Claire_T's Dragons

2017. október 12., csütörtök

Pillanat

"A színpad lépcsőjén ülve összekuporodok. A fejemet a térdemre hajtom és beburkolózok a kezeimmel. Körülöttem beszélgetés zaja hallatszik, pár méterre tőlem szól a zongora. Egy perce még képes voltam odafigyelni a közvetlenül mellettem zajló párbeszédre. Vártam, hogy vége legyen. És még mindig csak vártam. Arra, hogy észrevegyenek. Percek választanak el attól az eseménytől, ami csak nekem olyan fontos most. Nem vagyok rá készen. Összekuszálódott a fejemben minden és szükségem lenne erre a pár percre, hogy beszélhessek vele. Magamban szenvedek és egyre jobban elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy nem fog sikerülni. Elrabolták tőlem a figyelmét és én megint csak várok.

Egész életemben csak vártam azokra, akik a varázslatukkal megajándékoztak. Most is ugyanezt teszem. Az igazán fontos pillanatokból csak ez marad meg nekem, hogy várok. Valakire... valamire. Mégsem tudok mást tenni. Nem vagyok elég erőszakos ahhoz, hogy kivívjam magamnak a figyelmet. Bár megvagyok róla győződve, hogy nem is a figyelem az, amire szükségem van. Csak abból a varázslatból hiányzik még egy kicsi... Amint megérzem valakiben, nem tudom elereszteni. Olyan ritkán van ilyen. Olyan ritkán találkozok ilyen emberekkel. 

A zongora most valahogy befurakszik az elmémbe, egy dallammal, ami kinyitja a lelkem egy kis ajtaját. Felnézek. A párbeszéd már rég elúszott, a pillanat már rég elment. Én ott maradtam egyedül a lépcsőn várva, hogy egy töredéke megmaradjon a varázslatnak. Olyan abszurd az egész. Lelkileg egy pillanatra összetörtem, megadtam magam és elfogadtam, hogy ezt a pillanatot sem tarthatom meg. Mégis, most rámeredek a zongora billentyűire és nem akarom, hogy a dallamnak vége legyen. Elmosódik körülöttem minden, ami eddig történt. Már nem rá várok, hanem a dallamra, egy olyan varázslatra, amit soha ember ki nem tud zárni az életéből. Megbabonázva bámulom a lány ujjait, ahogy siklanak hangról hangra. 

Olyan hirtelen... az ujjak ott hagyják a billentyűket és lecsukják a hangszert. Már ott sincs. Mintha ott sem lett volna soha. Mi űzte el? Miért? Miért kellett félbeszakítani....?

- Mi a baj manócska?

Dermedten ülök, még mindig a csukott zongorát bámulva. Épp csak félig nézek fel, alig találva meg a szempárt, ami kérdőleg néz rám. Az egyik alak eltűnt, és én észre sem vettem. Torkomon akad a válasz. Itt lehetne egy pillanat, amikor őszintén válaszolnom kéne... de nem megy. Az agyam kérdés nélkül is tudja, hogy az a pillanat már elment. 
Tétován mutatok rá a zongorára, és próbálnék egy értelmes mondatot kipréselni.

- Csak ez... - elbűvölt.

Halk kuncogást hallok, tudja mire gondolok, nem kell kimondanom és úgy tűnik hogy megelégedik a válasszal is. Vajon feltűnt neki... hogy vártam

Azért felteszem a kérdésem. Gyorsan hadarja a választ, minden szavával segíteni akar. Fel szeretném fogni, de bizonytalan vagyok és.... a pillanat elment, nem fogom tudni feldolgozni a választ, hogy kijavítsam a hibáimat. Ez már így marad.

A szorongató érzés, hogy megint vártam. A körülöttem elmosódó világ. És a zongora elvarázsoló dallama...

Ellépünk egymástól, én magabiztosabban a csillogó szemek elé, ő hátrasétál, hogy egy legyen ezek között a szempárok között.

És újabb pillanatok sora kezdődik. Talán lesz benne varázslat..."