Kulcsok

"Mindened megvan ahhoz, hogy jó tanár legyél"

Az embernek sok mindenhez van kulcsa. Első körben persze arra gondolunk, hogy a lakáshoz, a postaládához, az irodához, egy lakathoz.

Valahova ahová csak én tehetem be a lábam.

Abba eddig még én sem gondoltam bele, hogy mennyi minden máshoz is van kulcsom, amihez senki nem férhet hozzá, rajtam kívül. Emberekre gondolok. Mindenkire, akivel bármilyen kapcsolatban is állok, van egy kulcsom egy ajtóhoz. Persze ezek az ajtók mindenkinek máshogy is nyílnak. Ugyan ahhoz az emberhez más ajtón lépek be én, és más ajtón más. Még saját magamhoz is minden embert más ajtón engedek be. 

Elsőre nehéz ezt így elképzelni, tudom. De ha szélesebb körben gondolkodok, akkor észreveszem, hogy még a tanáraimhoz is máshogy viszonyulok, és lehet hogy én találtam egy ajtót, amin beléphetek és tudok vele kommunikálni, tudok vele értelmesen beszélgetni. Mások meg küzdenek azért, hogy valahogy túléljék az órát....

Na de mi van akkor, ha én kerülök a másik oldalra? Mi lesz amikor tényleg én leszek a tanár? Milyen ajtókat kell majd kinyitnom? Mi kell ahhoz, hogy tanár legyen valaki? Ne csak valamilyen, hanem olyan ember, akire figyelnek, akivel a diákok megtalálják a hangot, együtt működnek és nem a kiskapukat keresik. 

Hogy tulajdonképpen miért akarok tanár lenni, azt nem tudom megmondani. Valójában miért küzdök már itt évek óta? Miért akarom ezt csinálni?

Sokáig úgy küzdöttem, hogy még azt sem tudtam miért teszem. Volt egy olyan pont az életemben, amikor megkérdőjeleztem magamban, hogy egyáltalán van-e értelme ezt folytatni. És most konkrétan a tanulmányaimra gondolok. Mit akarok egyáltalán csinálni?

Biztos hogy ezt? Tanítani? Ráadásul éneket? 

Tulajdonképpen nem tudom, akkor mi lökött tovább. De csinálom. Végre gyereket is láttam a nyáron, és végre iskolában is vagyok az egyetem mellett és tanórákon ülök, és minden egyes alkalommal amikor belépek az iskolába elfog egy rendkívül érdekes érzés. Nem fogom tudni megmagyarázni, ez egyszerűen csak jó. Nem tudom ésszel felérni, hogy mi olyan varázslatos az iskolában, hogy mi az amit érzek odabent. Erre lehet, hogy soha nem találok választ és még az is lehet hogy majd elmúlik ez az érzés. De most még megvan, és a héten szembesültem vele, hogy ezért érdemes napról-napra küzdeni a dolgaimmal, hogy ezt érezhessem. 

A hétfőm kegyetlen volt. Egy semmi értelme sincs óra, egy elszalasztott lehetőség hogy az iskolában legyek, egy elszalasztott lehetőség hogy találkozzak azzal az emberrel, aki szárnyai alá vett minket ebben a félévben. Helyette csak a küzdés maradt egy házi feladattal, aminek semmi értelme nem lett, mert a következő órán senkit nem érdekelt az a feladat, helyette egy másik, amire persze már nem maradt időm délelőtt... és még rá is jöhettem hogy kizáródtam abból hogy választhassak bizonyos dolgokban. Ehhez az ajtóhoz nem volt kulcsom, és lehet már sosem lesz. De hogy vajon emiatt-e vagy más miatt, rájöhettem, hogy nekem hova van, és milyen ajtón mehetek be...

Szerdán elmentem énekkarra. A hét elejének a csalódásai, a nehézségei, egy pillanat alatt feloldódtak, egy érintéstől, egy pillantástól. Elkezdődött valami, ami még nem tudom hova vezet, de ezt a hetet mássá tette. Teljesen egyedül voltam a tanárommal, nem kellett a figyelmén másokkal osztozni, nem kellett olyan álarcokat viselni, amiket nem szeretek.
Fogalmam sincs hogyan hozta ki belőlem azt, akinek érzem magam igazából, de sikerült neki és ezért hálás vagyok. Gondolkodás nélkül mondtam igent arra, hogy megtartsak egy énekkart. Megint. Ehhez másnak nem volt és nem is lesz kulcsa. A tanárommal kapcsolatban akkor még nem tudtam, hogy mennyit jelent nekem a személyesebb közeg. Szeretem benne ezt a közvetlenséget, amivel engem is magához vonzott, amivel kényelmesebbé teszi az egyetemen való küzdésemet a tanítással.  

Másnap reggel megtartottam egy órát. És amilyen érzések ezzel jöttek, arra nem számítottam. Meg kell hogy mondjam, volt egy olyan pont, amikor elvesztem egy pillanatra, de azt nem tehetem meg sosem, hogy egy óra alatt elvesszek. Életem leglassabb 10 perce volt az utolsó. Nem így terveztem. De hogy meglegyen az első érzés, hogy mégis miért kell ezer meg ezer oldalról átgondolni azt a 45 percet, ameddig össze vagyok zárva egy rakás gyerekkel, ez is megtörténhetett. Ne értsétek félre, nem harapnak. Nem esznek meg. Mégis van az emberben egy megfelelés kényszer, hogy előttük tökéletesnek tűnjön minden. Ami nem volt az. Sok mindent elrontottam, és nézve a zavart arcokat, rosszul éreztem magam, hogy képtelen vagyok jól csinálni.

Olyan ajtókkal találtam magam szemben, amihez nincs, és lehet hogy nem is lesz kulcsom, de ezt most mégis így kell végigcsinálni. Amit abból a napból tanultam.... hogy kell egy kulcs az osztályhoz, a tanítás nem csak arról szól, hogy bemegy az ember, elmondja amit akar, vagy megjegyzik, vagy nem. Hanem arról, hogy úgy mondjam el, hogy azt értsék, élvezzék. Ne én érezzem jól magam, hanem ők. Az a kulcs nincs nálam, amit akkor kap az ember a kezébe, amikor megismeri őket. És nem a nevüket. Nem azt, hogy hol lakik, hányas matekból. Hanem azt hogy hogyan fog reagálni és ahhoz hozzá tudom-e tenni magam. Nekem is és nekik is jobb lenne. Nem egy darab papír alapján tartani az órát. Az hogy mit szeretnék átadni, az a fejemben kell, hogy legyen és rugalmasan a gyerekekkel együtt megélni. Nem lehet őket idomítani arra, hogyan viselkedjenek. Ismeret nélkül, viszont reagálni nehéz rájuk. Tapasztalat... majd ha már egy éve tanítok és megvan ez a kulcsom. De az első órák ezzel fognak eltelni. Tapogatózással. Úgy érzem, hogy ez nekem nagyon fontos lesz, hogy ismerjem őket. Csak így tudom majd elengedni magam és elengedni őket. 

Az órám csendes volt és nyugodt. Azt mondta nekem a tanárom, hogy persze, ez az osztály ilyen, és én még erre rátettem a nyugalmammal. Még lejjebb nyomtam őket, kicsit elvéve az életet az egészből. Volt benne élet, de így minden túl szabályos lett. Ezért maradhatott meg az utolsó 10 percem.... Arra, hogy azt érezzem, kevés vagyok arra, hogy rögtönözzek, Mit csináljak még 10 percig, amikor már mindent végigcsináltam, amit terveztem? Sőt, már közben is rögtönöztem egyszer, és egyel több videó került bele az órába. A zene hallgatás 2-3 percéből viszont az lett, hogy az egészet végignéztük velük, én meg álltam és reménykedtem, hogy elég sokáig tartanak a videók ahhoz, hogy vége legyen az órának. Túl sok időm maradt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Azt hiszem kétségbe nem estem, de kizökkentem. Itt ismét köszönet a tanárnőnek, aki már az előtt tudta, érezte, hogy ez lesz, mielőtt én észre vettem volna. Egy mondattal tovább lökött. Rendben. Tapsoltunk, doboltunk a ritmusgyakorlatra és még mindig maradt 1 perc. Egyetlen szerencsétlen perc. Feladtam? Lehet. Azt az egy percet a gyerekeknek adtam. 

Az órának vége volt. Tulajdonképpen már percekkel előbb. Büszkének kéne lennem arra, hogy még olyan sokáig kihúztam. Mégsem vagyok az, mert ott van az az utolsó 1 perc. Azt már nem tudtam uralni. Miután kimentek a gyerekek, ott találtam magam, egy pillanatra boldogan, hogy végig csináltam, aztán felfogtam a súlyát az óra végének. És ez nem stimmelt. Nem voltam szabad, nem voltam rugalmas. Ennél sokkal jobb akarok lenni.

Ezekhez az érzésekhez kevert hozzá valamit a tanárnő, amivel elsőre nem tudtam mit kezdeni. Az egész jó volt, persze voltak benne hibák, nagy részéről tudtam is, hiszen én tartottam az órát, vagy mi... Ezért csak egy pillanatra ütött szíven, aztán már bőven voltak más érzések, amikkel foglalkoznom kellett. Valami egészen más. Az hogy a tanárnő olvasott bennem, nem tudatosan, de azt tette. Kinyitott egy ajtót, amit eddig nem éreztem, hogy nyitva van. Pillanatnyilag nyitva volt és mégsem léphettem be, mert megkötöttek a körülmények, az hogy nem voltunk egyedül. Éreztem, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy ott vannak a szaktársaim, mert az ölelés ajtaján nem léphetek be. Ezt régen, még valaki mástól megtanultam, kimondatlanul, hogy diákok előtt nem tehetem meg, kollégák előtt nem tehetem meg. Hiába esett volna jól. A kezembe adta a kulcsot hozzá, de én nem adhattam a kezébe az enyémet. 

Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy a kezemben van a kulcs. Pontosan tudta min megyek keresztül és lehet hogy nem tudatosan, de sokat segített. Ahogy belenéztem a szemébe éreztem, ahogy mélyre nézek, és ő is mélyre bennem, mégsem tudhatta, hogy hogyan fordul meg velem a világ. Csak néztünk és néztünk egymás szemébe míg végül ki nem mondta, hogy "annyira szeretnék beléd látni, hogy mit gondolsz". Az óráról már semmit, vagy legalábbis nem ülepedett le bennem eléggé ahhoz hogy gondoljak bármit is. Csak... megölelhetlek? De ezt a kérdést nem tehettem fel. Még két tanórát kellett várnom ahhoz, hogy mindenki eltűnjön és a bátorságomat is összeszedjem egy ilyen kérdéshez. Elvégre nem túl gyakran történik meg velem, hogy két hét után kvázi idegennek kinyissam ezt az ajtót. 

Kaptam ölelést és odafigyelést. Mindent, amit az egyetemen eddig soha. Talán most volt itt az ideje, talán most lesz a legnehezebb, vagy a legfontosabb, hogy ne adjam fel. Kapnom kellett egy utolsó lökést, hogy megérthessem miért tartok arrafelé, amerre elindultam, és biztos lehessek benne, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnék. Tudom majd jól csinálni, és ezt nem az egóm mondja, hanem egy külső szemlélő, aki még ért is hozzá. Az eszemmel eddig is tudtam, hogy tanítani úgy nem érdemes, ha nem csinálom jól. Az egyetemen bonyolult fogalom magyarázat van arra, hogy mit jelent tanítani, de valójában senki nem érti meg, mindenki elfelejti akkor is, ha egyszer megtanulta. 

Nagyon örülök, hogy olyan emberrel kerültem össze, aki tudja, ez mit jelent. Kicsit talán olyan szeretnék lenni mint ő, de valójában ez lehetetlen. Amit lehet, azt viszont megpróbálom megtanulni tőle. Nem az ölelés miatt. Az csak a ráadás volt. Nem minden napra szól. Nyomot azt hagyott és gondolkodni valót maga után. De ami fontosabb, hogy eddig sosem ismertem fel, hogy mennyire hiányzott egy emberi kapcsolat az egyetemből.... Mindenhol máshol van valaki, aki felé nem kell álarcot viselni, de az egyetem... Hivatalos kapcsolatok tömkelege, ahol csak magamra számíthatok. Első alkalommal a tanórán is ez volt. Én álltam kint, nekem kellett megküzdeni a rutintalansággal és még a gyerekek sem tudtak segíteni. Alig várom, hogy ez már ne így legyen...

Visszatérve a kulcsokra, most már tudom, vagy legalább sejtem, hogy milyen ajtókon szeretnék bemenni. A gyerekekhez. Őrzöm most azokat a kulcsokat, amiket kaptam és nem tévesztem szem elől azokat, amiket nem kaptam meg. Minden zárt ajtó vezet valahova, és lehet hogy csak tovább kell mennem a folyosó végéig egy olyanhoz amelyik nyitva van. Vagy majd megszerzem a kulcsokat. Kezdetnek megfelel az, hogy megismerjem az osztályt....