Néma csend. Nem mozdult meg senki. A tanárok arra vártak, hogy valaki folytassa a vizsgát és bár már tucatnyian játszottak azelőtt, mégis nem indult el senki. Végre elhatároztam magam, és felálltam. Ahogy felléptem a színpadra éreztem, hogy remeg a kezem, de csak egy kicsit. eddig nem remegett, pedig ideges voltam. Ez kívülre most sem látszott, mint mindig. Leültem a zongora elé és eszembe jutott, menyi ember gondolhat rám most.
Mindenkinél azt látom, láttam, hogy egy jó ár pillanatig csak ül a zongora előtt, de nem kezdi el. Én nem szoktam sokat várni azzal, hogy elkezdjem. Most ahogy ráhelyeztem a kezem a billentyűkre, valahogy mégsem tudtam megmozdulni. egy pillanatra ledermedtem. Tudtam, hogy el kéne kezdenem, mert mindenki arra vár, de a kezem nem engedelmeskedett.
Aztán valahogy, bizonytalanul átbukdácsoltam az első néhány hangon... lassan érzetem, hogy magával ragad a darab lendülete és így utólag tudom, hogy akkor minden erő, amit kaptam azoktól, akiknek a szemeit a hátamon éreztem, bár nem voltak, nem lehettek ott.. szóval minden erő megragadott és magával rántott...segített.
"Egy-két apróbb hiba, de már túl vagyok a nehezén" , gondolta a tudatalattim. Az utolsó egy sort márnem ronthatom el, az hazai pálya biztonság, soha nem rontottam. És bár nem mondtam ki gondolatban sem mindezt, azonnal elengedtem magam....
Mint akinek az idegesség a megkönnyebbülés után jön: elkezdett őrülten remegni a kezem. Abban a pillanatban elvesztettem minden erőt, elvesztettem minedenkit, aki mögöttem állt....
A lendület megszakadt és az utolsó sort már nem tudom, hoygan játszottam el. De elvesztettem mindent és az ujjaim már nem engedelmeskedtek. A legegyszerűbb dolog is el lett rontva, mert már elengedtem az erőt, ami a darabomat összetartotta...
Teljes káosz... pedig csak egy sor lett volna vissza....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése