2013. március 31., vasárnap

Messzire költözött...

Fura ez a nap. Nem tudom miért, igazából lehet, hogy csak mert nem érzek semmi különöset. És közben mégis, hiszen nagyon régen nem írtam semmit... semmi hasonlót.
Azt hiszem, már tudom miért mondják néha, hogy ha valaki meghal, az csak olyan mintha messzire költözött volna és nagyon sokáig nem láthatod. Nem kell belegondolnod, hogy igazából SOHA TÖBBÉ nem fogod látni. De akkor is. Ott van a pillanat, amikor el kell válni. És azt a határt nehéz átlépni, az életből a halálba vezető úton.
Nem szeretek elbúcsúzni. Még akkor sem, amikor biztos vagyok benne, hogy nemsokára... valamikor találkozunk. Valójában soha nem lehet tudni. És itt van a pont, amibe soha nem kéne belegondolnom.
Két eset létezik. Elbúcsúzunk és akár már másnap... történik valami. És aztán ott a "soha többé". A második esetben valaki elutazik. Egyszerűen csak haza, oda ahova az életét felépítette. Telnek az évek, találkozás nélkül. És egyszer csak jön egy kósza hír, hogy "soha többé".
Szerettem őt. Biztos vagyok benne. Minden alkalom, amikor hazajött, az kitüntetett év volt. Akár egy-két hónap, akár egy-két hét volt az itt töltött idejük. És most. Már majdnem tíz éve.
Attól a pillanattól kezdve, hogy elment, reménykedtem, hogy egyszer újra hazajön. És a remény nagyon erős volt. Egészen a mai napig meg voltam győződve róla, hogy hazajön.
Tisztában voltam vele, mennyire idős, de nem telhet el úgy az életem, hogy még egyszer ne lássam, mielőtt... elmegy. Hiszen ő erős, csak a körülményeket nem tudja legyőzni. De előbb utóbb le fogja. Illetve......már nem. Mától kezdve már nem.
Szóval nem találkoztunk. Csak egy ember volt valahol messze, akit szeretek. És most valahol távol van. Ma reggelre elment. Örökre.
Tulajdonképpen... csak nem jön haza soha. Azt hiszem ez az, amit nem mostanában fogok felfogni. Még mindig hiszem hogy hazajön. Egyszer.
Olyan hosszú időt töltött messze, hogy most fel sem tűnik a távolság. Pedig megnőtt, sokkal messzebb van... De azt tudom hogy szép helyen. Valami nagyon szép helyen.
Persze.... nem hozzák haza eltemetni. Miért is hoznák? És talán nem is kéne. Így marad titokzatos nekem örökre, hiszen mindig az volt.... Talán ezért is szerettem annyira.
Úgy képzelem, mintha egy hatalmas réten sétálnék. A rét végén, alig messze az erdőtől van egy domb. A tetején egy gyönyörű fa. És ott... a fa alatt. Ott van egy kő, amibe bele van vésve a neve. Egyszerűen megtehetem, hogy odasétálok, leülök. És csak gondolkodok. És az egész egy szép emlék marad. Ő egy szép emlék.
Én így képzelem, pedig... csak egy egyszerű temető egyszerű sírja lesz a helye.
És én látni akarom....
Ha bakancslistát kéne írnom (Ugye láttátok a filmet?) akkor egy pontban ott szerepelne....felkutatni, hol van. Csak egyszer az életben eljutni oda, és meglátogatni. Messzi cél.... de el akarom érni.
Tudom hogy nem most, és nem jövőre.... de majd egyszer.....
Felkutatom azt a tisztást és leülök a fa alá. Csak köszönök.... és végignézve a tájon azt gondolom.... Egyetlen alkalom. Eljutottam ide és "soha többé".....
De nem baj. Ez így titokzatos.... és épp így szép emlék.....


In memoriam: George Bolla 1937-2013

2013. március 10., vasárnap

Etihw-Thgin II.


A belépés az erdőbe azt hiszem nem is lepett meg igazán. Hiszen milliószor jártam már itt. Sophie-val…. Itali-val. A nap éppoly narancssárgán izzott, mint a túloldalon. Csak ahogy visszanéztem, nem volt mögöttem senki. És ebben a pillanatban jöttem rá, hogy igen, egyedül vagyok. Hogy mi vár rám arról szinte semmit nem tudok…. hogy merre menjek… na azt azért tudnom kéne. De csak kéne, mert rögtön összezavarodott bennem, ahogy erre gondoltam. Nyugi…. De azt hiszem elsőre semmit nem ért a nyugtatás. Az első, amit igazán az erdőből éreztem az egy kíváncsi szempár volt. Bár megijedtem, de elterelte a figyelmemet. Próbáltam megérezni merre is van.
Egy mókus. A fa tetején. Illetve egy squyrel. Egy pillanattal később már sebesen el is iramodott, holott nem éreztem benne félelmet, egyszerűen csak ment a maga útján. Olyan kis barátságosnak tűnt, de eszembe sem jutott, hogy kutassak az emlékeiben a helyes út után.
Körülnéztem. Nem is tudom ez eddig miért nem jutott eszembe. Annyira leblokkoltam, holott teljesen nyugodtan léptem át a határt. Körülöttem a fák most vesztették el éjszakai csillogásukat és szinte érezni lehetett, ahogy begyűjtik az első napsugarak fényét. Ez még a segítségemre lesz majd. Nincs nálam semmi, amivel világíthatnék, szóval áldottam az eget, hogy ilyennek teremtette őket. Mielőtt elindultam volna az ösvényen végignéztem magamon. A ruhám megváltozott, nem egészen úgy, ahogy eddig szokott, de nem volt ellenemre a legújabb design. Egy könnyű bőr, mokaszin-szerű cipő volt a lábamon, ugyanakkor a szára felért egészen a térdemig. Akárcsak egy csizma. Tetszett… valahogy olyan könnyű volt az egész. A lábujjaimtól a térdemig mintha cipőfűző lenne, futott végig a bőr szalag és tartotta rajtam az egészet. A hosszú nadrág, ami rajtam volt szintén bőrből készült. Nem mondanám, hogy nagyon vastag lehetett, ezt is elég könnyűnek éreztem. Amit elsőre furának találtam az az öv volt. Nem is öv, inkább díszítés. Láthatóan lapos csontokkal volt körbevarrva az egész csípőm és ebből az egészből lelógott elöl egy bőrdarab. Fura volt, na. Nem tudom, mire szolgálhat. Mindenesetre az oldalamra kötött szintén bőr övre ráerősített hosszú tőrt már annál inkább tudtam mire használhatom majd. A hosszú nadrág ellenére a felsőm úgy elég rövidre sikeredett. Nem sokkal a mellem alatt kezdődött és mondhatom épp csak a nyakamig ért. Az érzésből ítélve inkább lehetett valami olyasmi, mintha egy darab anyagot kötöztek volna elém és a hátamon futnának a madzagok. Az egyik vállamon tegez, a másikon íj. Éljen hurrá, legalább egy valami, ami abszolút biztonságot ad. A hajam félig összekötve lógott a vállamra. Fonatok haladtak hátra, ugyanakkor azért volt egy-egy kéretlen tincs, ami a szemembe lógott. Mire jó ez? Most már igazán kíváncsi voltam, hogyan is nézhetek ki, de nagyon vadnak éreztem az összhatást. Úgy értem valami vadember külsőm lehetett. Vajon ezután mindig ez leszek? Bár gondolom, ez a szándékomtól függ….
Na jó, most már ideje elindulnom az ösvényen, mert soha az életben nem érek el arra a hegyre. És maximálisan egyedül maradtam a gondolataimmal az is biztos.
Egy pillanat alatt bevillant amikor Sophie-val jöttem át először. Az erdő, a sárkányok. És tudtam merre menjek. Legalábbis egy ideig. Utána meg majd lesz valahogy.
Mire elindultam a nap már egyre feljebb kúszott az égen. Igaz, nem láttam, inkább csak éreztem. A hatalmas fáktól úgysem láthattam az eget. Megszokhattam volna már. És még mindig fogalmam sem volt, hogy lehet ebben az erdőben ilyen világos.
Az ösvényen egészen csendben tudtam haladni. A száraz talaj nem volt éppen hangos a talpam alatt. A lehullott ágakat mindig óvatosan kikerültem, bár tudtam, hogy itt nem nagyon találkozhatok ellenséggel. Én nem. De ez csak mázli. Azért nem volt kedvem minden második percben leszerelni egy-egy fenevad érzéseit.
Próbáltam mindenre odafigyelni. Minden érzésre, illatra, zajra. Vicces, hogy az érzés jut először eszembe, nemigaz? De hát ez lennék én.
Valami ág megreccsent nem messze tőlem. Megálltam és leguggoltam. Egy pillanatra meglepődtem, hogy a fegyvereim nem akadtak bele semmibe a hirtelen mozdulattól, de aztán rájöttem, nem véletlen ez sem. Mindegyiket pont hozzám mérték, egyenesen Rám szabták. Még vagy öt percig figyeltem, de csak egy madár szállt fel ez idő alatt a bokrokból, semmi más nem történt.
Ahogy felálltam, hogy tovább induljak jutott eszembe ismét mit is kell igazából csinálnom. És az, hogy megmásszam azt a hegyet… hát…. szóval Nawtaru nem éppen mondható alacsonynak. És odafele is legalább fél napot kell sétálnom, jobb esetben koradélután a hegy lábához érek. Ez biztos, hogy több napos túra lesz. Nagyszerű. Éljen. Egyedül vagyok és senki az égvilágon nem közölte velem, hogy ez ilyen sokáig fog tartani. Pazar.
Áhh… a franc essen belé… Igazából semmiség az egész. Majd vadászok valami ennivalót (mintha az olyan egyszerű lenne) és a folyó felé kanyarodok, hogy mégse haljak szomjan. Tiszta egyszerű az egész.
Átléptem egy, az ösvényre dőlt fatörzset és meg sem álltam, hogy minél gyorsabban haladjak. Érzésem szerint, lassan jó lenne, ha letérnék az ösvényről és megkeresném a patakot. Valamerre jobbra lesz. Ahogy néztem a fákat kezdtem gondolkodni, merre is lehetek. És tényleg. Valahol nem messze az Ylf-ek tisztásától. Mondjuk nem ártana, ha nem olyan vakon mennék előre, ahogy eddig és figyelnék is a környezetre. Ki kell üresítenem az agyam. 
Huhh, ez nem lesz egyszerű, de ha odafigyelek menni fog. Most egyedül vagyok, senki nem fogja nekem mutatni az utat. Igazából egy kicsit tetszett is a helyzet. Olyan vagány. Egyedül az erdőben, csak magamra számítva. De visszafelé már lesz társam is vagy mi a fene.
Két-három ismerős fa, egy bokor tele finomabbnál finomabb bogyókkal és mögötte már ott is van a tisztás. Fogtam magam és amilyen gyorsan csak tudtam nekiiramodtam, kirontottam a fák közül.
Ismét lenyűgözött a pillangók látványa. Még mindig olyan szépek, mint voltak. Pedig csak a hecc kedvéért zavartam meg őket. Megint.
Viszont a bogyós bokor (aminek nem jut eszembe a neve), kicsit megmozgatta a fantáziámat. Most kell ennem, ki tudja még, mikor fogok valamivel jól lakni a 2-3 nap alatt. Visszamentem hát és szedtem a gyümölcsből. Tulajdonképpen már az első pillanatban belopta magát a szívembe az alma ízű bogyó. Kis apróság, de mintha a világ legfinomabb fahéjas almáját enném. Kéne magammal vinni. Később sem ártana, ha lenne valami étel nálam. Csak éppen elsőre, az égvilágon semmi nem jutott eszembe, amibe belerakhatnám. Végig néztem magamon. Hümm.
Legutoljára jutott csak eszembe, hogy igazán megnézzem az előttem lógó bőrdarabot. Mint kiderült számomra, nem is bevarrva van, csak egyszerűen rögzítve két csont alá. Kikötöttem és levettem magamról. A madzagokkal, amik rajta lógtak tökéletes kis bugyrot tudtam belőle formálni, megtöltöttem a bogyókkal és felkötöttem a másik oldalamra. Éljen hurrá, ennek a kis izének is megvan a haszna. Mindenesetre ha visszatérek a kastélyba nem lesz káromra, ha megnézem valami könyvben, hogy mi is ez a cucc. 
Végig sétáltam a tisztás szélén, ezúttal lehetőleg a legkevesebb pillangót felijesztve. Aztán egy vastag törzsű fa után újra bevetettem magam az erdőbe. Tudtam, hogy lejteni fog a talaj, mégis egy pillanatra megijedtem. Valahogy nem ILYEN meredekre emlékeztem. Még egy lépés és egy olyan hátast dobtam volna, s zúgtam volna le seggen csúszva a lejtőn, hogy csak na. Még jó, hogy a körülményekhez képest is óvatosan sietek. A bokrok közt szlalomoztam le a gyér füvön, egy-egy kisebb szikladarabra lépve, hogy ne csússzak el. Valahol a domb tövében kell lennie a Parya-nak. 
Éééés megvagy! Egy bokor mögött már láttam is megcsillanni a patakot. Vizet ugyan nem tudok magammal vinni, de ha a Parya mellett haladok, akkor elég könnyen eljutok a hegyhez is.
A következő kanyarnál egy pillanatra megritkult a fák lombja. És ott a hegy. Igen, gondoltam, de azért koránt sincs közel. Ráadásul Isten tudja merre fog még kanyarogni a patak és mennyivel többet kell majd gyalogolnom mire odaérek, mintha egyenesen mentem volna. Csak szemmel kell tartanom, hogy ne tévesszem szem elől.
Menetelés közben figyeltem a patakot. Hogy csillog minden egyes ponton, ahol egy napsugár áttörte a dombokat és elérte a víz felszínét. Lassan olyan tájakon járok ahol még soha, pedig azt hiszem elég sokat barangoltunk már. Nem tudom, hogy voltam rá képes, de kikapcsoltam az agyam és nem is vettem észre hogy telik az idő. De nem bántam. Viszont minden egyes lépésnél megjegyeztem valamit a környezetből, ami valószínűleg felesleges, hiszen pont a természet az, ami mindig változik. Egy-egy szikla sarka, eldőlt törzsek, egy kanyar a patakban, színes virágok, különleges levelű bokrok. Ismernem kéne, de azt hiszem nem nagyon terelte el a figyelmemet, hogy kitaláljam milyen bokor is az, vagy milyen virág. Alig vettem észre, hogy a nap már egyre feljebb halad, pedig kicsit sem éreztem magam közelebb a célomhoz. Egész délelőtt gyalogoltam, és semmi nem változott a tájon kívül. De lassan ismerősnek kéne lennie. Tudom, hogy a Parya mellett mentünk el a vízesésig. Legalább odáig el kéne ma jutnom. És persze nem ártana, ha valami laktatóbb kaját is szereznék, mert így mégsem bírom ki fahéjas-almával. Illetve Parrowle. Ez az, így hívják a gyümölcsöt. Valami mégiscsak hasznos lehetett abból, amit tanultam.
 A következő kanyar után már igazán elgondolkodtam, hogy jártam-e már erre. Egyik fa jött a másik után és egyre biztosabb voltam benne, hogy erre jöttünk Itali-val mikor a Nagy vízeséshez, a Warfell-gnir-hez mentünk. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, pedig biztos voltam benne, hogy innen legalább még 7-8 óra gyaloglás vár rám, jobb esetben 6. Órára nem volt szükségem, és nem is lesz azt hiszem, mire mennék vele ha egyfolytában az időt nézegetném.
Na jó. Döntöttem el, végre ismerős fák, bokrok. Megálltam egy kicsit.
Ráadásul észrevettem egy másik ismerős bokrot is, amit eddig még csak könyvben láttam képen. Nem mérgező ez biztos. Vagy mégsem? Megálltam lépés közben. Kutattam az agyamban információ után. Szó szerint forgattam az agyamban a könyvet és próbáltam visszaidézni mi volt a kép alá írva. Melyik fejezetben volt? Nem. Ez mégiscsak ehető lesz.
Kinyitottam a szemem. Még egyszer végigmértem a bokrot aztán közelebb mentem. Messzebbről sokkal jobban hasonlított egy másikra, de közelről nézve barátságosnak tűnt. Mindenesetre szedtem a gyümölcsből. Elprup. Lila gyümölcse van, a leveleit sebgyógyításra használhatjuk. Egy tálba összemorzsoljuk a friss leveleket és egy kevés vizet adunk hozzá. Lehetőség szerint a kéreg nedvét csöpögtessük a levelek közé, legalább 10-20 cseppnyit. A sebre téve segít a korai hámosodásban, seb összehúzó hatása van. A gyümölcse ehető….
 Tulajdonképpen kíváncsi voltam az ízére. Nagyjából barack nagyságú lehetett a gyümölcs, bár ahogy leszakítottam elég keménynek tűnt. Úgy döntöttem, inkább meghámozom, vagy valami, ki tudja. Elővettem a tőrt az oldalamról és végül csak félbe vágtam. A belseje tiszta citromsárga volt. Valahogy nem is tudom mi miatt a citromra emlékeztetett. Majdnem elnevettem magam a gondolatra, hogy olyan íze is lesz. De meglepetésemre egészen fura volt. Itt minden olyan furcsán jó. Egyszerűen nem hittem el. Most meg emiatt lett nevethetnékem. Hogy lehet egy gyümölcsnek csoki íze? Mintha olvadt csokiba haraptam volna bele. Még az állaga is olyan volt. Komolyan. Azon kívül, hogy citromsárga volt és a belseje nem lötyögött… mintha egy szivacs lett volna átitatva csokoládéval… egy ehető szivacs. Most már tényleg elnevettem magam. Ebből muszáj még legalább kettőt magammal vinnem. Egyáltalán nem laktató, de mint minden még jól jöhet.
Még egyet haraptam ezúttal a másik feléből, az egyik már elfogyott. Kicsit jobban odafigyelve az ízre próbáltam kitalálni, hogyan létezhet ilyen. Itt mindennek valami édesség íze van? Természetesen nem, de huh. Citromos… citromos csoki. Most éreztem meg benne. Akkor mégiscsak van valami abban, hogy sárga a belseje. Hihetetlen….
Mire megettem már hülyét kaptam az egésztől, hogy még mindig nem normális kaját ettem.
Leültem a víz partjára, muszáj volt innom az édes ízre. Aztán kényelmesen elhelyezkedtem egy olyan sziklán, amire egy foltban rásütött a nap. Lassan egy tisztásra fogok érni, de még itt az erdőben akartam pihenni. Levettem a hátamról a tegezt és az íjat. Most volt először időm és kedvem igazán megnézni milyen íj lógott a hátamon.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem is, amikor megláttam az íjat, amit eddig csak a hátamon vittem.  A fája veretes volt, de nem ez volt benne a lényeg… hanem a minta. Kivételesen aprólékos munka volt. Biztos voltam benne, hogy csont és kevés helyen még valamiféle ezüstös fém is díszelgett. Ami nagyon kivételes volt, hogy valahogyan megfestették a csontot, de olyan módon, hogy a színek minden árnyalata megvolt, és még csak nem is látszott a határvonal. Mintha olyan vékony és apró csontdarabokkal dolgoztak volna, ami szinte nem is létezik. Emberi mértékkel legalábbis hihetetlen számomra, hogy mennyi türelem és idő kellett hozzá.
A sárkány, ami bele volt veretve a lila minden árnyalatában pompázott, néhol kis kék is felrémlett benne. Ugyanakkor, ahogy kicsit forgattam a színek megváltoztak és egyszerű fekete-fehér átmenetben pompáztak a szárnyai és a teste. Hogy lehet egyáltalán ilyet csinálni, hacsak nem varázslat van benne?
Az íj közepén lévő két különböző sárkány kétfelé fújta a tüzet. A tűz kék és zöld árnyalatú volt és úgy fonta be az íj felületét, mintha indák lennének. Hihetetlenül gyönyörű volt az egész. Ezek után nem hagyott nyugodni, hogy a tőrön is lehet valami, hát elővettem és megnéztem a markolatát. Azt hiszem ezek után meglepett az egyszerűsége, de a maga módján az is szép volt. A markolat kétféle fából készült és a világosabb fa adta a mintát. Egy csíkban futott körbe, s néhol mintha levél nőne ki az indából, kivált egy-egy szál, s csigavonalban tekeredett össze. A famarkolat felfutott a fémre is mintha apró indák nőnének ki belőle. Szép volt, tényleg. Az hogy nem erre számítottam nem vett el semmit a szépségéből.
Kicsit elégedetten tettem vissza a helyére és álltam fel. Felakasztottam az íjat is a hátamra és indultam tovább. Mikor a különleges bokor mellett haladtam el egyszerűen nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Még mindig nem hiszem el, hogy létezik ilyen. Bár Calsiában minden lehetséges nem? Na de tudom, hogy vannak teljesen átlagos növények is. Például a fenyő. Az biztos, hogy teljesen átlagosnak tekinthető, márpedig fenyő dögivel található feljebb a hegyen. Egész a sziklákig fenyő borítja a hegyoldalt. Biztos, hogy egy idő után találkozni fogok vele az utam során. Na viszont ott aztán nem lesz semmi, amit ehetnék. És ki tudja, meddig leszek arra. De hát bírom én az ilyet. Legalábbis azt hiszem…
Ahogy gondoltam, hamarosan megérkeztem a tisztás széléig. Jobb a békesség, úgyhogy inkább a szélén haladtam. Szerintem jó egy órán keresztül gyalogolhattam, mire újra beléptem az erdőbe. Innen már ismerős volt az egész út. De a vízesés még messze, és nem ártana, ha lassan valami húst is szereznék. Igyekeztem duplán odafigyelni, egy-egy zajra mindig megálltam, körülnéztem, követtem a zaj forrását, hátha egy kisebb állat, esetleg madár, de semmi. Mindig semmi. Ha madár volt, akkor vagy kis veréb méretű, vagy egyszerűen elrepült mire odaértem. Ha nem akkor már nem láttam semmi. Az egész délutánom így telt. Néha gyorsabban, néha lassabban haladtam, de jó alacsonyan haladt a nap, mire meghallottam a vízesés zúgását. Mire elértem, addigra már bőven alkonyodott, a hasam pedig úgy korgott, mintha két napja nem ettem volna. Nem tudom bírtam-e volna tovább, de logikusabb választásnak tűnt, hogy a vízesés mögötti barlangban húzzam meg magam az éjszakára.
Mielőtt elindulhattam volna a vízesés felé megmozdult valami a túloldalán, az immár kisebb folyóvá szélesedett Parya-nak. Egy méretes nyúl volt. Azonnal megálltam és nem mozdultam. Oldalt volt nekem, csak félig láthatott volna, de szerencsémre a szellő is a túloldal felől fújt.
A lehető leghalkabban leakasztottam a vállamról az íjat. Ez az utolsó esélyem, hogy ma valami tartalmasat egyek, szóval nem hibázhatom el. Kihúztam egy nyílvesszőt. Kicsit éreztem, hogy remeg a kezem, de majdnem biztos, hogy a fáradtság is közre játszott. Egyszerűen nem bírtam megállítani. A célzáskor éreztem, hogyha a kritikus pillanatban rándul meg a kezem, vagy ernyednek el az izmaim, akkor esélytelen, hogy eltaláljam az állatot. Még jobba megfeszítettem az íjat és igyekeztem egyenletesen venni a levegőt. Most tényleg tétje volt annak, hogy tudok célozni.
Még egy füvet letépett a nyúl és elrágcsálta. Két lábra állt, körbeszagolt. Vissza négy lábra. Megvakarta a fülét.
Tudtam, még egy tétova másodperc és eltűnik a bokorban, így hát kilőttem a nyílvesszőt. A nyúl ugrott egyet a hirtelen lökéstől és bevágtatott a bokorba. Nem volt éppen a legpontosabb lövés, de eltaláltam. Most már leginkább rohantam a vízesés felé, hogy átjussak a túloldalra, mielőtt eltűnik előlem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire átértem a túloldalra és még sokat kellett futnom, mire megtaláltam a bokrot, amerre beugrott az erdőbe. Nem mondanám, hogy túlzottan nehéz volt követni a nyomait. Minden második lépésemnél egy-egy vércsepp mutatta az utat. Igyekeztem, hogy minél előbb utolérjem, s örömmel láttam, hogy sűrűsödnek a cseppek. Aztán egyszer csak megszakadt. Gyorsan körülnéztem. Egy lépéssel mögöttem egy véres levél mutatta, hogy ott ugrott be a bokorba. Ahogy félre hajtottam az ágakat már meg is láttam. Szerencsétlen ott kínlódott, a nyílvesszőtől már megmozdulni sem tudott. Amennyire tudtam, letérdeltem mellé. Elővettem a tört és elmormoltam egy köszönetet az adományért, majd elvágtam a torkát. Tiszta vér lett a kezem, de nem törődtem vele.
- Eht Ysk evig uoy lanrete gnitser ecalp.
Egy pillanat alatt abbamaradt a rángatózás, még egyet rúgott a lábával, aztán kimúlt. Akkor megfogtam a két hátsó lábát, és felemeltem a földről. Megvártam, míg a lehető legtöbb vér kifolyt a testéből, s ekkor kicsit odébb tettem le a földre. A tőröm segítségével ástam a földet, igyekeztem betemetni a vért, és a nyomait annak, hogy itt jártam.
Visszafelé is ezt tettem, minden egyes cseppel, levéllel, míg vissza nem értem a patakhoz. Akkor már végleg a vízesés felé vettem az irányt. A vízesés mögé érve letettem a nyulat és a gyűjtött botokat a földre. Fogtam a késemet, és ahogy csak tudtam, igyekeztem egyben megnyúzni az állatot. Mikor végeztem Újra fogtam mindent és kimentem a fűre. Két szikla közé igyekeztem beékelni a fákat, mintegy nyársat képezve, majd a felső ágat le is vettem, mikor elég tartósnak bizonyult a dolog. Visszamentem az ezúttal pár lépésre levő erdőbe és gyűjtöttem még fát. Megraktam a szilák között és halkan elsuttogtam a varázsszót. Eryf. Vagyis tűz. Az egyik legősibb varázsszavak egyikét. Miután a tűz meggyulladt, a nyulat igyekeztem felbontani, majd megmosni a húst a patakban. Lassan annyira besötétedett, hogy a tűz fénye volt az egyetlen, ami világította a ténykedésemhez. A belső szerveket félre raktam egy sziklára a fejjel együtt, a többit pedig feltűztem a botra. A tűz kezdett leégni, s lassan már csak a parázs maradt. Akkor tettem csak fölé a húst sülni. Ahogy elkezdett pirulni éreztem étvágygerjesztő illatát. Nem nagyon gondolkodtam azon ki más érezheti még, de ezt nem lehet eltitkolni az erdő vadjai elől. Ahogy a zsírja le-lecsöpögött, újra élesztette helyenként a tüzet egy-egy pillanatra, majd újra elenyészett. Más ötlet nem lévén fogtam a bőrt és igyekeztem rendesen lemosni, és valami normális állapotba hozni. A tőrrel levágtam belőle egy hosszú darabot, amit, mint egy zsinór, húztam körbe a lyukakon. Tőrrel ugyanis nagyjából körbevágtam az egy nagydarab bőrt és kilyukasztottam a szélét. Dobáltam bele néhány követ, így valahogy úgy nézett ki, mint egy kis szatyor. Így akartam megszárítani, ilyen állapotban.
Ahogy sült a hús, néha a csöpögő zsír alá tartottam a batyut, hogy kívülről beszívódjon a zsír, talán akkor majd nem engedi át a vizet és tudok magammal vinni, ha később nem a patak mellett megyek.
Mire megsült a hús nagyjából jól is nézett ki, meg a víz is elpárolgott belőle. Tányér nem lévén, gyorsan lelocsoltam egy követ vízzel, lemostam, ahogy csak tudtam és arra raktam a húst. Jó forró volt, nem ment olyan könnyen a feldarabolás. De minden fűszer nélkül elviselhető volt. Valahogy így is ízlett, az egész napi majdnem koplalás után. Ahogy ettem igyekeztem a zsírt azért mindig a kezemről beletörölni a bőrbe, hogy a kívánt hatást elérjem, holott még gőzöm sem volt róla működni fog-e. Ahogy hűlt a hús, úgy kezdtem egyre bátrabban falni. A tűzre meg raktam még fát, egészen besötétedett.
Aztán egyszer csak már nem éreztem magam olyan egyedül. Épp valamelyik combot majszolhattam és félig beleharapva néztem fel.
Megállt a kezemben a comb, a számban a falat. Mint egy jól nevelt kutya ült velem szemben egy… sárkánymacska? Mindig is kíváncsi voltam, hogy néz ki élőben. És valahogy nem csalódtam. Hirtelen nem tudtam, hogy csak azért jött-e ide, mert érezte a szagokat, vagy én is érdeklem. Persze, ahogy a következő pillanatban megnyalta a szája szélét és lehajtva a fejét beleszagolt a levegőbe egyértelművé tette a dolgot. Lassan letettem a falatot és nyúltam a mellettem levő sziklára a nyúlfejért. Ezt úgysem eszem meg. Felálltam. A hirtelen mozdulattól megijedhetett egy pillanatra, mert ő is felállt, de aztán miután letettem tőlem egy lépésre a fejet és visszaültem, megnyugodott. Nem tudom, de valahogy ellenség helyett barátot láttam benne. Még pár pillanatig gondolkodhatott, de aztán, mint egy macska gyors mozdulatokkal magát összehúzva odaosont a fejért, megfordult és még egy-két métert visszavonult mielőtt elkezdette enni. Úgy fordult, hogy folyton figyelhessen. Egészen úgy viselkedett, mint egy macska. Magamban nagyon mosolyogtam ezen az egész helyzeten. 
Mire megette a fejet én is kivégeztem a combot. Láttam, hogy a tőlem nem messze lévő belsőség halmot nézi. Egy kicsit odébb húzódtam. Lassan elkezdett araszolni felém én meg mozdulatlanul figyeltem. Aztán hirtelen meggondolhatta magát, mert bár sunnyogva, de pillanatok alatt mellettem termett és rám szegezte a tekintetét. Egy pillanatig farkasszemet nézett velem és ezalatt elárasztott bizalommal. Nem volt időm gondolkodni, ösztönösen szeretetet adtam neki cserébe. Elfordult, majd még egy pillanatra hátranézett és aztán nekiállt enni. Egészen lekuporodott, mint egy macska. A farka lelógott a szikláról, a kis szárnyai ernyedten simultak az oldalához. Nekem háttal volt. Tehát tényleg megbízik bennem.
Számba vettem mennyi hús maradt a nyúlból, és azért jócskán hagytam, szóval lesz még mit ennem holnap is. Viszem magammal természetesen.
A bőrnek különösen örültem. És őszintén remélem, hogy használni is fog. Aztán eszembe jutott, hogy nem ártana, ha varázslattal is rásegítenék. Mondjuk ez kapásból megoldotta volna problémát már az elején. Foorp-war.
Hirtelen ugrottam fel a kőről. A sárkánymacska dörgölőzött hozzám, de úgy megijedtem, hogy szegény majdnem elrohant. Aztán elkezdtem nevetni. Már a hasamat fogtam annyira vicces volt szegény. Neki nem a szőr állt fel a hátán, hanem a tüskék és tarajok. De a farka volt a legviccesebb. A végén már a könnyeimet törölgettem, miközben éreztem, hogy megnyugszik, bár nem érti, hogy mit csinálok. Közelebb mentem és óvatosan előre tartottam a kezem. Szinte azonnal felállt és beledörgölte a fejét a kezembe. Meglepetésemre elég puhák voltak a pikkelyei. Nem mondom, hogy olyan puha, mint a szőr, de meglepően puha. Édes volt, ahogy elkezdett még dorombolni is. Néha egy kis füst gomolygott ki az orrlyukaiból. Hát nem hiába sárkány.
Megtartom. Gondoltam, de persze ez nem így működik. Szép is lenne. Mindenesetre egy idő után abbahagytam a dédelgetést és összeszedtem mindent, ami kint volt. Bevittem a maradékot a barlangba. Ahogy beléptem akkor tűnt csak fel, hogy zúg a vízesés. A sárkány meg jött utánam… és hihetetlen! Áááá! Felemelt farokkal sasszézott körülöttem. Nagyon vicces volt, ha nem tudnám, hogy sárkány…..
Mindenesetre igyekeztem eltenni magam másnapra, úgyhogy kint gyorsan lemostam a követ, a vértől és zsírtól megtisztítottam aztán eloltottam a tüzet. Már tényleg csak a hold világított. Revlis-Tey. Ezüst Sugár. Milyen találó. Ahogy ott álltam és néztem a csillagokat kezdett körülöttem világítani az erdő. Már rég elolthattam volna a tüzet. Hirtelen minden fénybe borult körülöttem. Egyszerűen szép volt. Újra eldöntöttem, hogy szeretem ezt a világot, és mindent megteszek, hogy a része legyek.
Aztán megfordultam és visszasétáltam a barlangba. A sárkánymacska ott várt rám. Kiválasztottam egy sarkot magamnak és mikor lefeküdtem, odagömbölyödött mellém. Azt hiszem aznap este valahogy így aludhattam el.