Érzés

Majdnem egy hete nem írtam. Mert nem tudtam miről írhatnék...

Arról, hogy nem érzek semmit? Nem érzek fájdalmat akkor, amikor kellene? 
Arról, hogy épp ugyanúgy telnek a napjaim, mint azelőtt? Hogy nem változott semmi múlt kedd óta?


Mert igen, nem éreztem semmit... első pillanatban fájt, első pillanatban ejtettem egy könnycseppet, de amint legördült az arcomon máris eltűnt minden érzés. Felidéztem egy mosolyt attól az embertől, aki elment és ez mosolyt csalt az arcomra. 
Ugyanúgy örültem, ugyanúgy éltem tovább a napjaimat, mintha nem történt volna semmi. Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy bennem van a hiba? Ennyire érzéketlen vagyok? Vagy ennyire erős? Vagy nagyon jól fogom fel a dolgokat?


Aztán eljött a mai nap. Az utolsó búcsú napja. Nem fogok sírni, mert eddig sem tettem, már csak azért sem, mert nem éreztem semmit.
Aztán ott álltam talpig feketében nem messze az utolsó pillanattól, ami elválasztja a világot az elmúlás utolsó mozzanatától. A szüleim egyedül hagytak és nem mondták, hogy kövessem őket. Mikor megtudtam, hogy hová mentek, akkor már dühös voltam, hogy nem mehettem velük.
A rokonnal, akitől elbúcsúztunk ma, csak nemrégen lett szoros a kapcsolat. Pesten élt a feleségével, és mikor ő meghalt, a mamám járt el a bátyjához két hetente, hogy biztonságban tudja. Néhányszor én is csatlakoztam hozzá és tudom, hogy szeretett engem, és én is őt.
Aztán elkezdődött, amit senki nem tud elkerülni ilyen idősen. Idehoztuk a városunkba, szülővárosába, hogy közelebb legyen. 
És azóta nem voltam nála. Nem látogattam meg és nem beszélgettem vele. Kerültem azokat a beszélgetéseket, amikor nagymamám arról beszélt, mi történt a bátyjával, hogyan romlik az egészsége. Egyszerűen nem akartam hallani.
Az egyetlen, ami bántott az elmúlt héten, az ez volt, hogy távol tartottam magam mindentől, ami róla szólt.... 
Most pedig a szüleim távol tartottak attól is, hogy utoljára lássam őt. Most, hogy végre törödnék vele, nem tehetem meg.
De még mindig nem érzek semmit. Nem fogok sírni...
Az első fájdalom akkor ért, amikor a sír mellett álltunk és a koporsót letették az emelvényre. Mert akkor már közel volt a perc ahhoz, hogy felismerjem mi történik...
Az első könnycsepp akkor gördült végig az arcomon, amikor a koporsót lassan leengedték a sír mélyére...
A második akkor, amikor meghallottam a lapátok fémes csengését, és a föld dübörgését, ahogy betemetik a koporsót...
Az utolsó jelek... az utolsó hajszálvékony vonal, ami az élethez kötötte. Most tűnik el végleg.


Aztán nem dübörgött már a föld, és lassan a lapátok csengése is elhallgatott... Az egyetlen ami azt jelzi, hogy valaki hazatért, az hogy koszorúk fedik az ajtót a külvilág felé. 


A könnycseppek felszáradtak az arcomon és még egyszer visszanézek. Nézem a koszorúkat... és az ajtót, ami bezárult... és a lelekem érzi, hogy hazatért...