Azóta, hogy életem egyik legmerészebb négy napját töltöttem olyan emberekkel, akik feltétel nélkül elfogadnak. Soha nem fogom elfelejteni azt a rengeteg őrültséget, amit akkor csináltunk... és ez csak valaminek a kezdete volt. Valami megmagyarázhatatlannak, ami egy új élet ajtaját nyitotta meg előttem...
Velük és azzal az emberrel, akivel életem hátralévő részét akarom leélni. És még csak január van, (illetve február, mert ugye január közkívánatra törölve) de már annyi dolog történt velem, ami akár egy évre is elég lenne.
És nem minden volt kellemes. Amikor mindenki azt mondta körülöttem, hogy ez egy szar évkezdés, és minden ami rossz, az már megtörtént..utáljuk a januárt! én azt mondtam magamban, hogy minden csak most kezdődött el... minden. Nekem örült a lelkem, csak jó történt velem.
Na jó nem. De csak azt láttam, ami jó... és mondom még most is... ha a januárt ennyire nem szeretjük, akkor milyen lehet majd a többi hónap??? Lehet hogy rá fogunk jönni, hogy a január volt a legjobb hónapunk az évben. Mert minden évkezdés nehéz. Valami újat, valami jót várunk attól, hogy az óra mutatója elhagyta az éjfelet. Pedig semmi nem változik. Ugyanúgy jönnek szép napok, rossz napok, és jönnek fájdalmak, jönnek örömök. Ami változott az csak egy számsor... csak számok... és ez mindenkinek annyit jelent.. hát nekem nem azt jelenti, amit mindenki másnak.
Igen. Valóban egy új időszámítás kezdődik, de nem számokkal. Az életed egy újabb fejezetét írod és csak rajtad múlik, hogy milyen lesz az a fejezet.
Mit látsz? Jól látod az életedet, vagy csak azt látod meg, ami szerencsétlenséget hoz? Írsz egy olyan fejezetet, amit belevésel a papírba és azt mondod ez kísérteni fog örök életre, vagy szépen simán fog a grafitot, amit a kezedben fogsz és a szépet csendben belevésed a szívedbe, a rosszat pedig örökre kiradírozod az emlékeid sorai közül? Csak te írod a sorsod, még akkor is ha néha nem. Mert amikor nem, akkor mások rondítanak bele a soraidba és akkor csak tőled függ, hogy a folytatás már ne egy papírba vésett sor legyen, hanem egy szép kidiszített sor az életed könyvében.
Az elmúlt fél hónap az én életemben, minden jóval és minden rosszal együtt szép sorokat hagyott maga után. Mert voltam olyan emberek között, akikkel úgy élünk együtt, hogy teljesen természetes minden mozdulat, minden tett és nem kell azon gondolkodnom, hogy jajj, mit rontok el és hogy fog ezután rám nézni? Na jó... volt ilyen is, de kell egy-egy, hogy felébredjek és még jobban értékeljem amim van.
Volt olyan is ebben a két hétben, ami csúnyán padlóra kellett volna, hogy küldjön. De nem tette és nem is fogja tenni. Mindez 3 napja volt. Egy egyszerű hétköznapi vizsga. Azt hittem menni fog, de annyira naív voltam. Így egyáltalán nem volt nehéz megbuknom. Remélem ez volt az első és utolsó alkalom. És igen. Akkor én írtam bele azt a sort az életembe még akkor is ha előtte egy csodálatos sor virít. Hogy megbántam-e hogy bele kellett írnom? Igen megbántam....
De most tőlem függ, hogy a történet ezen fejezete hogyan folytatódik....
Azonban ugyan ezzel a nappal egy másik fejezet is elkezdődött... hogy hogyan és miért? Mert én írtam...
A szabadság... igen. Csodálatos dolog, és még ha nem is lehet teljesen az enyém, hát egy apró szeletét már megkaptam és örökre elraktároztam a szívemben. Életem egyik legfontosabb.... nem is... mondjuk csak ki: életem LEGFONTOSABB embere nekem ajándékozta a szívét. Szinte az egész hétvégét együtt töltöttük. Majnem a nap huszonnégy órájában együtt voltunk és beszélgettünk. A karjaiban tartott... ölelt, csókolt és megnyitotta a kaput a szabadság felé. Úgy érzem, eddig csak a kapu előtt toporogtam és vártam, mikor nyílik ki. Mert ha eddig azt éreztem, hogy ráléptem a szabadság felé vezető útra, akkor tévedtem. Az első lépést még csak most tettem meg az úton. Eddig csak tétován bolyongtam. De most? Most megkaptam azt, ami megmutatta, hogy már megtettem az első lépést....
Nekem adta a szívét... Nekem adta a legfontosabbat az életében...
Talán csak egy tárgy, de nekem ennél többet jelent.... Mert ebben valóban érzem a szívét. Valóban ott dobog az enyém mellett és azt hiszem örökre ott is fog dobogni. Egy ritmust dobog az életünk dallamában. És mostmár velem van akkor is, amikor ő maga nincs...
Tudom és érzem... nekem adta a szívét...
Amikor először megkaptam a rózsát, akkor arra gondoltam: de szeretnék most sírni... égett a szemem, de könnycsepp nem csordult le az arcomon...
Azonban most...
A kezemben tartottam ezt a drága kincset és Ő is fogta a kezem. A tenyerünk mögé rejtettük és ez volt az, amiből azt éreztem, összeköt minket valami... nem a tárgy... nem. Valami más...
Végigfolytak az arcomon a könnycseppek miközben rámosolyogtam... Ő nem értette miért.
Azért mert valami olyat adott a kezembe, ami drága kincs volt. Nagyon drága. És itt most gondolhatnék a valós értékére, de nem teszem... Az eszmei értéke még nagyobb...
És nekem ez számít. Tudom mennyit jelent Neki és mégis... az én kezembe adta... Érzem, hogy én mást jelentek Neki mint az eddig bárki...sokkal többet.... pedig érezte már, hogy megtalálta az igazit... de mégsem. És most jöttem én. Én, aki nem különbözök túlságosan egy átlagos lánytól. De Neki igen...
Valamiért sokkal többet jelentek számára... nem tudom és nem is érdekel miért, csak azt kívánom, tartson örökké a pillanat...
Sokkal nehezebb volt elengedni Őt mint bármikor máskor... sokkal nehezebb...
Vajon ez csak álom volt? Nem tudom.. de ha igen.. akkor ébren álmodom.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése