Tüske

Pár hete elkövettem egy hibát... mostanában hibára hibát halmozok. De legalább a saját káromon tanulok. Sok olyan dolgot várnak el tőlem, amiről azt hiszik tudom, de valójában pont azok akik ezt hiszik, sosem mondták, mit kell olyankor tennem...

Sokszor van, hogy megkapom a heti kioktatásom, vagy nevezhetjük intelmeknek is. Én meg csendben hallgatok.... végre magyaráznak, de egy kicsit későn. Addigra már rég rájöttem ezekre a dolgokra.... 
Persze ezek nem mindig csak gyakorlati dolgok, hanem pl. mit  tegyél ha... mit csinálj akkor, ha...
Csak az a baj, hogy annyira már nem vagyok kislány, hogy ne tudjak olyan helyzetekben viselkedni, pláne ha előtte ezt már belém nevelték...
A baj a gyakorlati dolgokkal van. Ott még néha elkélne, hogy valaki fogja a kezem, de már kezdem megtanulni egyedül is kezelni ezeket a dolgokat. És ha hibázok? Hát hibáztam. Na és? Változik akkor valami, ha megkapom a következő adag lelkiismeretfudalást okozó leszúrást? Ha megkapom azt a számonkérő hangnemet, ami rám még hat, de az öcsémékre már nem? 
A baj csak az, hogy annak aki számonkér fogalma sincs mit okoz ezzel a lelkemben.... legutóbb két napra elástam magam jó mélyre és rengeteg zenehallgatás, na meg egy egyszerű kérdés zökkentett ki, hogy hahó, semmi nem változott, csak észrevétlenül belédböktek egy tüskét, amit addig nem tudsz kivenni, amíg nem tudod, hol van... és ilyenkor sosem tudom mi az, ami tüskét bök a lelkembe...
Na és ma amikor meghallottam ugyanazt a számonkérő hangot, a gyomrom ismét görcsbe rándult. De nem! Azért sem engedem, hogy napokra a sötétbe teszítson mint legutóbb... védekeznem kell az ilyen tüskék ellen... 
és még csodálkoznak, hogy sokmindenről nem beszélek? Jah naná, hogy nem, mert már tudom, mi lenne a megtisztelő válasz... valami olyasmi, ami tudtán kívül a lelkembe szúr...
És a vicc az egészben, hogy még én sem tudom mi szúrt meg... És ez ellen védekezni? Azt hiszem lehetetlen... Csak el kell kerülni azokat a helyzeteket, amikor tüske érhet.. és sajnos néha még most sem tudom...

Tükrök... :)

Az érzés, hogy hiányzik az a másfél-két nap, még mindig bennem van. Állandóan kutatom mi az, ami ugyanazt az érzést, feelinget adja, de nem találom....

Nagyon különleges volt... nem lehet pótolni...
De vannak kézzelfogható tárgyak, amelyek bizonyítják ennek a két napnak a létezését.... és ott vannak a képek, amire O.n. emlékeztetett....


Tárgy, mint például a napló.... vagy a csontból készült violinkulcs... de a legfontosabb:
Sophie ajándéka, amivel meglepett!!! Egy kis emlék, amely már el is foglalta méltó helyét a szobámban :)
Egy kedves, szeretetből készített apróság, ami mindig emlékeztetni fog az ölelésre és a mosolyokra... :)


És íme:

És nappali fényben is :)

( A tükrökben látszik a szobám, bár összerakhatatlan a kép :) )

Köszönöm!!!! Egy újabb apróság, ami megdobogtatja a szívemet! :)

It was only just a dream...

Ma reggel, ahogy felkeltem és kimentem a buszhoz, csak a rutin vitt előre. El kell érni a buszt és majd legközelebb a pályaudvaron szállok le...

Aztán elköszöntem attól az embertől, aki befogadott két napra. Ahogy kerestem a helyet a buszon az ablakból még láttam, ahogy távolodik és eltűnik, ahogy a mozgólépcső elindul lefelé... 
És akkor hasított belém az az érzés, hogy megint elmúlt valami jó... Leültem és egy könnycsepp folyt végig az arcomon...
Pedig nem kellene sírnom de egyszerűen nem tudtam abbahagyni... Elkezdtem hallgatni a számokat és sírtam... 


Eszembe jutott az elmúlt két nap mindenegyes szép pillanata. Eszembe jutott, hogy a szám amit éppen hallgatok még Sophietól van... és elkezdtem írni egy rövid üzenetet.
Emlékeztem a mosolyára, ahogy meglátott és ahogy meglepődött, hogy ott vagyok... emlékeztem arra, ahogy a nyakamba ugrott az előadás után és egyszerűen nem akartuk egymást elengedni... Egyszerűen csak örültem, hogy örül... minden ajándéknál többet jelent, ha örömet szerezhetek egy ilyen aprósággal. És ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni... mert ez volt életem egyik legszebb pillanata...


Soket jelenthetett neki. Ahogy nekem is. Egymás után két nap találkoztunk. O.n.-nal majdnem két teljes napot töltöttem együtt. És ez most elmúlt. Olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban összefuthatnék velük az utcán... mintha nem választana el több mint 200 km minket egymástól... Pár napig még keresni fogom őket... akaratlanul is körbe nézek majd hátha megpillantom őket... pedig nagyon jól tudom, hogy ez lehetetlen...


Amikor felszálltam a buszra furcsán éreztem magam... Tegnap o.n. azt mondta furcsa lesz, hogy nem leszek ott. És maradhatnék még... Nekem is nagyon furcsa volt... mintha nem is csak két éjszaka lett volna... 
Furcsa volt elmenni...


És amikor megpillantottam a Szombathely határát jelző táblát, azt hittem meg sem történt velem mindez... mintha csak álmodtam volna...
De a táskámban ott van a kis csont violinkulcs, a zsebemben ott lapul egy jegy, amin a darab címe Arzén és levendula és ott van a szerplő gárdát felsoroló papír is Sophie nevével....


És mégis.. mintha csak álmodtam volna és nem jártam volna az oviban, nem hülyéskedtük volna át a délutánt és nem néztük volna meg a vásárt...


Csak egy álom volt... egy gyönyörű álom, amit csak remélhetek, hogy újra meg fog történni...


"It was only just a dream...."

Holnap találkozunk....

Vannak szavak, kifejezések, amit mindennap használunk. Barátikörben, munkahelyen.... ismerősök között...

Ilyen az a "kifejezés" is, hogy "Holnap találkozunk."


Normális körülmények között fel sem tűnne ez a rövidke mondat, mert biztos, hogy másnap találkozom az illetővel, mint minden nap. 
De most feltűnt. És hogy miért? Mert olyan emberrel találkozom ma, akivel nem találkozom minden nap.
Sőt! Egyszer találkoztunk eddig és minden nap beszélgetünk. 
Tegnap pedig Sophie úgy köszönt el, (a sokásos "puszi, holnap jövök" vagy "puszi, jó8" helyett) hogy holnap találkozunk!!! És igen... ma találkozunk :)

Két barát és mégis egy...

Ezt akár vehetitek is egy részletnek a könyvemből. Bár nem teljesen szó szerint, de magát az érzést... és egy kicsit a szituációt is.. mert van egy ilyen rész a gondolataim között....



Ez a kapcsolat is egy azok közül, ami nem tudom mikor és hogyan alakult ki ilyen szorossá. Egy ikerpár két tagja közül nem tudnék választani, melyiküket szeretem jobban... mert azt nem lehet. Egyrészt, mert az nem lenne fair az egyikkel szemben másrészt, mert úgy érzem ők összetartoznak és ha egyiküket kiválasztom, akkor eltűnik a szemem elől a másik és soha nem kapom vissza a másik felét az embernek... Két barát és mégis egy...
Úgy kezdődött, hogy barátnőm egy beszélgetés során megkérte a kedves ismerősöket, hogy köszönjenek, ha már egyszer ismernek... Ez az egyik oldalról nagyon hízelgő, mert kedvességből tette, de a másik oldalról kellemetlen, mert így kell kezdődnie egy barátságnak? Nem túl jó kezdet...

"De ahogy akkor, most is hálás vagyok azért a pár jó szóért, amit az érdekemben szólt. Akkor most nem állnék itt, a függöny mögött és nem hallgatnám lélegzetvisszafojtva ezt a csodálatos zenét. Két számomra nagyon fontos ember ül a színpadon a zongora előtt. Nem mondhatom, hogy évek választottak el minket, mert alig pár hete láttam őket utoljára, de mégis ez az alkalom valamiért más a számomra. Én magam sem tudom miért de többet jelent számomra a két csillogó kék szempárba nézni, mint valaha. Kicsordul a könnyem, ahogy felcsendül a gyönyörű dallam. Varázslatos pillanatnak érzem. Sokkal varázslatosabbnak, mintha egy vérbeli zongorista játszana. Mert az csak zene, egy zenésztől. De ez! Dallam, amely a szívemig hatol.... És megint csak egy könnycsepp csordul végig az arcomon...."

Kapcsolatok

Belegondoltatok már valaha, mitől és hogyan alakul egy kapcsolat azzá ami?..

Mitől lesz valaki fontos a számotokra és mitől kerül hozzátok olyan közel, hogy egyszercsak elgondolkodtok, milyen is volt egy évvel azelőtt még egy lépés távolságból figyelni az életét? Most meg benne vagy az életében...


Mitől alakult szorossá a kapcsolat? 
És ha belegondolsz... csak pár nap alatt, vagy pár hét alatt... vagy talán egy év alatt...


Velem nem először történik ilyesmi és minden egyes alkalommal csodálkozom rajta....


Már régóta ismerem. Köszönünk is egymásnak, de semmi több. Egyszer beszélgettünk. És néha összefutunk az utcán.
Aztán jön egy furcsa lehetőség. Egy másik város. És mindketten kötődünk hozzá így vagy úgy. Munka és iskola.
Egy egyszerű ajánlat: idegen város, idegen közeg. Kell valaki, aki segít. 
És még ha nem is kell segítség, hát felhívom. Egyszer megfordult már a fejemben, hogy jobban meg kéne ismernem. De lehetetlennek tűnt.
Most itt lehet a lehetőség, de az ötlet ugyanolyan őrültség, mint évekkel ezelőtt. Egy évtized választ el...
Aztán egyetlen jel, és már tudom... jobban meg fogom ismerni.... De nem most. Talán hónapok, évek alatt.


Aztán eltelik egy nap. És még egy...  Aztán egy hét, és már azt érzem közelebb van hozzám, mint valaha. Mitől lett ilyen hamar, ilyen közeli a kapcsolat? Nem tudom...
Egy hét alatt megismertem úgy, mintha évek teltek volna el...
Mitől lett két ember ilyen rövid idő alatt idegenből ismerős, ismerősből barát, barátból társ?


Vagy miért lesz valaki a legközelebbi barát? Miért érzi azt, hogy megbízhat bennem és én is benne? Miért szeret meg engem és bánik velem úgy, mintha mindig is fontos lettem volna neki? Egy barátság kialakulásához is évek kellettek... legalábbis ahhoz, hogy tényleg érezzem, ő is közel érez magához, nem csak én érzem azt, hogy elmondhatok neki mindent....
És vannak jelek... vannak jelek, amik jelzik, hogy fontos vagy és mikor erre rájössz az a legjobb érzés...
Végre érzed, hogy valaki szeret...


Mert nagyon nehéz kivívni egy ember feltétlen bizalmát, szeretetét. A családodról tudod, hogy mindenki szeret. De a többi ember? Kik azok, akik szeretnek még? De igazán? Nem csak úgy nagyjából...
Aki mindent tud Rólad és elfogad olyannak, amilyen vagy és nem kritizál, nem sérteget csak azért, mert mást szeretsz mint ő...mert máshogy gondolkozol...


Az ilyen embereket nevezheted igazi barátodnak.... és igazi barátból nagyon kevés van. Nagy szerencse, ha egy embernek több is akad. De ha megtalálod, akkor biztos lehetsz benne, hogy bármi történjék is, Ő a családodon kívül az a személy, aki kiáll melletted és szeret....

Érzés

Majdnem egy hete nem írtam. Mert nem tudtam miről írhatnék...

Arról, hogy nem érzek semmit? Nem érzek fájdalmat akkor, amikor kellene? 
Arról, hogy épp ugyanúgy telnek a napjaim, mint azelőtt? Hogy nem változott semmi múlt kedd óta?


Mert igen, nem éreztem semmit... első pillanatban fájt, első pillanatban ejtettem egy könnycseppet, de amint legördült az arcomon máris eltűnt minden érzés. Felidéztem egy mosolyt attól az embertől, aki elment és ez mosolyt csalt az arcomra. 
Ugyanúgy örültem, ugyanúgy éltem tovább a napjaimat, mintha nem történt volna semmi. Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy bennem van a hiba? Ennyire érzéketlen vagyok? Vagy ennyire erős? Vagy nagyon jól fogom fel a dolgokat?


Aztán eljött a mai nap. Az utolsó búcsú napja. Nem fogok sírni, mert eddig sem tettem, már csak azért sem, mert nem éreztem semmit.
Aztán ott álltam talpig feketében nem messze az utolsó pillanattól, ami elválasztja a világot az elmúlás utolsó mozzanatától. A szüleim egyedül hagytak és nem mondták, hogy kövessem őket. Mikor megtudtam, hogy hová mentek, akkor már dühös voltam, hogy nem mehettem velük.
A rokonnal, akitől elbúcsúztunk ma, csak nemrégen lett szoros a kapcsolat. Pesten élt a feleségével, és mikor ő meghalt, a mamám járt el a bátyjához két hetente, hogy biztonságban tudja. Néhányszor én is csatlakoztam hozzá és tudom, hogy szeretett engem, és én is őt.
Aztán elkezdődött, amit senki nem tud elkerülni ilyen idősen. Idehoztuk a városunkba, szülővárosába, hogy közelebb legyen. 
És azóta nem voltam nála. Nem látogattam meg és nem beszélgettem vele. Kerültem azokat a beszélgetéseket, amikor nagymamám arról beszélt, mi történt a bátyjával, hogyan romlik az egészsége. Egyszerűen nem akartam hallani.
Az egyetlen, ami bántott az elmúlt héten, az ez volt, hogy távol tartottam magam mindentől, ami róla szólt.... 
Most pedig a szüleim távol tartottak attól is, hogy utoljára lássam őt. Most, hogy végre törödnék vele, nem tehetem meg.
De még mindig nem érzek semmit. Nem fogok sírni...
Az első fájdalom akkor ért, amikor a sír mellett álltunk és a koporsót letették az emelvényre. Mert akkor már közel volt a perc ahhoz, hogy felismerjem mi történik...
Az első könnycsepp akkor gördült végig az arcomon, amikor a koporsót lassan leengedték a sír mélyére...
A második akkor, amikor meghallottam a lapátok fémes csengését, és a föld dübörgését, ahogy betemetik a koporsót...
Az utolsó jelek... az utolsó hajszálvékony vonal, ami az élethez kötötte. Most tűnik el végleg.


Aztán nem dübörgött már a föld, és lassan a lapátok csengése is elhallgatott... Az egyetlen ami azt jelzi, hogy valaki hazatért, az hogy koszorúk fedik az ajtót a külvilág felé. 


A könnycseppek felszáradtak az arcomon és még egyszer visszanézek. Nézem a koszorúkat... és az ajtót, ami bezárult... és a lelekem érzi, hogy hazatért...