2015. február 28., szombat

Rókák

"A róka a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a kutyafélék (Canidae) családjában a rövid lábú rókák (Vulpini) nemzetség névadó neme. Rókának Magyarországon többnyire a vörös rókát (Vulpes vulpes) hívják.

Elterjedése:
Az északi féltekén szinte mindenfelé előfordul; Afrikában csak a kontinens északi partvidékén. Ausztriába betelepítették.

Megjelenés, felépítés:
Mérete a kis, illetve közepes termetű kutyákéhoz hasonló, de azoknál karcsúbb, nyúlánkabb. Koponyája hosszabb, arcorra hegyesebb a kutyákénál.
Füle nagy, farka hosszú és bozontos, pupillája függőlegesen megnyúlt elliptikus. A nőstényeknek általában hat emlőjük van.

Életmódja:
A kutyafélék többségétől eltérően a fajok többsége helyhez kötött (állandó földalatti rejtekben, úgynevezett kotorékban él)."

forrás: Wikipédia



Ha valaki szeretne tudni pár dolgot a rókákról ezt találja róluk. De azt senki nem fogja tudni róluk, amit én tudok ;)

Mostanában valahogy elég gyakran kapcsolatba kerültem a rókákkal.... szinte jelnek tudom tekinteni ezt az állatot és valahogy egyre közelebb húz hozzá a szívem. Mikor utaztam a vonaton, láttam egyet... meg is lepett, mert nem túl gyakori, hogy ilyen közelről szemlélhetek rókát. 
Úgyhogy elgondolkodtam, mit is mondanék róluk, ha felütnék egy olyan könyvet, amiben Calsia állatai, és növényei vannak. Hogy is hangzana a róka leírása egy Calsiai könyvben....

Talán így:

"Róka (Xorfy)

A Xorfy a kistestű ragadozók közé sorolható. Rokonságban áll a Xorfy-Dron sárkány család egyedeivel. 
Leginkább Taudron erdejében elterjedt, de megtalálható Calsia bármely területén. Jobban kedveli a fás, erdős területeket. Nagyrészt kerülik a nyílt terepet. Hangtalanul közlekednek, saját ösvényeket kialakítva, ami emberek számára észrevétlenül húzódik a bokrok, bozótosok alatt. Mozgásuk ritkán megfigyelhető. 
Külsőre teljesen azonos a Földön élő rókákkal, azonban szokásaiban eltérést figyelhetünk meg. A xorfy családok vadászterülete változékony, gyakran vándorolnak tovább. Föld alatt húzódó barlangokat alakítanak- ásnak ki, itt élnek míg egy-egy vadászterületet használnak. Ha visszatérnek egy korábban már "használt" területre, visszatérnek az odújukhoz is, így egy családnak egyszerre több barlangja is létezik életük során. 
Varázserővel rendelkeznek, azonban ez nem mutatkozik meg vadászatuk során. Varázserejüket kizárólag a természet óvására használják, kártevők és betegségek ellen. Nagy segítségei a tündéknek. Ha varázserejük nem terjed ki egy-egy növény komolyabb mértékű sérülésére, jelet hagynak és így könnyen megtalálhatóak a beteg növények a tündék számára. A jeleket a tündék messziről "érezhetik". (További információ a welfary varázslatnál található)"

Azt hiszem ezért tisztelik Calsiában annyira. Jó jelnek számít ha valaki láthat egy példányt, talán még szerencsét is hoz. A szóbeszéd úgy tartja, ha valaki egy xorfy szemébe néz, az látja a növények lelkét.
Ha a xorfy valakinek a védő állata, (vagy totemje), azt hiszem szerencsés embernek mondhatja magát. Ők biztosak lehetnek benne, hogy egy nap találkoznak egyel. Nagy ajándéknak tartják, ha a xorfy kiválaszt valakit. Nagyon ritkán fordul elő. Viszont ha valakit kiválaszt, az megkapja tőle a varázserő egy részét és képes lesz úgy gyógyítani, ahogy ők teszik. Ráadásul azt hiszem, sokkal közelebbi kapcsolatba kerülhet a természettel. Talán a tündék között van a legtöbb kiválasztott. Irigylem őket egy kicsit érte. Csodálatos érzés lehet a növényekkel, fákkal kapcsolatban lenni, érezni a természet rezdüléseit....

Hát ezért tartom olyan nagy dolognak ha láthatok egy rókát. Sajnos nem nézett a szemembe. Pedig ha egyszer én is találkozhatnék vele, úgy, hogy lássam a szemét.... 
Néha eltöprengek, hogy milyen színű is lehet, mert azt hiszem nem átlagos állatok... bár nyilván nem a szemük színe az, ami számít, csak... 

Meglepő nyugodtság fogott el aznap is, amikor láttam. Nem tudom, de valahogy... reméltem, hogy aznap nem érhet semmi rossz, vagy legalábbis talán történik valami különlegesebb. 
Igazából nem tudom eldönteni így volt-e, de különös érzéssel éltem végig a napot, és nem aggódtam annyit, mint egy mostanában átlagos napon. 
Rókák... hmm... talán kicsit elfogult vagyok egy ideje velük, hiszen valamiért folyamatosan előkerülnek mostanában. Szeretném azt hinni, hogy ez nem véletlen, és nem csak valami hóbort, hogy egyre jobban érdekelnek. 
Talán egyszer ez is kiderül, de addig is, rókák... (: Egészen véletlenül találtam ezt a képet is, de azt hiszem ez fejezi ki legjobban, amit gondolok róluk (: És valaki egészen nagyon megragadta a bennük rejlő varázslatot..... 






2015. február 18., szerda

Etihw-Thgin III.


Emlékeztetőül (:
Etihw-Thgin I.
Etihw Thgin II.

„Mikor felébredtem, csak azt éreztem, hogy fáj az oldalam. És ráadásul valami apró kavicson is feküdtem, mert nagyon nyomott. A vízesés hangosan zúgott pár méterre tőlem, először bántóan hangos volt, de pillanatok alatt megszoktam, elvégre aludni is tudtam mellette eddig. Szürkés fény világította be a barlangot. Nem voltam benne biztos, hogy meddig aludtam, a vízfal visszafogta a fényt előlem. Beletelt azért pár percbe, mire realizáltam hol is vagyok, és miért.

Pánikszerűen fordultam körbe. A macska eltűnt. De szerencsére a nyulamat nem nyúlta be. Mármint a húst.

Teljesen felültem és végiggondoltam mi legyen. Valahogy fel kellett, hogy ébredjek, úgyhogy mély levegőt vettem és kitisztítottam a fejem, megpróbáltam mindent felfogni, ami körülöttem van és elkezdeni gondolkodni.

Felálltam és elindultam kifelé…. elindultam volna… de megállított, hogy csak ekkor vettem észre, hogy megváltozott a ruhám. Nem az egész, de a felső. Teljesen fedte a testem, és éppen a vállamról csúszott le egy köpenyszerű anyag, ami leginkább arra szolgált, hogy takarózzak vele. Annyira természetes volt, hogy nem fáztam éjszaka, nagyon nem tűnt fel ez sem….
Újra végig néztem magamon és elmosolyodtam. Ez már inkább vagyok én, mint a tegnapi rövid cucc. Na jó, asszem rám fér egy alapos arcmosás hideg vízzel.

Azonban ahogy elindultam, valami más jutott eszembe. Lassan odasétáltam a zúgó vízfal mellé és a biztonság kedvéért óvatosan kinyújtottam a kezem.
Hmm… nem is volt olyan hideg…. majdnem langyos…. Mélylevegő…. és a vízesésen keresztül belevetettem magam a vízbe. Bár mélyebb volt, mint gondoltam, annyira jól esett, és szinte nem is éreztem, hogy hidegebb a víz. A sodrás rögtön magával ragadott és cipelt a hátán a folyó. Lassan eveztem a part felé, hogy belekapaszkodhassak egy parti sziklába. Annyira nem érdekelt, hogy tiszta víz lettem. Nevetve néztem vissza a vízesésre. Még egyszer….  Megkapaszkodtam a sziklába és lassan kimásztam a partra. Séta közben kifacsartam egy kicsit a vizet a hajamból, ami összevissza lógott. A ruha a testemhez tapadt, és éreztem, hogy azért korán van még, nincs meleg. De nem is fáztam nagyon.

Bemásztam a vízesés mögé és kicsit beljebb mentem. Csöpögött rólam a víz és a csizmám is átázott, reméltem, hogy nem csúszok el. Megfordultam és nekiiramodtam. Teljes lendületemmel ugrottam át a vízfalon, ami iszonyú sebességgel esett…. nyomott le. Mint az előbb, most is elmerültem a vízben, de még kevésbé éreztem hidegnek. Kicsit hadakoztam a sodrás ellen és visszafordultam a vízesés felé. Megpróbáltam egy helyben lebegni, még ha közben ez sok erőfeszítésembe is került. Jó volt. Felébresztett. Az nem kifejezés.

Aztán újra hagytam, hogy vigyen a víz. A hátamra fordultam, igyekeztem úgy tartani magam, hogy lebeghessek. Néztem az égen a narancssárgás felhőket, amik már majdnem elvesztették a színüket, a nap szinte teljesen felkelt.  Nyugalom volt körülöttem. Egy furcsa árny úszott el a két felhő között, amit néztem, de csak egy pillanat volt az egész, nem voltam biztos benne hogy láttam egyáltalán bármit is. A fák kitakarták az égbolt azon részét. Viszont így észrevettem, hogy mint egy madár úszik felettem a felhő… vagy sárkány…. ki minek látja, igazából, ha most a feladatomra gondolok, akkor ez. Vagy az. A mellette lévő, meg mint egy ló.
Egy apró morgás térített el az álmodozásból, csapkodva egyensúlyoztam a vízben a hang forrását keresve. A sárkánymacska bámult rám a partról, megvető tekintettel. Mintha valami égbekiáltó hibát követtem volna el.
- Most meg mi van?

Hátracsapta a füleit és felemelte a fejét. Tüntetőleg elfordult és elvonult a parton a barlang irányába. Megadóan néztem fel a semmibe, majd kimásztam. Oké oké, nincs több örömködés. Koncentráljunk. Újra kicsavartam a vizet a hajamból, de most sem igazán érdekelt, hogy kisebb tócsákat hagyok magam mögött. Mielőtt beléptem volna a barlangba még körülnéztem, hogy majd merre tovább, de persze ösvény igazán nem vezetett sehova. Beléptem hát és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A macska meg csak békésen ült és mosakodott. Minden mancsdörgölésnél megmozdultak a tüskék a hátán, amik egyébként normál esetben hozzásimultak a testéhez.  Közben feldobtam a tegezt a vállamra és az íj is a helyére került. A batyut felkötöttem az övemre és nyúltam volna a köpenyért…. de az már nem volt sehol. Hmmm…. Gyorsan végignéztem magamon, de a felsőcsere maradt. Fogtam a nyúlbőrt és teletöltöttem vízzel, hogy később legyen vizem, ha kell majd és megindultam kifelé.

Halk morgást hallottam magam mögül, úgyhogy visszanéztem. A macska négy lábbal kapaszkodott a talajba és fújt. Heh? Ez most mi? Végül megrázta magát, a szárnyait az oldalához simította és megfordult. Elindult befelé a barlangba. Pár pillanat és eltűnt a sötétben. Ekkor tűnt fel, hogy sokkal mélyebb az egész, mint amennyire gondoltam, vagy amennyit eddig egyáltalán észrevettem magam körül belőle. Biztos nem véletlen hogy felhívta erre a figyelmem.
Egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam és elindultam befelé. Az eszembe sem jutott, hogy öt perc múlva majd az orromig sem látok el és maximum a barlang falán tapogatózva juthatok előre…. áááá dehogy vagyok felelőtlen. Szóvak kissé majdnem megint a frász kerülgetett, amikor a macska hozzám dörgölőzött. Kis híján bevágtam a fejem a sziklákba. Csak onnan tudtam, hogy ő az, hogy dorombolt. Még jó hogy….

- Áú…..

Ez most komoly? Egy kisebb tűzgömbbel ajándékozott meg, de ahelyett hogy biztos távolságra lett volna tőlem, majdnem  a fejemnek vágódott.
- Oké, köszi… tényleg, de légyszike ha ilyet csinálsz, azért szólj már előtte….
Jó nyilván nem fog szólni, pedig igennagyon értelmesen nézett rám, így is eltartott egy ideig mire rájöttem, hogy a gömb bevilágítja a barlangot….
Meglepődve néztem rá, aztán lassan leguggoltam. Hálás voltam érte, hogy segít… tényleg. És ezt ő is érezte, mert büszkén felemelte a fejét, és behunyt szemmel dorombolt. Elnevettem magam…. tipikus… macska.

Óvatosan megérintettem a fejét, de nem húzódott el, hanem ahogy az lenni szokott beledörgölte a fejét a kezembe. Kicsit éreztem, hogy érdesebb a tapintása, de pikkelyekhez képest még mindig meglepően puha volt. Lassan végigsimítottam a hátán, és a farkát is úgy fogtam mintha egy igazit simogatnék végig. Aztán felbátorodva ezen megérintettem a vállát és végighúztam a kezem a szárnya mentén. Elképesztő érzés volt…. törékeny, de erős…. szinte elállt a lélegzetem, ahogy csodáltam ezt a teremtményt. Kis Tüskék voltak a szárnya végén, de óvatosan meg tudtam érinteni azokat is. Aztán tekintetem hártyaszerű szárnyára esett és mintha kitalálta volna a gondolatomat elmozdult. Kicsit belapította a fülét és jelentőségteljesen rám nézett zöld macskaszemeivel. Vagy sárga… nem… zöld és sárga… wow. Nem mertem egy pillanatig megmozdulni, az egyértelmű volt, hogy nem enged több tapogatást, de nem is lépett ki a körből. Tisztán éreztem, hogy ez most több…. valahogy. A tűzgömb fénye minden egyes pikkelyére különös árnyékot vont, szemében a sárgaság tisztán kiélesedett a zöld mellett. Lehet, hogy csak a furcsa megvilágítás tette, de valahol elvesztette macskaságát, és láttam benne a ragadozót. És ez a ragadozó most áraszt el bizalommal…. bizalommal? és ragaszkodással… Megijedtem egy pillanatra a gondolattól, de annyira ámulatba ejtett, hogy nem tudtam nem viszonozni neki, és ha tudtam volna gondolkodni, igazából akkor is ezt tettem volna. Mindig is húztam a…. macskák felé.



Lassan lehunyta a szemét elfordította a fejét. Megszakadt a kapcsolat, de körüllengett minket.  Felállt, és mint aki kaját szimatol, elsurrant az alagút sötétebb része felé maga után vonva a tűzgömböt.   Még néztem egy pillanatig utána aztán lassan én is felálltam és követtem.
Nem tudtam mennyi ideje gyalogoltunk, de kezdtem kicsit fáradni és a sötétség nyomta a lelkem. Időnként hátra nézegetett, hogy megvagyok-e még, majd újra nekiiramodott. Legalább egy órán keresztül mentünk a sötétben, amikor csobogást hallottam. Majd a tűz fényéhez természetes fény is társult. Ki is oltotta a varázslatot és egy pillanatra elszürkült a világ. Amikor újra láttam rendesen, egy fallal találtam szembe magam…. vagy nem is…. mintha megnyílt volna a barlang teteje, vezetett felfelé egy járat. Víz csordogált a sziklák oldalán, mohák zöldelltek a kiálló kőpadokon.
A macska egy ugrással és egy kevés szárnysegítséggel pár „emelettel” feljebb tornászta magát és dacára a vizes köveknek megindult felfelé. Nagyjából egy-két embernyi nyílás volt, egyenetlen kövekkel és padkákkal.

Megfordítottam az íjat és a tegezt félvállra vettem, hogy könnyebben tudjak mozogni és neki tudjam majd vetni a hátam a sziklának, aztán fogást kerestem a falon, hogy elérjem az első padkát, ahova a sárkánymacska felugrott-szállt.  Érdekes volt a csizma a lábamon, mert nem akadályozott. Először gondolkodtam, hogy levegyem-e, hogy a kis résekbe meg tudjam majd akasztani a lábam, de nem volt rá szükség, mert mindent éreztem a talpam alatt, könnyedén megakasztottam a lábfejem a kövekben. Csúszott ugyan a szikla, de volt hova nyúlnom. Ahol szűkösebb volt a hely, megtámasztottam a hátam, és néhol térddel nyomtam feljebb magam. Élveztem az egészet. Mindig is szerettem mászni, és nem zavart, hogy fáraszt. Alig száradt meg a ruhám, most újra vizes lettem, a lefelé utat törő víztől. Egyre világosodott, ahogy haladtam felfelé, és aztán egyre kevésbé lett meredek. Kicsit talán bővült is.

A macskát már nem is láttam, csak a sziklákra, mohákra, vízre koncentráltam és egyenesen meglepődtem, amikor elértem a csatorna peremét. Majdnem négykézláb tudtam kimászni egy újabb barlangba, aminek a száját szintén vízoszlop zárta el. Ismerősként fogadtam a lezúduló víz robaját, és megnyugtatott, hogy még a macska is itt van. Ledobtam a cuccokat és leültem a fal tövébe, hogy kifújjam magam. Mikor körülnéztem, akkor jöttem rá, hogy valójában ez volt az a barlang, amibe Itali felhozott, és nem az ahonnan jöttem. Ez kisebb volt, és nem volt tovább járat befelé, a fal a félhomályban véget ért. A falakon jelek voltak körbevésve. Egyedül egy helyen szakadt meg egy kicsit ez a minta, de ott sem nagyon, csupán egy faragott tenyérlenyomat akasztotta meg a szokott stílust.

Mire ideértünk, kint már sütött a nap és melegebb volt idefent. Elővettem a maradék gyümölcsöt, meg nyulat, és kiraktam. Hagytam, hogy a sárkánymacska elvegyen belőle pár darabot és én is falatoztam.  Közben azon gondolkodtam, hogy akkor innen tényleg merre tovább, mert akármennyire is bízok a macskában, nem tudom merre tartok. Jó lenne, ha látnám a célt vagy valami.
Mint aki érti min agyalok, nézett fel rám hirtelen. Csapkodott a farkával és szúrósan nézett… _megint_.
Namár. Oké oké, nem kételkedek.
- Te pontosan tudod, miért vagyok itt…. és hol találom meg, amit keresek.
Lehet, hogy csak képzeltem, de mintha bólintott volna. Aztán visszafordult és marcangolta tovább a húst.
Én is ettem még egy keveset, meg a gyümölcsökből is, aztán a megmaradt két darab húst még elraktam. Meg tudtam volna még enni. De nem akartam, jobb, ha marad. 
- Kéne még húst szerezni nem? vagy legalább gyümölcsöt…. – gondolkodtam hangosan, és úgy döntöttem körül nézek odakint.
Emlékeim szerint kell lennie gyümölcsfáknak errefelé. Úgyhogy elindultam kifelé.
A macska nem helytelenítette, úgyhogy nyugodtan tettem egy kört odakint.
Találtam is fákat, amiken olyan hétköznapi gyümölcsök voltak, mint a narancs. Egész pontosan narancs. Finom édes illat lengte körül a környéket. Ezen az oldalon nem jártam Italival, új volt a felfedezés.

Egyet kapásból meghámoztam és megettem, aztán még hármat eltettem. Finom volt, édes, de nem olyan telítően, mint Calsia különleges gyümölcsei. Mert egyszerűen csak gyümölcs volt. És mégis lehetett érezni, hogy ez itteni, és magában hordozza az erdő erejét.
Ahogy sétáltam visszafelé, hogy megmossam a kezem, mozgásra lettem figyelmes. Megálltam. Nem éreztem fenyegetést, de azért próbáltam körültekintő lenni. Végül észrevettem a fán a kis állatot.
A squyrel. Pont olyan szürkés vöröses színe volt, mint a mókusoknak szokott lenni. Egyenesen engem nézett. Fürkészett. Félre döntötte a fejét és csak bámult. Mintha pont úgy nézett volna ki, mint amelyikkel tegnap találkoztam. Valamiért elkezdett érdekelni, ki is lehet ő, a lelke legmélyén, és mi mozgatja, mi érdekli ennyire bennem. De aztán újra megmozdult. Végigvágtatott az ágon és átugrott egy alacsonyabbra. Ez az ág pont fölöttem nyújtózott, de ahelyett hogy átfutott volna rajta belekapaszkodott egy vékonyabb gallyba, amit lehúzott a súlya.  Közel volt. Annyira közel, hogy végül a fejemmel egy magasságban állt meg a szemem előtt és újra csak engem nézett. Most láthattam, mennyire szokatlanul kék a szeme. Mármint mégis milyen színű lehet egy mókus szeme egyáltalán? Inkább barna, nem?

Ismerős volt és azt is tudtam, honnan. Világosabb kék…  Tisztán éreztem az erőt, amit küldött, és mintha megnyugodott volna, hogy…. hogy jól vagyok?
Hééé ez---- tényleg… ő. És nem, nem sérültem meg…
Nyugodtan elengedhetsz, nem lesz bajom, de ha szükségem lesz a gyógyításra….  Itt leszel.  Értem. Köszönöm, Ohn. És nem tudom, hogy csinálta, de ez most meglepett. Hogyan lehetséges ez egyáltalán?

Persze ez a pillanat sem tartott sokáig. Csak csekkolt és már itt sem volt. Szinte láttam, ahogy a mókus szeme elbarnul és aztán ijedten mászott fel az ágon. Figyeltem, ahogy végigugrál az ágakon, majd eltűnik a szomszéd fa lombjában. Egy sóhajjal fordultam meg. Tényleg nagyon köszönöm.
A patakban lemostam a kezem, majd visszamásztam a barlangba. Ahogy ránéztem a macskára újra elgondolkodtam, azon, hogy és ő vajon ki lehet, de ez csak gondolat volt, ő nem más, mint aki. A sárkánymacska. Vajon lehet-e az állatoknak is olyan nevük, amit ők választottak, vagy adtak nekik? Belül… nem pedig, ahogy egy ember ránéz a kis háziállatára és elnevezi. Elvégre Tehwin-gith sem véletlenül lett az, aki. Neki sem igazán én adtam nevet.

És már megint. A macska felnézett és mindentudóan a szemembe fúrta a tekintetét. Huh…. erre nem voltam felkészülve…. hogy ennyi gondolatot küldjön. Hirtelen láttam magam előtt az erdőt, a sziklákat és a fák sűrűjét, ahogy a magasban egymásba kapaszkodnak az indák. Aztán a patakot, ahogy megtörik a köveken és a víz apró cseppekre esik szét, hogy leesve újra egyesüljön a patakkal, a mohás köveket, amint ösvényként vezetnek át gázlóként rajta. És egy láthatatlan ösvényt, ami sűrűbe vezetve megnyílik előttem, a füvek elhajolnak és a fák ágai szinte mutatják, merre kell mennem.
Döbbenten álltam. Alig fogtam fel, hogy újra a sárkánymacskát nézem, és elveszek a zöld szemben. Nem tudom megfogalmazni, amit akkor éreztem, de… ez volt Ő. És ez emberi nyelven megfogalmazhatatlan…. vagy talán.. majd később, ha teljesen megértem ezt a világot.
- Ez a neved?....
Mit sem törődve nyalogatta meg a mancsát és állt fel. Megrázta magát és újra leült. Várt. Szinte már türelmetlenül. És rá kellett jönnöm…. hogy akkor indulunk?
Felállt, odasétált a sziklafalhoz, két lábra ágaskodott, és kinyújtotta a mancsát a vésett minták felé. Értetlenül néztem rá, de kiadott valami nyávogómorgás szerű hangot, úgyhogy mögé léptem. Nem tudtam mit kéne csinálnom. Végül rászánta magát és felugrott, hogy egy pillanatra megtartsa magát a szárnyaival a levegőben és a tenyérlenyomatra bökjön. Majd lassan visszaereszkedett.
- Érintsem meg?
Biztatóan nézett rám, úgyhogy felemeltem a bal kezem és beleillesztettem a vésetbe.
Hirtelen izzani kezdett a kezem alatt és a jobb kezemen a gyűrű is fénylett. Ajtó nyílt a falban, végül egy fáklyákkal kivilágított folyosóba bámultam bele.

Hát akkor… menjünk.