Claire_T's Dragons

2014. február 27., csütörtök

A Nagy Alma és egy bizonyos Mogyorószörny...

Hát az ember soha nem tudhatja, mi az amitől a napja egyszerűen csak jóvá válik... Persze nyilván egy hatalmas jóleső meglepetés azzá teheti, de semmit nem tudhatunk mi fog a következő pillanatban történni velünk.
Ma abszolút így jártam...
Igazából csak egyes papírokat akartam leadni az egyetemen... ennek ellenére 100x ennyi sokkal izgalmasabb dolog történt velem (:
Az indulás egy életérzés volt.. de tényleg ... mellettem gyalogolt egy hirtelen vagánnyá vált lány (: Nevezzük... Fanninak. Aki egyébként csak a totál részeg barátjáért indult... akit mondjuk nevezzünk.. Geminek. Namost ez a bizonyos Gemi a világ egyik legoptimistább, leglazább embere... részegen meg... hümm. Csak nevetni lehet mellette. 
Képzelhetitek a képet amikor megjelenik előttünk mezítláb, összevissza pulóverrel, kicsit kócosan... leginkább csövesnek kinézve. Na ebben a pillanatban kezdődött az ami bebizonyította, hogy egy mezei hétköznap is lehet vidám az ember. Az hogy észrevettünk sok éves kaktuszokat és hogy megnézze szúrnak-e az arcával nézte meg... heh... meg sem lepődök. De lépjünk tovább. Nem messze.. csak éppen az egyetem elé... ahol.. van egy Nagy Alma. Viccesen megjegyeztem, hogy "Tudtátok hogy meglehet forgatni?" a válasz: "Nem de én már ültem rajta... meg ittam is rajta..." <---nem vizet az biztos... XD
De jó menjünk nézzük meg... megforgattuk (: és persze fel is másztunk rá... ---->még mindig szeretem ha az emberek hülyének néznek. Ki az az őrült, akinek eszébe jut felmászni rá? Naná hogy nekünk... persze ez leginkább Gemire értendő, de én meg vagyok olyan hülye hogy meg is csináljam ;)
Aztán... sétáljunk tovább...
Fanni.. megemlíti hogy van két mogyorófa a sétány végén.. jaa tényleg. Szedjünk mogyorót!
Simán... nem gond ha megbámulnak miközben fel-fel ugrálok hogy elérjem, vagy éppen leverjem a kis "kócos gombócokat" amik tele vannak mogyoróval. Vagy hogy éppen kővel dobáljuk az ágakat... áá kit érdekel.. mi most rendíthetetlenül gyűjtjük a finomabbnál finomabb értékes mogyorót (: És persze a kreativitás sem maradhat ki a dologból. Találtunk egy olyan kis bozontosat, amiben összesen 3 azaz 3 volt, de mindegyiken apró lyuk ékeskedett... és hát egyenesen egy Mogyorószörnnyel találtuk szembe magunkat... grrrr.
Íme a szerzemény...: 

A Mogyorószörny:



Megjegyzem, hogy Mogyorószörnyünk egyik szemében egy pók élt szóval... ki kellett lakoltatni...

Persze azt gondolná az ember hogy itt vége az őrültségeknek, a nap megy tovább... pl még el kell menni bevásárolni...
És ki az aki észrevesz az utcán még valamit? Na ki? Hát én....
Az iskola kerítésén belül, a rács mögött két azonosítatlan barna objektum.... kiwiiiii!!!! ^.^
Persze.. nyilván begyűjtjük és még én is azt mondom rá, hogy semmi gond nincs vele... tényleg mintha valaki csak bedobta volna a frissen vásárolt gyümölcsöt... de sebaj.. begyűjtésre fel! Még jó hogy megtaláltuk az árva kiwiket (: Nyami :)

Na és igazából itt a vége fuss el véle (:

p.s.: Fanni még tegnap csinált egy kis "sziklakertet" :)






2014. február 16., vasárnap

Volt-nincs megtörtént

Kavarognak bennem az érzések. Nem is tudom hogy kezdjem.... Bár talán az elején. 
Életem legjobb hétvégéje, és életem legszebb születésnapja van mögöttem. Vagy mellettem... Nem is tudom. Még vissza kell térnem a valóságba és nagyon nehezen ment elindulni. De ez mindig így van, amikor búcsúzok valamitől, és valakitől. 
Tegnap amikor kiléptem gyanútlanul az ajtón és a meglepetés az orrom előtt állt a két barátnőm személyében, akkor nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténhet. Hogy tényleg velem történik. Néha még most sem hiszem el. Kaptam hatalmas öleléseket és nevetéssel teli pillanatokat. Nem tudom hogy történhetett, de köszönöm. Nagyon. 
Emlékszem az első ölelésre. Mosolyra húzom a szám, mert megint eszembe jut a két szempár és a kutató tekintetek. Nem tudom, hogyan nem sírtam el magam teljesen. Csak álltam és nem tudtam elmozdulni onnan. Csak tátottam a számat és az agyam küzdött a valóságért, mert nem hittem el. 
Kellett egy kávéivásnyi idő, hogy tényleg az enyém lehessen minden pillanat. Az egész hétvége. A mesék. A zsiráfok. A kártyák. A kávék. Na meg az összes virág ;)És igen, a fűszerek is ;)
De a nevetés... az amit sosem tudok elfelejteni. Nem tudom elengedni. Bár most... talán most már kicsit sikerült. 
Mert eljött a búcsú pillanata és újra ledermedten álltam és nem tudtam mozdulni. Minden ölelés kevésnek tűnik, szinte meg nem történtnek. Nem tudom lezárni a pillanatot és nem tudok elindulni a következő ölelés nélkül. Amint egy lépést tettem az egész hétvége lejátszódott előttem, és cseppenként hullott a földre. 
A torkom összeszorult. Megfordultam... máris túl messze vagyok. Túl messze attól amit éreztem egy pillanattal korábban. De muszáj mennem. Nem merek hátra nézni. Nem megy. Akarok de nem tudok. 
Egy pillanatra meg kellett állnom... hogy mégis megfordulhassak és még egy utolsó pillantással elengedhessem azt amit nem lehet. Nézem a két távolodó alakot és csak sírok. Nem tudom elengedni, még nem... Olyan pillanatok sűrűsödtek össze egy hétvégébe, amiknek minden szavát, minden gondolatát fel kell idéznem. Annyira boldog vagyok, hogy mindez megtörtént. Annyira boldog, hogy a lehetetlen körbevesz. Soha, soha nem kaptam ilyen ajándékot eddig. Akárhány ajándékot is kérnék az életemben, az együtt töltött időt csak minden kiegészítheti, de nem helyettesítheti. 
Összeszorult a lelkem, hogy az idő sürget, hogy el kell hagynom a pillanatokat, mert másikak következnek, és itt a határ..idő. Nem akartam hogy tovább kelljen lépnem. Emlékezni akartam mindenre, jól az eszembe vésni. Hiába is telt körülöttem az idő. Olyan nyugtalanság fogott el. 
Csak akkor nyugodtam meg végre, mikor már a táj elsuhant mellettem és újraélhettem nevetéseket, meglepetéseket. Az egész hatalmas világot, amiből nagyon nehéz visszatérni.
Nyugodt vagyok. Teljesen. Hirtelen elmosolyodok és a távolba nézek. Nem is tudom mi az amin megakad a szemem, mert egy más képet látok. Mind azt ami volt-nincs... megtörtént.

Thank you for EVERYONE, who made this weekend ... possible. Thanks my mom, my family, my man and MY FRIENDS, to came to me and brought happiness. Thank all the gift, what I got (: 

DIX iT ;)



2014. február 2., vasárnap

Jégvarázs


Látszik hogy régen jártam jég közelében. Igazából nem is emlékszem hogy volt-e valaha ónos eső az életemben, de ha nem hát most kipróbáltam milyen (: Csak ki kell lépni az ajtón és jégpálya az egész világ, jeeee (:
Challenge for everybody (: 

Igazából, csak misére akartunk elmenni... de! Leginkább kaland és kihívás volt ez a valaha még 5 perces séta.

Challenge part One

Kiléptünk az ajtón. Bár én tegnap este 10 után már tapasztaltam az utcai helyzetet, az koránt sem volt olyan mint a mostani (: Mondhatnám hogy tyúklépésben (de azzal túlzok) haladtunk, mindenesetre fejjel mentünk a falnak az biztos. Két felnőtt között egy gyerek... ha valaki megcsúszik (és nem a gyerek) akkor esélyes hogy dől a dominó. Nem is tudom, hogy sikerült dominódöntés nélkül egyesével megcsúszogatni.....  XD
Végülis én csak nevettem.. valahol annyira irreális és komikus volt a helyzet, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül egy egy pillanatot, például, amikor a gyerek megcsúszik, és egyszerre két oldalról emeljük fel a magasba, hogy ne rántson magával... Végül körülbelül az út felénél az Ész győzedelmeskedett, sok sok sikítozás és "Ne húzz el" "Ne menj olyan gyorsan" "Jajj ne arra" "Ne csináld" kiáltozás után, áttértünk a "Csak az autóút kellős közepén" technikára. Ott ugyanis inkább latyak lett, mint jég (: Hurrá (: Persze ez sem volt teljesen veszélytelen, mert azért csak le kellett térni az "ösvényről" hogy lemásszunk a lépcsőn (erősen a korlátba kapaszkodva) és megkerüljük az egyik ajtót.... Végül szinte körül sem nézve a késés miatt, besurrantunk... Teljesen feleslegesen, hiszen mint kiderült nem voltak nagy tömegek a templom padjaiban... maximum talán 20 ember?

So... Challenge part One - - ACCEPTED

Challenge part Two

A hazafelé út....
Nyilván okosodva, és kihasználva a tapasztalatainkat már csak olyan helyen sétáltunk ahol ugyebár, nem kifejezetten jéggel volt borítva az út... És mostmár ki lehetett használni a szándékos csúszkálás lehetőségét is :D Továbbá lehetett jókat derülni a szerencsétlenkedő testvéreken, mikor egy-egy nem is igazán nagyon lejtő egyenesen, (csak ugyebár a jég kiemeli az út különlegességeit) kb 20 centis távolságon próbálnak eljutni a járda közepéig (: És az is egészen elsőosztályú látvány, amikor a legkisebb testvér a nagyobb kezét fogva megpróbál a járdaszélén járni (mint általában máskor is) és mondhatni, egy "maga alá csúszás" után sem tanulta meg, hogy nem érdemes kétszer ugyanarra a helyre lépni mert másodszorra is esés lesz belőle :D

De sikeresen hazajutottunk (: Szegény Miszlik kutya szokásához híven felugrott a kerítés mellé, persze azzal a lendülettel le is csúszott róla... azért kapott egy kis buksisimit a bátor próbálkozásért (:
Továbbá kialakult egy fűrészporos ösvény a sarki háztól (mama) a mi kapunkig ;) legalább azon a 20 méteren tudnak az emberek a járdán menni. XD

Challenge part Two - - ACCEPTED

Összefoglalva (: Kalandvágyók városi korcsolyázásra fel!