... - nyújtotta felém a kezét.
Bizonytalanul léptem közelebb. De félelmem azonnal elszállt, amikor már biztosan ültem Sophie mögött.
- A repüléstől sem kell félned. Csak kapaszkodj belém. Nem fogsz leesni ígérem.
Nah hát a repülés volt az amitől a legkevésbé féltem. Merthát repültem én már Blacknight hátán ülve.... az is csak elsőre volt furcsa.... Ez sem nagyon különbözhet attól.
Bár igaz, hogy most egy böhömnagy sárkány hátán ülök, nem pedig egy szárnyaslovon.

Ahogy a magasba emelkedtünk egyre jobban biztonságban éreztem magam. Pillanatok alatt tettünk meg olyan távolságot, ami napokba telne gyalog. Aztán ahogy egyre feljebb emelkedtünk elértük a felhőket. Föléjük emelkedve még a lélegzetem is elállt. Ha valami felülmúlta azt a látványt, ami elém tárult odalenn, hát akkor ez az volt.
- Nézd! - billentett ki ámulatomból Sophie. - Ott vannak!
Egy sziklabarlang bejárata előtt hatalmas síma sziklapad volt. Tele sárkányokkal......
- Majd választhatsz magadnak egyet.... ha felkészültél. - Ezt mondta Itali is, mikor a gyűrűt felhúztam az ujjamra és megkérdeztem, mikor jöhetek át egyedül. "Majd ha felkészültél"  De mikor?

Ahogy végignéztem a rengeteg sárkányon, mind egyformának tűnt. Egyet kivéve. Ez a sárkány fekete volt. A szárnyai pedig mélyzöldek. Ha távolabbról nézi valaki, azt hihetné, hogy azok is feketék.
Ahogy figyeltem észrevettem, hogy ő is engem néz. Éreztem, ahogy végigmér. Aztán kitátotta hatalmas száját és tiszteletet parancsolóan ránk mordult. Elrugaszkodott a párkányról, és felemelkedett a levegőbe. Egy morgás kíséretében nagyokat csapott felénk a szárnyával. Aztán irányt váltott és egy pillanat múlva már el is tűnt a szemem elől....
Félelmetes volt, mégis lenyűgöző... és gyönyörű...
Ahogy az előbb egy pillanatra megállt a levegőben....... volt benne valami.... valami ami megfogott....
ha eljön az ideje, Őt fogom választani...."