Arról, hogy milyenek az álmok...

Sötét van. Nem találom amit keresek. Talán meg sem lesz soha. A szorongás összeszorítja a gyomromat és félek. Érzem hogy van valaki a közelemben, de hiába tapogatok nem érzem, és nem látok semmit. Egy pillanatra újra belém hasít a félelem, aztán szorosan a falhoz simulok, de érzem, hogy az göröngyös. Megsértette a kezem. Hátrafordulnék...

Ekkor hirtelen eláraszt a fény, egy sziklaszirt szélén állok.

Tudom, hogy felmásztam idáig, fáj a kezem. Mezítláb érzem a talpam alatt a kis kavicsokat. 

Túl messzire jöttem már fel, másznom kell tovább, mert vissza nem tudok. Lábammal hiába keresek kapaszkodót, hirtelen nem találom a falat, a másik lábammal a szakadék fölött állok. Aztán hirtelen megtalálom a kapaszkodókat. Mászok felfelé és tudom hogy valakinek kéne velem lennie. De nincs sehol. Lenézek hátha meglátom, de már messzire elhagytam a kis szirtet amin az előbb álltam. 

HA felnézek a magasba elfog a kétségbeesés, ismét összeszorul a gyomrom, annyira messze van az ég, és elfogy az erőm.

Hol vagy? Nem tudom, azt sem tudom kit keressek, mert nincs sehol semmi nyoma, hogy valaki lett volna velem. De körbenézek, hátha meglátok valakit. Érzem a hiányt mellettem. 

Elengedem a sziklafalt, hogy egy újabb kapaszkodót keressek, de kezem lecsúszik a széléről, a szikla megvágja a kezem, zuhanni kezdek. Mint ahogy a macskák kieresztett körömmel igyekeznek megtartani magukat, úgy csúszok lefelé a sziklafalon, közben az egész karomat sebesre tépi a fal. 

Valahogy megfogom a szélét és belül mar valami kétségbeesett kiáltás, de nincs hangom, és senki nincs aki segíthetne. A zuhanó apró szikladarabok tovább sértik a bőröm, látom, hogy a tenyerem tiszta seb, arcomon forró könnyek folynak végig, marnak. Összeszorult gyomrommal csak azt szeretném, hogy végetérjen. Félek zokogni, mert akkor újra elengedem a falat és zuhanni fogok, de nem tudom megállítani. A lábammal érzem a falat, hogy biztosan állok, de hiába kapkodok kétségbeesetten a legközelebbi kiálló kő felé, a kezem átsiklik rajta. Egyre jobban eluralkodik rajtam a kétségbeesés zokogok, minden érintés sebet ejt a kezemen, és a rám hulló szikláknak sincs vége. Kapkodok, folynak a könnyeim és fáj az egész karom, a testem, a lelkem a sziklafal okozta sebektől. Ég az arcom, nem tudom abbahagyni a sírást, és nem érem el a következő lépést. 

Pedig tudom, hogy tudok mászni, és tudom hogy annyiszor csináltam már, mennie kéne, de csak lógok a levegőben és az ég csak távolodik tőlem.

Olyan egyszerű lenne elengedni..... Csak hogy vége legyen már... mert egyedül vagyok, és üres körülöttem minden...

Annyira egyszerű lenne.... csak sírok és újra próbálom elérni a szirtet.. de a másik kezem már nem bírja tovább, mindjárt elenged... 

Elönt a félelem újra és újra, és fáj minden mozdulat, és fáj ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon... még egy utolsó...

A sarokban kuporogva remélem hogy vége az egésznek. Látom a kezemet, mennyi sebet ejtett a tenyeremen a fal, és tudom, hogy azok mind ottmaradnak majd. Mindenki tudni fogja, hogy nem tudtam mászni. Hogy egyszer nem tudtam felmászni. A szégyentől újra elöntenek a könnyek, és átölelem a térdem, valami kapaszkodót keresve.

Ráz a zokogás, a tehetetlenség, mert nem tartozom sehová.

Nincs itt senki, és elvesztettem azt is aki volt, talán lezuhant, talán még mindig ott van valahol és mászik. De nincs itt velem. 

Hallom a hangokat a közelemben, de nem értem mit beszél. 

A mácskám jelenik meg, tudom hogy ő az, de mégis két emberi kéz ölel meg. Nem emlékszem hogy álltam fel. Szorosan magához ránt, én pedig gyenge vagyok ellenállni, hogy ne dőljünk fel. Érzem az ismerős illatot... amit annyira szeretek... ezt még sosem éreztem álmomban... és tudom hogy álmodok... de hagyom, hogy öleljen, nem akarom hogy vége legyen.. érzem a dohány illatát, ami most annyira jól esik. Nem akarom hogy elengedjen, kapaszkodok az ölelésbe, mert annyit jelent számomra, olyan régen ölelt... 

Újabb és újabb lendülettel tör rám a zokogás, és már nem is tudom miért sírok, hiszen itt van... valaki... a macskám...

És az ismerős illat, ami mindig megnyugtat... de nem kellett volna szívnia... nem most ezt is ki kell zárnom, mert igazából nem érdekel... csak nem akarom hogy vége legyen... csak szorítson magához, és hadd érezzem újra, azt ami volt... hadd álmodjam ezt tovább így... öleljen...

Hát ilyenek.