Kék a kökény...

... na meg a jelzés.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hirtelen jött kirándulás.... nem ez így nem lesz jó. 

Akkor talán....

Kedves Kék Pulcsis Lány!...

Nem, ez így sem jó, ez nem az én asztalom. Hát mégis hogy tudnám elkezdeni, amiről azt sem tudom hogy kezdődött?

Pedig valahol kellett neki.... Minden elkezdődik valamivel és befejeződik valahogy, vagy valahol. Hmm...

Kezdődjön hát az elhatározással.

Hogy elindulok, és hogy majd a célban mennyire jó érzés lesz visszanézni.

Csak egy kicsit... visszanézni... honnan jöttem.

Nem is tudom. Már nem arról írok, amiről először akartam.... elkalandoznak a gondolataim, ki akadályozná meg?

És a dallam csak folytatódik, a zene nem áll meg. Minden akkord, minden apró rezdülés, amit hallok... azt érzem.... amit érzek az felidéz...

És amit felidézek... az filmként forog a fejemben. Mint egy videóklip... vágóképek... pillanatok, jelenetek.

Házak... egy ablakon keresztül nézem ahogy elsuhannak mellettem, érzem hogy távolodok valamitől. 

Két könnycsepp gördül végig az arcomon, és sírni szeretnék. 

Hagytam magam mögött valamit. Remélem. 

Ha egy pillanatra lehunyom a szemem, az első, amit felidéz bennem a dallam, egy szempár. Tiszta kék... A napok folyamán annyiszor néztem szembe vele, és annyiszor gondoltam, hogy mennyire tiszta... ÉS érte voltam itt. Az első kék...

Aztán eszembe jut, ahogy elsuhan felettünk egy árny, ahogy kifulladva felértünk a hegy tetejére, ahogy egymást biztatva tettük meg az utolsó kiló métereket, szinte feladva hogy eljutunk-e igazán az igazi célig...

És közben eltelt.

Az idő.

A beszélgetés.

A nyár.

Célba értünk. 

És nem tudtuk, hogy ami ezután elkezdődik... annak nem is látjuk a végét.

Nem látjuk az összképet, pedig annyira görcsösen szeretnénk. Egymást látni... Féltékenyen tekintve az élményekre, mert nem lehet újra az egész a miénk. Az idő. Nem lehet a miénk.

Talán elvesztettük útközben?

Nem hinném.

Vagy ellopták tőlünk?

Nem.

Mi változtunk meg útközben, és elfelejtettük, hogy mennyit jelent.

Bármi, amit létrehoztunk. Mennyit jelent.

Hát itt kezdődött. Ezért maradt el az indulás... ezért nem ültem fel a buszra, ezért hagytuk elszállni a fejem fölött az időt. Mert igenis számít hogy az a reggel, AZ a reggel legyen.

Persze voltak kétségbeesett reggeleim, hirtelen döntéseim, amelyek átírták az egész napom történetét, hiszen "tudom hogy nem akarsz, de menned kell", és meglepett pillanataim, hogy mennyi mindenre vagyok képes értük. A két kék szempár... Mindezt pár nap alatt... értük mit tehetek, kiért ezt, kiért azt... pár nap alatt. És kivel mit járhatok be. A várost, vagy az egész erdőt... tanösvényeken, folyosókon, várakban, szekrényben, a kukoricás mellett... körúton macskát keresve, kocsmát találva.

És valahol mellettünk elszállt a nyár.

Egy pillanatra még visszahívtuk. Azt hiszem. Mert még ettünk túrórudit, még késett fél napot a garázsmenetes villamos, és még oda tudtam adni a nyár ajándékát. 

Hiszen ez volt a lényeg, ez volt a cél. Elértük? El... Elmúlt minden más? El...

Valahol az elején még tudtam mit szeretnék. És azt is tudtam mi az ami számított. Most csak az emlékeim vannak...

A kék szempár... aztán... a kék jelzés. A második kék.

Egy elveszett pillanata a nyárnak, amikor még éreztük a nap sugarait, éreztük az erdő illatát, láttuk a célt, és próbáltunk pecséteket szerezni. És most csak erre tudok gondolni megint. És újra cseng a fülemben a dallam... látom az erdő levelein átszűrődő fényeket... a kis kőtornyocskákat. A kirakott szívet... 

Egy újabb pillanatsor, ami a miénk. Mint minden más pillanat, még akkor is ha elfelejtjük. Csak gondolj vissza kérlek! Emlékezz! Tudod mit éreztél akkor? És hogy az mennyire a valóság? Nem álomkép, hanem maga az élet... ezt kaptuk, és ezt akarjuk megtartani belőle.

Elfelejtettük? El... Hagytuk elúszni? talán?

Ne hagyd... mert fontos, hogy emlékezz... ezek vagyunk, voltunk és leszünk. ÉS leszünk. Bármi jön is ezután, leszünk. Azokon az ösvényeken, azokkal az élményekkel... 

És ahogy a könnyeim földet érnek távozáskor, úgy száradnak fel majd ha legközelebb emlékezek. Mert ahogy a busz elhagyja a várost, ahogy elúszik felettem az épületek sora... ahogy sírásra késztet a dallam... Úgy maradtam meg annak aki vagyok. És így szeretném a jövőt. Kéken.

Mert kék a kökény... kék a szempár, kék lett a (csapat)póló, kék volt a poncsó, kék a pecsét, kék az ételfesték, kékek a buszok, kék volt a hajfesték.. és nekünk...

KÉK a jelzés.