2012. február 23., csütörtök

Calsia: Az első lépés egy különös világba... III. - Az álom


Ahogy beültem a kocsiba fogtam és kikapcsoltam a telefonomat. Tegnap, mikor felébredtem észrevettem, hogy lemerült. Éjszaka feltöltöttem, de nem tudom minek. Ha most elmegyünk, akkor nem is lesz rá szükségem. És tényleg. Magunk mögött hagyjuk ezt a várost. Egész nyárra. Egész nyárra? jesszus….. Eddig bele sem gondoltam. De jobb lesz így… úgy sem túl hosszú a nyár…
Itali beült mellém. Meleg volt ezért lehúzta az ablakot, amin bedübörgött a város zaja. A zaj amit azóta a séta óta szeretek. Azóta a csodálatos séta óta.... Mac... már megint Ő.. nincs is olyan emlékem, ami ne kötődne hozzá...
Itali beindította a motort és kikanyarodott a forgalomba. Csak bámultam a szeretett városom. El-el mosolyodtam, amikor elsuhant mellettünk egy-egy ismerős épület, vagy felismertem egy utcarészt.... De mindezt most kicsit el kell felejtenem... DE NEM AKAROM!!! Miért? Miért nem tudok lelkesedni a kastélyért? Korábban mindig kértem Itali-t hogy meséljen nekem róla, de ő azt mondta mindig, hogy inkább elvisz oda, és a saját szememmel nézzem meg.... most pedig nem akarom látni... Csak egy üres szobában akarok ülni egyedül. Összekuporodni a sarokban és talán sírni. Szinte biztos vagyok benne, hogy Mac-et tegnap láttam életemben utoljára.... Emlékezni akarok Rá és életben tartani az emlékét. Nem akarom elveszíteni, Ő az életem része.... A legfontosabb része..... Összeszedtem a gondolataimat és minden erőmmel azon voltam, hogy felidézzem Őt. Minden egyes mozdulatát, minden egyes szavát.. minden egyes mosolyát.... 
A rádióból szólt a zene... szinte észre sem vettem, amikor Ita a kocsi mögé kapcsolta a lószállítót. Minden egyes zene, úgyéreztem, ma nekem szól. Nekem, hogy a gondolataimat rendezhessem, és megtaláljam az elrejtett képeket, mozdulatokat. Mert megtaláltam és nem voltam hajlandó elengedni.
Akkor fogalmam sem volt róla merre járunk...... így utólag... észre sem vettem, hogy már nem New York vesz körül, hanem Jersey... aztán a táj és különböző városok... és a táj és a táj és a táj, amit viszont igen észre vettem... Csak azt nem hogy eközben áthaladtunk Pennsylvania-n... Így utólag visszagondolva valahol Ohióban aludhattam el....

Az utca zaja beszűrődött a szobába. Tisztán emlékszem, hogy Mac ott áll a szoba közepén... de hol vagyunk? és miért? Nem tudom... de mindjárt indul a vonata... mindjárt elmegy és akkor sokáig nem láthatom megint....
Odafordulok az ablakhoz és rátenyerelek a radiátorra, ami ontja felém a meleget. Kellemes érzés. Megnyugtató..... igen ez a jó szó rá..... megnyugtató, nyugodt az egész pillanat. Olyan mintha sosem lenne vége. És talán nem is lesz. Bámulok ki a havas tájra. Táj... hmm.... város. De valahogy ennek is meg van a maga hangulata és ez nekem tökéletesen elég. Gyönyörűen csillog a hó.
Mac lehelletét érzem a nyakamon. Érzem, ahogy kezeit körbefonja a derekamon. Kezei a hasamon, szájával belecsókol a nyakamba... Egész tesével hozzám simul és én biztonságban érzem magam.  Kezemet az övén nyugtatom. Végtelen nyugalom árad szét bennem. Egy olyan világba csöppenek, ahol nem kell ránézni az órára és azt mondani, "mennem kell" vagy "elkések". Nem, itt nincs ilyen.... Csak a végtelen nyugalom.
- Mennünk kell, kicsim. - szólal meg végül Mac és az arcomhoz simítja az Övét. Egyszer.. aztán még egyszer.... Behunyom a szemem és elmosolyodom. Érzem az illatát és hagyom, hogy puha bőre az enyémhez érjen. Örökké ezt az illatot akarom érezni. Ezt az enyhén mentolos édeskés, de ugyanakkor az arcszeszével keveredő illatot. Ezt, ami minden egyes alkalommal átragad rám, amint megölel, vagy csak megfogja a kezem. Néha ez az illat keveredik egy kis cigarettafüsttel, de épp csak annyira, hogy jellegzetes legyen és betöltse az orromat izgató keverékével. Olyankor ha dohányfüstös helyen volt, vagy ha még mindig engedett a kísértésnek és elszívott egy szálat..... de most nincs benne ez az aroma az illatban... lehet talán kicsit hiányolom is de maga az egész fűszeres levegő nem veszít értékéből soha. Nekem mindig is Őt jelenti. Már rajtam van ez az illat, és ha elmegy is érezni fogom....de most nekem ennyi nem elég, most Ő kéne... Ő.... Újra belecsókol a nyakamba, ezúttal oldalról. Érzem, ahogy forró lehellete előbb megsimogatja a bőröm, majd finoman eltűri a hajam, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Érzem a teste melegét és a kezével magához szorít. Imádom a kezeit a hasamon érezni és tudni, hogy Ő hozzám tartozik... Teste az enyémnek feszül még egyszer utoljára, hogy aztán elengedjen és a kezemet megfogva maga után húzzon. Rákényszerít, hogy kinyissam a szemem és megmozduljak...
Aztán újra fogom a kezét. De már kesztyűn keresztül. Mélyen belenézek barna szemeibe. Imádom ezeket a szemeket. Aki elsőre csak rápillant azt mondja barna... de nem csak barna... ha a napfényben megcsillannak az igazi színek a szemében, én látom a zöld árnyalatot. Látom a középbarna sugarat és ahogy a kettő tökéletesen egyesül egy barna szempárban. A zöld árnyalatot csak én láthatom benne. Csak én állok hozzá olyan közel, hogy a napfény kiemelje.. mint most is....
Tekintete elereszti az enyémet. Keze elengedi az enyémet. Jobb kezével lassan lehúzza a balról a fekete bőrkesztyűt. Tekintete követi a mozdulatot. Aztán feltekint rám. Meleg kezével végigsimítja az arcomat. Egy pillanat alatt a zsebébe rejti a kesztyűjét és felemeli a másik kezét is hogy tenyerébe foghassa arcomat. Finoman, de határozottan megcsókol... olyan fájdalmas és mégis édes a csókja. Elveszek a pillanatban és finoman szétnyitom ajkaimat, hogy érezhessem minden egyes ízét a csókjának. Minden símogatását a csókunknak, amit csak adhatunk egymásnak. Abban a pillanatban megszűnik körülöttünk minden..... minden....
Aztán lassan szétválnak ajkaink és kinyitom a szemem. Arcom még mindig a kezeiben tartja. Bárcsak sosem engedné el.... még egyszer hozzám hajol és egy csókot lehel a számra.... 
A lehellete látszik a levegőben, ahogy elenged. És minden mástól függetlenül boldog vagyok. 
A következő pillanatban egy hópihe száll az arcára... felnézek az égre.. Ő is velem hajtja hátra a fejét és elnevetjük magunkat. Amikor újra egymásra nézünk csillog a szeme... és ott van a szája szélén az a különös barázda, az a különös kis huncut ránc... imádom ezt a ráncot is, ahogy minden mást Benne... Kezemet az arcára helyezem, finoman, egész lassan. Tekintetem a szája szélén pihen. Hüvelykujjammal finoman végig simítom. Végig a mosolyát, végig a szája szélét, és az alsó ajka alatti kis kevés szőrszálat. És igen.. ezt is imádom benne... hogy kevés, hogy így tökéletes. Szinte minden egyes szőrszálnak meg tudom mondani a helyét, ahogy végig simítom az álla szélét.... nem kell az arcán keresnem, mert ott nincs.... nincs egy sem... az arca sima. Ahogy kezemmel az arcát simítom egy újabb hópihe landol a kezemen. Ujjaimmal finoman hátratúrok a füle fölött és lesöpröm a hajáról a hópihéket... Kezem megáll a tarkóján, hogy aztán közelebb húzhassam magamhoz és ajkam újra az Övéhez érhessen....
Nem érdekel a hideg.. nem érdekel a hóesés, ami körülvesz minket, csak az utolsó pillanat érdekel.... az utolsó pillanat....
Aztán el kell engednünk egymást...
- Mennem kell - suttogja. 
Érzem, ahogy egy könnycsepp tör elő szememből. Ajkamat beharapom és bólintok.
- Ne sírj... - hallom a hangját. - Ne sírj.. örökké a Tiéd vagyok....
- Örökké a Tiéd... - ismétlem.
Egy füttyszó szakítja meg a pillanatunkat és Mac még egyszer utoljára beletúr a hajamba, fejemet magához húzza.... egy utolsó csókot nyom a számra olyan szenvedélyesen, hogy azt hiszem sosem lesz vége...
Aztán hirtelen elenged és rohanva teszi meg azt a két lépést a kocsi ajtajáig... a vonat elindul vele és egyre csak viszi..... viszi......
- Mikor jössz vissza? - kiáltok utána kétségbeesetten.
- Nem sokára! - kiált vissza. - Nem sokára....
Ez a két szó visszhangzik a fejemben, ahogy látom a vonatot elkanyarodni.... és eltűnik az utolsó kocsi is...
Szórakozottan megérintem az ajkam. Még mindig érzem csókja melegét... érzem illatát az arcomon... a hópihék táncot járnak, ahogy a szél felkéri őket és magával rántja. Örvénylenek a levegőben és valahogy olyan fájdalmasan tökéletesnek érzem a pillanatot. Behunyom a szemem és egy könnycsepp gördül végig az arcomon.....



2012. február 1., szerda

Calsia: Az első lépés egy különös világba... II.

A szemem még mindig fájt, alig bírtam kinyitni. Fulldokoltam a köhögéstől, miközben egyre messzebb mentünk a háztömbtől. Amennyire láttam, az utca tele volt köhögő, fulldokló, koromtól szürke emberekkel, mentőkkel, és tűzoltó autókkal. Nagy nehezen átvergődtünk az utca túloldalára. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a köhögést. Itali köhögését is hallottam magam mellett, de alig bírtam felfogni, mi is történik körülöttem.
Kezdtem úgy érzeni, hogy elhomályosul előttem a világ. Már alig érzékeltem a hangokat.
De valami visszarántott. A gondolat, hogy Mac merre lehet.... ekkor éreztem, ahogy Ita megérinti a vállam és hallottam, ahogy beszél hozzám..
- Chiara... Chia.. nézz rám...
Nagy nehezen megmozdítottam a fejem. Ránéztem.
- Jól vagy? - kérdezte. Most vettem csak észre, hogy ő már nem köhög.
- Jól.... jól vagyok.. - nyökögtem, holott még mindig úgy éreztem, nem bírok nyelni, és alig kapok levegőt.
- Dehogy vagy! Gyere... hazaviszlek.
- De.... hol van Mac? - futott át az agyamon.
- Nem tudom... - válaszolta és felnézett. Láttam, ahogy körbenéz, de aztán elhúzta a száját. - Nem látom. - mondta. - De most gyere. Hazaviszlek, és majd visszajövök megkeresni.
- Ne... maradjunk, keressük meg. - makacskodtam.
- Chia... pihenned kell.. majd visszajövök, ha biztonságban tudlak...
- Neked is pihenned kellene.. - vitatkoztam, de megint elkezdtem köhögni.
- Claire!!.. Nem vitatkozunk, most azonnal jössz velem. - jelentette ki és már húzott is maga után. A hangjából tudtam, ilyenkor nem jó vele vitatkozni. Ha valami ellen nem tűrt kifogást, akkor mindig az igazi nevemen hívott.
Megkerestük az autóját és beültetett maga mellé. Aztán beült ő is és beindította a kocsit. Néha még köhögött, de korántsem annyira, mint én.
Mikor megérkeztünk felkísért a szüleihez és becsöngetett. Nyílt az ajtó és megjelent az anyukája.
- Bemehetünk? - kérdezte köszönés helyett és elkezdett befelé terelgetni.
- Ne haragudj, hogy csak így rátok törtünk... itt hagyhatnám Chiara-t? Egy kicsit pihennie kéne.
- De hát mi történt? - kérdezte menet közben.
- Majd elmondom anya, kérlek.... hoznál egy pohár vizet?
- Persze...
Itali bevezetett az egyik szobába és lefektetett az ágyra.
- Jól van.. feküdj csak nyugodtan... pihenned kell. Mindjárt jobb lesz. - simította végig az arcomat. - Hozok neked egy takarót.
Fáradtnak éreztem magam. Nagyon. Csendben figyeltem, ahogy Itali odamegy az egyik szekrényhez, és kivesz a fiókjából egy takarót. Gondosan betakart és megfogta a kezem.
- Minden rendben lesz. - mondta, miközben hallottam, hogy nyílik az ajtó.
- Itt van a víz. - lépett be az édesanyja.
- Köszönjük anya. - vette el tőle a vizet és adta át az én kezembe Ita.
Kortyoltam belőle és éreztem, ahogy megtisztítja a torkom. De továbbra is éreztem a tüdőmet feszítő fájdalmat.
- Jobban vagy? - kérdezte tőlem Itali anyukája, miközben Ita még mindig a kezemet szorította.
- Azt hiszem. - válaszoltam elhaló hangon.
- Ha bármire szükséged van nyugodtan szólj. - simította végig ő is a homlokom.
Bólintottam egyet és lassan lecsuktam a szemem. Éreztem, ahogy Itali mégegyszer megsimítja az arcom. Kinyitottam a szemem és ránéztem.
- Visszamegyek, jó? Na aggódj. Aludj egyet addig, míg elvagyok.
Ezzel felállt mellőlem és kisétált a szobából anyukájával együtt.
Hallottam, hogy beszélgetnek, de nam hallottam, hogy miről. Gondoltam, arról, hogy mi is történt velünk. Aztán a bejárati ajtó kinyílt és becsukódott. Itali elment.
Körbenéztem a szobában. A fal mellett állt egy szekrény. Szépen faragott ajtajain, a faragásokon megtört a fény és furcsa fény-árnyék játékba kezdett. Egy-egy vonala meg volt világítva, míg a minta másik fele sötétbe burkolózott. Pont mint én. Legalábbis néha. A nevelőszüleim nem tudnak rólam szinte semmit, de Itali azt hiszem mondhatom, hogy mindent. És ott vannak a hangok. Ők is egyre többet tudnak rólam. És még fognak is, bár óvatos vagyok....
Az ággyal szemben, az ajtó mellett egy asztalka állt. Illett a színe a szekrényhez, bár nem voltak olyan faragottak a fiókjai, csak egy egyszerű asztal volt. A falak halványnarancssárgára voltak festve és a besütő napfénnyel karöltve világos hatást keltettek. Egyszerű volt minden és mégis olyan barátságos. Teljesen illett a szoba Italihoz.
Alig bírtam már nyitva tartani a szemem, ahogy mégegyszer utoljára végigjártattam a tekintetem a szobán. Aztán lassan lecsuktam és hallgattam az utcáról beszűrődő hangokat. Próbáltam gondolni valamire, de nem ment. Akárhogy erőlködtem, csak egyre fáradtabbnak éreztem magam és egyre jobban elmosódott előttem Mac arca. Hiába próbáltam arra gondolni, mi is történt velünk, és mi volt az utolsó mozdulata, nem tudtam már egy pillanatot sem felidézni vele....Mély álomtalan álomba zuhantam.
---
Nem tudom, mennyi ideig aludhattam. Arra ébredtem, hogy valaki kinyitja az ajtót. Hallottam, amint belép a szobába és leül az ágyam szélére. Végigsimította az arcom, és megfogta a kezem. Biztosan Itali. biztosan megtalálta Mac-et...
A gondolatra kipattantak a szemeim.
- Ne haragudj! Nem akartalak felébreszteni.. - szabadkozott.
- Megtaláltad Mac-et? - szegeztem Neki a kérdést, ahelyett, hogy azt mondtam volna, semmi baj...
Ahogy rám nézett volt valami a szemében. De nem tudtam mi. Most mindennél jobban kívántam, hogy érezhessem, amit érez, de nem lehet. Már régen rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogok belelátni az érzéseibe. És nem azért mert nem akarok. Egyszerűen nem tudok. Nem tudok és kész. Ahogy ő sem tudja olvasni az én gondolataimat. Bevallom rajta kívül csak egy embernek az érzéseibe szerettem volna belelátni, de az övébe sem tudtam ugye. Bár Macnél halványan talán érezhettem volna valamit, de mint korábban Italinak kijelentettem, egyszerűen nem tehettem meg. Csak. Mert nem fair. Na de Itali? Egy rejtély számomra. Pont olyan, mint azelőtt az összes többi ember. Még akkor sem érem el az érzéseit, ha a szemembe néz. Az, hogy Mac érzéseibe egy pillanatra beletekinthettem, mielőtt megcsókolt... az csak azért lehetett, mert abban a pillanatban teljesen beleláthattam a lelkébe, az érzéseibe a szemén keresztül. De persze, ezt szándékosan elfojtottam magamban, mert nem helyes. De még most is. Ahogy Itali rám nézett... bár éreztem a változást a szemében, de nem az érzéseiben.... még  a szeme sem árul el számomra semmit....
- Előbb egyél. Utána elmondok mindent. - nem ujjongott az örömtől, az biztos. Felállt és odament az asztalhoz egy tányérért, amin kekszek voltak. A másik kezében egy bögrét tartott tele forró teával.
Vettem egy kekszet. Ahogy beleharaptam és lenyeltem, éreztem, hogy kaparja a torkom, de nem fájt már. Köhögnöm sem kellett. Vettem még néhányat, és ittam a teából, ami úgy éreztem, jót tesz a torkomnak.
- Jobban vagy? - kérdezte aggódva és az asztalhoz vitte a tányérat.
- Ühüm. - válaszoltam, miközben újra belekortyoltam a teámba.
- Ettem.... most már mondhatod... - nem akartam sürgetni, de valahogy nem volt jó érzésem. Kíváncsi is voltam, de egyszerre aggódtam is. - Hol van Mac?
Megfordult. Mélyet sóhajtott és nekitámaszkodott az asztalnak. Láttam, ahogy ujjai görcsösen markolják az asztal szélét.
- Nem tudom. - válaszolta egyszerűen és nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de megállt a mozdulatban. Láttam, hogy erősen gondolkodik, folytassa-e, vagy fűzzön-e hozzá magyarázatot. Megkönnyítettem a dolgát és kérdeztem.
- De ugye visszamentél a lakáshoz?
- Igen. - mondta és ezúttal folytatta is - Visszamentem, de ő nem volt ott. Végigkérdeztem mindenkit, de nem látta senki.
- De ugye... - kezdtem, de belevágott a szavamba.
- Nem csak ott jártam, Claire. - ismét keményebbre váltott a hangja, de tudtam, most nem azért mert haragszik rám. Csak tehetetlennek érzi magát és nem tudja hogyan fogalmazzon....finoman? Hallgattam és csendben vártam, hogy folytassa.
- Voltam a kórházban is. Nem volt a sérültek között. És a halottak között sem. - Nem tudom miért, de az utolsó mondata megnyugtott. De csak egy pillanatra, mert folytatta. - Utána néztem merre, vagy hova mehetett, de tényleg sehol nem látta senki. Egyszerűen eltűnt, és nem tudom hova. Próbáltam mindent megtenni, hogy megtaláljam, de egy valahol nem kereshettem... a házban.. oda nem engedtek vissza...
A hangja szinte már kétségbeesett volt, ahogy kimondta az utolsó szavakat, egyrészt mert tudta, mennyit számít nekem, és mert tudtam, ő is szereti Mac-et.
- Ez akkor azt is jelentheti.... - kezdtem bele minden érzelem nélkül a kérdésbe - hogy.... benn ragadt?
- Nem tudom. Talán nem.
- Meghalt?... - kezdtem érezni, ahogy a kétségbeesés elhomályosítja az agyamat.
- Nem, nem! Dehogy! - próbálta elsimítani a lelkemben kitörni készülő vihart, de a hangja így is elcsuklott. - Nem hiszem... Ez nem jelenti azt....
- De eltűnt és az olyan mintha meghalt volna. - vágtam a szavába.
- Nem, nem olyan. - próbált csitítani.
- De olyan! - folytak végig az első könnycseppek az arcomon. Sikerült megint szabadjára engednem a bennem lakó érzelmeket és csatlakoztak a saját fájdalmamhoz. Ez veszélyes.. nálam főként.. pláne, ha nem kapok észbe, és nem állítom meg idejében....
- Claire.... - ült újra mellém és törölte le az arcomról a könnycseppeket. - Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy meghalt. Ez olyan, mintha elutazott volna egy másik országba, vagy egy kis időre elment volna.. vissza fog jönni....
- Csakhogy ez nem egy egyszerű utazás! - fakadtam ki talán túl hevesen is. - Ez nem egy utazás, vagy olyasmi ahonnan tudod, hogy hazatér az ember! Ez egy lakástűz volt és ha valaki azt mondja, hogy egy személy eltűnt, akkor az nem azt jelenti, hogy egyszerűen eltűnt egy kicsit! Itt nem tűnik csak úgy el az ember! Ha valakinek elveszítik a nyomát egy ilyen helyzetben, akkor az azt jelenti, hogy meghalt!!!
- Claire! Figyelj! Lehet, hogy csak nem voltam elég alapos és valami elkerülte a figyelmemet. Majd jelentkezni fog.
- Nem! Ha így lenne már jelentkezett volna! És... te mindig elég alapos vagy....
- De...
- Ne!... Most az egyszer ne mondj semmit! Most érzem, hogy valami nincs rendben, hogy nincs sok remény...
- Az mindig van... - ölelt át és kezdte el kiűzni belőlem a visszafoghatatlan érzelmeket.
Percekig csak csendben öleltük egymást és zokogtam a vállán. Nem fogtam vissza a könnyeimet, mert éreztem, hogy nem tudom megállítani az érzelemhullámot... csak úgy ha kiengedem magamból, legalább azt a részét, amit akaratlanul is felszabadítottam....
- Emlékszel, hogy meséltem neked a kastélyról? Elviszlek oda.... Megígértem, hogy egyszer elviszlek....
Nem tudtam erre mit mondani. Korábban annyira látni szerettem volna ezt a világot, de most még nem tudtam akarom-e.
---
Reggel Itali-éknál ébredtem. Este rábeszélt, hogy menjek el vele a kastélyba. Sokáig fog tartani az utazás, de visszük magunkkal a lovakat is. Azt mondta, ma elintéz helyettem mindent. Délelőtt majd beviszi a bizonyítványom a suliba és beiratkozik helyettem. 
Ahogy a reggelinél ültem minden olyan nyugodtnak tűnt. Valahogy az előző napi balsejtelmem is elillant, de valami furcsa vette át a helyét... igazából nem tudnám megmondani mi, de nem éreztem semmi különöset... és ez olyan zavaró volt.
A gondolataim ezer felé száguldottak, ahogy belebámultam a reggeli kávémban és figyeltem, ahogy a gőz felszáll belőle. Talán egy kicsit még a kastély is újra elkezdett érdekelni.
Nagy nehezen elvettem a tekintetem a kávém körkörös örvényléséről, amit a keveréssel okoztam. Itali éppen egy újságot lapozgatott. Még pont láttam, amint lopva rámnéz, aztán elkapja a tekintetét és az újságot a kupac aljára rejti. Valami nem stimmel. Megint elfogott az a bizonytalan érzés. Kihúztam magam és minden idegszálam odafigyelt ezután minden mozdulatára. Megkérdezte hogy vagyok, jól aludtam-e és biztos, hogy minden rendben van-e. Előző furcsa baljós hangulatát elrejtette és izgatottan a mai nappal kezdetét vevő utazásról beszélt. Nem osztoztam teljesen az örömében, de valóban egyre lelkesebben álltam a "nyaralás" gondolata elé.
Aztán Itali fogta magát és elment, hogy intézze, amit kell. A lovakkal, a beiratkozásommal, meg nem tudom én még mivel. Amint kilépett az ajtón, míg anyukája mosogatott kaptam az alkalmon és előhalásztam az újságot, amit megpróbált eltüntetni - látszólag előlem.
És igen. Az első cím alapján már tudtam is miért: Lakástűz a 5th Avenue-n.
Bár még mindig nem tudtam miért is lenne olyan nagy baj, ha elolvasnám ezt a cikket, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Hát elkezdtem olvasni....
"Tegnap délután tűz ütött ki egy lakóház 4. emeletén....."
"Még nem tudják mi okozhatta....."
"Egy ismeretlen férfi holttestét találták meg az emelet egyik lakásában..... felismerhetetlenül összeégett.... fiatal, huszonéves férfi lehetett...."
"Egy másik lakásban egy tizenéves, vagy kora huszas éveiben járó női holttestet is találtak...."
"Még nem tudták azonosítani őket.... folytatják a nyomozást...."
Ahogy ezeket a sorokat olvastam éreztem, hogy egyre csak száll ki belőlem az erő és újra kezdenek elszabadulni bennem az érzelmek.
- Nem biztos hogy ő az.... - szólalt meg mellettem Ita. Észre sem vettem, hogy még visszalépett egy pillanatra.
- De lehet akár ő is..... - suttogtam - és szerintem ő az. Ha élne már megtalált volna....
- Ebben nem lehetünk biztosak...
- Tudom... - mondtam könnyektől elfúló hangon, de nem tudtam már visszafojtani őket.
- Ebéd után elmegyünk. És magunk mögött hagyjuk egy kicsit a várost és a gondokat....
- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.... ez nem így működik....
- Igen... igazad van. De most ilyen egyszerű lesz. Nem is örülsz, hogy velem töltheted az egész nyarat? - próbált meg felvidítani.
- De... de igen. - mosolyodtam el. - Örülök.
Tudtam, hogy ezt akarja. És ezt akarná Mac is. Lassan felálltam és Itali átölelt. Amikor elengedett, nem tudtam mit is érzek még. Bennem kavargott minden érzelem... minden, amit szabadjára engedtem, és nem tudtam kiválasztani, mit is érzek valójában. Bementem a fürdőszobába, és megmostam az arcom. Lassan sikerült megállítanom az érzelmeket és csak a sajátomra koncentrálnom, bár éreztem, hogy ez a pillanatnyi csönd, nem a tökéletes csönd. Újra ki fognak törni, mert még nem vagyok elég erős, hogy kordában tartsam őket. 
Letöröltem az utolsó könnycseppet is az arcomról. Még egyszerű volt. Ahogy belenéztem a tükörbe láttam, hogy még csak a szemem sem lett piros. Azt hiszem még nem fogtam fel eléggé. Nem volt erőm zokogni, vagy átgondolni mi lesz ezután. Gondtalanul lebegtem a semmiben. Csak ennyi. Nem éreztem semmit. Még. És nálam azt hiszem ez nem jelent jót. Mint a vihar előtti csend.
Délután beültünk a kocsiba és elindultunk....