2015. augusztus 5., szerda

Lovasról

kicsit utólag.

Jó pár nap eltelt már azóta mióta hazajöttem, de még mindig nem felejtettem el az érzést -ahogy- eljöttem. Az a tipikus elmúlt valami... érzés. Tavalyról már ismerős, most mégis egészen más. 
Ez a nyár amúgy is arról szól, hogy mindig megyek... de most valahogy nem is bírnám ki egy helyen. 

Kis kitekintés, de most is elvágyok. Ezt nehezen értik meg a szüleim. Jó itthon... nem is azt mondom... csak vannak, amik fontosak nekem vagy akik fontosak és ha más nem.. azt hiszem nyáron olyan jó hogy ráérek... hogy rájuk érek. Év közben meg majd újra a mókuskerék, vagy most rosszabb, majd lesz valami. Most ők hiányoznak, most sok minden más hiányzik, mint aminek reálisan kéne, és ezt akkor sem tudom letagadni, ha akarnám. És ez most így jó nekem. Sajnos a családomnak nem biztos.... de rájöttem hogy ezt már elmagyarázni úgysem tudom. És felesleges is. Azt is, hogy az ismerőseim, barátaim igenis hozzám tartoznak és ezt el kell hogy fogadják. 
De mások vagyunk. Néha annyira úgy érzem, hogy nekik soha nem volt hasonló érzésük és soha nem élték át azt, hogy valaki hiányzik, valaki fontos... a családon kívül. Lehet hogy megértenék ésszel, de nem értenék meg szívvel, újra és újra furán néznék, hogy miken gondolkodok. Illetve... ehhez szokjak hozzá, mert így lesz ezután is. Csak lehet hogy már egyre kevésbé veszem majd a szívemre. És hagyom magam lelkesedni azért amiért én szeretném. Nem nekik kell... végülis... élni az én életem... (ha olvasnák ez visszacsap... akkor miért nem nézem már mi lesz velem a következő évben? Újabb nehéz téma, majd máskor máshogy.)
Úgyhogy lelkesedek például a lovakért. És ahogy eddig, úgy most is a távozásban benne van a búcsúzás. Innen is úgy jöttem el, hogy elköszöntem a lovaktól... ki tudja mikor megyek vissza egyáltalán. Következő lovastábor? 

Másoktól nem is tudtam elköszönni így, mint a lovaktól, lehet ez azt jelenti, hogy nem lesz az egy év? De ki tudja... Most nem látok előrébb.

Nehéz volt összeszednem hogy írjak róla, mert.... nehéz volt. Bár elsírtam magam, amikor elköszöntem a két pónitól, akikkel év közben dolgoztam, utána mégis hamar elfelejtettem, hogy mennyire fájt. Pedig csak lovak.Vagy mégsem... külön kis személyiségek úgy gondolom.

Mint tavaly, idén is tele volt a tábor kézműveskedéssel, a résztvevőknek lovaglással, nyugalommal és segítséggel. De valahogy az egész _egész_ volt. És mintha mégsem kellett volna csinálni semmit. 
A legnagyobb természetességgel állt fel az ember az asztal mellől, mert _csinálni_ kell valamit. Hogy éppen mosogatni (idén ugyan nem sokat, mert volt más aki helyettem megcsinálta) vagy elpakolni, vagy utolsó napokban kint a lovak körül segíteni (trágyázni, söpörni, talicskázni, útmutatást adni az új gyerekeknek) az szinte mindegy volt. Felálltam, csináltam. Soha nem azzal az érzéssel, hogy "nemár nem hagynak leülni." 
Bárcsak mindig ennyire könnyű lenne segíteni itthon is, de nem tudom megmagyarázni ez miért más.
Vagy hogy az egész hangulat miért más. És nyugodt... és természetes.
És néha csak körbejárni... megsimogatni a lovakat... bújni hozzájuk. (Persze csak, aki engedi.)

Tavaly is és idén is voltak újak. Lovak.

Tavaly csak nevelni kellett, idén már bármelyik táborozó felülhetett a szürkére.

Idén ketten is voltak. Egyikőjük nyugodt, picit nevelni kell, leginkább az ott végzendő munkára. Még el lehet kényeztetni, de nem kéne... a kis Pufi (: nemám...

Másikójuk 3 éves csikó... Persze hogy ő volt, aki felkeltette a figyelmemet és miatta kicsit beleláthattam az igazi szellemi munkába is. Alapokról kell kezdeni a tanítását... _tényleg_. 
Csak 3 napot láttam a kezdetekből, ezalatt rengeteget tanult. Okos és nyugodt, ahhoz képest hogy mén és hogy fiatal. Keveset hisztizett az biztos, nagyon hamar "kezes" lett. Egyáltalán nem volt se makacs, se ideges, se veszélyes, se dühöngő... akármilyenek is lehetnének a fiatalok. És szívbajos se. Úgy tűnik legalább sose bántották. Nem volt annyira rossz helyen, csak tanítani kell.
Sok mindent tapasztaltam meg így, ami hasznos nekem és tanultam megint új dolgokat. Bár azt nem mondanám, hogy bármit is meg tudnék belőle ismételni, de most nem is az a fontos.
Hanem hogy beleláthattam a munkába. 
Személyes sikerélményem, ami szintén emiatt a munka miatt volt, hogy át tudtam adni egy simit a feketének. Ez elsőre könnyen hangzik, mert hát azt írtam hogy nem ideges ló, hozzá lehet nyúlni. Persze, lehetett... de elhúzta a fejét, így már nem is igazi egy simogatás, ha nincs hatása. Aztán pár nap után már az emberi érintés sem volt neki idegen, hagyta... simogattam egy két percig. Na ez volt az igazi. 
És az sem volt idegen, hogy vezetik. Az sem, hogy rácsatolnak mindenféle szerszámot, az sem hogy azt kérik, hogy ügessen, hogy lépjen, vagy hogy megálljon. És az sem, hogy ne akarjon a kör helyett egyenesen menni. De mindezt szép lassan. Meg azt is, hogy meg lehessen pucolni. És okos, és megtanulta. Megtanulja.
Tőle úgy köszöntem el, hogy legkésőbb egy év múlva... meglátom mennyit tanult. Sokat fog.

Hát valahogy így volt. Jó volt. Nyugalom volt.

És aztán utaztam... 
Ami fura, hogy még az utazás is izgalommal tölt el a nyáron, az, hogy megyek valahova. 
Lovas után éppen haza. És most éppen itthon... aztán nem sokára újra máshol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése