"Nem tudom, miért csinálnak ebből
olyan nagy ügyet. És nem értem, miről beszélnek. Nem értem azt sem, hogy ők
ketten miért gondolják, hogy Sophie lenne az, akit jobban kéne szeretnem?
Megfordultam és amilyen gyorsan
és halkan csak tudtam, eltűntem a könyvtárból. Ennyi elég volt. Ennyi sok volt.
Össze vagyok zavarodva. Olyan
érzelmekről beszélnek, aminek alig találom magamban a nyomát. És az emlékek,
amiket visszaszereztem, egyike sem szól róla.
Egyike sem mutat bármilyen kapcsolatot, ami szerintük velük volt nekem. Amit
most valósnak látok az Más.
Akármennyire is zavaros minden.
Egyelőre csak a kis történetek,
amikre egy-két megfogható emlékkel is hivatkoznak… csak azok bizonyíthatnák az
emlékek létezését.
De akkor miért nem emlékszek? És
miért nem tudunk olyan emlékeket visszahozni Ay-al ami igazolja ezeket? Ehh… Az
lehet a baj, hogy nem is érdekel, nagyon nem érdekel. Nem érzem, hogy szükségem
lenne rájuk. És nem fektetek energiát
sem bele, ez egyértelmű.
Hanyatt vágtam magam az ágyon,
közben felértem a szobába. Bámultam a plafont és végre nem éreztem semmit. Nem vágytam senkire, csak
csendre. Meg valamire… ami megnyugtat.
Na jó. EZT tényleg nekik köszönhetem.
Alig töltöttem el fél percet az
ágyon már sikerült annyira megnyugodnom, hogy létrehozzam a kapcsolatot. A világgal.
Etihw Thgin. Ő határozottan szeretettel viszonyul hozzájuk. Ők
voltak, akik segítettek neki túlélni, és visszavezettek hozzá…. Nem, nem, nem. Mindegy
is, ez nem számít. A lényeg, hogy Ethet visszakaptam, az egyetlen dolgot, ami
tiszta, aki iránt az érzéseim tiszták. Ebből semmi nem törlődött ki, semmire
nem kellett emlékezni, azonnal éreztem
őt újra. Amint hozzáértem. Előkotortam a telefonom. Míg bekapcsolt, áttúrtam a
táskám, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Berejtettem a ruhám alá, majd
kikerestem a számot… Túlságosan is feldúlták a lelkemet ahhoz, hogy most végig próbáljam
rágni magam az összes problémán.
Iris…. Mintha az érzés, amiért szeretem ezt a számot, újra
megborzongatott volna. Eszembe jutott, mikor is hallottam ezt utoljára, és újra
repülni akartam…. de most nem úgy, ahogy Mac repített tánc közben, hanem úgy
ahogy tényleg repülni lehet….
Behunytam a szemem, és hagytam,
hogy felkavarjon a szám mindent. _Mindent_ És lassan tisztuljon a kép. Calsiara
gondoltam és nyugalommal töltött el, hogy egy másodperc és ott vagyok. Még egy
pár pillanat. Ökölbe szorítottam a kezem és éreztem a váltást...
Kinyitottam a szemem. Meglepő
módon a zene még mindig szólt a fülemben… a telefont még mindig szorítottam.
Körülnéztem, de amúgy is tudtam
nagyjából hol lehetek. Gondolattal hívtam Eth-et, nem volt messze, érzett
magától is. Eltettem a telefont, úgy hogy lehetőleg ne sérüljön meg majd
közben.
Elmosolyodtam, ahogy megjelent,
és méltóságteljesen leereszkedett elém a tisztásra. Ahogy megérintettem a
fejét, Calsia minden ereje lüktetett bennem. Teleszívta a tüdejét levegővel és
érdes hangon kifújta. Szárnyait a földön nyugtatta, egyenletesen lélegzett. Örültem,
hogy nem kapcsoltam ki a zenét, mert rendben tartotta a lelkem, és örömmel
tapasztaltam, hogy Eth-nek tetszik, hogy őt is átjárja az a fajta nyugalom, ami
engem. Áthangol.
Végigsimítottam a nyakán és a
vállain. Becsukott szemmel tűrte. Lassan szinte az ő szemével kezdtem látni a
világot, és ez volt az, amire most szükségem volt. Megálltam előtte és mély
lélegzetet vettem. Nem tudtam egyből ráülni. Először éreznem kellett őt, a
lényét, azt hogy az enyém, hogy egyek leszünk ott fent…..
Aztán…. csak aztán másztam a
hátára. Előredőltem, hogy a kezem végigfusson a puha pikkelyeken. Még mindig
ámulatba ejtett, hogy az érdes keménység helyett mintha puha szőrön simítanék
végig. Nem tudtam hova akarok menni, nem tudtam, hogy akarok repülni, csak azt
akartam, hogy az a rend maradjon bennem, amivel Calsia irányít, az, amivel a
zene irányít, amivel Eth megnyugtat.
- Repülj és érezzünk…. hallod amit én hallok?
Azokat a hangokat, amik átjárnak?
Egy apró egyetértést mutatott
csak, és lassan, nagyon lassan megmozdult. Még nem nyitottam ki a szemem, de éreztem,
hogy két lábra áll. Aztán végighullámzik a testén a levegő, ahogy beszívta jó
mélyen és erőteljesen elordította magát. Jól esett. Mintha ettől a pillanattól
kezdve csak mi léteztünk volna.
Visszaereszkedett, és megfordult.
Kiegyenesedtem és minden idegszálammal egyesültem vele…. és a zenével.
Közvetítettem számára a zene minden rezdülését, hangulatát és ez mind
keveredett az én érzéseimmel is…. Két ugrással már a levegőben is voltunk. És
tényleg…. tényleg csak éreztünk. Csodálatos volt. Soha nem gondoltam, hogy egy
zenének ekkora ereje lehet… Megborzongtam. Újabb pillanatokra csuktam be a
szemem.
Először egyenletesen repült,
emelkedtünk. És EKKOR szűnt meg a nyugalom. Most fájt minden, minden, amit hallottam, amit érzek, amin
nem tudok kiigazodni, az hogy elvesztettem három évet és hogy erre nem elég az,
hogy megpróbálnak emlékeztetni.
Eth hirtelen kanyarodott és éles
ívben repült felfelé. Egy sziklafal mellett suhantunk el.
Pedig én akarok emlékezni. Nagyon. Akárki akármit mond. De minden
összezavar.
Eth már szinte egyhelyben
forgott, úgy haladtunk felfelé.
Émelyegtem. És ő annyira szeret…. végig villámlott a
testemen az érzés, csak attól, hogy rá
gondoltam. Csak attól, hogy magam elé képzelem az érintését. Annyira igyekszik
segíteni, csak nekem sok ez a rengeteg minden. Nem lehet két hónap alatt három
évet bepótolni. Nem lehet.
Felértünk a hegy mellett a
csúcsra. Körberepültük… Láttam hogy szép, de most nem ez volt az amire vágytam.
És a másik…. nem tudom, hogy tudnám szeretni, mikor csak az a pár
pillanat áll az oldalán, amit a kórházban mutatott. Talán igaza lehet, de
akárhogy próbálkozik, nem tud hatni rám…. És nem tudom, hogy akarom-e hogy
hasson. Csak azt érzem, hogy be akar zavarni a.. az érzéseimbe, azért hogy önző
módon őt szeressem és ne…
Eth zuhanásba kezdett.
Gyorsultunk, a levegő megakadt a torkomon, a szívem összeszorult és aztán már
nem éreztem mivel jár a zuhanás…. azt éreztem lebegünk….
Őrá gondoltam…. és a másikra….
nem tudom összeegyeztetni a kettőt… de nem is akarom. Most döntöttem el…..
Ennek véget kell vetni. Beszélnem kell vele.
Nem akarom ezt játszani. Ha már így érzek, akkor az legyen tiszta, még ha
sehova sem vezet, akkor is. Ha nincs jövője, akkor is.
És ebben a percben már felfogtam,
hogy zokogok. Zuhantunk és a fájdalom teljesen eltompított. Azt hittem már nem
bírom tovább, amikor Etihw visszarántotta magát egyenesbe és engem is a
valóságba. A zene szinte ordított a fejemben…. „I just want you to know who I am”
De vajon melyikőtök az, aki tényleg tudja?
Hirtelen egy másik sárkány zúgott
el a fejem fölött, ekkor vettem csak észre, hogy valójában szinte egyhelyben
állunk. Édes kacaj hallatszott előttem.
- Na mivan? Mit nézel? – kiabált vissza. – Inkább
gyere, mutatok valamit.
Kivettem a fülhallgatókat és
utána eredtünk. Jó volt látni, bár nem gondoltam, hogy ebben a pillanatban
ennyire fogok neki örülni, de mint mindig, magával rántott a közelsége. És mint
mindig hirtelen elfelejtettem azt, hogy egyedül akartam lenni, egyszerűen bevonzott.
Nem tudtam hova visz, felülről nem is ismertem fel semmit a tájból. Erre még
biztos nem jártam, de hogy hogyan is jutottunk ide.
Aztán a lélegzetem is elállt.
Hallottam már hogy léteznek a repülő sziklák, de nem gondoltam, hogy ennyire….
lenyűgözőek….
Alighogy megpillantottam őket,
Eth megállt. A sárkány távolodott, kisebb pánikba estem, hogy eltűnik a lehetőség. Ethet nem tudtam rávenni,
hogy tovább repüljön. Köröztünk egy darabig. Aztán sikerült vele megértetnem,
hogy de én akkor is utána akarok menni. Nem tudom mi ez az ellenállás.
Mostanában. Iránta. Mikor az én
szívem hozzá húz.
Végül belevesztünk a sziklák
rengetegébe, és úgy éreztem álmodok. A sebesség, a látvány, az érzés és én csak
visszafojtott lélegzettel figyeltem a sziklákat. Az egész olyan varázslatos
volt.
Persze megint ő térített vissza.
Kacagva kapott utánam, ahogy elzúgtak mellettünk, az ábrándozásom megint
lassította a repülésünket. Na de majd most…. Belevetettük magunkat az indák és
kövek rengetegébe, igyekeztem utolérni. Cikáztunk egymás körül, élveztem a
sebességet és a társaságát, Ő meg folyton vigyorgott, és néha kinevetett. Csak
szeretett és kész. Miért irigylik Őt tőlem?
Persze sikerült megelőznöm, mert
azért Eth gyorsabb egy Hnymmou-nál. De nem érdekelt már a verseny.
Leereszkedtünk egy szikla szélére. Az arcomat melegítette a nap, és átjárt a
pillanat varázsa. Lenéztem a mélybe, figyeltem Őt, imádtam figyelni mindig is,
és ahogy repült még pár kört, a hajába bele-bele kapott a szél, majd felfelé
vette az irányt és leszállt mellénk. Amilyen közel csak tudott.
Megfejthetetlen számomra. Mindig
is az lesz, akármennyire kerülünk egymáshoz közel.
Kinyújtotta felém a kezét.
Elmosolyodtam és összekulcsoltuk az ujjainkat. A jól ismert villámlás futott
végig a testemen, és a szívem a torkomban dobogott. Alig bírtam megszólalni.
- Jó hogy itt vagy, Ay.
Elnevette magát.
-
Örülök, hogy itt lehetek.
Olyan természetes volt és
annyira… vonzott. Nagyon szívesen megöleltem volna… "