"A bál után, mintha álomvilágban éltem volna. Milliószor visszajátszottam magamban azokat a pillanatokat..... az összeset arról az estéről.
Azt ahogy táncoltunk, azt ahogyan átfogta a derekam és ahogy a szemünk találkozottt és nem tudtam elengedni többé. Varázslat volt. Aztán, ahogy újra szólt a zene és mi szabadon táncoltunk. Minden megkötöttség nélkül. Nem kellett alkalmazkodni ahhoz, amit a tanár mondott, nem kellett alkalmazkodni egy koreográfiához... nem kötött meg semmi. Abban a pillanatban csak én voltam és Ő.
Mac... olyan régóta ismerem és mégis... már régóta tudnom kellett volna, hogy ezt érzem. És tudnom kellett volna, hogy ő mit érez, de mindig féltem belenézni az érzelmeibe. De akkor és ott... akaratlanul is megéreztem Őt. És már nem tiltakoztam...
Az, ahogy megcsókolt.. olyan tökéletes volt az az este.
Most, hogy eltelt egy hét, lassan már az őrületbe kergetett a hiánya. Eddig is mindig hiányzott, de soha nem ennyire.
Amint megérkeztem Italihoz, aki felajánlotta, hogy készít nekem kávét. Egy bögre hosszú, tejes kávéval a kezemben álltam mellette a pultnál, amikor Mac megérkezett.
Nem sok tartotta, hogy a nyakába ne ugorjak. Szorosan átölelt és megcsókolt. Olyan természetes volt ez a mozdulat, mintha már réges-régen együtt lennénk. Itali meg csak mosolygott, miközben hátrafordult, hogy lerakja a pultra a bögréjét.
- Na és fiatalok, milyen az évvége? Újra itt a nyár, lehet élvezni a szabadságot....
Kibontakoztunk az ölelésből.
- Azt hiszem nekem jó lett. - mondtam és elmosolyodtam - Elraktam a bizonyítványom a biztonság kedvéért, mert holnap már vissza kell vinnem a suliba. Akarjátok látni?
- És ezt eddig eltitkoltad előlem? - nevetett fel Ita. - Na gyerünk mutasd!
Mac elengedte a derekamat, ahogy a konyha másik felébe mentem a székhez, amin a táskám volt. Előkotortam a bizonyítványom és Ita kezébe nyomtam.
- Azt hiszem, egész tűrhető. Úgy fele-fele...
- Ez tűrhető? Az enyémnél biztosan jobb lett... - szabadkozott Itali. Miközben tanulmányozta a jegyeimet felnézett egy pillanatra Mac-re.
- És te? Hogy állsz, Mac?
- Jól, azt hiszem. - jött a válasz, talán kicsit túl gyorsan is. - A matek az nem az erősségem. De a történelem az kiváló.
Röviden és tömören. Kicsit örültem, hogy most nem kezdi el a szokásos kiselőadást a történelemről, bár mindig szívesen hallgattam, ha magyarázott. Többet tanultam belőle, mint valaha az iskolában.
Megcsörrent Mac telefonja. Ránézett a kijelzőre és elhúzta a száját.
- Ne haragudjatok, de ezt fel kell vennem.
Rámosolyogtam és jeleztem, hogy nem gond. Itali úgy látszik megelégedett a bizonyítványához fűzött rövid magyarázattal, mert nem kérdezett tőlem semmit róla.
- Mindig ilyen titokzatos? - tette fel a kérdést, fel sem nézve a bizonyítványomból.
- Ő mindig az. És mégsem. - sóhajtottam egyet.- Soha nem fogom őt kiismerni. És mégis..... máris kiismertem. Annyi évet töltöttem vele együtt, hogy már minden egyes mozdulatát ismerem.
- És persze, ez Neked egyszerűbb is, mert érzed, amit érez. - nyomta a kezembe a bizonyítványom.
- Nem. Nem érzem. - gyömöszöltem vissza a táskámba. - Érezhetném, de nem akarom.
Nyeltem egyet. Megvolt az oka, hogy nem akartam. Megtehettem volna, de nem mertem. Túl egyszerű lett volna. Aztán annyira megszokom, hogy nem tudok majd leállni. És végül összekeveredik bennem a valóság és a vélt érzések. Ezt nem akartam. És még kevésbé akartam Őt kihasználni.
- Tudod az elején megfordult a fejemben párszor, hogy kiolvasom mit érez. - kortyoltam egyet a kávémból. - De aztán rájöttem, hogy ez nem így megy. Megtanultam elkülöníteni az érzéseket a segítségeddel és megértettem, hogy nem lehet mindig élni ezzel. Néha igen.... és kell is. De nem a saját szórakozásomra, vagy saját érdekemben. Az nem én lennék.
Itali mosolyogva nézett rám.
- És mennyire igazad van. Soha nem feltételeztem rólad, hogy megtennéd. Én sem olvastam a gondoltaiban, pedig megtehettem volna az előbb is. De tiszteletben tartalak titeket. És egymást úgysem tudjuk ellenőrizni, szóval.... a csatolt részeket sem kell. - tette hozzá viccesen és felnevetett. A csatolt részeket...
Apám szokta mindig ezt a kifejezést használni. Egyszerre felvillant előttem az utolsó napom velük és összeszorult a torkom. Régóta nem kellett arra a napra gondolnom....
Csöngettek.
- Majd kinyitom, maradj csak. - tette le ismét a bögrét Itali.
Egyedül maradtam a gondolataimmal. Mac még mindig telefonált. Kortyoltam egyet a már majdnem kihűlt kávémból. Elhúztam a szájam, mert így már nem az igazi. Aztán eszembe jutott, amit az egyik hang mondott nekem. "A hideg kávé is jobb annál, mintha nem lenne kávéd." Egyes számú hang. Ismét elmosolyodtam. Milyen furcsa, hogy hangokra hallgatok, és még csak a nevüket sem tudom. Mi lesz akkor, ha majd egyszer találkozom a hang gazdájával? Nem fogom megismerni, mert csak a hangja az, amit ismerek. De azt legalább ismerem...
Nyílt az ajtó. Felnéztem, azt hittem, Mac tér vissza. De nem. Ehelyett Itali rohant be és ragadta meg a karom.
- Gyerünk! Tűz van a házban! Azonnal ki kell mennünk!
Csak húzott kifelé a szobából. Hirtelen gondolkodni sem tudtam. A táskámért nyúltam és épp csak el tudtam érni a pántját. Megragadtam a nagy siettségben.
Ahogy az ajtó felé haladtunk, már hallottam a kiáltozásokat, és éreztem a füst szagát. Mielőtt kiléptünk végre összeszedtem magam és lecövekeltem.
- Mac! És Maccel mi lesz??? Szólnunk kell neki! - kiáltottam kétségbeesetten.
- Már szóltam neki ne aggódj! Biztosan kint van már....- a hangját elnyelte a füst és a kiáltozás, ahogy egy újabb rántással kivonszolt az ajtón. Mostmár nem álltam ellen, nem is tudtam volna.
A folyosón szorongó tömeg elnyelt engem is. A füst miatt nem láttam az égvilágon semmit. Ita húzott maga után és csak remélni tudtam, hogy tudja merre van a kijárat. A tüdőm megtelt füsttel és elkezdtem köhögni. Az sem használt, ha a szám elé tettem a kezem. A tömény füst elborított mindent. Valahol előttem meghallottam Itali köhögését is. A szememet szétmarta a füst, becsuktam. Amúgy sem láttam semmit, eddig se, most pedig kínszenvedés volt még becsukva tartani is a szememet. Éreztem, ahogy a savas könnyek végigfolynak az arcomon és minden egyes csepp előtte marja a szemem. Levegőt már alig kaptam, minden pillanatban legszívesebben megálltam volna. A lábamból kiszállt minden erő. Egyszercsak éreztem, hogy Ita enged a szorításból. Hallottam, ahogy egy újabb köhögőroham kapta el. Aztán megállt és elengedte a kezem. Résnyire nyitottam a szemem, ennél jobban nem ment. A saját könnyem miatt homályosan láttam ahogy összeesik és a földön összegörnyedve köhög. Újabb köhögéshullám tört rám, de tudtam, hogy tovább kell mennünk. A tömeg majdnem elsodort. Mindenesetre az irányt már tudtam. Megfogtam Ita csuklóját és teljes erőmet bevetve igyekeztem talpra állítani.
- Gyere.... mennünk.... kell... - a szavaim elvesztek a hangzavarban. Ordítani szerettem volna, de elszorult a füsttől a torkom és csak halk beszédhang jött ki a torkomon. De egyedül nem ment... Ita-t nem tudtam magammal vonszolni.
- Menj... - nyögte ki két köhögés között - menj... ki... innen... hagyj, engem....
- Nem!!! - ordítottam ahogy csak tudtam és vettem egy mély levegőt. De ezt nem kellett volna. A füst végig égette a torkom és újra köhögni kezdtem. Küzdöttem még mindig az érzés ellen, hogy ott helyben leüljek és hagyjam magam elveszni.
- Nem.. hagylak... itt.... - nyögtem ki végül. Még egyszer erőtlenül megrántottam a kezét. Minden erőm elveszett. Lassan kezdett eluralkodni rajtam a pánik. És talán ez segített. Minden erőmet összeszedve megrántottam a kezét, olyan erővel, hogy ő maga is talpra tudott már állni. Átkaroltam a derekát, rám támaszkodott és én őrá. Egymást támogatva hagytuk, hogy sodorjon el a tömeg. És mint amikor a fény megjelenik az alagút végén, úgy jelent meg egy nyitott ajtó a következő kanyar után.
Fulladozva léptünk ki a házból, minden egyes levegővétel fájt. Csak az éltetett minket, hogy minél messzebb kerüljünk a forró, fullasztó pokoltól."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése