Van hogy úgy érzem, tökéletes az életem.. és van, hogy úgy.... hogy egyáltalán nem az.
Az igazság valahol a kettő között van. Ha beletekintek mások életébe, akkor úgy gondolom, hogy az életem tökéletes az övéhez képest. De ha a saját családom sérti meg a lelkem, akár akarva, akár akaratlanul, akkor úgy érzem, hogy szánalmas kis életet élek.
Hányszor gondoltam, vagy mondtam már magamnak, hogy igen, ezt azért teszem, hogy megvédjem a lelkem, vagy igen ezért viselkedem így... csak az a baj, hogy néha magammal sem vagyok őszinte. És igen néha ott marad egy apró lyuk, amin keresztül beledöfhetik a kést a szívembe....
Akárhányszor megfogadtam, hogy ezt, meg ezt fogom tenni, és akkor senki nem fér a lelkemhez, mindig sikerült annyira feloldódnom, hogy kinyílt a kiskapu.. kinytottam, mert azt hittem érdemes beengednem rajta valakit, akit eddig távol tartottam.
És ismételten tévedtem. Azt hittem megértenek, de egyetlen beszélgetésből kiderült számomra, hogy nem... megpróbáltam világosan elmagyarázni, de ha ezt sem értették, minek is erőlködöm? Hát kell ez nekem? Kell , hogy örökké szorongjak, hogy örökké marjam magam? Nem, nekem ilyen élet nem kell....Ha kell hát örökre bezárom azt a kiskaput.... Feladom.. tényleg nem érdemes nyitva tartani...
Az ajtó csak azok számára van nyitva, akik tényleg törődnek is velem. De nekik mindig...
Nem érzem magam jól itthon... egyre jobban azt érzem, hogy amikor elmegyek, valami olyat hagyok magam mögött, amit nem fájna elveszítenem. Csak egy valami van, amiért szívesen lépek be az ajtón: a szüleim. És a hugom. Mert ők talán még megbecsülnek annyira, hogy érdeklődjenek irántam, és megértsék, hogy mit miért teszek. Bár ha őszinte akarok lenni, akkor sok minden van, amit már ők sem érthetnek..... De a lényeget igen...
A többiek? A többiek úgy gondolják, hogy ki ez? Semmi közöm hozzá, hagyjon békén, tűnjön el...és igazából ők azok, akik engem nem hagynak élni... mert végre próbálok élni.. végre úgy érzem én is érek valamit, én is létezem... nem pedig csak úgy vagyok egy lélektelen kísértet....
De ők ezt nem érthetik.. pláne nem. Megítélnek anélkül, hogy ismernének, elítélnek, anélkül, hogy meg akarnának ismerni... de mi vagyok én? Csak egy árva lélek... akit csak a földbe kell taposni, ha az útjukba kerül...
Hát nem hagyom, hogy eltapossanak. Szépen csendesen kikerülöm, láthatatlanul élek mellette és akkor majd elfelejt... és végre nyugalmat találok itthon is....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése