Út a szabadsághoz...

Nem mondhatnám, hogy egy kellemes napon vagyok túl. Hatalmas boldogság után jön a hatalmas esés és én egyszerűen csak megpróbálok talpon maradni. Egyik ütés a másik után.... de megszokhattam volna.
Legutóbb, alig egy félórája azt vágták a fejemhez, hogy én már nem is élek otthon... és azt hiszem igazuk is van.....


Fél lábbal állok csak mindenhol. Már nincs otthonom. Illetve ez így nem igaz. Van. Csak nem egy.
Fél lábbal állok itthon. A hét 2 napját töltöm itthon félig meddig. Mert ha itthon vagyok is fél lábbal máshol élek. Nem itthon...vagy otthon? Már néha nem tudom melyik melyik. Itthon vagyok, de mégsem. Mert nem beszélek szinte senkivel, csak itt alszom, itt eszem, de aztán elvonulok a saját kis világomba. Ahol otthon érzem magam. Szóval hiába vagyok itthon, csak láthatatlanul élek. Nem beszélek, mert úgy érzem, nincs mit mondanom. Hogy ez miért és hogyan alakult így.... nem tudom. De így alakult és már nem tudok és nem is akarok rajta változtatni. Az életemet másokkal osztom meg, nem a szüleimmel. Mert valójában ők nem is tudják ki vagyok igazából. Ahogy néha én sem. De tudjátok mit? ez egy ördögi körforgás...azt kérdezitek: akkor miért nem mesélsz magadról és megismernének...de... már nem is akarom, hogy megismerjenek, mert nem akarhatnak megismerni, túlságosan különbözöm tőlük...és nem is arról van szó, hogy nem fogadnának el... csak nem értenének meg... sokszor próbálkoztam már egy-két dolgot megmagyarázni nekik, de akármennyire is azt hitték, hogy megértették tudom, hogy nem így van. És már tényleg nem is akarom megmagyarázni. Inkább befogom a számat és csendben maradok, akkor nem bántanak és nem fáj...nem teszem tönkre a lelkemet ezzel.. ezért vagyok olyan néha amilyen, ezért fogadok el dolgokat és ezért nem sírok sokszor. Bár mostanában valahogy egyre többször sikerül mégis elsírnom magam apróságokon és érzem, hogy mégis van valami, ami nincs rendben a lelkemben. Csak megpróbálok kizárni dolgokat. És ha sikerül, akkor nyugalom van. De érzem, hogy nincs nyugalom, és akkor nem is sikerült kizárni....
Fél lábbal állok egy olyan világban, ahol nincs igazi kézzel fogható otthon. Olyan emberek vesznek itt körül, akiknek a nagyrészét talán soha nem fogom személyesen megismerni. És mégis már pár hónap után azt érzem, hogy ők jobban ismernek, mint bárki más. Az egyetlen, aki még ennyire ismer az a barátnőm. És hogy miért pont ő az, aki még ismer? nem tudom. Ösztönösen választottam, nem tudatosan. Ő és ŐK. Ők sokan jelentik számomra az igazi támaszt, amit nem kaphatok meg akárhonnan. Mert anyagi és egyéb támaszt jelentenek a szüleim. De van, amit ők nem adhatnak meg nekem. Tudom, hogy ők teljes szívükből szeretnek, de ez nem elég. Van olyan szeretet, amit ők nem adhatnak meg nekem. A külvilág szeretete. Ők sosem fognak úgy látni, mint egy kívüláló. Mert sosem lesznek azok. És valamilyen belémkódolt hiba folytán fontos a lelkemnek, hogy szeressenek és elfogadjanak a családomon kívül. Ezért nem érdekel már, hogy a saját testvéreim mit gondolnak rólam. Mert ők nem fogadnak el, de mások igen. És nekem erre van szükségem.. ezek szerint...
Szóval féllábbal állok egy megfoghatatlan világban, ami számomra egy otthont jelent a sok közül.
Fél lábbal élek otthon. Az otthon az a hely, ahol a hét 5 napját eltöltöm, ahol tanulok. Mert itt van az életem másik fele.  A nagy része, valljuk csak be. És még valami:
Az a hely, ahol talán nem csak féllábbal, hanem teljesen, két lábbal állok. Egy szív, amely otthont ad nekem és a világot jelenti számomra. Végre találtam egy helyet, ahol úgy élhetek, hogy önmagam vagyok. nincsnek szabályok, nincsenek kifogások. És bár nem egyszerű itt az élet, én mégis szeretek itt élni. Mert a szív, amelyben élek talán bennem is él. És ez a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. Ez a szív velem van itthon is és otthon is.. mikor, melyik melyiket jelenti. Ez a szív az út a szabadság felé....