Emberek, akiket szeretünk és.... és a kiskedvencek is igen...
Van egy kutyánk...de néha szinte mintha nem is lenne, mert elfelejtkezünk róla...
Minden egyes nap, évek óta fogja magát a drága és bejön az előterünkbe, elfoglalja a megszokott helyét és csak úgy ott van... szegény... mi meg csak átlépünk feltette, amikor megyünk ki, esetleg egy simítást engedünk meg magunknak kifelé menet...
Ő meg csak szomorúan, mert látszik rajta, hogy szomorúan, mintha semmi értelme nem lenne az életének ott fekszik, összegömbölyödve és csak rutinból fel-fel néz néha, vágyakozva, hátha valaki odamegy hozzá...
Ma reggel nem hiába nézett fel. Odamentem hozzá. leültem mellé és simogattam... szerettem egy kicsit...
Nem tudom meddig voltam mellette... talán fél óra, háromnegyed óra is eltelt közben...és én csak símogattam és csak símogattam...ő meg csendben lehunyta a szemét...
Nem éreztem akkor, hogy fel kéne állnom mellőle.. hirtelen nem számított semmi más, csak az hogy ő is érezze, hogy szeretem....
Amikor végül mégis fel kellett állnom mellőle ő felnézett... és megláttam a szemében azt az apró boldogságot, amit szereztem neki ezzel a fél órával... elkezdte csóválni a farkát, amit valljuk be.. már nagyon régen nem láttam tőle. És elmosolyodtam.
A világ legaranyosabb kutyusa feküdt előttem. Egy szeretetre méltó kutyus, aki csak arra vár, hogy szeressék...
Daisy.. Rainbowvalley Daisy.. szép neve van nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése