Messzire költözött...

Fura ez a nap. Nem tudom miért, igazából lehet, hogy csak mert nem érzek semmi különöset. És közben mégis, hiszen nagyon régen nem írtam semmit... semmi hasonlót.

Azt hiszem, már tudom miért mondják néha, hogy ha valaki meghal, az csak olyan mintha messzire költözött volna és nagyon sokáig nem láthatod. Nem kell belegondolnod, hogy igazából SOHA TÖBBÉ nem fogod látni. De akkor is. Ott van a pillanat, amikor el kell válni. És azt a határt nehéz átlépni, az életből a halálba vezető úton.

Nem szeretek elbúcsúzni. Még akkor sem, amikor biztos vagyok benne, hogy nemsokára... valamikor találkozunk. Valójában soha nem lehet tudni. És itt van a pont, amibe soha nem kéne belegondolnom.

Két eset létezik. Elbúcsúzunk és akár már másnap... történik valami. És aztán ott a "soha többé". A második esetben valaki elutazik. Egyszerűen csak haza, oda ahova az életét felépítette. Telnek az évek, találkozás nélkül. És egyszer csak jön egy kósza hír, hogy "soha többé".

Szerettem őt. Biztos vagyok benne. Minden alkalom, amikor hazajött, az kitüntetett év volt. Akár egy-két hónap, akár egy-két hét volt az itt töltött idejük. És most. Már majdnem tíz éve.

Attól a pillanattól kezdve, hogy elment, reménykedtem, hogy egyszer újra hazajön. És a remény nagyon erős volt. Egészen a mai napig meg voltam győződve róla, hogy hazajön.

Tisztában voltam vele, mennyire idős, de nem telhet el úgy az életem, hogy még egyszer ne lássam, mielőtt... elmegy. Hiszen ő erős, csak a körülményeket nem tudja legyőzni. De előbb utóbb le fogja. Illetve......már nem. Mától kezdve már nem.

Szóval nem találkoztunk. Csak egy ember volt valahol messze, akit szeretek. És most valahol távol van. Ma reggelre elment. Örökre.

Tulajdonképpen... csak nem jön haza soha. Azt hiszem ez az, amit nem mostanában fogok felfogni. Még mindig hiszem hogy hazajön. Egyszer.

Olyan hosszú időt töltött messze, hogy most fel sem tűnik a távolság. Pedig megnőtt, sokkal messzebb van... De azt tudom hogy szép helyen. Valami nagyon szép helyen.

Persze.... nem hozzák haza eltemetni. Miért is hoznák? És talán nem is kéne. Így marad titokzatos nekem örökre, hiszen mindig az volt.... Talán ezért is szerettem annyira.

Úgy képzelem, mintha egy hatalmas réten sétálnék. A rét végén, alig messze az erdőtől van egy domb. A tetején egy gyönyörű fa. És ott... a fa alatt. Ott van egy kő, amibe bele van vésve a neve. Egyszerűen megtehetem, hogy odasétálok, leülök. És csak gondolkodok. És az egész egy szép emlék marad. Ő egy szép emlék.

Én így képzelem, pedig... csak egy egyszerű temető egyszerű sírja lesz a helye.

És én látni akarom....

Ha bakancslistát kéne írnom (Ugye láttátok a filmet?) akkor egy pontban ott szerepelne....felkutatni, hol van. Csak egyszer az életben eljutni oda, és meglátogatni. Messzi cél.... de el akarom érni.

Tudom hogy nem most, és nem jövőre.... de majd egyszer.....

Felkutatom azt a tisztást és leülök a fa alá. Csak köszönök.... és végignézve a tájon azt gondolom.... Egyetlen alkalom. Eljutottam ide és "soha többé".....

De nem baj. Ez így titokzatos.... és épp így szép emlék.....

In memoriam: George Bolla 1937-2013

Etihw-Thgin II.

A belépés az erdőbe azt hiszem nem is lepett meg igazán. Hiszen milliószor jártam már itt. Sophie-val…. Itali-val. A nap éppoly narancssárgán izzott, mint a túloldalon. Csak ahogy visszanéztem, nem volt mögöttem senki. És ebben a pillanatban jöttem rá, hogy igen, egyedül vagyok. Hogy mi vár rám arról szinte semmit nem tudok…. hogy merre menjek… na azt azért tudnom kéne. De csak kéne, mert rögtön összezavarodott bennem, ahogy erre gondoltam. Nyugi…. De azt hiszem elsőre semmit nem ért a nyugtatás. Az első, amit igazán az erdőből éreztem az egy kíváncsi szempár volt. Bár megijedtem, de elterelte a figyelmemet. Próbáltam megérezni merre is van.

Egy mókus. A fa tetején. Illetve egy squyrel. Egy pillanattal később már sebesen el is iramodott, holott nem éreztem benne félelmet, egyszerűen csak ment a maga útján. Olyan kis barátságosnak tűnt, de eszembe sem jutott, hogy kutassak az emlékeiben a helyes út után.

Körülnéztem. Nem is tudom ez eddig miért nem jutott eszembe. Annyira leblokkoltam, holott teljesen nyugodtan léptem át a határt. Körülöttem a fák most vesztették el éjszakai csillogásukat és szinte érezni lehetett, ahogy begyűjtik az első napsugarak fényét. Ez még a segítségemre lesz majd. Nincs nálam semmi, amivel világíthatnék, szóval áldottam az eget, hogy ilyennek teremtette őket. Mielőtt elindultam volna az ösvényen végignéztem magamon. A ruhám megváltozott, nem egészen úgy, ahogy eddig szokott, de nem volt ellenemre a legújabb design. Egy könnyű bőr, mokaszin-szerű cipő volt a lábamon, ugyanakkor a szára felért egészen a térdemig. Akárcsak egy csizma. Tetszett… valahogy olyan könnyű volt az egész. A lábujjaimtól a térdemig mintha cipőfűző lenne, futott végig a bőr szalag és tartotta rajtam az egészet. A hosszú nadrág, ami rajtam volt szintén bőrből készült. Nem mondanám, hogy nagyon vastag lehetett, ezt is elég könnyűnek éreztem. Amit elsőre furának találtam az az öv volt. Nem is öv, inkább díszítés. Láthatóan lapos csontokkal volt körbevarrva az egész csípőm és ebből az egészből lelógott elöl egy bőrdarab. Fura volt, na. Nem tudom, mire szolgálhat. Mindenesetre az oldalamra kötött szintén bőr övre ráerősített hosszú tőrt már annál inkább tudtam mire használhatom majd. A hosszú nadrág ellenére a felsőm úgy elég rövidre sikeredett. Nem sokkal a mellem alatt kezdődött és mondhatom épp csak a nyakamig ért. Az érzésből ítélve inkább lehetett valami olyasmi, mintha egy darab anyagot kötöztek volna elém és a hátamon futnának a madzagok. Az egyik vállamon tegez, a másikon íj. Éljen hurrá, legalább egy valami, ami abszolút biztonságot ad. A hajam félig összekötve lógott a vállamra. Fonatok haladtak hátra, ugyanakkor azért volt egy-egy kéretlen tincs, ami a szemembe lógott. Mire jó ez? Most már igazán kíváncsi voltam, hogyan is nézhetek ki, de nagyon vadnak éreztem az összhatást. Úgy értem valami vadember külsőm lehetett. Vajon ezután mindig ez leszek? Bár gondolom, ez a szándékomtól függ….

Na jó, most már ideje elindulnom az ösvényen, mert soha az életben nem érek el arra a hegyre. És maximálisan egyedül maradtam a gondolataimmal az is biztos.

Egy pillanat alatt bevillant amikor Sophie-val jöttem át először. Az erdő, a sárkányok. És tudtam merre menjek. Legalábbis egy ideig. Utána meg majd lesz valahogy.

Mire elindultam a nap már egyre feljebb kúszott az égen. Igaz, nem láttam, inkább csak éreztem. A hatalmas fáktól úgysem láthattam az eget. Megszokhattam volna már. És még mindig fogalmam sem volt, hogy lehet ebben az erdőben ilyen világos.

Az ösvényen egészen csendben tudtam haladni. A száraz talaj nem volt éppen hangos a talpam alatt. A lehullott ágakat mindig óvatosan kikerültem, bár tudtam, hogy itt nem nagyon találkozhatok ellenséggel. Én nem. De ez csak mázli. Azért nem volt kedvem minden második percben leszerelni egy-egy fenevad érzéseit.

Próbáltam mindenre odafigyelni. Minden érzésre, illatra, zajra. Vicces, hogy az érzés jut először eszembe, nemigaz? De hát ez lennék én.

Valami ág megreccsent nem messze tőlem. Megálltam és leguggoltam. Egy pillanatra meglepődtem, hogy a fegyvereim nem akadtak bele semmibe a hirtelen mozdulattól, de aztán rájöttem, nem véletlen ez sem. Mindegyiket pont hozzám mérték, egyenesen Rám szabták. Még vagy öt percig figyeltem, de csak egy madár szállt fel ez idő alatt a bokrokból, semmi más nem történt.

Ahogy felálltam, hogy tovább induljak jutott eszembe ismét mit is kell igazából csinálnom. És az, hogy megmásszam azt a hegyet… hát…. szóval Nawtaru nem éppen mondható alacsonynak. És odafele is legalább fél napot kell sétálnom, jobb esetben koradélután a hegy lábához érek. Ez biztos, hogy több napos túra lesz. Nagyszerű. Éljen. Egyedül vagyok és senki az égvilágon nem közölte velem, hogy ez ilyen sokáig fog tartani. Pazar.

Áhh… a franc essen belé… Igazából semmiség az egész. Majd vadászok valami ennivalót (mintha az olyan egyszerű lenne) és a folyó felé kanyarodok, hogy mégse haljak szomjan. Tiszta egyszerű az egész.

Átléptem egy, az ösvényre dőlt fatörzset és meg sem álltam, hogy minél gyorsabban haladjak. Érzésem szerint, lassan jó lenne, ha letérnék az ösvényről és megkeresném a patakot. Valamerre jobbra lesz. Ahogy néztem a fákat kezdtem gondolkodni, merre is lehetek. És tényleg. Valahol nem messze az Ylf-ek tisztásától. Mondjuk nem ártana, ha nem olyan vakon mennék előre, ahogy eddig és figyelnék is a környezetre. Ki kell üresítenem az agyam. 

Huhh, ez nem lesz egyszerű, de ha odafigyelek menni fog. Most egyedül vagyok, senki nem fogja nekem mutatni az utat. Igazából egy kicsit tetszett is a helyzet. Olyan vagány. Egyedül az erdőben, csak magamra számítva. De visszafelé már lesz társam is vagy mi a fene.

Két-három ismerős fa, egy bokor tele finomabbnál finomabb bogyókkal és mögötte már ott is van a tisztás. Fogtam magam és amilyen gyorsan csak tudtam nekiiramodtam, kirontottam a fák közül.

Ismét lenyűgözött a pillangók látványa. Még mindig olyan szépek, mint voltak. Pedig csak a hecc kedvéért zavartam meg őket. Megint.

Viszont a bogyós bokor (aminek nem jut eszembe a neve), kicsit megmozgatta a fantáziámat. Most kell ennem, ki tudja még, mikor fogok valamivel jól lakni a 2-3 nap alatt. Visszamentem hát és szedtem a gyümölcsből. Tulajdonképpen már az első pillanatban belopta magát a szívembe az alma ízű bogyó. Kis apróság, de mintha a világ legfinomabb fahéjas almáját enném. Kéne magammal vinni. Később sem ártana, ha lenne valami étel nálam. Csak éppen elsőre, az égvilágon semmi nem jutott eszembe, amibe belerakhatnám. Végig néztem magamon. Hümm.

Legutoljára jutott csak eszembe, hogy igazán megnézzem az előttem lógó bőrdarabot. Mint kiderült számomra, nem is bevarrva van, csak egyszerűen rögzítve két csont alá. Kikötöttem és levettem magamról. A madzagokkal, amik rajta lógtak tökéletes kis bugyrot tudtam belőle formálni, megtöltöttem a bogyókkal és felkötöttem a másik oldalamra. Éljen hurrá, ennek a kis izének is megvan a haszna. Mindenesetre ha visszatérek a kastélyba nem lesz káromra, ha megnézem valami könyvben, hogy mi is ez a cucc. 

Végig sétáltam a tisztás szélén, ezúttal lehetőleg a legkevesebb pillangót felijesztve. Aztán egy vastag törzsű fa után újra bevetettem magam az erdőbe. Tudtam, hogy lejteni fog a talaj, mégis egy pillanatra megijedtem. Valahogy nem ILYEN meredekre emlékeztem. Még egy lépés és egy olyan hátast dobtam volna, s zúgtam volna le seggen csúszva a lejtőn, hogy csak na. Még jó, hogy a körülményekhez képest is óvatosan sietek. A bokrok közt szlalomoztam le a gyér füvön, egy-egy kisebb szikladarabra lépve, hogy ne csússzak el. Valahol a domb tövében kell lennie a Parya-nak. 

Éééés megvagy! Egy bokor mögött már láttam is megcsillanni a patakot. Vizet ugyan nem tudok magammal vinni, de ha a Parya mellett haladok, akkor elég könnyen eljutok a hegyhez is.

A következő kanyarnál egy pillanatra megritkult a fák lombja. És ott a hegy. Igen, gondoltam, de azért koránt sincs közel. Ráadásul Isten tudja merre fog még kanyarogni a patak és mennyivel többet kell majd gyalogolnom mire odaérek, mintha egyenesen mentem volna. Csak szemmel kell tartanom, hogy ne tévesszem szem elől.

Menetelés közben figyeltem a patakot. Hogy csillog minden egyes ponton, ahol egy napsugár áttörte a dombokat és elérte a víz felszínét. Lassan olyan tájakon járok ahol még soha, pedig azt hiszem elég sokat barangoltunk már. Nem tudom, hogy voltam rá képes, de kikapcsoltam az agyam és nem is vettem észre hogy telik az idő. De nem bántam. Viszont minden egyes lépésnél megjegyeztem valamit a környezetből, ami valószínűleg felesleges, hiszen pont a természet az, ami mindig változik. Egy-egy szikla sarka, eldőlt törzsek, egy kanyar a patakban, színes virágok, különleges levelű bokrok. Ismernem kéne, de azt hiszem nem nagyon terelte el a figyelmemet, hogy kitaláljam milyen bokor is az, vagy milyen virág. Alig vettem észre, hogy a nap már egyre feljebb halad, pedig kicsit sem éreztem magam közelebb a célomhoz. Egész délelőtt gyalogoltam, és semmi nem változott a tájon kívül. De lassan ismerősnek kéne lennie. Tudom, hogy a Parya mellett mentünk el a vízesésig. Legalább odáig el kéne ma jutnom. És persze nem ártana, ha valami laktatóbb kaját is szereznék, mert így mégsem bírom ki fahéjas-almával. Illetve Parrowle. Ez az, így hívják a gyümölcsöt. Valami mégiscsak hasznos lehetett abból, amit tanultam.

 A következő kanyar után már igazán elgondolkodtam, hogy jártam-e már erre. Egyik fa jött a másik után és egyre biztosabb voltam benne, hogy erre jöttünk Itali-val mikor a Nagy vízeséshez, a Warfell-gnir-hez mentünk. Kicsit megszaporáztam a lépteimet, pedig biztos voltam benne, hogy innen legalább még 7-8 óra gyaloglás vár rám, jobb esetben 6. Órára nem volt szükségem, és nem is lesz azt hiszem, mire mennék vele ha egyfolytában az időt nézegetném.

Na jó. Döntöttem el, végre ismerős fák, bokrok. Megálltam egy kicsit.

Ráadásul észrevettem egy másik ismerős bokrot is, amit eddig még csak könyvben láttam képen. Nem mérgező ez biztos. Vagy mégsem? Megálltam lépés közben. Kutattam az agyamban információ után. Szó szerint forgattam az agyamban a könyvet és próbáltam visszaidézni mi volt a kép alá írva. Melyik fejezetben volt? Nem. Ez mégiscsak ehető lesz.

Kinyitottam a szemem. Még egyszer végigmértem a bokrot aztán közelebb mentem. Messzebbről sokkal jobban hasonlított egy másikra, de közelről nézve barátságosnak tűnt. Mindenesetre szedtem a gyümölcsből. Elprup. Lila gyümölcse van, a leveleit sebgyógyításra használhatjuk. Egy tálba összemorzsoljuk a friss leveleket és egy kevés vizet adunk hozzá. Lehetőség szerint a kéreg nedvét csöpögtessük a levelek közé, legalább 10-20 cseppnyit. A sebre téve segít a korai hámosodásban, seb összehúzó hatása van. A gyümölcse ehető….

 Tulajdonképpen kíváncsi voltam az ízére. Nagyjából barack nagyságú lehetett a gyümölcs, bár ahogy leszakítottam elég keménynek tűnt. Úgy döntöttem, inkább meghámozom, vagy valami, ki tudja. Elővettem a tőrt az oldalamról és végül csak félbe vágtam. A belseje tiszta citromsárga volt. Valahogy nem is tudom mi miatt a citromra emlékeztetett. Majdnem elnevettem magam a gondolatra, hogy olyan íze is lesz. De meglepetésemre egészen fura volt. Itt minden olyan furcsán jó. Egyszerűen nem hittem el. Most meg emiatt lett nevethetnékem. Hogy lehet egy gyümölcsnek csoki íze? Mintha olvadt csokiba haraptam volna bele. Még az állaga is olyan volt. Komolyan. Azon kívül, hogy citromsárga volt és a belseje nem lötyögött… mintha egy szivacs lett volna átitatva csokoládéval… egy ehető szivacs. Most már tényleg elnevettem magam. Ebből muszáj még legalább kettőt magammal vinnem. Egyáltalán nem laktató, de mint minden még jól jöhet.

Még egyet haraptam ezúttal a másik feléből, az egyik már elfogyott. Kicsit jobban odafigyelve az ízre próbáltam kitalálni, hogyan létezhet ilyen. Itt mindennek valami édesség íze van? Természetesen nem, de huh. Citromos… citromos csoki. Most éreztem meg benne. Akkor mégiscsak van valami abban, hogy sárga a belseje. Hihetetlen….

Mire megettem már hülyét kaptam az egésztől, hogy még mindig nem normális kaját ettem.

Leültem a víz partjára, muszáj volt innom az édes ízre. Aztán kényelmesen elhelyezkedtem egy olyan sziklán, amire egy foltban rásütött a nap. Lassan egy tisztásra fogok érni, de még itt az erdőben akartam pihenni. Levettem a hátamról a tegezt és az íjat. Most volt először időm és kedvem igazán megnézni milyen íj lógott a hátamon.

Egy pillanatra elállt a lélegzetem is, amikor megláttam az íjat, amit eddig csak a hátamon vittem.  A fája veretes volt, de nem ez volt benne a lényeg… hanem a minta. Kivételesen aprólékos munka volt. Biztos voltam benne, hogy csont és kevés helyen még valamiféle ezüstös fém is díszelgett. Ami nagyon kivételes volt, hogy valahogyan megfestették a csontot, de olyan módon, hogy a színek minden árnyalata megvolt, és még csak nem is látszott a határvonal. Mintha olyan vékony és apró csontdarabokkal dolgoztak volna, ami szinte nem is létezik. Emberi mértékkel legalábbis hihetetlen számomra, hogy mennyi türelem és idő kellett hozzá.

A sárkány, ami bele volt veretve a lila minden árnyalatában pompázott, néhol kis kék is felrémlett benne. Ugyanakkor, ahogy kicsit forgattam a színek megváltoztak és egyszerű fekete-fehér átmenetben pompáztak a szárnyai és a teste. Hogy lehet egyáltalán ilyet csinálni, hacsak nem varázslat van benne?

Az íj közepén lévő két különböző sárkány kétfelé fújta a tüzet. A tűz kék és zöld árnyalatú volt és úgy fonta be az íj felületét, mintha indák lennének. Hihetetlenül gyönyörű volt az egész. Ezek után nem hagyott nyugodni, hogy a tőrön is lehet valami, hát elővettem és megnéztem a markolatát. Azt hiszem ezek után meglepett az egyszerűsége, de a maga módján az is szép volt. A markolat kétféle fából készült és a világosabb fa adta a mintát. Egy csíkban futott körbe, s néhol mintha levél nőne ki az indából, kivált egy-egy szál, s csigavonalban tekeredett össze. A famarkolat felfutott a fémre is mintha apró indák nőnének ki belőle. Szép volt, tényleg. Az hogy nem erre számítottam nem vett el semmit a szépségéből.

Kicsit elégedetten tettem vissza a helyére és álltam fel. Felakasztottam az íjat is a hátamra és indultam tovább. Mikor a különleges bokor mellett haladtam el egyszerűen nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Még mindig nem hiszem el, hogy létezik ilyen. Bár Calsiában minden lehetséges nem? Na de tudom, hogy vannak teljesen átlagos növények is. Például a fenyő. Az biztos, hogy teljesen átlagosnak tekinthető, márpedig fenyő dögivel található feljebb a hegyen. Egész a sziklákig fenyő borítja a hegyoldalt. Biztos, hogy egy idő után találkozni fogok vele az utam során. Na viszont ott aztán nem lesz semmi, amit ehetnék. És ki tudja, meddig leszek arra. De hát bírom én az ilyet. Legalábbis azt hiszem…

Ahogy gondoltam, hamarosan megérkeztem a tisztás széléig. Jobb a békesség, úgyhogy inkább a szélén haladtam. Szerintem jó egy órán keresztül gyalogolhattam, mire újra beléptem az erdőbe. Innen már ismerős volt az egész út. De a vízesés még messze, és nem ártana, ha lassan valami húst is szereznék. Igyekeztem duplán odafigyelni, egy-egy zajra mindig megálltam, körülnéztem, követtem a zaj forrását, hátha egy kisebb állat, esetleg madár, de semmi. Mindig semmi. Ha madár volt, akkor vagy kis veréb méretű, vagy egyszerűen elrepült mire odaértem. Ha nem akkor már nem láttam semmi. Az egész délutánom így telt. Néha gyorsabban, néha lassabban haladtam, de jó alacsonyan haladt a nap, mire meghallottam a vízesés zúgását. Mire elértem, addigra már bőven alkonyodott, a hasam pedig úgy korgott, mintha két napja nem ettem volna. Nem tudom bírtam-e volna tovább, de logikusabb választásnak tűnt, hogy a vízesés mögötti barlangban húzzam meg magam az éjszakára.

Mielőtt elindulhattam volna a vízesés felé megmozdult valami a túloldalán, az immár kisebb folyóvá szélesedett Parya-nak. Egy méretes nyúl volt. Azonnal megálltam és nem mozdultam. Oldalt volt nekem, csak félig láthatott volna, de szerencsémre a szellő is a túloldal felől fújt.

A lehető leghalkabban leakasztottam a vállamról az íjat. Ez az utolsó esélyem, hogy ma valami tartalmasat egyek, szóval nem hibázhatom el. Kihúztam egy nyílvesszőt. Kicsit éreztem, hogy remeg a kezem, de majdnem biztos, hogy a fáradtság is közre játszott. Egyszerűen nem bírtam megállítani. A célzáskor éreztem, hogyha a kritikus pillanatban rándul meg a kezem, vagy ernyednek el az izmaim, akkor esélytelen, hogy eltaláljam az állatot. Még jobba megfeszítettem az íjat és igyekeztem egyenletesen venni a levegőt. Most tényleg tétje volt annak, hogy tudok célozni.

Még egy füvet letépett a nyúl és elrágcsálta. Két lábra állt, körbeszagolt. Vissza négy lábra. Megvakarta a fülét.

Tudtam, még egy tétova másodperc és eltűnik a bokorban, így hát kilőttem a nyílvesszőt. A nyúl ugrott egyet a hirtelen lökéstől és bevágtatott a bokorba. Nem volt éppen a legpontosabb lövés, de eltaláltam. Most már leginkább rohantam a vízesés felé, hogy átjussak a túloldalra, mielőtt eltűnik előlem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire átértem a túloldalra és még sokat kellett futnom, mire megtaláltam a bokrot, amerre beugrott az erdőbe. Nem mondanám, hogy túlzottan nehéz volt követni a nyomait. Minden második lépésemnél egy-egy vércsepp mutatta az utat. Igyekeztem, hogy minél előbb utolérjem, s örömmel láttam, hogy sűrűsödnek a cseppek. Aztán egyszer csak megszakadt. Gyorsan körülnéztem. Egy lépéssel mögöttem egy véres levél mutatta, hogy ott ugrott be a bokorba. Ahogy félre hajtottam az ágakat már meg is láttam. Szerencsétlen ott kínlódott, a nyílvesszőtől már megmozdulni sem tudott. Amennyire tudtam, letérdeltem mellé. Elővettem a tört és elmormoltam egy köszönetet az adományért, majd elvágtam a torkát. Tiszta vér lett a kezem, de nem törődtem vele.

- Eht Ysk evig uoy lanrete gnitser ecalp.

Egy pillanat alatt abbamaradt a rángatózás, még egyet rúgott a lábával, aztán kimúlt. Akkor megfogtam a két hátsó lábát, és felemeltem a földről. Megvártam, míg a lehető legtöbb vér kifolyt a testéből, s ekkor kicsit odébb tettem le a földre. A tőröm segítségével ástam a földet, igyekeztem betemetni a vért, és a nyomait annak, hogy itt jártam.

Visszafelé is ezt tettem, minden egyes cseppel, levéllel, míg vissza nem értem a patakhoz. Akkor már végleg a vízesés felé vettem az irányt. A vízesés mögé érve letettem a nyulat és a gyűjtött botokat a földre. Fogtam a késemet, és ahogy csak tudtam, igyekeztem egyben megnyúzni az állatot. Mikor végeztem Újra fogtam mindent és kimentem a fűre. Két szikla közé igyekeztem beékelni a fákat, mintegy nyársat képezve, majd a felső ágat le is vettem, mikor elég tartósnak bizonyult a dolog. Visszamentem az ezúttal pár lépésre levő erdőbe és gyűjtöttem még fát. Megraktam a szilák között és halkan elsuttogtam a varázsszót. Eryf. Vagyis tűz. Az egyik legősibb varázsszavak egyikét. Miután a tűz meggyulladt, a nyulat igyekeztem felbontani, majd megmosni a húst a patakban. Lassan annyira besötétedett, hogy a tűz fénye volt az egyetlen, ami világította a ténykedésemhez. A belső szerveket félre raktam egy sziklára a fejjel együtt, a többit pedig feltűztem a botra. A tűz kezdett leégni, s lassan már csak a parázs maradt. Akkor tettem csak fölé a húst sülni. Ahogy elkezdett pirulni éreztem étvágygerjesztő illatát. Nem nagyon gondolkodtam azon ki más érezheti még, de ezt nem lehet eltitkolni az erdő vadjai elől. Ahogy a zsírja le-lecsöpögött, újra élesztette helyenként a tüzet egy-egy pillanatra, majd újra elenyészett. Más ötlet nem lévén fogtam a bőrt és igyekeztem rendesen lemosni, és valami normális állapotba hozni. A tőrrel levágtam belőle egy hosszú darabot, amit, mint egy zsinór, húztam körbe a lyukakon. Tőrrel ugyanis nagyjából körbevágtam az egy nagydarab bőrt és kilyukasztottam a szélét. Dobáltam bele néhány követ, így valahogy úgy nézett ki, mint egy kis szatyor. Így akartam megszárítani, ilyen állapotban.

Ahogy sült a hús, néha a csöpögő zsír alá tartottam a batyut, hogy kívülről beszívódjon a zsír, talán akkor majd nem engedi át a vizet és tudok magammal vinni, ha később nem a patak mellett megyek.

Mire megsült a hús nagyjából jól is nézett ki, meg a víz is elpárolgott belőle. Tányér nem lévén, gyorsan lelocsoltam egy követ vízzel, lemostam, ahogy csak tudtam és arra raktam a húst. Jó forró volt, nem ment olyan könnyen a feldarabolás. De minden fűszer nélkül elviselhető volt. Valahogy így is ízlett, az egész napi majdnem koplalás után. Ahogy ettem igyekeztem a zsírt azért mindig a kezemről beletörölni a bőrbe, hogy a kívánt hatást elérjem, holott még gőzöm sem volt róla működni fog-e. Ahogy hűlt a hús, úgy kezdtem egyre bátrabban falni. A tűzre meg raktam még fát, egészen besötétedett.

Aztán egyszer csak már nem éreztem magam olyan egyedül. Épp valamelyik combot majszolhattam és félig beleharapva néztem fel.

Megállt a kezemben a comb, a számban a falat. Mint egy jól nevelt kutya ült velem szemben egy… sárkánymacska? Mindig is kíváncsi voltam, hogy néz ki élőben. És valahogy nem csalódtam. Hirtelen nem tudtam, hogy csak azért jött-e ide, mert érezte a szagokat, vagy én is érdeklem. Persze, ahogy a következő pillanatban megnyalta a szája szélét és lehajtva a fejét beleszagolt a levegőbe egyértelművé tette a dolgot. Lassan letettem a falatot és nyúltam a mellettem levő sziklára a nyúlfejért. Ezt úgysem eszem meg. Felálltam. A hirtelen mozdulattól megijedhetett egy pillanatra, mert ő is felállt, de aztán miután letettem tőlem egy lépésre a fejet és visszaültem, megnyugodott. Nem tudom, de valahogy ellenség helyett barátot láttam benne. Még pár pillanatig gondolkodhatott, de aztán, mint egy macska gyors mozdulatokkal magát összehúzva odaosont a fejért, megfordult és még egy-két métert visszavonult mielőtt elkezdette enni. Úgy fordult, hogy folyton figyelhessen. Egészen úgy viselkedett, mint egy macska. Magamban nagyon mosolyogtam ezen az egész helyzeten. 

Mire megette a fejet én is kivégeztem a combot. Láttam, hogy a tőlem nem messze lévő belsőség halmot nézi. Egy kicsit odébb húzódtam. Lassan elkezdett araszolni felém én meg mozdulatlanul figyeltem. Aztán hirtelen meggondolhatta magát, mert bár sunnyogva, de pillanatok alatt mellettem termett és rám szegezte a tekintetét. Egy pillanatig farkasszemet nézett velem és ezalatt elárasztott bizalommal. Nem volt időm gondolkodni, ösztönösen szeretetet adtam neki cserébe. Elfordult, majd még egy pillanatra hátranézett és aztán nekiállt enni. Egészen lekuporodott, mint egy macska. A farka lelógott a szikláról, a kis szárnyai ernyedten simultak az oldalához. Nekem háttal volt. Tehát tényleg megbízik bennem.

Számba vettem mennyi hús maradt a nyúlból, és azért jócskán hagytam, szóval lesz még mit ennem holnap is. Viszem magammal természetesen.

A bőrnek különösen örültem. És őszintén remélem, hogy használni is fog. Aztán eszembe jutott, hogy nem ártana, ha varázslattal is rásegítenék. Mondjuk ez kapásból megoldotta volna problémát már az elején. Foorp-war.

Hirtelen ugrottam fel a kőről. A sárkánymacska dörgölőzött hozzám, de úgy megijedtem, hogy szegény majdnem elrohant. Aztán elkezdtem nevetni. Már a hasamat fogtam annyira vicces volt szegény. Neki nem a szőr állt fel a hátán, hanem a tüskék és tarajok. De a farka volt a legviccesebb. A végén már a könnyeimet törölgettem, miközben éreztem, hogy megnyugszik, bár nem érti, hogy mit csinálok. Közelebb mentem és óvatosan előre tartottam a kezem. Szinte azonnal felállt és beledörgölte a fejét a kezembe. Meglepetésemre elég puhák voltak a pikkelyei. Nem mondom, hogy olyan puha, mint a szőr, de meglepően puha. Édes volt, ahogy elkezdett még dorombolni is. Néha egy kis füst gomolygott ki az orrlyukaiból. Hát nem hiába sárkány.

Megtartom. Gondoltam, de persze ez nem így működik. Szép is lenne. Mindenesetre egy idő után abbahagytam a dédelgetést és összeszedtem mindent, ami kint volt. Bevittem a maradékot a barlangba. Ahogy beléptem akkor tűnt csak fel, hogy zúg a vízesés. A sárkány meg jött utánam… és hihetetlen! Áááá! Felemelt farokkal sasszézott körülöttem. Nagyon vicces volt, ha nem tudnám, hogy sárkány…..

Mindenesetre igyekeztem eltenni magam másnapra, úgyhogy kint gyorsan lemostam a követ, a vértől és zsírtól megtisztítottam aztán eloltottam a tüzet. Már tényleg csak a hold világított. Revlis-Tey. Ezüst Sugár. Milyen találó. Ahogy ott álltam és néztem a csillagokat kezdett körülöttem világítani az erdő. Már rég elolthattam volna a tüzet. Hirtelen minden fénybe borult körülöttem. Egyszerűen szép volt. Újra eldöntöttem, hogy szeretem ezt a világot, és mindent megteszek, hogy a része legyek.

Aztán megfordultam és visszasétáltam a barlangba. A sárkánymacska ott várt rám. Kiválasztottam egy sarkot magamnak és mikor lefeküdtem, odagömbölyödött mellém. Azt hiszem aznap este valahogy így aludhattam el.

Etihw - Thgin

"- Készen álsz. - Nézett rám Blacknight. Én valahogy nem éreztem olyan jól magam, mint ahogy kellett volna. Nem éreztem magam elég kitartónak, nem tűrőm eléggé a fájdalmat.... nem vagyok elég gyors, elég halk, láthatatlan satöbbi. Minden ami ahhoz kéne, hogy a próbákat teljesítsem.

- Tudom most mit gondolsz. - Hallottam ismét a fejemben a hangját. És egy perc alatt megrohant a magabiztosság.

De tudtam, hogy ő sugallja, és ez nem elég. Amint elfordul elmúlik.

Fújt egyet. Belenéztem a mélykék szemekbe. Az érzelmek hulláma sűrűsödött és képek rohanták meg elmém. Csak a szemét láttam, s benne egy utat, fákat... hangokat hallottam a képek érzelméből, sárkányokat láttam és miliónyi apró fájdalmat éreztem.

Muszáj volt elnéznem. Ez mélyen Ő volt. Ezt nem szabadna. Pedig Ő hagyta. Hagyta hogy belelássak, de azt hiszem jól döntöttem, hogy nem merültem mélyebbre. Különben is tudtam, hogy veszélyes.

- Nem az. - suttogta - Csak tudnod kell mit láss..... mit hagyj láttatni.

Nem mertem újra rá nézni, de erőltettem. Felnéztem a szemére. Most zöld volt kívül. Ez nem az a szem amit az előbb láttam, és azt hiszem tudom miért. De most nem is kell más.

- Miért hagytad, hogy lássam?

Feltartotta a fejét és fürkészett. Talán percekig álltunk így, mire válaszolt. Elnéztem, hogy csillog a fekete szőrön a napfény. Képzelhetem én milyen lehetek, kiizzadva a gyakorlástól.

- Mert Igaz vagy. 

Nem értettem. - Igaz vagyok?

- A legmélyebb akivel valaha találkoztam. 

- Ez mit jelent? - csaptam le a lehetőségre hogy megkérdezzem.

- A lelked, Érzelemlátó. Tudni fogod, ha eljön az ideje. - azzal megfordult és lassan elsétált a fák között olyan méltósággal, ahogy senki nem tud. Nem hiába volt bölcs. Modsiw - tapasztalat és bölcsesség.

Mire van az a rengeteg szó, amit megtanultam? És mégsem tanultam eleget. Legalábbis nem hinném. Sokkal tapasztalatlanabb vagyok mint Ő.

És még csak meg sem kérdeztem mi lesz most. Azt mondta készen állsz, de azt sem tudom mire.

Lenéztem a könnyű kardra, aminek a hegye a földbe szúródott mikor megálltam. Mára befejeztem. Így is eltűnt az ellenfelem. Biztos ő is megunta.

Úgy éreztem semmit nem fejlődtem ez alatt a három hónap alatt. Mindjárt vége a nyárnak... még egy hónap, talán csak két hét és belevetem magam egy újabb tanévbe. Kár hogy nem lehet örökre itt maradni.

Ahogy visszaértem a kastélyba úgy éreztem mindenki összesúg a hátam mögött. Mentem tovább. Egyszerűen besétáltam a fegyverszobába és visszatettem a fegyvert a helyére. Nem is tudom miért vettem el ma ezt. Nem innen kellett volna választanom, hanem kintről. Mindegy. Tetszett a kard, jó fogása volt.

Le kéne zuhanyoznom, de legkevésbé vágytam rá. Egyre csak Blacknight szavait hallottam. Egyszerűen csak fogtam magam és hanyatt döltem az ágyamon.

Alig telt bele pár perc és már kopogtattak is az ajtómon. Ennyit a nyugalomról.

- Gyere! - kiáltottam el magam és hallotam ahogy csendben kinyílik az ajtó. Felültem az ágyon, hogy megnézzem magamnak ki jött. Itali.

- Blacknight üzent érted.
- Értem?
- Holnap korán reggel vár a kastély előtt.
- Értem. - gondolkodtam el a hallottakon. Közben Itali elindult ki az ajtón.
- Nem maradsz egy kicsit?
- Nem lehet, csak beugrottam, hogy átadjam az üzenetet, fontos.
- Tudod miért üzente? - reméltem hogy tudja, mert nincs kedvem  valami semmiségért felkelni reggel.
- Ez csak egyet jelenthet. - Összeráncoltam a szemöldököm. Ez ma már a második, hogy rejtélyekről beszélnek. Aztán egy pillanat alatt tisztulni kezdett a kép.
- Holnap.... kezdődik...
- Igen.
- Most nem ártana, ha mesélnél róla. - néztem könyörgő szemekkel, de semmi hatása nem volt.
- A Tiéd nem lesz olyan mint sokaké volt. A tiéd komolyabb. Tudod jól. Meg sem közelíti az én próbáimat, nem tudok Neked mit mesélni.
Félrehúztam a szám. Aztán elmosolyodtam. - Köszönöm, hogy szóltál.
- Tudod, hogy szívesen tettem, ilyet mindig öröm megtudni. Csak a hírnök és a újonc tudja. Egészen holnap reggelig.... - Azzal megfordult és kilépett az ajtón.
- Ja, és Claire, - fordult még meg egy pillanatra. - Aludj sokat ma éjszaka.... és fogadd meg ezt az egyetlen tanácsot, amit tudok adni.
Elmosolyodtam. - Fogok. Fogok. - Néztem a szemébe, aztán lassan becsukódott mögötte az ajtó.
Nem akartam azon gondolkodni, mi várhat rám holnap, csak azt tudtam, hogy nehéz lesz. Legalábbis azt hiszem. Végig dőltem az ágyon. "Aludj sokat..." Igazság szerint nem is volt kedvem máshoz. Még alig lehet 6 óra, de igaza van.
Még elgondolkodtam azon, hogy elmenjek-e lezuhanyozni, de a reggel mellett döntöttem. Sokkal jobban fog esni. Aztán a fáradtság eluralkodott rajtam, és most az egyszer hagytam. Holnap korán kelek. Most nem törődtem közös vacsorával, közös estével, a holnapi nap sokkal fontosabb lesz.

Nem hiszem, hogy álmodtam volna bármit is az éjszaka. Talán ha egyszer ébredtem fel, de úgy fordultam a másik oldalamra, mintha soha fel sem ébredtem volna álmomból. Csendes volt a reggel. Még nem mozdult semmi. Sötét volt, ahogy felkeltem az ágyamból, alig látszott világosság a hegy mögött. Fogtam a törölközőm és kimentem a fürdőbe. Megnyitottam a forróvizet. Gőz csapott ki a fülkéből, ahogy a forró víz csobogott a zuhanyrózsából. Ledobáltam magamról a tegnapi büdös cuccot és beálltam a víz alá. Égette a bőröm, de jól esett. Soha ennyire jól. A bizonytalanság egyszerre öntötte el a tudatomat a félelemmel. Nem szabadna hagynom. Küzdöttem ellene. A víz végigfolyt a testemen felégetve minden négyzetcentiméterét a bőrömnek. Minden egyes csepp égő viaszként zuhogott végig rajtam. Elég volt.
Megengedtem a hideg csapot is és a forróság egyszerre eltűnt. A következő pillanatban már kint is voltam a zuhany alól és kaptam a törölközőt, hogy beletekerjem a vizes hajam. Aztán magam köré csavartam, már amennyire tudtam, de nekem valahogy sosem állt rendesen. Igyekeztem gyorsan megszárítani a hajam, mielőtt még leesik rólam.
Ahogy visszasétáltam a folyosón senki nem keresztezte az utamat, ugyanakkor valami nyugtalanságot éreztem mindenhonnan. A szekrény előtt állva nem tudtam eldönteni mi is lenne a megfelelőbb amiben megjelenhetek. A fene annyira nem lehet fontos, hogy ezen agyaljak, jó lesz egy kényelmes cucc. Kikaptam egy kényelmes sötétkék farmert, meg egy zöld pántos felsőt. Egészen jól áll és strapabíró.
Hirtelen kinyílt a hátam mögött az ajtó. Itali ált ott megint.
- Mindenki Téged vár. - mondta és megvárta amíg felhúzom a cipőm és kilépek az ajtón. Becsukta mögöttem. Hirtelen fordultam felé, nem számított rá.
- Hogy érted, hogy mindenki?
Nem válaszolt, de a szeme mindent elárult. És megint nem éreztem mit érez, csak a szeméből olvastam, hogy izgatott. Én meg csak mentem utána.
Mikor kiértem a kastély elé meglepődtem, hogy mennyien állnak kint... tényleg mindenki. A hajnal első fényei még csak most jelentek meg, valahogy úgy éreztem túl korán van. Hirtelen megláttam a tömegben Sophie-t. Csak mosolygott. Leolvastam a szájáról, ahogy elmondja a köszönést, amit tanultam, aztán elsuttogtam a választ.
Ahogy kiértem a tömegből megláttam az Ötöket. Erif, Retaw, Typhoon, Crag és Blacknight.
Blacknight várt középen. Megálltam előtte és vártam mi fog történni. Csendesen lengedezett a hajnali szél. Szinte még sötét volt, mégis mindent tökéletesen láttam.
- Ma örök társat találsz magad mellé. - Muszáj mindig rébuszokban beszélni? 
- Mi a feladatom? - kérdeztem nyugodtan. Magam is meglepődtem, hogy egyáltalán nem parázok rá a dologra pedig kéne. De azt hiszem azért voltam nyugodt, mert még nem tudtam mivel állok szemben.
- Egyedül fogsz átmenni. Nawtaru tetején megtalálod, amit keresel. Sok van ami szép, de hozzád csak egy illik, ha Őt megtalálod elkísér minden utadra. - Eszembe jutott a fekete sárkány. Azóta azt is tudom milyen sárkánnyal állok szemben, tanultam. Roloc. 
- Honnan fogom tudni, hogy megtaláltam amit kerestem? - kérdeztem bár pontosan emlékeztem Rá.
- Keresel és találsz. De vigyázz, csak követ érints, és érezni fogod, ha kiválasztott. Akkor hozd magaddal, Ő a Tiéd.
Egy pillanat alatt megfordult bennem minden. Összeraktam a képet. Tojás. Ez nem úgy működik, ahogy elképzeltem.....
- Most menj. Ha beérsz az erőbe érintsd meg az első csavart fát. Amire szükséged lesz mind megkapod, ha átléptél a kapun.
- Köszönöm. - tudtam itt nem lehet többet kérdezni. Éreztem, hogy mindent elmondott.
- Eht s'noom thgil enihs ruoy yaw. 
- Dna eht nus mraw ruoy ecaf. - válaszoltam.

Aztán megfordultam és elindultam az erdő széle felé. Mikor az első fához értem megfordultam.
A szárnyaslovak sörényét felkapta a szél. Narancssárga fény világította meg a kastélyt. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, aztán megfordultam és beléptem az erdőbe, magam mögött hagyva ezt a világot.

Asya

- Kezdődik! - rohant be a szobámba a tündelány lélekszakadva. Látszott, hogy nagyon rohant, egy pici mosoly bujkált csak a szája körül, semmi más. Elsőre nem értettem, mire ez a sietség. Néhány pillanattal később a zavaromat látva egy pillantást küldött a plafon felé, majd megragadta a karom és maga után húzott. Bár gőzöm nem volt ezt miért csinálja, nem akadékoskodtam. Kirángatott a faajtón, le a lépcsőn.... tovább nem jutott. Hirtelen elengedte a kezemet, lelasította a lépteit és csatlakozott a tündék tömegéhez, akik önkívületbe esve egyetlen irányba tartottak. Ekkor láttam, hogy Asya szemei is elködösültek, egészen olyan volt, mintha valamilyen hatalmasabb erő mozgatná a testét. Ekkor jöttem rá, miért sietett annyira. Ma van a nyár leghosszabb napja. És nemsokára alkonyodik.....

Rám nem hatott az az erő, amely rájuk, de követtem Asya-t, mert mindenképpen szerette volna ha látom az ünnepüket. Őrülten forgattam az agyamban a szavakat, hogy eszembe jusson, hogy is hívta.... talán Ylf-rettub.... igen. Ez a szó biztos benne volt de.....

Próbáltam visszaemlékezni a jelentésére.... Pillangók tánca... Ecnad'o Ylf-rettub. Ezaz.
Ember még nem látta soha. Én is keveset tudok róla, csak amit Asya elmondott, de szűkszavú volt így is. 

Csendben követtem, s minden egyes rezdülésre igyekeztem odafigyelni. A tündék nem törődtek velem, csak hozzájuk csapódtam. 

A tisztás, amire kiértünk ismeretlen volt, azelőtt még nem jártunk ott. A hatalmas fák ágai annyira összefonódtak, hogy egyetlen bejárata volt, az ahol bementünk. Mintha betonfal vett volna minket körül ágakból. Felnéztem. Narancssárga fény szűrődőtt át a fák lombján a nyitott égboltról. Alkonyodott.

Különös szél fújt, valami édes illatot hozott. Egészen elbódító volt, még nekem is, de próbáltam tartani magam. A hatalmas tisztást már egészen körülvették a tündék, középen csak egy húsz embernyi helyet hagyva. Narancssárgás pirosas fényben láttam mindent, egyszerűen gyönyörű volt ez az egész.
Mindenki csendben állt. A körülöttem állók sorban lecsukták a szemüket, miközben megfogták egymás kezét. Én nem voltam közéjük való, a tudatuk kikerülte a lényemet. Gyűrűket formázva álltak, még továbbra is csendben. Az alkonyat a fénypontjára ért. A fénysugarak felfelé siklottak a fák törzsén és az ágak sűrűje ritkult. Láttam, ahogy visszahúzzák ágaikat. A természet mozgásba lépett.... Csendes sustorgás hallatszott és pillangók ezrei repültek be a tisztásra, annak közepén örvényként sodorták egymást az ég felé... annyira gyönyörű látvány volt, pedig akkor még nem tudtam, hogy a java hátra van.
Hangok százai rohanták meg az elmém, ezektől nem tudtam szabadulni, de nem is akartam. A tündék szeme varázsütésre nyílt ki és követték az örvénylő pillangókat. A sodrás egyre erősödött, egyre gyorsabban és gyorsabban keringtek, egyre többen és többen lettek, már látni sem lehetett az örvény belsejét... aztán nyílt a kör, ritkult az örvény, holott a zene egy pillanatra sem lassított. Ekkor láttam meg azt a két tündét, akik egymásnak háttal álltak a kör közepén kitárt kezekkel, az ég felé fordítva tekintetüket. Aztán lassan lehajtották a fejüket, kezükkel köröket írtak le. A pillangók a kezük mozgását követték egészen addig, míg ki nem tágult a kör annyira, hogy a körben álló tündék felje fölött köröztek. A középen álló két lány egészen úgy nézett ki, akárcsak a körülöttünk álló összes többi: mély vörös haj, sima bőr, vékony test. Az egyetlen különbség a szivárvány színű szárny volt, amit a hátukon viseltek. Csak most gondoltam végig, amit Asya mondott arról, mennyire különbözik Ő, meg még néhányan a tündéktől. Az, hogy a haja a fekete árnyalat mellett nem vörös volt, hanem mélykék egészen máshogy hatott, mint a többiek, és még a pillangólányok haja is vörösen csillant meg a fényben. De valahogy nekem Asya  mégis különleges volt.
Gondolataimat megzavarta, hogy a két pillangólány ismét kitárta a kezeit, most azonban egymás mellett álltak. Fejüket az alkonyat felé fordították és kántálni kezdtek a nyelvükön. Az alkonyat fénye áttört a fák között és körülvette őket, a következő pillanatban mindketten összerándultak, karjaik egyetlen tünde felé továbbították a fényt. A pillangók serege körülvette, kiszakították a körből. A fény szó szerint átjárta a testét, megrázkódott, s ha lehet még nagyobb önkívületbe esett. Csak egy pillanattal később láttam, hogy a teste elkezd átalakulni.... megjelent a hátán a pillangószárny....
Már kezdett a nap lejjebb járni, mire a pillangók serege újra a tündék feje fölött körözött. Érezhető volt, hogy az ünnep a vége felé közelít. A két pillangólány a kör közepe felé tartott maguk köré vonva a pillangókat. És ebben a pillanatban megállt az idő, a forgás ahhelyett, hogy lassult volna újra felgyorsult, a zene őrült tempóban dübörgött a fejemben. A két lány felénk fordult, közelebb sétáltak.... A tekintetük ilyesztő volt, most láttam csak, hogy a szárnyaik ezer színben pompáznak, a testüket nem ruhák takarják hanem indákból és pillangókból álló tetoválás. Az arcuk egészen eltorzult a következő pillanatban - éreztem amit éreztek.... nem tudom hogyan, de nem akartam... a tündéknél senkinél... csak náluk - tudtam, hogy hatalmas erőt kell kifejteniük, hogy megtörénjenek a következő pillanatok. Ismét hátravetették a fejüket, kitárták kezeiket, az égre meredtek. Az alkonyat eltűnőben volt, de a kántálás nem állt meg egy pillanatra sem. Sokkal vékonyabb napsugarak ontották feléjük a fényüket, éreztem mekkora energiába telik nekik összegyűjteni a fényt az utolsó szikráig. Közben egyre közelebb lépkedtek, hogy a távolság csökkenjen köztük és a kiválasztott között... A testük megrázkódott, ez alkalommal megfogták egymás kezét és a másikat nyújtották....... Asya felé.
A fény Őt is elszakította, a zene ha lehet még őrültebb tempóban lüktetett, és láttam, éreztem, hogy a két pillangólány utolsó erejüket összeszedve még egy cseppnyi fényt továbbítottak az újabb kiválasztott felé. Asya teste beleremegett a változásba, éreztem a kínokat, amivel az átváltozás járt. A fény ami a testébe áramlott betöltötte a tisztást.... Aztán egy pillanat alatt sötét lett. Éjszaka. A két pillangólány összeesett a kimerültségtől. Azonban a pillangók serege pillanatok alatt körülvette őket, s a sodrásban nem láttam mikor tűnnek el. Amilyen fényeség közepette jelentek meg, olyan sötétségben hagyták el a tisztást. Éreztem, hogy valami nem úgy történt, ahogy kellett volna.
A tündék lázálmukból felébredve döbbenten nézték a két pillangószárnyat. Suttogás támadt. Asya egy pillanattal később sírva rohant el a tisztásról.
Nem értettem mi történik, de rohantam utána, magyarázatot követelve tőle. De nem állt meg... Már vagy tizedszer kiáltottam rá, amikor megfordult és nekem támadt.
- Mit akarsz???? Mit akarsz tőlem? - Szivárványszínű szárnyai csillogtak a holdfényben.
- Mi.... Mi történt? - nyögtem ki, miután a torkomban lévő gombóc enyhült.
- Hát nem látod??? - ragadta meg a szárnyát olyan hevesen, hogy azt hittem a következő pillanatban eltépi a finom anyagot. - Hát ez történt!!!!
- És ez miért baj? - fordítottam vissza a kérdésemmel.
- Hogy miért? - meredt rám értetlenül és dühösen. - Miért? Mert minden évben egy embert választanak!!! Nincs jogom hozzá, hogy ezeket viseljem!!!! Soha.... A sylph-ek soha nem választottak ki kettőt közülünk!!! Ennek soha nem kellett volna megtörténnie!!!! Ez olyan felelősséggel jár, amihez én kevés vagyok! És egyébként is! Hogy fognak most rámnézni ezek után?
Nem tudtam a válaszokat. Valami értelmeset akartam mondani, de nem tudtam. Még soha nem hallottam semmit egyáltalán erről a szertartásról, és főleg nem tudtam az okokat.
- Hagyj most. - mondta keseredetten. Aztán megfordult és elsétált. Most láttam csak, hova tart. Egy szikla szélére, akárcsak én tartottam valaha egy éjszaka a sötétben tapogatózva. A holdfény átvilágított a szárnyain, ezer szivárványos foltot festve a sziklákra. Megálltam az utolsó fa mögött és csendben figyeltem, ahogy zokog. Belekapaszkodtam a fa csavart testébe, és azt kívántam, hogy találja meg a választ. Fölöttem a levelek halkan zúgtak a szellő érintésétől. Aztán egy nagyobb széllökés felkapta őket sorra. Szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket... akkor láttam, hogy nem levelek.... pillangók százai ültek a fa ágain. A szél felkapta őket és sodorta az éjszakába. Asya köré sodort néhányat. Csendes dallam csendült fel a gondolataim között. Asya lassan felemelte a kezét és könnyedén kitartotta maga elé. Egy pillangó rászállt az ujjaira, s olybá tűnt, mintha suttogna neki valamit, majd tovaszállt. Asya megbabonázva nézett utána és egy csendes mosoly bujkált a szája szélén......

Ismeretlen önmagam csalódása

Nekem mindig akkor sikerül írni valamit, amikor nem éppen vidám dolgot írok.... Igazán megmagyarázhatná valaki miért...
és azt is, miért nem írok rendszeresebben.....
Nem tudom, tényleg. Most csak sodródom úgy érzem. Mennek a dolgok körülöttem, de én valahogy csak ülök mindennek a közepén, és úgy érzem haszontalan vagyok. Már nem tudok úgy hatni az emberekre, ahogy tudtam. Elfogyott a varázserőm...
És lehet, hogy a türelmem is. Mindent azonnal akarok. Nincs időm. Semmire. És ha valami nem úgy alakul, ahogy gondoltam? Nem tudom megállítani a könnyeimet. Miért vagyok más, mint más emberek? valami baj van velem az biztos. Miért nem tudnak mások is úgy szeretni, ahogy én? Nekem a szeretet azt jelenti, hogy aki iránt érzem mást hoz az életembe. De legalábbis kikapcsolódást. És hogy hogyan? Egyszerűen azzal, hogy megjelenik.Abban a pillanatban már nem léteznek a gondok, nem létezik a nehéz élet. Akkor rá figyelek. Akkor Vele vagyok... lélekben.. nem csak testben. De ha a másik nincs velem.... elég, ha csak lélekben nincs, azt érzem....És abban a pillanatban görcsbe rándul a gyomrom és kutatom az okát.... igazán kimondva sosem találom meg..... csak sejtem...
És ilyenkor csalódott vagyok. A lelkemben, a szívemben csalódok... a másik oldalamban csalódok. Azt hiszem, ami nekem fontos, a másik felemnek is az, de valahogy mégsem. A mit a másik felem szeret azt szeretem én is, ettől boldog lesz. De a másik felem imád valamit.... És amit én imádok? Az nem is számít. Rajonghatok.... örülhetek, csak... csak neki ne kelljen, mikor minden egyes pilanatban azt kívánom, hogy mindkét felem lássa... ugyanúgy örüljön mint én.... úgy adja át a zenének magát mint én.... nekem ez a lényem... neki az... és ezt tiszteletben is tudom tartani, sőt rajongani tudok érte. De ami a lényegem, az van félresöpörve egyetlen szóval. Csak egyetlen egy szóval.
és vannak pillanatok, amikor érzem, hogy most nem vagyok fontos, de... de nem tudom hogy engedjem el... mert azért bukkan elő, hogy a lényemet kitöltse, de így ezt nem lehet... nekem a lélek kell, nem csak a test egy gondolattal.... egy gondolattal, ami már rég nem itt jár.... régen máshol van... és ilyenkor menekülnöm kéne, mert csak nagyobb fájdalmat okozok magamnak.... de nem tudok... ahová menekülhetnék, az a zene... de ahhoz sem értek eléggé... és újra ugyanott tartunk.. türelmetlen vagyok...
De hogy magyarázzam el egy csökönyös embernek, aki mindig pontosan tudja magáról, hogy neki igaza van (még akkor is amikor nem), hogy miért érzem ezt? Ha a lelkem másik fele, akkor tudnia kéne... akkor nem történhetne ez.... és észre sem veszi.... ebben biztos vagyok.... Csak egytől félek... hogy tudat alatt menekül, hogy tudat alatt ez neki kínos.. ez a helyzet kínos.... és neki ettől a helyzettől rándul görcsbe a gyomra, mert ismeretlen.... és nem tudja miért, de megkönnyebbül, ha kikerüli...
Azt hiszem, ha valójában már benne lenne... akkor már nem akarna menekülni.. nem  azt mondom, hogy soha... de az ismerős dolgoktól nem.... csak ismerjem meg én is önmagamat... legyek képes arra, amihez türelmetlen vagyok, és több türelmet tudjak magam köré sugározni... akkor.. akkor megismerhetne.... megismerhetne....

