Etihw - Thgin

"- Készen álsz. - Nézett rám Blacknight. Én valahogy nem éreztem olyan jól magam, mint ahogy kellett volna. Nem éreztem magam elég kitartónak, nem tűrőm eléggé a fájdalmat.... nem vagyok elég gyors, elég halk, láthatatlan satöbbi. Minden ami ahhoz kéne, hogy a próbákat teljesítsem.

- Tudom most mit gondolsz. - Hallottam ismét a fejemben a hangját. És egy perc alatt megrohant a magabiztosság.

De tudtam, hogy ő sugallja, és ez nem elég. Amint elfordul elmúlik.

Fújt egyet. Belenéztem a mélykék szemekbe. Az érzelmek hulláma sűrűsödött és képek rohanták meg elmém. Csak a szemét láttam, s benne egy utat, fákat... hangokat hallottam a képek érzelméből, sárkányokat láttam és miliónyi apró fájdalmat éreztem.

Muszáj volt elnéznem. Ez mélyen Ő volt. Ezt nem szabadna. Pedig Ő hagyta. Hagyta hogy belelássak, de azt hiszem jól döntöttem, hogy nem merültem mélyebbre. Különben is tudtam, hogy veszélyes.

- Nem az. - suttogta - Csak tudnod kell mit láss..... mit hagyj láttatni.

Nem mertem újra rá nézni, de erőltettem. Felnéztem a szemére. Most zöld volt kívül. Ez nem az a szem amit az előbb láttam, és azt hiszem tudom miért. De most nem is kell más.

- Miért hagytad, hogy lássam?

Feltartotta a fejét és fürkészett. Talán percekig álltunk így, mire válaszolt. Elnéztem, hogy csillog a fekete szőrön a napfény. Képzelhetem én milyen lehetek, kiizzadva a gyakorlástól.

- Mert Igaz vagy. 

Nem értettem. - Igaz vagyok?

- A legmélyebb akivel valaha találkoztam. 

- Ez mit jelent? - csaptam le a lehetőségre hogy megkérdezzem.

- A lelked, Érzelemlátó. Tudni fogod, ha eljön az ideje. - azzal megfordult és lassan elsétált a fák között olyan méltósággal, ahogy senki nem tud. Nem hiába volt bölcs. Modsiw - tapasztalat és bölcsesség.

Mire van az a rengeteg szó, amit megtanultam? És mégsem tanultam eleget. Legalábbis nem hinném. Sokkal tapasztalatlanabb vagyok mint Ő.

És még csak meg sem kérdeztem mi lesz most. Azt mondta készen állsz, de azt sem tudom mire.

Lenéztem a könnyű kardra, aminek a hegye a földbe szúródott mikor megálltam. Mára befejeztem. Így is eltűnt az ellenfelem. Biztos ő is megunta.

Úgy éreztem semmit nem fejlődtem ez alatt a három hónap alatt. Mindjárt vége a nyárnak... még egy hónap, talán csak két hét és belevetem magam egy újabb tanévbe. Kár hogy nem lehet örökre itt maradni.

Ahogy visszaértem a kastélyba úgy éreztem mindenki összesúg a hátam mögött. Mentem tovább. Egyszerűen besétáltam a fegyverszobába és visszatettem a fegyvert a helyére. Nem is tudom miért vettem el ma ezt. Nem innen kellett volna választanom, hanem kintről. Mindegy. Tetszett a kard, jó fogása volt.

Le kéne zuhanyoznom, de legkevésbé vágytam rá. Egyre csak Blacknight szavait hallottam. Egyszerűen csak fogtam magam és hanyatt döltem az ágyamon.

Alig telt bele pár perc és már kopogtattak is az ajtómon. Ennyit a nyugalomról.

- Gyere! - kiáltottam el magam és hallotam ahogy csendben kinyílik az ajtó. Felültem az ágyon, hogy megnézzem magamnak ki jött. Itali.

- Blacknight üzent érted.
- Értem?
- Holnap korán reggel vár a kastély előtt.
- Értem. - gondolkodtam el a hallottakon. Közben Itali elindult ki az ajtón.
- Nem maradsz egy kicsit?
- Nem lehet, csak beugrottam, hogy átadjam az üzenetet, fontos.
- Tudod miért üzente? - reméltem hogy tudja, mert nincs kedvem  valami semmiségért felkelni reggel.
- Ez csak egyet jelenthet. - Összeráncoltam a szemöldököm. Ez ma már a második, hogy rejtélyekről beszélnek. Aztán egy pillanat alatt tisztulni kezdett a kép.
- Holnap.... kezdődik...
- Igen.
- Most nem ártana, ha mesélnél róla. - néztem könyörgő szemekkel, de semmi hatása nem volt.
- A Tiéd nem lesz olyan mint sokaké volt. A tiéd komolyabb. Tudod jól. Meg sem közelíti az én próbáimat, nem tudok Neked mit mesélni.
Félrehúztam a szám. Aztán elmosolyodtam. - Köszönöm, hogy szóltál.
- Tudod, hogy szívesen tettem, ilyet mindig öröm megtudni. Csak a hírnök és a újonc tudja. Egészen holnap reggelig.... - Azzal megfordult és kilépett az ajtón.
- Ja, és Claire, - fordult még meg egy pillanatra. - Aludj sokat ma éjszaka.... és fogadd meg ezt az egyetlen tanácsot, amit tudok adni.
Elmosolyodtam. - Fogok. Fogok. - Néztem a szemébe, aztán lassan becsukódott mögötte az ajtó.
Nem akartam azon gondolkodni, mi várhat rám holnap, csak azt tudtam, hogy nehéz lesz. Legalábbis azt hiszem. Végig dőltem az ágyon. "Aludj sokat..." Igazság szerint nem is volt kedvem máshoz. Még alig lehet 6 óra, de igaza van.
Még elgondolkodtam azon, hogy elmenjek-e lezuhanyozni, de a reggel mellett döntöttem. Sokkal jobban fog esni. Aztán a fáradtság eluralkodott rajtam, és most az egyszer hagytam. Holnap korán kelek. Most nem törődtem közös vacsorával, közös estével, a holnapi nap sokkal fontosabb lesz.

Nem hiszem, hogy álmodtam volna bármit is az éjszaka. Talán ha egyszer ébredtem fel, de úgy fordultam a másik oldalamra, mintha soha fel sem ébredtem volna álmomból. Csendes volt a reggel. Még nem mozdult semmi. Sötét volt, ahogy felkeltem az ágyamból, alig látszott világosság a hegy mögött. Fogtam a törölközőm és kimentem a fürdőbe. Megnyitottam a forróvizet. Gőz csapott ki a fülkéből, ahogy a forró víz csobogott a zuhanyrózsából. Ledobáltam magamról a tegnapi büdös cuccot és beálltam a víz alá. Égette a bőröm, de jól esett. Soha ennyire jól. A bizonytalanság egyszerre öntötte el a tudatomat a félelemmel. Nem szabadna hagynom. Küzdöttem ellene. A víz végigfolyt a testemen felégetve minden négyzetcentiméterét a bőrömnek. Minden egyes csepp égő viaszként zuhogott végig rajtam. Elég volt.
Megengedtem a hideg csapot is és a forróság egyszerre eltűnt. A következő pillanatban már kint is voltam a zuhany alól és kaptam a törölközőt, hogy beletekerjem a vizes hajam. Aztán magam köré csavartam, már amennyire tudtam, de nekem valahogy sosem állt rendesen. Igyekeztem gyorsan megszárítani a hajam, mielőtt még leesik rólam.
Ahogy visszasétáltam a folyosón senki nem keresztezte az utamat, ugyanakkor valami nyugtalanságot éreztem mindenhonnan. A szekrény előtt állva nem tudtam eldönteni mi is lenne a megfelelőbb amiben megjelenhetek. A fene annyira nem lehet fontos, hogy ezen agyaljak, jó lesz egy kényelmes cucc. Kikaptam egy kényelmes sötétkék farmert, meg egy zöld pántos felsőt. Egészen jól áll és strapabíró.
Hirtelen kinyílt a hátam mögött az ajtó. Itali ált ott megint.
- Mindenki Téged vár. - mondta és megvárta amíg felhúzom a cipőm és kilépek az ajtón. Becsukta mögöttem. Hirtelen fordultam felé, nem számított rá.
- Hogy érted, hogy mindenki?
Nem válaszolt, de a szeme mindent elárult. És megint nem éreztem mit érez, csak a szeméből olvastam, hogy izgatott. Én meg csak mentem utána.
Mikor kiértem a kastély elé meglepődtem, hogy mennyien állnak kint... tényleg mindenki. A hajnal első fényei még csak most jelentek meg, valahogy úgy éreztem túl korán van. Hirtelen megláttam a tömegben Sophie-t. Csak mosolygott. Leolvastam a szájáról, ahogy elmondja a köszönést, amit tanultam, aztán elsuttogtam a választ.
Ahogy kiértem a tömegből megláttam az Ötöket. Erif, Retaw, Typhoon, Crag és Blacknight.
Blacknight várt középen. Megálltam előtte és vártam mi fog történni. Csendesen lengedezett a hajnali szél. Szinte még sötét volt, mégis mindent tökéletesen láttam.
- Ma örök társat találsz magad mellé. - Muszáj mindig rébuszokban beszélni? 
- Mi a feladatom? - kérdeztem nyugodtan. Magam is meglepődtem, hogy egyáltalán nem parázok rá a dologra pedig kéne. De azt hiszem azért voltam nyugodt, mert még nem tudtam mivel állok szemben.
- Egyedül fogsz átmenni. Nawtaru tetején megtalálod, amit keresel. Sok van ami szép, de hozzád csak egy illik, ha Őt megtalálod elkísér minden utadra. - Eszembe jutott a fekete sárkány. Azóta azt is tudom milyen sárkánnyal állok szemben, tanultam. Roloc. 
- Honnan fogom tudni, hogy megtaláltam amit kerestem? - kérdeztem bár pontosan emlékeztem Rá.
- Keresel és találsz. De vigyázz, csak követ érints, és érezni fogod, ha kiválasztott. Akkor hozd magaddal, Ő a Tiéd.
Egy pillanat alatt megfordult bennem minden. Összeraktam a képet. Tojás. Ez nem úgy működik, ahogy elképzeltem.....
- Most menj. Ha beérsz az erőbe érintsd meg az első csavart fát. Amire szükséged lesz mind megkapod, ha átléptél a kapun.
- Köszönöm. - tudtam itt nem lehet többet kérdezni. Éreztem, hogy mindent elmondott.
- Eht s'noom thgil enihs ruoy yaw. 
- Dna eht nus mraw ruoy ecaf. - válaszoltam.

Aztán megfordultam és elindultam az erdő széle felé. Mikor az első fához értem megfordultam.
A szárnyaslovak sörényét felkapta a szél. Narancssárga fény világította meg a kastélyt. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, aztán megfordultam és beléptem az erdőbe, magam mögött hagyva ezt a világot.

Asya

- Kezdődik! - rohant be a szobámba a tündelány lélekszakadva. Látszott, hogy nagyon rohant, egy pici mosoly bujkált csak a szája körül, semmi más. Elsőre nem értettem, mire ez a sietség. Néhány pillanattal később a zavaromat látva egy pillantást küldött a plafon felé, majd megragadta a karom és maga után húzott. Bár gőzöm nem volt ezt miért csinálja, nem akadékoskodtam. Kirángatott a faajtón, le a lépcsőn.... tovább nem jutott. Hirtelen elengedte a kezemet, lelasította a lépteit és csatlakozott a tündék tömegéhez, akik önkívületbe esve egyetlen irányba tartottak. Ekkor láttam, hogy Asya szemei is elködösültek, egészen olyan volt, mintha valamilyen hatalmasabb erő mozgatná a testét. Ekkor jöttem rá, miért sietett annyira. Ma van a nyár leghosszabb napja. És nemsokára alkonyodik.....

Rám nem hatott az az erő, amely rájuk, de követtem Asya-t, mert mindenképpen szerette volna ha látom az ünnepüket. Őrülten forgattam az agyamban a szavakat, hogy eszembe jusson, hogy is hívta.... talán Ylf-rettub.... igen. Ez a szó biztos benne volt de.....

Próbáltam visszaemlékezni a jelentésére.... Pillangók tánca... Ecnad'o Ylf-rettub. Ezaz.
Ember még nem látta soha. Én is keveset tudok róla, csak amit Asya elmondott, de szűkszavú volt így is. 

Csendben követtem, s minden egyes rezdülésre igyekeztem odafigyelni. A tündék nem törődtek velem, csak hozzájuk csapódtam. 

A tisztás, amire kiértünk ismeretlen volt, azelőtt még nem jártunk ott. A hatalmas fák ágai annyira összefonódtak, hogy egyetlen bejárata volt, az ahol bementünk. Mintha betonfal vett volna minket körül ágakból. Felnéztem. Narancssárga fény szűrődőtt át a fák lombján a nyitott égboltról. Alkonyodott.

Különös szél fújt, valami édes illatot hozott. Egészen elbódító volt, még nekem is, de próbáltam tartani magam. A hatalmas tisztást már egészen körülvették a tündék, középen csak egy húsz embernyi helyet hagyva. Narancssárgás pirosas fényben láttam mindent, egyszerűen gyönyörű volt ez az egész.
Mindenki csendben állt. A körülöttem állók sorban lecsukták a szemüket, miközben megfogták egymás kezét. Én nem voltam közéjük való, a tudatuk kikerülte a lényemet. Gyűrűket formázva álltak, még továbbra is csendben. Az alkonyat a fénypontjára ért. A fénysugarak felfelé siklottak a fák törzsén és az ágak sűrűje ritkult. Láttam, ahogy visszahúzzák ágaikat. A természet mozgásba lépett.... Csendes sustorgás hallatszott és pillangók ezrei repültek be a tisztásra, annak közepén örvényként sodorták egymást az ég felé... annyira gyönyörű látvány volt, pedig akkor még nem tudtam, hogy a java hátra van.
Hangok százai rohanták meg az elmém, ezektől nem tudtam szabadulni, de nem is akartam. A tündék szeme varázsütésre nyílt ki és követték az örvénylő pillangókat. A sodrás egyre erősödött, egyre gyorsabban és gyorsabban keringtek, egyre többen és többen lettek, már látni sem lehetett az örvény belsejét... aztán nyílt a kör, ritkult az örvény, holott a zene egy pillanatra sem lassított. Ekkor láttam meg azt a két tündét, akik egymásnak háttal álltak a kör közepén kitárt kezekkel, az ég felé fordítva tekintetüket. Aztán lassan lehajtották a fejüket, kezükkel köröket írtak le. A pillangók a kezük mozgását követték egészen addig, míg ki nem tágult a kör annyira, hogy a körben álló tündék felje fölött köröztek. A középen álló két lány egészen úgy nézett ki, akárcsak a körülöttünk álló összes többi: mély vörös haj, sima bőr, vékony test. Az egyetlen különbség a szivárvány színű szárny volt, amit a hátukon viseltek. Csak most gondoltam végig, amit Asya mondott arról, mennyire különbözik Ő, meg még néhányan a tündéktől. Az, hogy a haja a fekete árnyalat mellett nem vörös volt, hanem mélykék egészen máshogy hatott, mint a többiek, és még a pillangólányok haja is vörösen csillant meg a fényben. De valahogy nekem Asya  mégis különleges volt.
Gondolataimat megzavarta, hogy a két pillangólány ismét kitárta a kezeit, most azonban egymás mellett álltak. Fejüket az alkonyat felé fordították és kántálni kezdtek a nyelvükön. Az alkonyat fénye áttört a fák között és körülvette őket, a következő pillanatban mindketten összerándultak, karjaik egyetlen tünde felé továbbították a fényt. A pillangók serege körülvette, kiszakították a körből. A fény szó szerint átjárta a testét, megrázkódott, s ha lehet még nagyobb önkívületbe esett. Csak egy pillanattal később láttam, hogy a teste elkezd átalakulni.... megjelent a hátán a pillangószárny....
Már kezdett a nap lejjebb járni, mire a pillangók serege újra a tündék feje fölött körözött. Érezhető volt, hogy az ünnep a vége felé közelít. A két pillangólány a kör közepe felé tartott maguk köré vonva a pillangókat. És ebben a pillanatban megállt az idő, a forgás ahhelyett, hogy lassult volna újra felgyorsult, a zene őrült tempóban dübörgött a fejemben. A két lány felénk fordult, közelebb sétáltak.... A tekintetük ilyesztő volt, most láttam csak, hogy a szárnyaik ezer színben pompáznak, a testüket nem ruhák takarják hanem indákból és pillangókból álló tetoválás. Az arcuk egészen eltorzult a következő pillanatban - éreztem amit éreztek.... nem tudom hogyan, de nem akartam... a tündéknél senkinél... csak náluk - tudtam, hogy hatalmas erőt kell kifejteniük, hogy megtörénjenek a következő pillanatok. Ismét hátravetették a fejüket, kitárták kezeiket, az égre meredtek. Az alkonyat eltűnőben volt, de a kántálás nem állt meg egy pillanatra sem. Sokkal vékonyabb napsugarak ontották feléjük a fényüket, éreztem mekkora energiába telik nekik összegyűjteni a fényt az utolsó szikráig. Közben egyre közelebb lépkedtek, hogy a távolság csökkenjen köztük és a kiválasztott között... A testük megrázkódott, ez alkalommal megfogták egymás kezét és a másikat nyújtották....... Asya felé.
A fény Őt is elszakította, a zene ha lehet még őrültebb tempóban lüktetett, és láttam, éreztem, hogy a két pillangólány utolsó erejüket összeszedve még egy cseppnyi fényt továbbítottak az újabb kiválasztott felé. Asya teste beleremegett a változásba, éreztem a kínokat, amivel az átváltozás járt. A fény ami a testébe áramlott betöltötte a tisztást.... Aztán egy pillanat alatt sötét lett. Éjszaka. A két pillangólány összeesett a kimerültségtől. Azonban a pillangók serege pillanatok alatt körülvette őket, s a sodrásban nem láttam mikor tűnnek el. Amilyen fényeség közepette jelentek meg, olyan sötétségben hagyták el a tisztást. Éreztem, hogy valami nem úgy történt, ahogy kellett volna.
A tündék lázálmukból felébredve döbbenten nézték a két pillangószárnyat. Suttogás támadt. Asya egy pillanattal később sírva rohant el a tisztásról.
Nem értettem mi történik, de rohantam utána, magyarázatot követelve tőle. De nem állt meg... Már vagy tizedszer kiáltottam rá, amikor megfordult és nekem támadt.
- Mit akarsz???? Mit akarsz tőlem? - Szivárványszínű szárnyai csillogtak a holdfényben.
- Mi.... Mi történt? - nyögtem ki, miután a torkomban lévő gombóc enyhült.
- Hát nem látod??? - ragadta meg a szárnyát olyan hevesen, hogy azt hittem a következő pillanatban eltépi a finom anyagot. - Hát ez történt!!!!
- És ez miért baj? - fordítottam vissza a kérdésemmel.
- Hogy miért? - meredt rám értetlenül és dühösen. - Miért? Mert minden évben egy embert választanak!!! Nincs jogom hozzá, hogy ezeket viseljem!!!! Soha.... A sylph-ek soha nem választottak ki kettőt közülünk!!! Ennek soha nem kellett volna megtörténnie!!!! Ez olyan felelősséggel jár, amihez én kevés vagyok! És egyébként is! Hogy fognak most rámnézni ezek után?
Nem tudtam a válaszokat. Valami értelmeset akartam mondani, de nem tudtam. Még soha nem hallottam semmit egyáltalán erről a szertartásról, és főleg nem tudtam az okokat.
- Hagyj most. - mondta keseredetten. Aztán megfordult és elsétált. Most láttam csak, hova tart. Egy szikla szélére, akárcsak én tartottam valaha egy éjszaka a sötétben tapogatózva. A holdfény átvilágított a szárnyain, ezer szivárványos foltot festve a sziklákra. Megálltam az utolsó fa mögött és csendben figyeltem, ahogy zokog. Belekapaszkodtam a fa csavart testébe, és azt kívántam, hogy találja meg a választ. Fölöttem a levelek halkan zúgtak a szellő érintésétől. Aztán egy nagyobb széllökés felkapta őket sorra. Szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket... akkor láttam, hogy nem levelek.... pillangók százai ültek a fa ágain. A szél felkapta őket és sodorta az éjszakába. Asya köré sodort néhányat. Csendes dallam csendült fel a gondolataim között. Asya lassan felemelte a kezét és könnyedén kitartotta maga elé. Egy pillangó rászállt az ujjaira, s olybá tűnt, mintha suttogna neki valamit, majd tovaszállt. Asya megbabonázva nézett utána és egy csendes mosoly bujkált a szája szélén......

Ismeretlen önmagam csalódása

Nekem mindig akkor sikerül írni valamit, amikor nem éppen vidám dolgot írok.... Igazán megmagyarázhatná valaki miért...
és azt is, miért nem írok rendszeresebben.....
Nem tudom, tényleg. Most csak sodródom úgy érzem. Mennek a dolgok körülöttem, de én valahogy csak ülök mindennek a közepén, és úgy érzem haszontalan vagyok. Már nem tudok úgy hatni az emberekre, ahogy tudtam. Elfogyott a varázserőm...
És lehet, hogy a türelmem is. Mindent azonnal akarok. Nincs időm. Semmire. És ha valami nem úgy alakul, ahogy gondoltam? Nem tudom megállítani a könnyeimet. Miért vagyok más, mint más emberek? valami baj van velem az biztos. Miért nem tudnak mások is úgy szeretni, ahogy én? Nekem a szeretet azt jelenti, hogy aki iránt érzem mást hoz az életembe. De legalábbis kikapcsolódást. És hogy hogyan? Egyszerűen azzal, hogy megjelenik.Abban a pillanatban már nem léteznek a gondok, nem létezik a nehéz élet. Akkor rá figyelek. Akkor Vele vagyok... lélekben.. nem csak testben. De ha a másik nincs velem.... elég, ha csak lélekben nincs, azt érzem....És abban a pillanatban görcsbe rándul a gyomrom és kutatom az okát.... igazán kimondva sosem találom meg..... csak sejtem...
És ilyenkor csalódott vagyok. A lelkemben, a szívemben csalódok... a másik oldalamban csalódok. Azt hiszem, ami nekem fontos, a másik felemnek is az, de valahogy mégsem. A mit a másik felem szeret azt szeretem én is, ettől boldog lesz. De a másik felem imád valamit.... És amit én imádok? Az nem is számít. Rajonghatok.... örülhetek, csak... csak neki ne kelljen, mikor minden egyes pilanatban azt kívánom, hogy mindkét felem lássa... ugyanúgy örüljön mint én.... úgy adja át a zenének magát mint én.... nekem ez a lényem... neki az... és ezt tiszteletben is tudom tartani, sőt rajongani tudok érte. De ami a lényegem, az van félresöpörve egyetlen szóval. Csak egyetlen egy szóval.
és vannak pillanatok, amikor érzem, hogy most nem vagyok fontos, de... de nem tudom hogy engedjem el... mert azért bukkan elő, hogy a lényemet kitöltse, de így ezt nem lehet... nekem a lélek kell, nem csak a test egy gondolattal.... egy gondolattal, ami már rég nem itt jár.... régen máshol van... és ilyenkor menekülnöm kéne, mert csak nagyobb fájdalmat okozok magamnak.... de nem tudok... ahová menekülhetnék, az a zene... de ahhoz sem értek eléggé... és újra ugyanott tartunk.. türelmetlen vagyok...
De hogy magyarázzam el egy csökönyös embernek, aki mindig pontosan tudja magáról, hogy neki igaza van (még akkor is amikor nem), hogy miért érzem ezt? Ha a lelkem másik fele, akkor tudnia kéne... akkor nem történhetne ez.... és észre sem veszi.... ebben biztos vagyok.... Csak egytől félek... hogy tudat alatt menekül, hogy tudat alatt ez neki kínos.. ez a helyzet kínos.... és neki ettől a helyzettől rándul görcsbe a gyomra, mert ismeretlen.... és nem tudja miért, de megkönnyebbül, ha kikerüli...
Azt hiszem, ha valójában már benne lenne... akkor már nem akarna menekülni.. nem  azt mondom, hogy soha... de az ismerős dolgoktól nem.... csak ismerjem meg én is önmagamat... legyek képes arra, amihez türelmetlen vagyok, és több türelmet tudjak magam köré sugározni... akkor.. akkor megismerhetne.... megismerhetne....

Nyomda

Egy napon bár, de különböző élményeket rakok ki. Pedig az egyik tegnap történt, a másik ma.

Hugom, előszeretettel főzöcskézik játékból, és ha krumplit eszünk, biztos hogy neki is mindig van egy krumplija, amit szeletelgethet. Hát ebéd után én ezt a krumplit láttam meg… hosszúkás volt, és éppen csak a vége volt levágva… és beindult a fantáziám, akkor még nem is tudtam, mennyire….

Végül az lett belőle, hogy született 7 nyomda, egyetlen krumpliból. A titka, hogy minden szeletnek mind a két oldalát faragtam, kivétel persze a vége, mert annak csak egy oldala lett…

Született először egy virág… és itt jött az ötlet a folytatásra. Több, kevesebb szépséggel egy hold, katica, két felhő egy oldalon, egy napocska… Bevallom, a virágot az elején jobban kidolgoztam, mint ezeket. Viszont amire nagyon büszke vagyok, az a két utolsó viszont igencsak igényes (úgy érzem) nyomda: Bambi és Toppancs J a tegnapelőtti közös Bambi nézés emlékére. <na hát ebből az érintettek tudni fogják, a napot hehe… akármikor is tudom ezt megmutatni>

És amire gondolni kell, az a felfordulás, ami ezzel jár…. <bár hugom lába eddigre tiszta lett, miután úgy gondolta, ő maga a papír….>

És íme a két hivatalos (még felügyeletem alatt készített) nyomdarajz.

Hát a nyuszik ugyan kékek lettek, de azért azt hiszem így is látszik minden nyomda :)

És amire büszke vagyok:

Rózsaszál

Rózsaszál hagyományt őriz. Ezt a környezetem nagy része tudja.

Rendezvényekre jár végvári tüzérként, (megjegyzem ilyenkor istenien néz ki) ezt is sokan tudják.

Sőt talán még a „bajtársai” is tudják, hogy én őhozzá tartozom, és tartozni fogok mindig.

Azonban én még most is a civil közönséghez tartozok, ott viszont senki nem tud róla, hogy miért követem olyan szorgosan a bandériumot, ha rendezvény van. És most…. most Rózsaszál tett róla, hogy tudják.

Rózsaszál továbbra is hű a nevéhez. És talán ez az egyik, amit szeretek benne. Talán… de nem várom el tőle, hogy egyfolytában elhalmozzon ajándékokkal. Viszont hihetetlenül jó érzés, amikor egy rózsaszállal lep meg. Most kaptam Tőle egyet, ami sosem hervad el… Megkaptam életem legszebb rózsaszálát az Egyetlen Rózsaszálam mellé.

