Claire_T's Dragons

2015. január 21., szerda

Resonance

Nem vagyok naív. Sokszor mondják páran, de nem. Az hogy egyszerűen szinte mindig kell a feedback, hogy biztos legyek magamban az nem jelenti azt, hogy elnézném a dolgokat.... vagy hogy félreérteném. De ezer más szemszöget látok amit ti nem, így van?
Talán.
Elég sok minden van amivel igenis tisztában vagyok, akár hiszik akár nem, akár túl fiatal vagyok akár nem. Utálom már hogy mindig azt kapom vissza, hogy mert te ezt nem érezheted, te ezt nem láthatod, ezt nem értheted meg. DE!. Sokkal jobban értem....

Nem, nem gondolnám, hogy ma nagyon meglepődtem. Pontosan tudom mi a helyzet, csak azért szarul esett. Esett? Az arcomba vágódott. És nem a felismerés. Hanem hogy minden, amit próbáltam jobbnak látni, az pont olyan jó, mint gondoltam. Hogy igen, ismerlek ennyire anélkül, hogy megmutattad volna igazán ezt az arcodat. És hogy becsaptál. Hogy annyiszor nemet mondasz a kérdésemre és hogy nem vagy őszinte. De hidd el, pontosan tudom mit teszel. Érzem. Hiába mondasz nemet. Egy szavadból, egy lépésedből látom az igazságot. Nem kell kézzel foghatóan érezzem, hogy olyan jelekkel bizonyosodjak meg, amiket mások látnak. Nem kell, nekem nincs rá szükségem. Amikor megláttalak ma tudtam hogy csak azért fordulsz hátra mert talán... talán elsikkadunk a tények felett. És lehet hogy el is fogunk. Lehet hogy mire hazaérsz elfelejtem az egészet. Lehet hogy mire minden rendbe jön, addigra olvasod el ezt, mert már régen nem teszed. Elfelejtetted, elfelejtettél. 
De én itt vagyok, egyenest fejest ugrok a végtelenbe, csak mert fontos vagy és mert a legfontosabb. Annyiszor megkérdezed miért, de ez az amire én is szeretnék rájönni. 
De ezt az utat választottam. Igen, választottam. És látom hol lehet a vége. Nem biztos hogy ott fény van. Nem biztos hogy ott boldogság van. De ha ez csak egy véletlen lenne, akkor letérnék. Nem, nem is a véletlen miatt, hanem a boldogság miatt. 
Talán megoldjuk, talán nem lesz több hazugság. Pedig legtöbbet csak magadnak hazudsz. És ehhez én kevés vagyok hogy láthasd miért térsz le TE. 
Pontosan tudom, hogy a mi utunkon, sok és még annál is több könny fog hullani, és sok, talán még ennél is több fájdalom fog kísérni. De nem térek le. Mert... mert.
Pont azért amiért néha teszek dolgokat, amiért néha tudom mi lesz a következő lépés, hogy kapom a következő visszautasítást, mégis lépek, Mert egyszer más lesz. De addig lépni kell. Addig csendben kell maradni. És talán megtanulom azokat a lépéseket is közben, amik helyesebbek, mint a mostaniak.
Persze, lehet hogy ez most fáj. De mire hazaérsz, nem fogod látni. Addigra erősebb leszek, és talán tényleg elfelejtem.



Napok óta ez a dal zúg a fejemben. Mindig felemel és utána ledob. Csak hallgasd majd meg egyszer. Úgy mintha szeretnéd azt a zenét is amit én hallgatok. Úgy mintha nem húznád el a szádat az első akkordokra, mert ez mai zene! Úristen, pont a mai világnak a része! Hát tessék figyelni, mert ez is én vagyok.  

Figyelj a zongorára, mert fontos. Érezd ahogy sodor a vokál és neked is remegjen bele a tested-lelked a dobokba. A háttérbe, ami sokkal.... _sokkal_ fontosabb mint a szöveg vagy bármi. Hogy igen is ott a zongora dallama, ott vannak a lépegető tétovázó akkordok, és csak sodor, hogy ne tudj levegőt kapni tőle, hogy ne tudj megszólalni, hogy kicsorduljon a könnyed, mert igenis képes a zene átjárni... ez nem csak egy szófordulat. Végigsöpör a lelkeden és belerázkódik tőle a tested. Lebénulsz és csak a ritmust hallod, és felkavar és nincs megállás..... A szívdobogásoddá válik.

Talán ezért kerül ez a dal a mai naphoz. Hiába napokkal ezelőtt jött elő. 



De átgondoltam mindent, és van ami elsodorjon. Egy egészen más irányba. 



Mert Sírni ettől is lehet, és mert ordítani akarok, azt akarom, hogy visszhangozzon a fejemben, az egész. És mert ki akarok lépni a valóságból a valóságba, és újra csak elakad a szavam és magával ránt, belém van kódolva a ritmus, a zene, az a pezsgés, amit soha senki nem fog megérteni, amit te sem érthetsz meg soha. Azt hogy másképp érzek, hogy ebből mást érzek. Nem csak a szöveg számít. Nem csak az számít amit a szemembe mondasz. Úgyis érzem azt is, amit nem. Nem vagyok naív.


2015. január 10., szombat

Repülés

"Nem tudom, miért csinálnak ebből olyan nagy ügyet. És nem értem, miről beszélnek. Nem értem azt sem, hogy ők ketten miért gondolják, hogy Sophie lenne az, akit jobban kéne szeretnem?
Megfordultam és amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, eltűntem a könyvtárból. Ennyi elég volt. Ennyi sok volt.

Össze vagyok zavarodva. Olyan érzelmekről beszélnek, aminek alig találom magamban a nyomát. És az emlékek, amiket visszaszereztem, egyike sem szól róla. Egyike sem mutat bármilyen kapcsolatot, ami szerintük velük volt nekem. Amit most valósnak látok az Más. Akármennyire is zavaros minden.
Egyelőre csak a kis történetek, amikre egy-két megfogható emlékkel is hivatkoznak… csak azok bizonyíthatnák az emlékek létezését.
De akkor miért nem emlékszek? És miért nem tudunk olyan emlékeket visszahozni Ay-al ami igazolja ezeket? Ehh… Az lehet a baj, hogy nem is érdekel, nagyon nem érdekel. Nem érzem, hogy szükségem lenne rájuk. És nem fektetek energiát sem bele, ez egyértelmű.
Hanyatt vágtam magam az ágyon, közben felértem a szobába. Bámultam a plafont és végre nem éreztem semmit. Nem vágytam senkire, csak csendre. Meg valamire… ami megnyugtat.
Na jó. EZT tényleg nekik köszönhetem.
Alig töltöttem el fél percet az ágyon már sikerült annyira megnyugodnom, hogy létrehozzam a kapcsolatot. A világgal.

Etihw Thgin. Ő határozottan szeretettel viszonyul hozzájuk. Ők voltak, akik segítettek neki túlélni, és visszavezettek hozzá…. Nem, nem, nem. Mindegy is, ez nem számít. A lényeg, hogy Ethet visszakaptam, az egyetlen dolgot, ami tiszta, aki iránt az érzéseim tiszták. Ebből semmi nem törlődött ki, semmire nem kellett emlékezni, azonnal éreztem őt újra. Amint hozzáértem. Előkotortam a telefonom. Míg bekapcsolt, áttúrtam a táskám, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Berejtettem a ruhám alá, majd kikerestem a számot… Túlságosan is feldúlták a lelkemet ahhoz, hogy most végig próbáljam rágni magam az összes problémán.
Iris…. Mintha az érzés, amiért szeretem ezt a számot, újra megborzongatott volna. Eszembe jutott, mikor is hallottam ezt utoljára, és újra repülni akartam…. de most nem úgy, ahogy Mac repített tánc közben, hanem úgy ahogy tényleg repülni lehet….
Behunytam a szemem, és hagytam, hogy felkavarjon a szám mindent. _Mindent_ És lassan tisztuljon a kép. Calsiara gondoltam és nyugalommal töltött el, hogy egy másodperc és ott vagyok. Még egy pár pillanat. Ökölbe szorítottam a kezem és éreztem a váltást...

Kinyitottam a szemem. Meglepő módon a zene még mindig szólt a fülemben…  a telefont még mindig szorítottam.
Körülnéztem, de amúgy is tudtam nagyjából hol lehetek. Gondolattal hívtam Eth-et, nem volt messze, érzett magától is. Eltettem a telefont, úgy hogy lehetőleg ne sérüljön meg majd közben.
Elmosolyodtam, ahogy megjelent, és méltóságteljesen leereszkedett elém a tisztásra. Ahogy megérintettem a fejét, Calsia minden ereje lüktetett bennem. Teleszívta a tüdejét levegővel és érdes hangon kifújta. Szárnyait a földön nyugtatta, egyenletesen lélegzett. Örültem, hogy nem kapcsoltam ki a zenét, mert rendben tartotta a lelkem, és örömmel tapasztaltam, hogy Eth-nek tetszik, hogy őt is átjárja az a fajta nyugalom, ami engem. Áthangol.
Végigsimítottam a nyakán és a vállain. Becsukott szemmel tűrte. Lassan szinte az ő szemével kezdtem látni a világot, és ez volt az, amire most szükségem volt. Megálltam előtte és mély lélegzetet vettem. Nem tudtam egyből ráülni. Először éreznem kellett őt, a lényét, azt hogy az enyém, hogy egyek leszünk ott fent…..
Aztán…. csak aztán másztam a hátára. Előredőltem, hogy a kezem végigfusson a puha pikkelyeken. Még mindig ámulatba ejtett, hogy az érdes keménység helyett mintha puha szőrön simítanék végig. Nem tudtam hova akarok menni, nem tudtam, hogy akarok repülni, csak azt akartam, hogy az a rend maradjon bennem, amivel Calsia irányít, az, amivel a zene irányít, amivel Eth megnyugtat.
- Repülj és érezzünk…. hallod amit én hallok? Azokat a hangokat, amik átjárnak?
Egy apró egyetértést mutatott csak, és lassan, nagyon lassan megmozdult. Még nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy két lábra áll. Aztán végighullámzik a testén a levegő, ahogy beszívta jó mélyen és erőteljesen elordította magát. Jól esett. Mintha ettől a pillanattól kezdve csak mi léteztünk volna.

Visszaereszkedett, és megfordult. Kiegyenesedtem és minden idegszálammal egyesültem vele…. és a zenével. Közvetítettem számára a zene minden rezdülését, hangulatát és ez mind keveredett az én érzéseimmel is…. Két ugrással már a levegőben is voltunk. És tényleg…. tényleg csak éreztünk. Csodálatos volt. Soha nem gondoltam, hogy egy zenének ekkora ereje lehet… Megborzongtam. Újabb pillanatokra csuktam be a szemem.

Először egyenletesen repült, emelkedtünk. És EKKOR szűnt meg a nyugalom. Most fájt minden, minden, amit hallottam, amit érzek, amin nem tudok kiigazodni, az hogy elvesztettem három évet és hogy erre nem elég az, hogy megpróbálnak emlékeztetni.

Eth hirtelen kanyarodott és éles ívben repült felfelé. Egy sziklafal mellett suhantunk el.

Pedig én akarok emlékezni. Nagyon. Akárki akármit mond. De minden összezavar.

Eth már szinte egyhelyben forgott, úgy haladtunk felfelé.

Émelyegtem. És ő annyira szeret…. végig villámlott a testemen az érzés, csak attól, hogy gondoltam. Csak attól, hogy magam elé képzelem az érintését. Annyira igyekszik segíteni, csak nekem sok ez a rengeteg minden. Nem lehet két hónap alatt három évet bepótolni. Nem lehet.

Felértünk a hegy mellett a csúcsra. Körberepültük… Láttam hogy szép, de most nem ez volt az amire vágytam.

És a másik…. nem tudom, hogy tudnám szeretni, mikor csak az a pár pillanat áll az oldalán, amit a kórházban mutatott. Talán igaza lehet, de akárhogy próbálkozik, nem tud hatni rám…. És nem tudom, hogy akarom-e hogy hasson. Csak azt érzem, hogy be akar zavarni a.. az érzéseimbe, azért hogy önző módon őt szeressem és ne…

Eth zuhanásba kezdett. Gyorsultunk, a levegő megakadt a torkomon, a szívem összeszorult és aztán már nem éreztem mivel jár a zuhanás…. azt éreztem lebegünk….

Őrá gondoltam…. és a másikra…. nem tudom összeegyeztetni a kettőt… de nem is akarom. Most döntöttem el….. Ennek véget kell vetni. Beszélnem kell vele. Nem akarom ezt játszani. Ha már így érzek, akkor az legyen tiszta, még ha sehova sem vezet, akkor is. Ha nincs jövője, akkor is.
És ebben a percben már felfogtam, hogy zokogok. Zuhantunk és a fájdalom teljesen eltompított. Azt hittem már nem bírom tovább, amikor Etihw visszarántotta magát egyenesbe és engem is a valóságba. A zene szinte ordított a fejemben…. „I just want you to know who I am”
De vajon melyikőtök az, aki tényleg tudja?

Hirtelen egy másik sárkány zúgott el a fejem fölött, ekkor vettem csak észre, hogy valójában szinte egyhelyben állunk. Édes kacaj hallatszott előttem.
- Na mivan? Mit nézel? – kiabált vissza. – Inkább gyere, mutatok valamit.
Kivettem a fülhallgatókat és utána eredtünk. Jó volt látni, bár nem gondoltam, hogy ebben a pillanatban ennyire fogok neki örülni, de mint mindig, magával rántott a közelsége. És mint mindig hirtelen elfelejtettem azt, hogy egyedül akartam lenni, egyszerűen bevonzott. Nem tudtam hova visz, felülről nem is ismertem fel semmit a tájból. Erre még biztos nem jártam, de hogy hogyan is jutottunk ide.
Aztán a lélegzetem is elállt. Hallottam már hogy léteznek a repülő sziklák, de nem gondoltam, hogy ennyire…. lenyűgözőek….

Alighogy megpillantottam őket, Eth megállt. A sárkány távolodott, kisebb pánikba estem, hogy eltűnik a lehetőség. Ethet nem tudtam rávenni, hogy tovább repüljön. Köröztünk egy darabig. Aztán sikerült vele megértetnem, hogy de én akkor is utána akarok menni. Nem tudom mi ez az ellenállás. Mostanában. Iránta. Mikor az én szívem hozzá húz.

Végül belevesztünk a sziklák rengetegébe, és úgy éreztem álmodok. A sebesség, a látvány, az érzés és én csak visszafojtott lélegzettel figyeltem a sziklákat. Az egész olyan varázslatos volt.
Persze megint ő térített vissza. Kacagva kapott utánam, ahogy elzúgtak mellettünk, az ábrándozásom megint lassította a repülésünket. Na de majd most…. Belevetettük magunkat az indák és kövek rengetegébe, igyekeztem utolérni. Cikáztunk egymás körül, élveztem a sebességet és a társaságát, Ő meg folyton vigyorgott, és néha kinevetett. Csak szeretett és kész. Miért irigylik Őt tőlem?
Persze sikerült megelőznöm, mert azért Eth gyorsabb egy Hnymmou-nál. De nem érdekelt már a verseny. Leereszkedtünk egy szikla szélére. Az arcomat melegítette a nap, és átjárt a pillanat varázsa. Lenéztem a mélybe, figyeltem Őt, imádtam figyelni mindig is, és ahogy repült még pár kört, a hajába bele-bele kapott a szél, majd felfelé vette az irányt és leszállt mellénk. Amilyen közel csak tudott.
Megfejthetetlen számomra. Mindig is az lesz, akármennyire kerülünk egymáshoz közel.

Kinyújtotta felém a kezét. Elmosolyodtam és összekulcsoltuk az ujjainkat. A jól ismert villámlás futott végig a testemen, és a szívem a torkomban dobogott. Alig bírtam megszólalni.
- Jó hogy itt vagy, Ay.
Elnevette magát.
- Örülök, hogy itt lehetek.

Olyan természetes volt és annyira… vonzott. Nagyon szívesen megöleltem volna… "

2015. január 5., hétfő

Karácsony és más ajándékok

Kezdjük ott, hogy nem tudom hol kezdjem. Mondjuk, hogy volt karácsony. Bár igazság szerint nem nagyon éreztem azt a napot karácsonynak, csak egy különlegesebb napnak, mint az eddigiek. Utólag sokkal többre értékelem, mint akkor... Most jut eszembe, hogy ugranom kéne a történetben... visszafelé... úgy még egy hónapot. Na jó nem, de történt egy s más, ami mindezt megelőzte. Röviden:
- Volt Sophie szülinap, a legrövidebb szülinap evör, és igenigen, utaztam már fel kevesebbért is ilyen rövid időre, de jelenleg első helyen áll a rövid látogatások között, habár a többi is hasonlóan felejthetetlen... ;)
- Aztán azóta volt még koncert.
- Meg karácsonyi koncert.
- Meg még karácsonyibb koncert.
- És néztünk Gru-t (:
- És aztán volt a legkarácsonyibb koncert.
- És rajzoltam szemléltető macskát az eccarvúhoz.
Körbeértünk (: tádáááá Christmas time (:

És van még mit sorolni. Például ott van a The Best Offer gyakorlatilag ezzel át is csúsztunk 24.-ébe. Aztán a karácsonyi sárkányok, a kis karácsonyi üdvözlet ;)
Díszítettünk karácsonyfát (lila, és ezüst... és fehér, a legtetején az angyalom :3 és azóta két lóóó ((: lila kis takaróval ugyebár)
És kreatívkodtam mézeskalácsot:





Mindenkinek van (:

Aztán néztünk Nővérem hugát. És elkészültek az utolsó ajándékok, a kis hópehely és maci ((: Utána hiányérzetem is volt, hogy nincs több ajándék, amit csinálni lehet. De helyette legalább duplán csomagolhattam.

És aztán esett a hó *.* És jöttek a nagybátyámék ((: És volt második karácsonyom, kaptam Dixitet, nagyjából fejenként egy nyakbaugrással sikerült megköszönni ^^




És Szilveszter ((: o.n.-al (: sajnos Rózsaszál nélkül, de az nem a mi napunk volt. Majd lesz helyette másik ;)
Persze a szilvesztert sem feltétlenül éreztem szilveszternek, csak egy naggyon happy hónapváltásnak. Szoknom kell, hogy ne csak leírni tudjam hogy 2015 van XD
És persze tele emlékekkel, vegyessel. 
Ééés Dixittel kezdődött az év... hmmm. Metró után. Egészen konkrétan. Az év első tanulsága, hogy Sanyi az egyik best of játékos, ha társasjátékról van szó.

Aztán ajándékot vs. naptárt gyártottunk.
És Sanyi megint főzött ;) finomat (: 
De lassan lejárt a közös idő. Egyrészről.

Ez volt az a pont, ahol kocsiba ültünk - best stop ever.

És valahol itt kezdődött igazán az év. A harmadik karácsonnyal...



Rejtélyes ajándékok ;) és az új mappám *.* A masnival, mert mint megtanultam "mindig van idő masnizni".
Aztán láttam még hogy cserélt gazdát a többi ajándék, ahogy felfedeződik az ajtótábla, és végül o.n. mesélt...
a végén össze is kellett kapnom magam, hogy ne sírjak <de végül a levélolvasás alatt úgyis sikerült.>

Ééés festettem Végzet hegyét :D
Meg kértem-kaptam nagyölelést <3 Hiányzott...

Aztán keltünk korán, Tolkien-napra vihhííí
Beutaztattuk a Végzet-hegyét a moziba.
Kaptunk díszítés feladatot meg tündejelmezt. (megjegyezném, hogy díszítésből 5-ös: kiraktunk egy hosszú szalagfeliratot... amit még soha senki)
Végül mi lettünk a (Kókuszos) Magányos hegy állomás

fotó: Sophie

Hallgattam tündékről előadást (:
De az úgy volt, hogy miután becsórtam két színezőt csak vitt valamerre a lábam, történetesen el az előadás mellett: "A tündéknél a terhesség 12 hónapig tart" ígyhát ott ragadtam XD de valószínűleg a lábam jobban tudta, mint én, hogy hova kell menni ;)

Aztán tündéztünk együtt ((:

És elfáradtunk. És aludtunk sokat. Lehet, hogy az veszélyesebb mint kialvatlannak lenni? "köszi klári a kávét, szívesen sophie <a szörpöt>, kell két kanál klári?" Hogy volt a többi?
És néztünk Lostot, végre 3-an egy térben és nem csak egy időben... *copyright by Picur*

Ettünk megint finom ebédet. (: Borsóóóós ;) nyammm

És hát. Köszönöm, mert jól esett, köszönöm hogy lehetett és hogy ölelés. Mert ez is hiányzott. 
És hát "örökemlékes"...