Nyomda

Egy napon bár, de különböző élményeket rakok ki. Pedig az egyik tegnap történt, a másik ma.

Hugom, előszeretettel főzöcskézik játékból, és ha krumplit eszünk, biztos hogy neki is mindig van egy krumplija, amit szeletelgethet. Hát ebéd után én ezt a krumplit láttam meg… hosszúkás volt, és éppen csak a vége volt levágva… és beindult a fantáziám, akkor még nem is tudtam, mennyire….

Végül az lett belőle, hogy született 7 nyomda, egyetlen krumpliból. A titka, hogy minden szeletnek mind a két oldalát faragtam, kivétel persze a vége, mert annak csak egy oldala lett…

Született először egy virág… és itt jött az ötlet a folytatásra. Több, kevesebb szépséggel egy hold, katica, két felhő egy oldalon, egy napocska… Bevallom, a virágot az elején jobban kidolgoztam, mint ezeket. Viszont amire nagyon büszke vagyok, az a két utolsó viszont igencsak igényes (úgy érzem) nyomda: Bambi és Toppancs J a tegnapelőtti közös Bambi nézés emlékére. <na hát ebből az érintettek tudni fogják, a napot hehe… akármikor is tudom ezt megmutatni>

És amire gondolni kell, az a felfordulás, ami ezzel jár…. <bár hugom lába eddigre tiszta lett, miután úgy gondolta, ő maga a papír….>

És íme a két hivatalos (még felügyeletem alatt készített) nyomdarajz.

Hát a nyuszik ugyan kékek lettek, de azért azt hiszem így is látszik minden nyomda :)

És amire büszke vagyok:

Rózsaszál

Rózsaszál hagyományt őriz. Ezt a környezetem nagy része tudja.

Rendezvényekre jár végvári tüzérként, (megjegyzem ilyenkor istenien néz ki) ezt is sokan tudják.

Sőt talán még a „bajtársai” is tudják, hogy én őhozzá tartozom, és tartozni fogok mindig.

Azonban én még most is a civil közönséghez tartozok, ott viszont senki nem tud róla, hogy miért követem olyan szorgosan a bandériumot, ha rendezvény van. És most…. most Rózsaszál tett róla, hogy tudják.

Rózsaszál továbbra is hű a nevéhez. És talán ez az egyik, amit szeretek benne. Talán… de nem várom el tőle, hogy egyfolytában elhalmozzon ajándékokkal. Viszont hihetetlenül jó érzés, amikor egy rózsaszállal lep meg. Most kaptam Tőle egyet, ami sosem hervad el… Megkaptam életem legszebb rózsaszálát az Egyetlen Rózsaszálam mellé.

Bevallom, mikor végig megy velem az utcán egyenruhában, dagad a mellem a büszkeségtől, hogy Ő hozzám tartozik… vagy én hozzá… vagy mindkettő. Ha civilben sétál velem a városban, akkor van, hogy büszke mosollyal az arcomon térek haza, mert mindenki láthatta, milyen jóképű párom van. Talán önző vagyok… de valahogy jólesik, ha vele látnak….pláne ha ismerik is… És hát ennek ellenére egy-egy karneválon, fesztiválon a tömegben éppen ugyanúgy elveszek, mintha nem is léteznék. Hát ez a rendezvény most nem olyan volt, mint amilyen az eddigiek. Már maga a hangulat varázslatos volt, lehet egy kicsit a város miatt, amit lassan már egészen jól ismerek, s második otthonommá kezd válni. Amit sajnáltam, hogy a bemutató és a felvonulás annyira összeolvadt, hogy bár elbúcsúztam a kettő között, tudtam, hogy még egyszer utoljára majd messziről figyelhetem, hogy elhalad előttem a vitézem.. egy karnyújtásnyi távolságra, és mégsem foghatom meg a kezét… majd csak összenézünk, talán küldünk egymásnak egy csókot és vége… én eljövök haza. A sors kegyesebb volt… láthattam kétszer…. majd harmadszor utoljára. Elhaladt előttem, és tudtam vége… A bandérium megállt egy pillanatra, de már messze volt… Ami ez után történt olyan gyorsan zajlott le, hogy akárhogy próbálom, nem tudok emlékezni a részletekre. Amire emlékszem, hogy ő megfordult, megkerülte a sort visszarohant, benyúlt értem a tömegbe, amit alig érzékeltem, hogy szétnyílik utat engedve nekem. Magához húzott és megcsókolt. Szinte éreztem, hogy akik körülöttem álltak nem értették, nem tudták, hogy csak véletlenül választott-e ki, vagy mert hozzá tartozom…. Aztán elengedett, én léptem egyet hátra, a tömeg összezáródott körülöttem, s bódult fejjel figyeltem, ahogy visszaáll a helyére a menetben. Aztán csak sírtam és hazafelé jöttem rá, hogy megkaptam életem csókját. 

A bandérium tagjai biztos azt gondolták, hogy „áh, csak szerelmes”. Azt hiszem, hogy ez nem lehet egy egyszeri kijelentés, és úgy érzem, hogy az évek múltával majd mindig ezt gondolhatják, ha látnak minket. Mert ha valamiben, hát ebben az egyben biztos vagyok az életemben. Ez az egyetlen biztos pont, mondjon akárki akármit. Nem telhet el egy élet veszekedésekkel. Nem telhet el úgy, hogy minden napján küzdünk egymással. Persze biztos lesznek viták, de belül nem változik semmi. És ha ez tényleg így lesz, akkor majd tíz év múlva is azt gondolják: „oh, milyen szerelmes”…

Ha megkérdezi valaki, miért szeretem, akkor azt mondom nem tudom. Csak azt tudom, hogy a lelkem választott és utána a szívem is. Ez valahogy mindenkivel így van. Akit nem fogad el a lelkem, az egy idő után eltűnik az életemből, és nem csak úgy, hanem mert én is akarom. Ezt egy idő után az eszemmel is tudom, hogy ki az, aki marad. És már tudom. Ő marad. Persze.. mindenki azt mondja, változol még, ez nem lehet biztos, nem lehetsz benne biztos. De ismerem magam, legalábbis ilyen téren. És ismerem Őt is. És igen, erre is sokan mondják, nem ismerheted. Hát erre én azt mondom, DE…. ismerem. Akármilyen rövid is volt ez az idő ismerem. Amit nem ismerek, az a jövő. Ezt elismerem. De ismerem Őt annyira, hogyha arra gondolok, miért engem szeret, akkor azt mondjam, mert megtaláltuk egymást, és a szeretet nem attól függ, hogy valaki hogy néz ki, hanem ha megismered, akkor el tudod-e fogadni AZT, AKI. Én eltudom, ebben biztos vagyok. Most negatívan hozzá tehetném, azért szeret, mert már lassan nem szerethet mást. Mert én lennék az utolsó esélye? Ezt csak ő tudhatja, de valamiért félek tőle, hogy csak egy esélynek tekintenek az életében. És igen. Talán. Talán ha én nem lennék, akkor többé más sem lenne. Viszont a múlt, ami mögötte áll egy kicsit meghatározza őt. Ebből a szempontból igen. Én vagyok az utolsó esélye, mert azok után az évek után, amik mögötte vannak, úgy érzem, már csak szeretni akar. Szeretni akar valakit, aki megérdemli. Én nem tudom megérdemlem-e, de abban biztos vagyok, hogy nekem pedig csak szeretetre van szükségem. Pont arra a szeretetre, amit ad nekem és ezt akár elhiszi, akár nem:  tudom… csak arra van szükségem, hogy szeressen… Nekem mellette csak az a feladatom, hogy hagyjam, hogy szeressen…. és én hagyni fogom… 

A sors dönti el, hogy kik lépnek az életedbe.

De egyedül TE döntesz arról, hogy ki marad.