Bevallom, mikor végig megy velem az utcán egyenruhában, dagad a mellem a büszkeségtől, hogy Ő hozzám tartozik… vagy én hozzá… vagy mindkettő. Ha civilben sétál velem a városban, akkor van, hogy büszke mosollyal az arcomon térek haza, mert mindenki láthatta, milyen jóképű párom van. Talán önző vagyok… de valahogy jólesik, ha vele látnak….pláne ha ismerik is… És hát ennek ellenére egy-egy karneválon, fesztiválon a tömegben éppen ugyanúgy elveszek, mintha nem is léteznék. Hát ez a rendezvény most nem olyan volt, mint amilyen az eddigiek. Már maga a hangulat varázslatos volt, lehet egy kicsit a város miatt, amit lassan már egészen jól ismerek, s második otthonommá kezd válni. Amit sajnáltam, hogy a bemutató és a felvonulás annyira összeolvadt, hogy bár elbúcsúztam a kettő között, tudtam, hogy még egyszer utoljára majd messziről figyelhetem, hogy elhalad előttem a vitézem.. egy karnyújtásnyi távolságra, és mégsem foghatom meg a kezét… majd csak összenézünk, talán küldünk egymásnak egy csókot és vége… én eljövök haza. A sors kegyesebb volt… láthattam kétszer…. majd harmadszor utoljára. Elhaladt előttem, és tudtam vége… A bandérium megállt egy pillanatra, de már messze volt… Ami ez után történt olyan gyorsan zajlott le, hogy akárhogy próbálom, nem tudok emlékezni a részletekre. Amire emlékszem, hogy ő megfordult, megkerülte a sort visszarohant, benyúlt értem a tömegbe, amit alig érzékeltem, hogy szétnyílik utat engedve nekem. Magához húzott és megcsókolt. Szinte éreztem, hogy akik körülöttem álltak nem értették, nem tudták, hogy csak véletlenül választott-e ki, vagy mert hozzá tartozom…. Aztán elengedett, én léptem egyet hátra, a tömeg összezáródott körülöttem, s bódult fejjel figyeltem, ahogy visszaáll a helyére a menetben. Aztán csak sírtam és hazafelé jöttem rá, hogy megkaptam életem csókját. 

A bandérium tagjai biztos azt gondolták, hogy „áh, csak szerelmes”. Azt hiszem, hogy ez nem lehet egy egyszeri kijelentés, és úgy érzem, hogy az évek múltával majd mindig ezt gondolhatják, ha látnak minket. Mert ha valamiben, hát ebben az egyben biztos vagyok az életemben. Ez az egyetlen biztos pont, mondjon akárki akármit. Nem telhet el egy élet veszekedésekkel. Nem telhet el úgy, hogy minden napján küzdünk egymással. Persze biztos lesznek viták, de belül nem változik semmi. És ha ez tényleg így lesz, akkor majd tíz év múlva is azt gondolják: „oh, milyen szerelmes”…

Ha megkérdezi valaki, miért szeretem, akkor azt mondom nem tudom. Csak azt tudom, hogy a lelkem választott és utána a szívem is. Ez valahogy mindenkivel így van. Akit nem fogad el a lelkem, az egy idő után eltűnik az életemből, és nem csak úgy, hanem mert én is akarom. Ezt egy idő után az eszemmel is tudom, hogy ki az, aki marad. És már tudom. Ő marad. Persze.. mindenki azt mondja, változol még, ez nem lehet biztos, nem lehetsz benne biztos. De ismerem magam, legalábbis ilyen téren. És ismerem Őt is. És igen, erre is sokan mondják, nem ismerheted. Hát erre én azt mondom, DE…. ismerem. Akármilyen rövid is volt ez az idő ismerem. Amit nem ismerek, az a jövő. Ezt elismerem. De ismerem Őt annyira, hogyha arra gondolok, miért engem szeret, akkor azt mondjam, mert megtaláltuk egymást, és a szeretet nem attól függ, hogy valaki hogy néz ki, hanem ha megismered, akkor el tudod-e fogadni AZT, AKI. Én eltudom, ebben biztos vagyok. Most negatívan hozzá tehetném, azért szeret, mert már lassan nem szerethet mást. Mert én lennék az utolsó esélye? Ezt csak ő tudhatja, de valamiért félek tőle, hogy csak egy esélynek tekintenek az életében. És igen. Talán. Talán ha én nem lennék, akkor többé más sem lenne. Viszont a múlt, ami mögötte áll egy kicsit meghatározza őt. Ebből a szempontból igen. Én vagyok az utolsó esélye, mert azok után az évek után, amik mögötte vannak, úgy érzem, már csak szeretni akar. Szeretni akar valakit, aki megérdemli. Én nem tudom megérdemlem-e, de abban biztos vagyok, hogy nekem pedig csak szeretetre van szükségem. Pont arra a szeretetre, amit ad nekem és ezt akár elhiszi, akár nem:  tudom… csak arra van szükségem, hogy szeressen… Nekem mellette csak az a feladatom, hogy hagyjam, hogy szeressen…. és én hagyni fogom… 

A sors dönti el, hogy kik lépnek az életedbe.

De egyedül TE döntesz arról, hogy ki marad.

Mac

Iszonyúan fájt a fejem. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Mintha egyetlen ér lüktetne a homlokomban és minden egyes mozdulatnál kínoz. Miért? Miért nem hagy békén? Reggel még arra gondoltam, talán nem aludtam eleget, délután ledőltem az ágyra, aludtam vagy 2 órát, de semmi. Kicsit javult, aztán ott folytatta ahol abbahagyta. Egy jéghideg vizzel teli üveget szorítottam a fejemhez, enyhítette a fájdalmat. Na meg, meg sem mertem mozdulni. Még kora este volt, de úgy döntöttem inkább alszom, addig sem érzem, hogy fáj. Lehet hogy csak ki kell aludnom magam.
Reggel, mikor felébredtem úgy éreztem kialudtam magam. Nem is jutott eszembe az előző napi fájdalom, felültem az ágyban és körülnéztem. Hétvége van. Szombat. Emily és Rick csak holnap ér haza. Viszont holnap meg én nem leszek itthon, a napot Sophie-val és a többiekkel töltöm. Velük még sosem találkoztam a kastélyon kívül, úgyhogy érdekes lesz.
Mai program nem volt, úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve csak felkaptam egy könyvet, amit már régóta el akartam kezdeni, felöltöztem és kiléptem a lakás ajtaján. Most, hogy lassan vége az évnek egész nyugodtan megtehettem. Nem volt mit készülni, már csak egy hét van vissza és elvégzem a 11.-et. Kényelmesen lekocogtam a lépcsőkön és kiléptem az utcára. A város zaja lökött mellbe, holott nagyon is jól ismerem ezeket a hangokat. Egy nő, fülén telefonnal majdnem fellökött, ahogy elviharzott mellettem, de én szinte észre sem vettem. A szemközti oldalon lévő pékséget szemeltem ki magamnak, de oda előbb át is kéne jutni. Körülnéztem, mint aki nem emlékszik, hogy a legközelebbi zebra fényévekre van innen, majd azért csak elindultam az irányába. Na jó, hazudtam, nincs is olyan nagyon messze, de valahogy sosem akaródzik megtenni azokat a métereket. Most is, amikor egy lámpa megálította a forgalmat már iszkoltam is át a túloldalra, hogy ne kelljen elmennem a sarokig. Szinte berobbantam a pékségbe, ahonnan már az utcán érezni lehetett a friss sütemények és pékáruk illatát. Bódított az édes illat, ami keveredett odabent, s hozzá még megéreztem a kávé keserű, sűrű illatát. Ez most más volt. Ez.... ez a fajta illat.... Régen éreztem hasonlót, és kellemes emlékeket ébresztett bennem. Odaálltam a pult elé, hogy választok valamit, de nem tudtam mit is akarok. Meggyes... áfonyás péksüti, vagy esetleg sajtos kifli, sajtos bagett... esetleg egy mákos, vagy diós.. meggyes rétes... de vannak jobbnál jobb szendvicsek is. Nekem túl nagy választék. Na jó. Akkor legyen egy szendvics, és veszek mellé pár áfonyás-vaníliás apróságot. Meg talán meggyeset. Nem azt mégsem.
Egész eddig a pultot bámultam, csak most kaptam fel a fejem, ahogy megszólalt mellettem az előző vevő. Csak annyit mondott köszönöm, és már ment kifelé, nyitotta az ajtót, ment dolgára, de ez az egy pillanat elég volt, hogy végig fusson bennem valami. Ez a hang... Nem is láttam a tulajdonosát, de máris kerestem a szememmel az utcán, hátha meglátom az ismerős arcot. Közben türelmetlenül bemondtam mit kérek és újra csak az utcát kémleltem.
- Még valamit? - kérdezte az eladó, én meg bambán meredtem rá mit akar.
- Kér esetleg egy kávét, vagy teát? Van most egy különleges új gyümölcsös teánk...
- Az jó lesz. - hagytam rá, most nem iszok kávét, eleget aludtam, nem kell ébren tartani magam. Bár úgyis mindig csak az íze miatt iszom, rám nem nagy hatással van, de mostmár kértem, nem vonom vissza, jó lesz a tea. Egy kicsit éreztem, ideges vagyok. Felnéztem az üzlet falán lévő órára, lassan fél 12. Most jöttem csak rá, milyen későn keltem, de kit zavar? Legfeljebb Emily tombolna miatta, de most nem volt otthon.
Kifizettem, amit kértem és már rohantam is kifelé. Hallottam, ahogy bevágódik mögöttem az ajtó, de én csak a járókelőket figyeltem. Sehol egy ismerős arc. Sehol AZ az ismerős arc.
Hirtelen megzavarodva álltam. Valószínűleg tévedhettem, de most azt sem tudtam merre tovább. Csak vitt a lábam valamerre.
Már arra sem emlékszem. hogyan jutottam el a parkig, de ott már kezdett kitisztulni a fejem. Kezemben a frissen vásárolt étel, vállamon a táska, csoda, hogy útközben nem öntöttem ki a teát. Egy padot kerestem, de nem volt egy üres sem látótávolságon belül, nekem meg nem volt kedvem tovább menni. Kellemes volt itt is a fák alatt. Egy férfit, fiatalt kérdeztem meg leülhetek-e mellé. Csak annyit mondott: "persze", de nagyon furcsán éreztem magam. Ahhoz képest, hogy az elmúlt félórában az a hang járt a fejemben, most mégsem ismertem föl. Legalább egy perc kellett, hogy az agyam felfogja, ugyanaz a srác ül mellettem, akinek a hangját a pékségben hallottam.
Egész lassan fordultam felé, s próbáltam kutatni az arcát, de a baseball sapka miatt árnyékban volt. Megérezhette, hogy nézem, mert levette a sapkát és felém fordult, nyújtotta a kezét.
- Macon Sinise... - mondta, de el is hallgatott, ahogy rám nézett. A keze megállt a levegőben.
Percekig csak néztük egymást, aztán Ő felállt, nem tudtam, mit csinál. Elmegy? Nem tudtam mi fog történni, de ezt az egyet nem akartam.... hogy elmenjen. Lassan én is felálltam. Még mindig egymás szemébe néztünk.
Aztán Ő lassan megfordult, és tett egy lépést, én pedig ösztönösen a karja után kaptam. Ránézett a kezemre, ami a karjába kapaszkodott, aztán újra a szemembe fúrta a tekintetét. Különös fény csillant a szemében, s ugyanebben a pillanatban ledobta a sapkát a padra és magához szorított.
Ugyanaz a hang. Ugyanaz az ölelés. Ugyanaz a srác.
Ebben a pillanatban felborult bennem az elmúlt két év. És benne is. Annyira, hogy nem tudtam nem érezni az érzéseit.
Hogy ezután mi történt? nem tudom. Együtt ebédeltünk. Az olvasásból, amit terveztem nem lett semmi. Lassan, nagyon lassan zökkentünk vissza a jelenbe, és tanultuk ki újra egymás pillantását. Délutánra már olyan volt, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. Úgy éreztem ez a legkülönlegesebb nap. Sokmindent mesélt, és sokmindent meséltem én. És sokminden lett volna, amit még tudtam volna mesélni Calsiáról és a többiekről... de nem tehettem.
Viszont egyikünk sem szólt semmit arról a napról. Sem az utánakövetkezőkről. Azt hiszem csak elfogadtuk, hogy újra összehozott a sors, és nem kérdeztük miért történt, ami történt. Újra azon az úton jártunk, mint azon a nyári reggelen, ugyanúgy bejártuk az utcákat, mire elkezdett szürkülni.
- Hazakísérlek. - mondta Mac, de én nem akartam haza menni.
- Még ne.... nem akarok hazamenni. Sétáljunk még.
- Van.... Van kedved eljönni hozzánk?
- Igen... - vágtam rá, nem akartam egyedül maradni.
Csendben sétáltunk tovább. Megérkeztünk a régi házhoz, amit eszembe sem jutott felkeresni nyárvégén, hátha itt találom őt. Most sem hittem el, hogy mindez igaz, de nem lehettet álom, azt tudtam volna, hogy álmodom.
Lassan felsétáltunk a lépcsőn, éreztem, hogy elfáradtam. Azért hosszú volt ez a nap, ez a délután. Lejártam a lábam, alig éreztem, hogy van még egyáltalán, csak arra vágytam, hogy leülhessek. Bent a lakásban első utam a kanapéhoz vezetett és kényelmesen elhelyezkedtem. Jól esett ülni, végre nem éreztem olyan nehéznek a lábam.
- Jól vagy?
- Persze. Csak elfáradtam. Nagyon.
- Aludhatsz nálunk. - ajánlotta fel Mac, és éreztem, hogy nem fogok tudni tiltakozni. Ahogy becsuktam a szemem szinte már aludtam is. Félálomban éreztem, amint a karjai közé kap és bevisz a hálószobába. Óvatosan az ágyra fektetett, majd hallottam a lépteit, amint megkerülte az ágyat. Felmászott az ágyra és mellém feküdt.
- Ölelj át... - suttogtam, ennyi telt csak tőlem.
Éreztem ahogy a két erős kar átölel és melegség jár át. Pillanatok alatt elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Sokkal kínzóbb volt ez a fájdalom, mint tegnap előtt. Önkéntelenül is a fejemhez kaptam, ami nem volt egy egyszerű művelet, mivel ki kellett hámoznom, melyik is az én kezem, és melyik Mac-é. Erre a mozdulatra ő is felébredt. Ruhástól feküdtünk az ágyban, ő sem öltözött át este. Kicsit megnyugtatott, hogy mellettem van, de aztán újra fájdalom hasított a fejembe. Mintha víz ment volna a fülembe, azon keresztül hallottam, amint Mac kétségbeesetten kérdezi, mi van velem, aztán nem hallottam őt többé.

Egy pillanattal később már úgy éreztem lebegek. Hirtelen nem tudtam hol vagyok és miért. Kinyitottam a szemem, de szúrt a fényesség. Lassan, nagyon lassan szoktam meg és nézhettem körül. Olyan volt, mintha egy felhőn ülnék. Mégis hol vagyok? Egy pillanattal később vettem észre a tükörsima vizet a lábam előtt. Rátámaszkodtam a kezemre és fölé hajoltam. Nem látam semmit. Még magamat se. Aztán egyszer csak megremegett a víz felülete és már láttam a tükörképemet. Biztos álmodok - gondoltam, de igazából most sem láttam ennek bizonyítékát. Végülis megszokhattam volna Calsiában, hogy fura, emberi ésszel felfoghatatlan dolgok történnek velem. 
Megláttam valami fényeset a víz színén. Először nem láttam mi fénylik, nem is láthattam. Felemeltem a bal kezem és megfordítottam a csuklóm. A tulipán fénylett, csak a forma körvonalai, amit még Itali égetett a kezembe. mostmár tényleg érdekelt hol vagyok.
- Pontosan ott, ahol lenned kell. - szólalt meg valaki a hátam mögül.
- Ki vagy te? - néztem hátra, olyan idegen volt a hang is, és az alak is amit megpillantottam. Ember volt, annak nézett ki, de volt benne valami más. A bőre sötét barna volt, szeme idegenül csillogott, világított a két fehér folt az arcában. Nő volt, bár ezt a hangja nem árulta el mikor megszólalt. Az alakja emlékeztetett valamire...Mint a tündék -  jutott eszembe, de ő biztos nem volt az. Közelebb lépett hozzám és így egész testét megfigyelhettem. Hát ezért volt olyan furcsa....
Végig növények futották be a testét. Különleges volt semmi kétség, de valami sötét erő áramlott belőle. És mégis... olyan gyönyörű volt. Már láttam, hogy a szeme narancssárga, a haja akár a fűzfák lelógó ágai. A borostyán, ami a testét takarta szabadon hagyta barna bőrét néhol, derekától kezdve befonta a melleit, csak a hasát szabadon hagyva. Körbe-körbe fonta karjait, és középső ujjának legvégéig ért. Derekán körben egy öv húzódott látszólag fából. Éppúgy a testéhez tartozott, mint a növények, élő ember azt a derekáról levenni nem tudná. Az övben díszes tőr lógott az oldalán. Alatta hosszú fűszálak alkottak szoknyát, de combjainak barna bőre tisztán látszott. Kezén, lábán a körmök narancssárgán villantak, mintha csak kikente volna őket körömlakkal, de biztos voltam benne, hogy semmi köze nincs hozzá. Elég élesnek is látszottak. Az ujjai végén hegyes körmök voltak.
Kicsit macskásnak éreztem a mozgását, ahogy közeledett mégegy lépést. Ösztönösen a füleit kerestem, ami talán igazolja feltevésemet, de ő is érezhette, hogy valamit kutatok rajta, mert a kisugárzában megéreztem a rosszallást.
- Hát tényleg nem tudod ki vagyok? - sziszegte. - Gondolkodj csak. Odalent már biztosan emlegettek engem.
Lázasan járt az agyam, de nem tudtam rájönni, ki lehet Ő. Ugyanakkor mégis ismerősnek tűnt... talán egy régi legendában olvastam?...
- Hol vagyok? - ismételtem meg hangosan a kérdést, látszott nem ezt várta. Azt hitte majd találgatok, de ehelyett teljesen más kérdést tettem fel. Láttam ahogy szeme rám villan, majd kitartja előre a kezét és csendben suttogott valamit. Nem értettem, hogy mit, csak megrökönyödve figyeltem mi történik. A borostyán lefut az ujja végén, és egyre határozottabb formát rajzol ki. Újabb és újabb indák csavarodtak míg végül lándzsát fogott. Könnyed mozdulattal fogta és megérintette a végével a tükörképemet. A víz megremegett és képet váltott. Saját magamat láttam... és Mac-et... Kétségbeesetten ordított valamit, de hangokat nem hallottam. Láttam, ahogy felkapja a testem és amilyen gyorsan csak tud rohan ki a lakásból. Nem éreztem az érintését.
- Mostmár tudod, hol vagy? - kérdezte mögöttem a nő, és én szépen lassan összeraktam a képet.
- Tower of Star Castle..... - suttogtam, s tudtam az arcom tiszta fehérré vált.

- Nem. - mondta könnyedén. - Ez még csak Halfway. Innen, ha akarsz... még hazatérhetsz.
Abban a pillanatban összeállt a kép. Az a nő, aki előttem állt Dragza.
- Odalenn már biztos rémhíremet keltették. - mosolyodott el könnyedén, s ismételten elismertem, hogy a legszebb, akit valaha láttam Calsiában.
- Haza akarok menni. - szegeztem a tekintetemet a képre, amin Mac már vezetett valahova, én pedig eszméletlenül feküdtem mellette.
- Biztos vagy benne? Most még van választásod. Félúton vagy Tower of Star Castle és Calsia között. Biztos már hallottál a várról... Ott boldog lehetsz örökké...
Csábító szavak. Tudtam. Egy kicsit erre is számítottam, és talán igaza volt. 
- De az én boldogságom odalent van. - néztem könnyes szemmel Mac arcát.
- Akkor hát választottál. - mosolyodott el.
- Mit kérsz cserébe? - kérdeztem, mert tudtam, semmi sincs ingyen...
- Én? Én nem kérek semmit.
- Tudom, hogy kell neked tőlem valami.
- Nekem semmi nem kell.. Tőled. - mondta kimérten - de a kérésednek ára van.
- Bármilyen árat megfizetek érte, van elég pénzem.
- Oh, oh, oh. Nekem nem kell a pénzed. Az ár soha nem pénzben mérhető. Ahogy ti emberek mondanátok.... eszmei értéke van. - mondta, kis szünetet tartva az utolsó szavak között, hogy elég hatásos legyen, amit mond.
- Jól van. Mit akarsz?
- Hogy én mit akarok? - szisszent fel - Mondtam már, hogy nem... - aztán elhallgatott s éreztem gondolatban csak legyint egyet.
- Visszaküldelek egy nappal korábbra. Semmire nem fogsz emlékezni, ott folytatod, ahol elrontottad. Megadom neked a lehetőséget, hogy ismét válassz, de kapsz egy érzést tőlem. Hogy mit kell lépned. - kis szünetet tartott és a tükörbe nézett. Együtt figyeltük, ahogy az orvosok küzdenek az életemért, és Mac ott zokog mellettem.

- Vele nem találkozhatsz többé. - szólalt meg ismét ridegen, mire a gyomrom görcsbe rándult. - Neki más az útja. Ha itt most elmentél volna a Várig, nos.... akkor ez nem is lenne kérdés. Akkor nem léteznél többet odalent, s Ő... - mutatott Macre ismét - megtalálná, aki hozzá való. Viszont így, más utat kell járnod, amit tegnap jártál. Ki kell kerülnöd a helyzetet, ami összehozott titeket. És ez.. nekem nehéz feladat.
Égett a mellkasom, ahogy levegőt vettem, égett a szemem ahogy a könnyek mosták. Visszakaptam Őt. Visszakaptam Őt és most el akarják venni tőlem. És mégis. Tudtam, hogy igaza van, mert ha nem találkozom vele, akkor ő boldog lehet anélkül, hogy végignézné a halálomat. És én is.... élhetek tovább.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy legalább a tudat meglesz, hogy Ő boldog, de ráismertem az egyezség előnyére: nem fogok emlékezni arra a napra, előlről kezdem az egészet, nem is fogom tudni, hogy megtörtént.
- És ő?
- Hogyhogy Ő?
- Ő emlékezni fog? 
- Nem. Senki nem fog emlékezni arra a napra. Miért is emlékezne bárki? Hiszen meg sem történt még....
Gondolatok kavarogtak az eszemben. Legalább most tudom, hogy él. Ha visszamegyek, nem fogom tudni, ugyanúgy nem fogom keresni, ahogy eddig nem tettem, de ha visszamegyek..... ha visszamegyek meglesz a lehetőség, hogy valamikor az életben még találkozzunk. És természetesen ezt sem fogom tudni. Kicsit irónikus.
- Kérek egy kis időt! - fordultam Dragza felé. - Kérek időt, hogy elbúcsúzhassak Tőle, nem akarok anélkül elmenni. Kérek 3 órát!
Dragza felmordult és szinte rám támadt. A szeme most vörösen izzott.
- Még mit nem! Nektek embereknek semmi sem elég! Idő, idő, idő! Mire mész te az idővel? Ti nmad! Dlrow elowh eht deen uoy od yhw!
Idegesen fordult el tőlem, s csapott egyet a farkával, ezt csak most vettem észre. Tünde nyelven beszélt.
Hirtelen fordult meg, és rámszegezte a lándzsát. A szeme izzott a dühtől.
- 1 órát kapsz!
Azzal megfordult bennem a világ....

Egy kórházi ágyban feküdtem. Át kellet gondolnom egy pillanatra, miért is vagyok itt. Aztán megláttam magam mellet Mac-et, amint egy székben alszik, bal kezével az enyémet szorítja. Megszorítottam a kezét. Felnézett rám, először bambán, aztán mint akibe villám csapott felült.

- Chia...
- Semmi baj, itt vagyok... nem mentem sehova.
- Azt hittem már sosem ébredsz fel. Az orvosok nem tudják mi történt veled. Azt mondják valami mérgezés... nem tudom... nem mertek mondani semmit, de félek, hogy eltűnsz majd mellőlem...
- Nem fogok eltűnni. Nincs semmi bajom. - De. Van. Az orvosok is csak azért tudtak visszahozni, mert Dragza visszaküldött, de ha itt maradnék belehalok... akármi is az. Pörgettem az agyamban a képeket, mitől lehet a mérgezés, és szépen lassan kitisztult a kép. Ajax. Találkoztam vele pár napja, és a méreg azért öl meg, mert nem innen származik, hanem Calsiából. És erre sem fogok emlékezni...
- Hány óra van? - szegeztem a kérdést Mac-nek.
- 8 óra 47 perc.
- Mióta vagyunk itt?
- Úgy érted ebben a szobában? - értetlenkedett Mac. - Nem tudom. Talán 8 óra óta. Nem sokkal előtte hoztak vissza az orvosok. Majdnem meghaltál. - csordult ki egy könnycsepp a szemén.
Dragza átvert. Egy órát adott, de abból már csak pár percem van vissza... túl sok idő volt míg felébredtem.
- Mac? Mondanom kell neked valamit.
- Mit? - nézett rám megint értetlenül, de megértett, hogy komolyan beszélek.
- Én tudom, hogy nem fogsz most mindent megérteni, de tudnod kell, hogy szeretlek. Ha itt maradnék, akkor biztosan meghalok, mert ez a méreg nem innen való, hanem egy teljesen más világból. Tudom, hogy most őrültnek hiszel, de el kell mennem. Az idő vissza fog forogni egy teljes napot, és nem fogunk emlékezni semmire. Semmire abból, ami tegnap történt. Nem fogunk találkozni, nem megyek veled haza, és nem alszunk el ketten. Ne... - láttam, hogy szólni akar, de megállítottam. - ne szólj semmit, csak legyél velem most. Tudnod kell, hogy ez az egyetlen módja, hogy életben maradjak. És ha életben maradok, valamikor még rám találhatsz.... Szeretlek. És azt szeretném ha boldog lennél. Akár velem, akár mással. - fájt kimondani ezeket a szavakat.
- Én is szeretlek. - csak ennyit mondott és homlokát az enyémhez nyomta. - És meg foglak keresni, ha mindez tényleg igaz.
Megszorította a kezem, és éreztem, hogy nem teljesen hisz nekem, de tudtam, úgy sem fog emlékezni. Akkor majd nem fog fájni, nem fogja azt hinni, bolond vagyok. Éreztem, hogy az időm fogytán van. Megszorítottam a kezét és megcsókoltam. Éreztem a melegséget a csókban, éreztem mennyire őszintén szeret. Még pár másodperc és vége.... Egy pillanatra elváltunk és még utoljára suttogtam a fülébe, miközben megölelt:
- Szeretlek....
- Én is... Nagyon nagyon...- hallottam a távolból, de már csak hatalmas fényességet láttam, minden megszűnt körülöttem... Hát elkezdődött....

Egy napi munka...

Tegnap volt Anna napja, következésképp hugomnak egy ajándékot kellett összedobni, ami egy napig tartott... de azt hiszem megérte és két új konyhabútorral gazdagodott a lakás ;)

Virágok, meg katicák (akik épp most nem látszanak)..... szóval minden amit egy Picur szeret :)