Híd

Emlékeztek még?... Az Üvegfalra?

Messziről kezdem tudom. De majd mindjárt megértitek.

Mert nem törtem át az Üvegfalat. Csak közben történt valami. Valami, ami miatt (talán mindannyian) rájöttünk, hogy Üvegfal ide vagy oda... számíthatunk egymásra. 

És megtanultam úgy üzenni, hogy megértsük egymást... az Üvegfalon keresztül is. Még ha nem is halljuk egymást a fal miatt. És ez egyre jobban ment. Annyira jól, hogy rájöttem, hogy ha írni tudok Nektek a falra, akkor rajzolni is bármit... És .... rajzoltam ajtót. Elvégre áttörni nem lehet a falat.....

Ti pedig kinyitottátok. Együtt megtaláltuk a lehetőséget...

Aztán egyre jobban, és könnyebben öleltük meg egymást.

De valahogy mindig is megmaradt, hogy hárman vagyunk.

És nem együtt alakult a hármas, mert kettesével is alakulunk mindig. Ami természetes is. 

Estünk már kétségbe, vesztünk már össze, kellett már távolság... máskor is.

És akarva akaratlanul az Üvegfalon túl mindenkinek két ösvényen kellett elindulni. Egyszerre. 

Pedig látszólag csak egyetlen egy ösvény van, amin kézenfogva járunk. Egyenesen előre tartva, akármi is történik.

És néha megszorítjuk egymás kezét. Aztán körbe állunk és mindenki a maga módján fogja az egyik, vagy a másik kezet. 

Én is két kezet fogok egyszerre. Az egyik oldalamon most szorosan összekulcsolódnak az ujjaink. Olyan szorosan mint még soha. És ha véletlenül kicsúszna a kezünk is egymáséból... akkor is éreznénk egymás kezét és egy pillanatra sem szakadna meg a bizalom. A _Bizalom_. 

Hát erre épül minden. Na meg persze a szeretetre. Mert legalább két dolog tartja a hidat, ami egymáshoz vezet.. Ha a bizalom megtörne... elsodorná a szeretetet is. 

ÉS hogyan tartjuk meg a bizalmat? Mégis azt hogy lehet? Hiszen tudjuk, hogy ezen múlik minden. Így már elhiszünk mindent, hogy létezik. Így már nem aggódunk azon, hogy vajon megbántjuk-e a másikat. Helyette kimondunk mindent. _Mindent_. Ha fáj, akkoris.

Hmm.. ezen most gondolkodnom kell... egy kicsit. Hogy hogyan tudom érthetően összefoglalni, amit érzek... Mert fontos. És pontosan érzem miről van szó. Megfogalmazni már sokkal nehezebb. 

Fontos, mert a másik oldalamon kicsúszott a kezemből a kéz. És szükségünk van kapaszkodóra, hogy újra meg tudjuk fogni egymást.

Szóval. Veszekedés. (Azért a veszekedést írom, mert ez fejezi ki a legjobban amikor két ember között valami nincs rendben, holott veszekedés nélkül is előfordulhatnak olyan pillanatok, amik instabilak.) Hgyan kerüljük el a szorosabbik oldalon mindig? Úgy, hogy bármit.. de tényleg... _bármit_, a legkényesebb témától elkezdve, a legnehezebb érzéseken keresztül a legjobb dolgokig.... megbeszélünk. Megbeszélünk? Mondhatnám, hogy megkeressük a módját hogy pontosan értsük. Az alapvető gyenge pont a félreértés... ez befolyásolhatna, de elkerüljük (:

Aztán ott vannak az elvárások. Amit senki nem szeret. Keresgélni egy kaput hogy elérjük egymást, és senki ne bántódjon meg.

És hogy ez hogy állhat szilárd talajon? Úgy hogy ne érezzünk sem korlátokat, de közben mégis tudjuk a határokat, sem bizonytalanságot, és ne aggódjunk folyamatosan (igazából felesleges dolgokon)...

Felejtsük el, hogy valamit nem mondunk ki. Most azt mondanád hogy "de akkor megbántom, ha azt elmondom hogy...." Annyira fontos hogy ne bántsuk meg egymást... tudom. De ha nem vagyunk őszinték? Őszinteség. Nem rajtam múlik ha a másik embernek rosszul esik valami. De bízhatok benne, hogy képes lesz megérteni, hogy elmondom. Ezért kaptam én például levelet is nemde? Fájt? Fájt. De csak először, aztán csak kicsit, és most gondolkodok, hogy fájt-e egyáltalán valaha. Megbántottál? Egyáltalán nem. Megsértődtem? Nem. Megharagudtam? Oh God. Dehogyis. Eszembe sem jutott. Mert? Megértettem. Átláttam. Éreztem. 

Szóval nehéz elhinni, hogy a másik ember nem fog hátat fordítani. De bízzunk meg egymásban és ez nem fog megtörténni.

És erőlködünk is néha, és megpróbáljuk kitalálni mi a másiknak a jó. Mert ha csak magunkra gondolunk az önzőség.

Így van. Ezt a hibát én is elkövettem. Dehát visszakérdezünk, hogy jól csináltunk-e valamit. Nincs sértődés.

Inkább pont hogy az erőlködés nehezíti meg azt hogy megtaláljuk mi a jó a másiknak. De sok esetben az a legjobb, ha csak megtesszük ami helyes. És nem agyalunk... mert az túl...átgondolt. És minél jobban átgondolunk, annál inkább látjuk azt, hogy mi miért nem jó. Pedig valójában bármi jó. Mindenben megvan a jó. Több vagy kevesebb. Na és? 

Ha választ várunk arra hogy kinek mi a legjobb, hát arra azt mondom, hogy pont az, ami történik. Nekem az a legjobb ha nektek jó. Ti meg azon gondolkodtok hogy nekem mi a jó, hátratolva hogy nektek mi... és fúha... ez mennyire bonyolult... átláthatatlan. 

Van rá megoldás hogy tiszta legyen?

Csak annyi hogy nem aggódunk a következményeken, bármit is csinálunk. Mert a következményeket meg megoldjuk. Ha... _ha_ vannak egyáltalán. Nem aggódunk, nem kalkulálunk logikusan, nem keresünk olyan egyensúlyt, ami valójában mindig elhúz az egyik irányba...

Túl sokat foglalkozunk dolgokkal... lazítani kéne... elengedni. Mert mindenki attól fél hogy elront valamit. De valójában, ha mostantól hagynánk, akkor nem rontanánk el semmit. Az, hogy keressük az utat... vagy hogy új ösvényeket próbálgatunk, nem jelenti azt hogy elrontottuk. Sőt! Rontsuk el. Akkor legalább tudjuk, hogy mit kell kijavítani.

Úgyhogy így állok most a másik oldallal. 

A saját kis szakadékunk két oldalán. És nincs híd...

Ez legalább olyan félelmetes, mint az Üvegfal. Félünk... mert ugrani nem lehet. A távolság meg egyre nő... vajon mikor áll meg? 

Most. Pont most. Meghallottam a hangot és én is próbálok válaszolni. Félünk. Itt a szakadék. Sírunk a két oldalon, tehetetlenül, elveszítve a biztonságot és nem mehetünk át olyan hídon, ami nem létezik. Az egyik irányba van híd. Hogy hogyan lett híd azt nem tudom, de ugye az csak egy irányba működik. Mi meg hárman vagyunk. Ami egyikőnkhöz vezet, azon a másikhoz nem juthatunk át.

De hiszen.... bízol bennem? Én bízok benned. Akkor... hogy is jutottunk át az Üvegfalon? Rajzoltam ajtót... ti pedig kinyitottátok.

Akkor építsünk hidat... kőről kőre... Bizalom. Őszinteség. Megértés. Szeretet.... és ki tudja még mi minden, de meglesz a helye. Még akkor is ha sokáig fog tartani. De építünk. Együtt.