Szeretnék ide sokmindent leírni... érzéseket, azt ami történt velem, és néha egy-egy könyvrészletnek tűnő bejegyzésem is lesz azt hiszem....
A könyvem amit írnék (ha lenne időm) nem alakul... az ötleteimet soha nincs időm leírni, így talán ide fogom írni :) Így nem veszik kárba, ha eljutok a tényleges írásig :)
És íme az első gondolataim.....
Aki ismer engem régebbről, tudja jól, hogy félek az ismeretlentől. Mivel csak most kerültem el otthonról, most kezdek önállóan csinálni olyan dolgokat, amit nem mertem volna előtte...
És ilyen dolog az is, hogy írok... úgy, hogy mások is olvassák... Sőt! Nap mint nap azokkal beszélgetek, akik olvassák a történeteket... Az ismeretlen ismerőseim...
Pár nappal ezelőtt a kórusunk fellépett Szombathelyen, ahol tanulok. Ahogy néztem a kórusokat (csupa gimnazista lányok és fiúk) eszembe jutottak azok, akikkel beszélgetek. Az egyikőjük, akivel mostanában gyakran megosztjuk a saját bajainkat, Enci is ilyen korú. Arra gondoltam, hogy akár egy is lehetne a kórustagok közül és én nem is tudnám, hogy itt van... Nem ismerném meg és ő sem engem. Elmennénk egymás mellett anélkül, hogy tudnánk egymásról...
Aznap este tudtam meg, hogy két másik ismerősöm, O.n. és Sophie eljönnek a másnapi koncertre, ami Pesten lesz. Nagyon tetszett a gondolat, hogy végre találkozhatok velük, azokkal akiket valójában csak online ismerek...
Aztán eljött a nagy nap és egész nap jó kedvem volt. Vártam a találkozást, talán jobban mint a koncertet...
Amikor másfél órát késtünk és a kórusvezetőm már fogta a fejét miatta, tudtam, hogy ők már ott vannak... Ahogy felértem a lépcső tetejére megláttam őket. Persze akkor még nem tudtam, hogy ők azok. De valahogy éreztem. Az egyikőjükről már láttam azelőtt képet, de nem voltam biztos a dolgomban. Már nem emlékszem, mit éreztem, de az biztos, hogy nagyon izgultam. Folymatosan őket fürkésztem és láttam, hogy ők is engem. Aztán mintha intettek volna és odamentem...
Hihetetlenül jó érzés volt a szemükbe nézni. Aztán O.n. elővette az ajándékot, amit készített nekem... Remegett a kezem, amikor először a kezembe vettem... Hogy az örömtől, vagy az izgalomtól? Nem tudom, de szerintem az örömtől inkább.
Két hónapja ismerjük egymást... És mégis... mégis számítok nekik annyira, hogy a szabadidejüket feláldozták, hogy eljöjjenek a koncertre... és számítok annyit, hogy ajándékot is készített nekem O.n.. Furcsa és nagyon jó érzés volt. Naggyon naggyon jó...
Ők nem is tudják, mennyire jó érzés volt ez a találkozás nekem. Nagyon jó volt Sophie szemébe nézni és azt látni benne, hogy örül annak, hogy láthat, és talán még "tetszem" is neki... Egyszerűen határtalanul jó érzés volt, nem tudom jobban leírni ezt az érzést... Jó érzés volt úgy beszélgetni, mintha évek óta ismerném őket. Szeretnék újra találkozni velük, szeretnék újra a szemükbe nézni és újra látni azt a csillogást, amit Sophie szemében láttam...
Most úgy érzem, képes lennék olyan dolgokra, amik eddig visszariasztottak... képes lennék önállóan véghezvinni valamit, amit azelőtt nem mertem volna megtenni.
Köszönettel tartozom nekik. Köszönettel azért, mert ennyire törődtek velem és azért, hogy ismeretlenül is megakartak ismerni legalább annyira, mint én őket :) KÖSZÖNÖM!
Mostmár azt hiszem nyugodtan elhagyhatom az "ismeretlen" szót az ismerős elől... Már egyáltalán nem ismeretlenek...
És még mielőtt elfelejtem, itt van, ami aznap megdobogtatta a szívemet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése