Ezt akár vehetitek is egy részletnek a könyvemből. Bár nem teljesen szó szerint, de magát az érzést... és egy kicsit a szituációt is.. mert van egy ilyen rész a gondolataim között....
Ez a kapcsolat is egy azok közül, ami nem tudom mikor és hogyan alakult ki ilyen szorossá. Egy ikerpár két tagja közül nem tudnék választani, melyiküket szeretem jobban... mert azt nem lehet. Egyrészt, mert az nem lenne fair az egyikkel szemben másrészt, mert úgy érzem ők összetartoznak és ha egyiküket kiválasztom, akkor eltűnik a szemem elől a másik és soha nem kapom vissza a másik felét az embernek... Két barát és mégis egy...
Úgy kezdődött, hogy barátnőm egy beszélgetés során megkérte a kedves ismerősöket, hogy köszönjenek, ha már egyszer ismernek... Ez az egyik oldalról nagyon hízelgő, mert kedvességből tette, de a másik oldalról kellemetlen, mert így kell kezdődnie egy barátságnak? Nem túl jó kezdet...
"De ahogy akkor, most is hálás vagyok azért a pár jó szóért, amit az érdekemben szólt. Akkor most nem állnék itt, a függöny mögött és nem hallgatnám lélegzetvisszafojtva ezt a csodálatos zenét. Két számomra nagyon fontos ember ül a színpadon a zongora előtt. Nem mondhatom, hogy évek választottak el minket, mert alig pár hete láttam őket utoljára, de mégis ez az alkalom valamiért más a számomra. Én magam sem tudom miért de többet jelent számomra a két csillogó kék szempárba nézni, mint valaha. Kicsordul a könnyem, ahogy felcsendül a gyönyörű dallam. Varázslatos pillanatnak érzem. Sokkal varázslatosabbnak, mintha egy vérbeli zongorista játszana. Mert az csak zene, egy zenésztől. De ez! Dallam, amely a szívemig hatol.... És megint csak egy könnycsepp csordul végig az arcomon...."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése