Claire_T's Dragons

2012. január 29., vasárnap

Csak egy lélek....

Van hogy úgy érzem, tökéletes az életem.. és van, hogy úgy.... hogy egyáltalán nem az.
Az igazság valahol a kettő között van. Ha beletekintek mások életébe, akkor úgy gondolom, hogy az életem tökéletes az övéhez képest. De ha a saját családom sérti meg a lelkem, akár akarva, akár akaratlanul, akkor úgy érzem, hogy szánalmas kis életet élek.
Hányszor gondoltam, vagy mondtam már magamnak, hogy igen, ezt azért teszem, hogy megvédjem a lelkem, vagy igen ezért viselkedem így... csak az a baj, hogy néha magammal sem vagyok őszinte. És igen néha ott marad egy apró lyuk, amin keresztül beledöfhetik a kést a szívembe....
Akárhányszor megfogadtam, hogy ezt, meg ezt fogom tenni, és akkor senki nem fér a lelkemhez, mindig sikerült annyira feloldódnom, hogy kinyílt a kiskapu.. kinytottam, mert azt hittem érdemes beengednem rajta valakit, akit eddig távol tartottam.
És ismételten tévedtem. Azt hittem megértenek, de egyetlen beszélgetésből kiderült számomra, hogy nem... megpróbáltam világosan elmagyarázni, de ha ezt sem értették, minek is erőlködöm? Hát kell ez nekem? Kell , hogy örökké szorongjak, hogy örökké marjam magam? Nem, nekem ilyen élet nem kell....Ha kell hát örökre bezárom azt a kiskaput....  Feladom.. tényleg nem érdemes nyitva tartani...
Az ajtó csak azok számára van nyitva, akik tényleg törődnek is velem. De nekik mindig...


Nem érzem magam jól itthon... egyre jobban azt érzem, hogy amikor elmegyek, valami olyat hagyok magam mögött, amit nem fájna elveszítenem. Csak egy valami van, amiért szívesen lépek be az ajtón: a szüleim. És a hugom. Mert ők talán még megbecsülnek annyira, hogy érdeklődjenek irántam, és megértsék, hogy mit miért teszek. Bár ha őszinte akarok lenni, akkor sok minden van, amit már ők sem érthetnek..... De a lényeget igen...


A többiek? A többiek úgy gondolják, hogy ki ez? Semmi közöm hozzá, hagyjon békén, tűnjön el...és igazából ők azok, akik engem nem hagynak élni... mert végre próbálok élni.. végre úgy érzem én is érek valamit, én is létezem... nem pedig csak úgy vagyok egy lélektelen kísértet....
De ők ezt nem érthetik.. pláne nem. Megítélnek anélkül, hogy ismernének, elítélnek, anélkül, hogy meg akarnának ismerni... de mi vagyok én? Csak egy árva lélek... akit csak a földbe kell taposni, ha az útjukba kerül...
Hát nem hagyom, hogy eltapossanak. Szépen csendesen kikerülöm, láthatatlanul élek mellette és akkor majd elfelejt... és végre nyugalmat találok itthon is....

2012. január 25., szerda

A férfi.... =)

A FÉRFI

Az ember az élővilág legfelsőbb rendű élőlénye: gerinces, eleveneket szül, és azokat saját emlőjéből táplálja.
A férfi nem szül eleveneket, azokat nem táplálja saját emlőiből, nem is mindig gerinces, mégis ő kapta az 1-es személyi számot!


* KÜLALAKJA
Magassága és szélessége rendkívül változatos. Egy adott életkor után, és bizonyos mennyiségű serital elfogyasztása eredményeképpen kirajzolódnak a férfi fő alkotóelemei, úgymint fej, tor és potroh. Az alsó végtagjai általában jobb és bal lábra tagolhatók, hacsak nem magyar focista a szerencsétlen, mert annak mindkét lába bal. Biológiai felépítését illetően van néhány lényeges eltérés a női és a férfi test között, például a férfi ádámcsutkája. Néhány úr szarvat is visel, eme díszes trófeát nem a teremtőtől, hanem felesége őnagyságától kapja, és a büszke dámvaddal ellentétben, igyekszik a legnagyobb titokban tartani. Ez persze képtelenség, hiszen ő az, aki utoljára értesül a dologról.

* ELŐFORDULÁSA
A férfiak behálózzák az egész földet, ezen belül is a nőket. Fellelhetők vad állapotban a futballpályák lelátóin, félvad állapotban bárszéken, szószéken, hordón és minden elképzelhető vezető beosztásban, háziasítva a családi tűzhely körül papucs minőségben.

* EGYEDFEJLŐDÉSE
A férfit nem a gólya hozza. Mint mindent, az életét is a nőnek köszönheti. Eleinte újszülött, bébi, csemete, csöppség, gyerkőc a kissrác neve. Ebben a korban elhitetik vele, hogy tűzoltó lesz, meg katona, vadakat terelő juhász. A nők mindig mesélnek a fiúknak. Eleinte mesével altatják őket. Ha a kiskorú szerencsésen túljut az ebadta, nebuló, kölyök, kamasz, siheder, süvölvény, lakli stádiumokon, a fejlődés megállíthatatlanul továbbsodorja, és lehet belőle pali, ürge, manusz, hapsi, krapek, pacák, koma, pók, ipse, úr, régebben elvtárs, bajtárs, szaki, haver, pancser, mazsola, tag, góré, polgár, muksó, pasi, atyafi, fószer, fater, bácsi, tata, öregfiú, vén trotli, szenilis bakkecske.

* TERMÉSZETE
Vannak béketűrő, szelíd, igen jámbor fajták, ezeket az édes anyanyelv becenevekkel illeti. Például: pipogya fajankó, gügye faszi, hülye melák, te málé! Vannak pimasz, gátlástalan, rámenős, lelkiismeretlen fráterek is, ezekből lesznek a női ideálok, szívtipró filmsztárok, feledhetetlen örök szerelmek. Egy szerelmes férfi a nő számára a legvonzóbb látvány. Két szerelmes férfi a nő számára a legtaszítóbb látvány. A férfi a világ leghiúbb teremtménye. Képes volt szakállat növeszteni, hogy feltűnés nélkül bámulhassa magát a tükörben minden áldott reggel borotválkozás ürügyén. A férfinak van humora. Minden nőt sikerül megnevettetnie azzal a viccel, hogy a teremtés koronájának nevezi magát. A férfi igen leleményes és ravasz. Ádám addig nyaggatta istent, amíg Éva személyében társat remekelt számára. Mihelyt volt kire hárítani a felelősséget, azonnal szakított az almából. Az elveszett paradicsom tehát nem Éva kíváncsis! ágának, hanem Ádám pákosztosságának a következménye.

* TÁPLÁLKOZÁSA
A férfi mindenevő. Egy okos asszony mindent meg tud etetni az urával! Többségük mindenivónak is nevezhető, bár vannak férfiak, akik sosem isznak. Vizet. A magyar háziasszony szerint a férfit a gyomrán keresztül lehet megfogni. Ez bölcs megállapítás. A nokedlis pörköltön hizlalt sörhasú férj nem szaladgál más szoknyák után. Örül, ha levegőt kap, és nem infarktust!

* FELHASZNÁLÁSA
A férfi eredményesen használható az élet számos területén, például konzervnyitásra, a kiégett villanykörte kicserélésére, családalapításra stb.

* ÉRDEKLŐDÉSI KÖRE
Mi érdekli a férfit? A politika, a pénz, a gazdaság, a technika, a művészet, az autó, az ulti, a póker, a veszély, a vita, a játék, az ismert, az ismeretlen, a föld, a víz és a levegő, a flóra és a fauna, a múlt, jelen és jövő, az élet és a halál, a szomszédok bögyös Icukája és a világmindenség. Szeretik a kutyákat, berzenkednek a macskától. Kockás inghez csíkos nyakkendőt kötnek, a boltban övék minden megbuggyant konzerv, csöpögős zacskós tej, sületlen kenyér.

A legszerényebb teljesítmény után is elvárják az elragadott dicséretet, amellyel nem szabad fukarkodnunk.

Miért is fukarkodnánk, kedves sorstársaim,lányok,asszonyok? Hiszen megvagyon írva:

"A férfi legszebb jutalma a nő, a nő jutalma az a tudat, hogy ő a jutalom."



És egy kép amelyet egy kedves ismerősöm osztott meg velem a minap, hogy hogyan is néz ki a férfi agy:


2012. január 24., kedd

Calsia: az első lépés egy különös világba.... I.

"A bál után, mintha álomvilágban éltem volna. Milliószor visszajátszottam magamban azokat a pillanatokat..... az összeset arról az estéről.
Azt ahogy táncoltunk, azt ahogyan átfogta a derekam és ahogy a szemünk találkozottt és nem tudtam elengedni többé. Varázslat volt. Aztán, ahogy újra szólt a zene és mi szabadon táncoltunk. Minden megkötöttség nélkül. Nem kellett alkalmazkodni ahhoz, amit a tanár mondott, nem kellett alkalmazkodni egy koreográfiához... nem kötött meg semmi. Abban a pillanatban csak én voltam és Ő.
Mac... olyan régóta ismerem és mégis... már régóta tudnom kellett volna, hogy ezt érzem. És tudnom kellett volna, hogy ő mit érez, de mindig féltem belenézni az érzelmeibe. De akkor és ott... akaratlanul is megéreztem Őt. És már nem tiltakoztam...
Az, ahogy megcsókolt.. olyan tökéletes volt az az este.
Most, hogy eltelt egy hét, lassan már az őrületbe kergetett a hiánya. Eddig is mindig hiányzott, de soha nem ennyire.
Amint megérkeztem Italihoz, aki felajánlotta, hogy készít nekem kávét. Egy bögre hosszú, tejes kávéval a kezemben álltam mellette a pultnál, amikor Mac megérkezett.
Nem sok tartotta, hogy a nyakába ne ugorjak. Szorosan átölelt és megcsókolt. Olyan természetes volt ez a mozdulat, mintha már réges-régen együtt lennénk. Itali meg csak mosolygott, miközben hátrafordult, hogy lerakja a pultra a bögréjét.
- Na és fiatalok, milyen az évvége?  Újra itt a nyár, lehet élvezni a szabadságot....
Kibontakoztunk az ölelésből.
- Azt hiszem nekem jó lett. - mondtam és elmosolyodtam - Elraktam a bizonyítványom a biztonság kedvéért, mert holnap már vissza kell vinnem a suliba. Akarjátok látni?
- És ezt eddig eltitkoltad előlem? - nevetett fel Ita. - Na gyerünk mutasd!
Mac elengedte a derekamat, ahogy a konyha másik felébe mentem a székhez, amin a táskám volt. Előkotortam a bizonyítványom és Ita kezébe nyomtam.
- Azt hiszem, egész tűrhető. Úgy fele-fele...
- Ez tűrhető? Az enyémnél biztosan jobb lett... - szabadkozott Itali. Miközben tanulmányozta a jegyeimet felnézett egy pillanatra Mac-re.
- És te? Hogy állsz, Mac?
- Jól, azt hiszem. - jött a válasz, talán kicsit túl gyorsan is. - A matek az nem az erősségem. De a történelem az kiváló.
Röviden és tömören. Kicsit örültem, hogy most nem kezdi el a szokásos kiselőadást a történelemről, bár mindig szívesen hallgattam, ha magyarázott. Többet tanultam belőle, mint valaha az iskolában.
Megcsörrent Mac telefonja. Ránézett a kijelzőre és elhúzta a száját.
- Ne haragudjatok, de ezt fel kell vennem.
Rámosolyogtam és jeleztem, hogy nem gond. Itali úgy látszik megelégedett a bizonyítványához fűzött rövid magyarázattal, mert nem kérdezett tőlem semmit róla.
- Mindig ilyen titokzatos? - tette fel a kérdést, fel sem nézve a bizonyítványomból.
- Ő mindig az. És mégsem. - sóhajtottam egyet.- Soha nem fogom őt kiismerni. És mégis..... máris kiismertem. Annyi évet töltöttem vele együtt, hogy már minden egyes mozdulatát ismerem.
- És persze, ez Neked egyszerűbb is, mert érzed, amit érez. - nyomta a kezembe a bizonyítványom.
- Nem. Nem érzem. - gyömöszöltem vissza a táskámba. - Érezhetném, de nem akarom.
Nyeltem egyet. Megvolt az oka, hogy nem akartam. Megtehettem volna, de nem mertem. Túl egyszerű lett volna. Aztán annyira megszokom, hogy nem tudok majd leállni. És végül összekeveredik bennem a valóság és a vélt érzések. Ezt nem akartam. És még kevésbé akartam Őt kihasználni.
- Tudod az elején megfordult a fejemben párszor, hogy kiolvasom mit érez. - kortyoltam egyet a kávémból. - De aztán rájöttem, hogy ez nem így megy. Megtanultam elkülöníteni az érzéseket a segítségeddel és megértettem, hogy nem lehet mindig élni ezzel. Néha igen.... és kell is. De nem a saját szórakozásomra, vagy saját érdekemben. Az nem én lennék.
Itali mosolyogva nézett rám.
- És mennyire igazad van. Soha nem feltételeztem rólad, hogy megtennéd. Én sem olvastam a gondoltaiban, pedig megtehettem volna az előbb is. De tiszteletben tartalak titeket. És egymást úgysem tudjuk ellenőrizni, szóval.... a csatolt részeket sem kell. - tette hozzá viccesen és felnevetett. A csatolt részeket...
Apám szokta mindig ezt a kifejezést használni. Egyszerre felvillant előttem az utolsó napom velük és összeszorult a torkom. Régóta nem kellett arra a napra gondolnom....
Csöngettek.
- Majd kinyitom, maradj csak. - tette le ismét a bögrét Itali.
Egyedül maradtam a gondolataimmal. Mac még mindig telefonált. Kortyoltam egyet a már majdnem kihűlt kávémból. Elhúztam a szájam, mert így már nem az igazi. Aztán eszembe jutott, amit az egyik hang mondott nekem. "A hideg kávé is jobb annál, mintha nem lenne kávéd."  Egyes számú hang. Ismét elmosolyodtam. Milyen furcsa, hogy hangokra hallgatok, és még csak a nevüket sem tudom. Mi lesz akkor, ha majd egyszer találkozom a hang gazdájával? Nem fogom megismerni, mert csak a hangja az, amit ismerek. De azt legalább ismerem...
Nyílt az ajtó. Felnéztem, azt hittem, Mac tér vissza. De nem. Ehelyett Itali rohant be és ragadta meg a karom.
- Gyerünk! Tűz van a házban! Azonnal ki kell mennünk!
Csak húzott kifelé a szobából. Hirtelen gondolkodni sem tudtam. A táskámért nyúltam és épp csak el tudtam érni a pántját. Megragadtam a nagy siettségben.
Ahogy az ajtó felé haladtunk, már hallottam a kiáltozásokat, és éreztem a füst szagát. Mielőtt kiléptünk végre összeszedtem magam és lecövekeltem.
- Mac! És Maccel mi lesz??? Szólnunk kell neki! - kiáltottam kétségbeesetten.
- Már szóltam neki ne aggódj! Biztosan kint van már....- a hangját elnyelte a füst és a kiáltozás, ahogy egy újabb rántással kivonszolt az ajtón. Mostmár nem álltam ellen, nem is tudtam volna.
A folyosón szorongó tömeg elnyelt engem is. A füst miatt nem láttam az égvilágon semmit. Ita húzott maga után és csak remélni tudtam, hogy tudja merre van a kijárat. A tüdőm megtelt füsttel és elkezdtem köhögni. Az sem használt, ha a szám elé tettem a kezem. A tömény füst elborított mindent. Valahol előttem meghallottam Itali köhögését is. A szememet szétmarta a füst, becsuktam. Amúgy sem láttam semmit, eddig se, most pedig kínszenvedés volt még becsukva tartani is a szememet. Éreztem, ahogy a savas könnyek végigfolynak az arcomon és minden egyes csepp előtte marja a szemem. Levegőt már alig kaptam, minden pillanatban legszívesebben megálltam volna. A lábamból kiszállt minden erő. Egyszercsak éreztem, hogy Ita enged a szorításból. Hallottam, ahogy egy újabb köhögőroham kapta el. Aztán megállt és elengedte a kezem. Résnyire nyitottam a szemem, ennél jobban nem ment. A saját könnyem miatt homályosan láttam ahogy összeesik és a földön összegörnyedve köhög. Újabb köhögéshullám tört rám, de tudtam, hogy tovább kell mennünk. A tömeg majdnem elsodort. Mindenesetre az irányt már tudtam. Megfogtam Ita csuklóját és teljes erőmet bevetve igyekeztem talpra állítani.
- Gyere.... mennünk.... kell... - a szavaim elvesztek a hangzavarban. Ordítani szerettem volna, de elszorult a füsttől a torkom és csak halk beszédhang jött ki a torkomon. De egyedül nem ment... Ita-t nem tudtam magammal vonszolni.
- Menj... - nyögte ki két köhögés között - menj... ki... innen... hagyj, engem....
- Nem!!! - ordítottam ahogy csak tudtam és vettem egy mély levegőt. De ezt nem kellett volna. A füst végig égette a torkom és újra köhögni kezdtem. Küzdöttem még mindig az érzés ellen, hogy ott helyben leüljek és hagyjam magam elveszni.
- Nem.. hagylak... itt.... - nyögtem ki végül. Még egyszer erőtlenül megrántottam a kezét. Minden erőm elveszett. Lassan kezdett eluralkodni rajtam a pánik. És talán ez segített. Minden erőmet összeszedve megrántottam a kezét, olyan erővel, hogy ő maga is talpra tudott már állni. Átkaroltam a derekát, rám támaszkodott és én őrá. Egymást támogatva hagytuk, hogy sodorjon el a tömeg. És mint amikor a fény megjelenik az alagút végén, úgy jelent meg egy nyitott ajtó a következő kanyar után.
Fulladozva léptünk ki a házból, minden egyes levegővétel fájt. Csak az éltetett minket, hogy minél messzebb kerüljünk a forró, fullasztó pokoltól."


2012. január 15., vasárnap

Ébren álmodom...

Ébren álmodom...
Azóta, hogy életem egyik legmerészebb négy napját töltöttem olyan emberekkel, akik feltétel nélkül elfogadnak. Soha nem fogom elfelejteni azt a rengeteg őrültséget, amit akkor csináltunk... és ez csak valaminek a kezdete volt. Valami megmagyarázhatatlannak, ami egy új élet ajtaját nyitotta meg előttem...
Velük és azzal az emberrel, akivel életem hátralévő részét akarom leélni. És még csak január van, (illetve február, mert ugye január közkívánatra törölve) de már annyi dolog történt velem, ami akár egy évre is elég lenne.


És nem minden volt kellemes. Amikor mindenki azt mondta körülöttem, hogy ez egy szar évkezdés, és minden ami rossz, az már megtörtént..utáljuk a januárt! én azt mondtam magamban, hogy minden csak most kezdődött el... minden. Nekem örült a lelkem, csak jó történt velem.
Na jó nem. De csak azt láttam, ami jó... és mondom még most is... ha a januárt ennyire nem szeretjük, akkor milyen lehet majd a többi hónap??? Lehet hogy rá fogunk jönni, hogy a január volt a legjobb hónapunk az évben. Mert minden évkezdés nehéz. Valami újat, valami jót várunk attól, hogy az óra mutatója elhagyta az éjfelet. Pedig semmi nem változik. Ugyanúgy jönnek szép napok, rossz napok, és jönnek fájdalmak, jönnek örömök. Ami változott az csak egy számsor... csak számok... és ez mindenkinek annyit jelent.. hát nekem nem azt jelenti, amit mindenki másnak.
Igen. Valóban egy új időszámítás kezdődik, de nem számokkal. Az életed egy újabb fejezetét írod és csak rajtad múlik, hogy milyen lesz az a fejezet.
Mit látsz? Jól látod az életedet, vagy csak azt látod meg, ami szerencsétlenséget hoz? Írsz egy olyan fejezetet, amit belevésel a papírba és azt mondod ez kísérteni fog örök életre, vagy szépen simán fog a grafitot, amit a kezedben fogsz és a szépet csendben belevésed a szívedbe, a rosszat pedig örökre kiradírozod az emlékeid sorai közül? Csak te írod a sorsod, még akkor is ha néha nem. Mert amikor nem, akkor mások rondítanak bele a soraidba és akkor csak tőled függ, hogy a folytatás már ne egy papírba vésett sor legyen, hanem egy szép kidiszített sor az életed könyvében.


Az elmúlt fél hónap az én életemben, minden jóval és minden rosszal együtt szép sorokat hagyott maga után. Mert voltam olyan emberek között, akikkel úgy élünk együtt, hogy teljesen természetes minden mozdulat, minden tett és nem kell azon gondolkodnom, hogy jajj, mit rontok el és hogy fog ezután rám nézni? Na jó... volt ilyen is, de kell egy-egy, hogy felébredjek és még jobban értékeljem amim van.
Volt olyan is ebben a két hétben, ami csúnyán padlóra kellett volna, hogy küldjön. De nem tette és nem is fogja tenni. Mindez 3 napja volt. Egy egyszerű hétköznapi vizsga. Azt hittem menni fog, de annyira naív voltam. Így egyáltalán nem volt nehéz megbuknom. Remélem ez volt az első és utolsó alkalom. És igen. Akkor én írtam bele azt a sort az életembe még akkor is ha előtte egy csodálatos sor virít. Hogy megbántam-e hogy bele kellett írnom? Igen megbántam....
De most tőlem függ, hogy a történet ezen fejezete hogyan folytatódik....


Azonban ugyan ezzel a nappal egy másik fejezet is elkezdődött... hogy hogyan és miért? Mert én írtam...
A szabadság... igen. Csodálatos dolog, és még ha nem is lehet teljesen az enyém, hát egy apró szeletét már megkaptam és örökre elraktároztam a szívemben. Életem egyik legfontosabb.... nem is... mondjuk csak ki: életem LEGFONTOSABB embere nekem ajándékozta a szívét. Szinte az egész hétvégét együtt töltöttük. Majnem a nap huszonnégy órájában együtt voltunk és beszélgettünk. A karjaiban tartott... ölelt, csókolt és megnyitotta a kaput a szabadság felé. Úgy érzem, eddig csak a kapu előtt toporogtam és vártam, mikor nyílik ki. Mert ha eddig azt éreztem, hogy ráléptem a szabadság felé vezető útra, akkor tévedtem. Az első lépést még csak most tettem meg az úton. Eddig csak tétován bolyongtam. De most? Most megkaptam azt, ami megmutatta, hogy már megtettem az első lépést....
Nekem adta a szívét... Nekem adta a legfontosabbat az életében...
Talán csak egy tárgy, de nekem ennél többet jelent.... Mert ebben valóban érzem a szívét. Valóban ott dobog az enyém mellett és azt hiszem örökre ott is fog dobogni. Egy ritmust dobog az életünk dallamában. És mostmár velem van akkor is, amikor ő maga nincs...
Tudom és érzem... nekem adta a szívét...


Amikor először megkaptam a rózsát, akkor arra gondoltam: de szeretnék most sírni... égett a szemem, de könnycsepp nem csordult le az arcomon...
Azonban most...
A kezemben tartottam ezt a drága kincset és Ő is fogta a kezem. A tenyerünk mögé rejtettük és ez volt az, amiből azt éreztem, összeköt minket valami... nem a tárgy... nem. Valami más...
Végigfolytak az arcomon a könnycseppek miközben rámosolyogtam... Ő nem értette miért.
Azért mert valami olyat adott a kezembe, ami drága kincs volt. Nagyon drága. És itt most gondolhatnék a valós értékére, de nem teszem... Az eszmei értéke még nagyobb... 
És nekem ez számít. Tudom mennyit jelent Neki és mégis... az én kezembe adta... Érzem, hogy én mást jelentek Neki mint az eddig bárki...sokkal többet.... pedig érezte már, hogy megtalálta az igazit... de mégsem. És most jöttem én. Én, aki nem különbözök túlságosan egy átlagos lánytól. De Neki igen...
Valamiért sokkal többet jelentek számára... nem tudom és nem is érdekel miért, csak azt kívánom, tartson örökké a pillanat...
Sokkal  nehezebb volt elengedni Őt mint bármikor máskor... sokkal nehezebb...
Vajon ez csak álom volt? Nem tudom.. de ha igen.. akkor ébren álmodom.....

2012. január 1., vasárnap

Bocsáss meg....

Most azt hiszem nem kell a szép körítés, hogy így meg úgy jajj, milyen szegény vagyok...

Egyszerűen bevallom, hogy megint hibáztam és az a baj, hogy ez nem az első eset...
Pár napja elkövettem egy hatalmaas hibát. Persze mint az lenni szokott, most sem éreztem abban a pillanatban. Csak egy perccel később... és azonnal tudtam, mi lesz a következménye.. hogy kétségbe voltam esve? Az nem kifejezés...és nem mentegetem magam, mert  pontosan tudom milyen hülye és meggondolatlan voltam... 
Másnak talán nem tűnhet nagy gondnak, de én nem lépek túl rajta ilyen könnyen...Mert ezzel egy olyan embert veszíthetek el, aki fontos nekem. A háta mögött történt, igen... és befoghattam volna a számat, nem is kellett volna megtudnia. De én nem vagyok ilyen. Soha nem is voltam, akár elhiszi ezt akár nem. És most nem érzem magam jobban attól, hogy elmondtam. és nem is fogom még sokáig. Ha eddig nem is annyira, hát most kétszer olyan szarul érzem magam. 


Most nem bújhatok el senki háta mögé... nem mentegetőzhetek, és nem is tezsem. Egyszerűen csak arra kérem, bocsásson meg nekem. De ha nem, hát akkor teljesen meg értem, mert igaza van. Mert tudom, hogy igaza van... mint mindig. Az én hibám, az én felelősségem.
Csak szeretném, ha tudná, hogy soha nem akartam megbántani. De úgy érzem, el kellett modanom, hogy hibáztam, pedig igazán befoghattam volna a szám, és akkor talán soha nem tudja meg a hibám...
De én nem vagyok olyan ember aki elbújik. Vállalom a felelősséget a tettemért, mert tudom néha nagyon sok múlhat ezen. A beszélgetésünk után a szokásos vasárnapi mise volt a programom... lehet most furán fogalmaztam, mélyen vallásosoktól elnézést. 
Megragadt az agyamban egyetlen mondat: "és bocsásd meg vétkeinket...".
Csakhogy ez nem elég. Hiába bocsát meg neked az "univerzum" ha az, aki ellen vétettél soha többet nem áll szóba veled. Itt nem elég egy bocsánatkérés. Mert a seb megmarad és nem csak az én lelkemben, hanem azéban is, aki ellen elkövettem. Nah hát igen.. most írhattam volna, hogy "megondolatlanul elkövettem". De ha tudom mit tettem, az mennyiben meggondolatlan? vagy írhatom azt hiszem hogy utólag átgondolt...


Áh.... nem vagyok én senki, hogy ezt a hibát megbocsássák nekem. De nem akarok erről többet beszélni. Azt hiszem tudni fogja az, aki ellen vétettem, hogy miért írtam mindezt. És nem kérem, hogy bocsássa meg nekem, mert nem lehet. Sokmindent kell tennem azért hogy begyógyuljon az a seb, amit most ejtettem, mindkettőnk szívében. Szeretném lezárni magamban a hibáimat és ezerszer jobban odafigyelni, mert hiába figyeltem jobban.... a hiba bennem van, valami megváltozott bennem és sorra követem el a hibákat, de ez a legsúlyosabb és a legnagyobb, amivel a legtöbbet veszíthetek....  És nem kérem, hogy bármit is mondjon ez után az írásom után, csak bocsáss meg kérlek... még egyszer utoljára...

Szeretném lezárni magamban a hibáimat, mert mostanában egyre többször hibázok, de ez a legsúlyosabb és a legnagyobb hibám, amivel a legtöbbet veszíthetek....