Aylorie

"Érezted?

Vettem egy nagy levegőt. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is mondjak. Csak azt tudtam, hogy hálás vagyok neki. Hálás, amiért egy újabb darabot visszakaptam az életemből. Egyre nagyobb bizalommal voltam iránta és már könnyebb is volt tényleg szeretet éreznem. Azt hiszem, hogy ezúttal óvatosabb volt az emlékkel, amit átadott. Egyrészt nem volt olyan intenzív, mint az első.... Másrészt meg... nyilván azért is, mert most szándékosan mutatott emléket. Tudatos volt és nem véletlen. 

- Igen. - Válaszoltam végül a töprengés után, mert arra jutottam, hogy felesleges rejtegetnem, bármit is érzek. Hiszen ezelőtt sokkal többet osztottam meg vele, ezt az első emlék bizonyította, akár tetszik akár nem.

Ay elmosolyodott.

- Örülök.... Szeretném veled újra megosztani az érzéseket.

Igen, ebben biztos voltam.. hogy vissza akar kapni. Mint mindenki.

Mélyen a szemembe nézett. Megborzongtam egy pillanatra a kék szemek csillogásától, de ezúttal nem csinált semmit. Egy röpke pillanatra azt éreztem, hogy jó lenne megfogni a kezét, de valójában ez nem lett volna jó ötlet. nem voltam még kész rá. Kicsit sajnáltam, hogy neki (és mindenki másnak) határt kell szabnia az érzéseinek, de én nem tudtam gyorsabban emlékezni.
- Szeretnél beszélni róla? - kérdezte.
- Beszélni róla? - kicsit értetlenül néztem rá, csak aztán jöttem rá, hogy komolyan beszélnem kéne róla. Ezt várná...
- Tudom, hogy most minden zavaros - folytatta - de ha kimondanál mindent... tudnék segíteni.
Lehetetlennek éreztem, hogy bármit is mondjak. Ezt nem lehet elmondani. Kifejezni szavakkal... vagy nem tudom. Hogy fogalmazhatnám meg, mikor még azt sem tudom mit érzek?
- Nem tudom, mit mondjak... - szólaltam meg.
Ay tejes nyugalommal nézett rám.
- Akármit. - felelte nyeglén. - Ami először eszedbe jut.
Aztán itt egy pillanatra megakadt és elbizonytalanodott abban, mit hozzon példának. Próbáltam a szemébe nézni, de inkább csak meredt valahova. Viszont így meg tudtam figyelni és most vettem csak észre, hogy nem teljesen kék a szeme. Középen mintha zöld árnyalatú lett volna.
Amikor végre felnézett, meglepetésemre teljesen kéknek láttam.
Gondolkodott még egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna, és láttam hogy elszánja magát, ám ekkor kopogás szakította meg a beszélgetésünket.
Elhúztam a számat, amiért megzavart minket valaki, de végül szóltam neki, hogy jöjjön be.
Meglepetésemre Sophie nyitott be. Most nem örültem neki annyira, de igyekeztem nem mutatni. Ay jelentőségteljes pillantást vetett rám, látszott hogy még kevésbé örül a látogatónak, de ez felbátorított hogy megtudjam miért is jött.
- Szia - köszöntem és láttam hogy erre Sophie megkönnyebbült egy kicsit.
- Szia, jó hogy itt vagy. - mondta és ez nagyon őszintének hangzott. Aztán bizonytalan pillantást vetett Ay felé, nem tudtam nem észrevenni, hogy hasonlóképpen nem örül, de ő ezt máshogy kezelte. Csak tudomásul vette hogy társaságom van, aztán nem törődött vele többet. Azt hittem azért mert tudja hogy mennyire jóban voltam vele. Meg fontosabb volt amit mondani akart.
- Claire... - kezdett bele, de azért elgondolkodott mit is mondjon. - Szeretném, ha velem jönnél.
- Menjek veled? - Kérdeztem vissza. Azért vártam volna némi magyarázatot. De Ay erőszakosabban közbe szólt.
- Hova akarod vinni? - egyértelműen nem kíváncsiság érződött a hangján és ekkor már kezdtek érezhetőek lenni az érzések is a "levegőben".
Megdöbbenve álltam közöttük, mert csak azt éreztem hogy nem tudom ezt a rengeteg mindent hova tenni. És nem akarok egyikőjük tulajdona sem lenni, hogy eldöntsék kivel legyek. Most éppen leginkább Ayé nem. Olyan ellenséges volt Sophieval, ami nem tetszett. Még akkor sem, hogyha most úgy érzem semmi közöm hozzájuk.
Ay szemében újra megláttam a zöld csillanást.
És megéreztem Sophie bizonytalanságát. Nem volt ellenséges egyáltalán, csak félt egy kicsit és aggódott. Aztán döntött...
Már nem hozzám beszélt, hanem Ayhoz fordult.
- Ethnek szüksége van Clairre. Nem azért kérem hogy jöjjön, mert el akarom venni tőled. - hallani lehetett a hangján a remegést. És egyből látszott hogy átlátta a helyzetet... talán már régebb óta mint én.
- Ethnek? - Ay hangja egyből megváltozott és csak egy pillanatra érezhettem az elbizonytalanodását, idegességét és félelmét, mert közben azt hiszem rájött hogy figyelek.
Mert mostmár figyeltem. Valami nem stimmel de azt hiszem erre nem most fogok rájönni.
- Igen Ethnek.
- Miért ő él?? - Sophie erre meglepődött... nem csak érezni, látni is lehetett.
- Igen... él. - válaszolta, de hangja egyenes volt. - Miért nem gondoltad hogy meggyógyul?
- De... persze. - Ay visszavett a harsány hangneméből. Szinte majdnem suttogott, de csak azért válaszolt hogy mondjon valamit.
A kettejük között kialakult beszélgetés kis szünetében megpróbáltam Sophiera figyelni. Érdekesen alakultak a dolgok és ő még nem zárta el előlem az érzéseket. Hátha valamiből megtudhatom miről van szó. Egyáltalán.
Próbáltam elgondolkodni Ay indokain, de arra jutottam hogy ő most nem akar több érzéssel terhelni, mint amit így is kaphatok. Sophie pedig... hát mondjuk nem mintha az ő érzéseivel többet tudnék kezdeni. Talán majd egyszer...  de addigra Ay érzéseit is megismerem, meg mindenkiét. Nagyon remélem.
Sophie éppen tétovázott mondjon-e még valamit erre a gondolatsorra, vagy hogy hogyan folytassa amibe belekezdett. mondjuk engem már nagyon érdekelt mire megy ki a játék.
- Teljesen felépült. Csak Clairre vár.
Hangja határozott volt. Egyértelmű volt mit jelentenek a szavai, mégis az érzései szerint valami nem stimmelt. Nem hazudott, vagy ilyesmi... csak nem stimmelt.
- Sophie, megyek veled. - szólaltam meg. Úgy tűnt ez a leggyorsabb módja annak, ha meg akarom tudni mi történik körülöttem. Még akkor is ha nem ismerem az ő szándékait. Ay elég konkrétan megmondta mit vár tőlem.
- Szerintem ez még korai... nem lenne jó... ötlet. - szólalt meg Ay, de most nyugodt volt a hangja.
- Claire, kérlek gyere velem. - nézett rám Sophie, ő is nyugodt volt, de éreztem hogy gyengébb lenne Ay akaratánál. Aggodalom fogta vissza az érzéseit. Azt hiszem talán emiatt maradtam a döntésem mellett. És ezt valószínűleg ő is tudta.
- Megyek.
- Claire.. - próbált még Ay megállítani, de már egy ideje elvesztettem a szeretetet amit éreztem iránta, tudtam függetlenül dönteni.
- Ay, megyek. - jelentettem ki. Azzal elfordultam tőle és követtem Sophiet.

- Ez mi volt? - szedtem össze a bátorságom, hogy megkérdezzem Sophiet, miközben már a lépcsőn mentünk lefelé.
Sietett nagyon, de tudtam lépést tartani vele. Mögötte haladva a szőke lófarkat láttam csak, egy ideje az arcát már nem.
Most megállt a lépcső alján és rám nézett.
- Nem tudom. - mondta nagyon komolyan. - Én sem tudom. De azt hiszem jobban szeretném tudni, mint te.
- Ez nagyon idegesítő - fintorodtam el.
- Mármint?
- Az hogy körülöttem mindenki tud nagyjából mindent. Rólam, egymásról, erről... - mutattam körbe a kastélyon. - én meg senkinek nem tudom a szándékait, és nem akarom ott találni magam, hogy valaki éppen azt használja ki, hogy nem emlékszek.
- Hát én nem fogom. - vágta rá kicsit idegesen - és ha tudni szeretnéd, az én célom az hogy emlékezz. de ha nem tudsz, akkor is legfőképpen az, hogy találd meg újra a helyed itt. Az számít majd a legkevesebbet, hogy addigra én hol leszek az életedben.
- Hm. - Meglepődtem. Nagyon.
- Mi hm? - kérdezett vissza, nem igazán hagyva hogy átgondoljam mit akarok gondolni. Vagy hogy mit gondoljak a válaszáról. Valamiért abban viszont biztos voltam hogy nagyobb biztonságban éreztem magam most mellette, mint egyáltalán bármikor, mióta felébredtem.
- Csak köszönöm, hogy őszinte voltál.... Valahogy Ay... kicsit másképp kezeli ezt a helyzetet.
- Máshogy. - állapította meg ő is.
Bár nem akartam kihasználni az őszinteségét, de most fontos volt, hogy átlássam a helyzetet.
- Mit gondolsz Aylorieról? - szegeztem neki a kérdést.
Gondolkodott kicsit, de aztán még nem válaszolt.
- Gyere, ezt később lesz időnk megbeszélni, miután már átértünk.
- Át? Hova? - lepődtem meg megint.
- Calsiába. - Azzal elindult át a csarnokon a kapu felé. Egy pillanatra még sokkolódva álltam aztán utánafutottam. Maga a válasz nem lepett meg... csak.. Ay eddig ígérgette, most meg jön Sophie és csak úgy átvisz.

Ahogy kiléptünk a kapun, nagyon határozottan indult el az erdő felé.
- Voltál már át azóta...? - félt kimondani.
- Nem, még nem voltam. - mondtam a legnagyobb természetességgel.
Egy kis meglepetést láttam az arcán, de nem kérdezett mást.
Hamarosan beléptünk az erdőbe. Ezt a kis ösvényt már ismertem, ezen indultam el múltkor is. Pár kanyar után meg is pillantottam a csavart törzsű fát, ami múltkor annyira tetszett.
- Azt hiszem egyszerűbb akkor ha az Első Átjárót használjuk és nem függetlenül megyünk.
- Tessék???
- Basszus ezt nem hiszem el... - lett hirtelen dühös - Ay hihetetlenül elhanyagolta hogy mit kéne megtanulnod a világról... miért is nem én kezdtem bele...
Aztán egy pillanat alatt megnyugodott, és éreztem hogy amúgy sem rám volt dühös. Velem végig türelmes volt míg magyarázott.
- Az Első Átjáró az Alv-vlorin fa. Aki még sosem járt Calsiában, annak a fa segítségével kell átlépnie. Az első átlépéskor megkapja tőle a képességet, hogy bármikor és bárhonnan újra Calsiában lehessen. Tulajdonképpen neked ez a képességed már meg van, de egyrészt nem szeretném ha elsőre elvesznél amiatt hogy kísérletezünk, erre időnk sincs igazán.... másrészt meg....újra érezned kell, és így a legkönnyebb neked is. És legalább biztosan egy helyre kerülünk, ha együtt érintjük meg a fát.
- Hát... oké. Ez jó bonyolult.
- Egyáltalán nem az ha megérzed. Gyere.
Odasétáltunk a fához.
Még mindig annyira gyönyörű volt. Ámulva hajtottam hátra a fejem és néztem bele a fa koronájába. Aztán egy csavarodást követve lassan visszavezette a szemem a törzsére. Így először nem is figyeltem Sophiera. Csak a barázdákat csodáltam.
Ő türelmesen várt, hogy mikor engedi el a figyelmemet a fa.
Mikor végre ránéztem szeretetet láttam a szemében.
- Ilyenkor annyira aranyos vagy. - jegyezte meg csendben, és úgy éreztem magam mint egy kisgyerek aki minden újdonságot megcsodál, megfigyel.
De ő kedves mosollyal nyugtázta ezt a cselekedetemet és türelmesen várt. Kicsit talán nem is bánta. És megint éreztem a biztonságot... a megértést.
Kicsit még álltunk egymással szemben, aztán láttam hogy nemsokára megtöri a kis nyugalmat köztünk.
- Tedd a fa törzsére a kezed. - mondta csendesen, még mindig mosolyogva. Szemével követte ahogy a kezemet a fa törzsére helyezem. Kicsit féltem hozzáérni... De aztán kicsivel a zöld barázdák felett a kék törzsre raktam a kezem. Fura borzongás futott végig a kezemen, de nem mondanám hogy kellemetlen lett volna.
Sophie nyugodtan várta hogy mi történik aztán mikor rá néztem láttam a szemében, hogy félnem nem kell semmitől. Csak...
Lassan megmozdult ő is. Közelebb lépett hozzám és felemelte a kezét, hogy ő is a törzsre tegye. Pár pillanat múlva megértettem, hogy ez nem egészen pontos így.
Tétovázva nyúlt a kezem felé és még egy pillanatra elbizonytalanodott hogy rátegye-e az övét. Aztán finoman megérintett és ráfektette a tenyerét teljesen. Az ujjaink felváltva értek a törzshöz. Bármennyire is félt hozzám érni, most olyan nyugodt volt ez is. Éreztem rajta is.
Csak egy pillanatig tartott mindezen gondolkodni, mert aztán éreztem hogy történik valami. A fa törzse mintha mélyül volna a kezeink alatt, mintha elfolyósodott volna, úgy kezdte körbevenni az ujjainkat, aztán az egész kezünket. Mikor a csuklómig ért a kék fatörzs már csak éreztem hogy körbeveszi... de látni egy pillanatig nem láttam semmit. Aztán hirtelen azt éreztem, hogy olyan energia száguld át rajtam ami egyszerre folyik az ereimben és egyszerre hálózza be az agyamat. Újra láttam magam előtt a kezemet a fán, de nem Sophie keze volt a másik ami összekulcsolódott vele, hanem Italié... aztán villanás, hatalmas fehérség... éreztem ahogy utazunk... külön éreztem a lelkeket együtt... felváltva Sophie és Itali...
Végre talaj volt a lábam alatt, de homályosan láttam csak... Itali kérdezgette jól vagyok-e, hányingerem van? Feküdjek csak le, akkor kicsit jobb lesz...
Lassan elfeküdtem, és odatérdelt mellém. Megfogta a kezem. Sokszor elmondta hogy nyugodjak meg már itt vagyunk.
Lassan... nagyon lassan tisztult a kép, és akkor láttam csak, hogy nem Itali, hanem Sophie ül mellettem és szorítja a kezemet aggódva. Körülöttünk a fák, és nyugalom. "