Egy és mégegy éjszaka

a nyár újabb pillanatai: *.*

Egyes végállomás, Móricz kv, Debussy kotta, pöttyös fagyi *.*, Bende poló, játékbolt epic kirakóval

Sárkánytűz könyvesbolt - Tamsin - Bonesok, csat találás, pokemon tetkók, vesztettem, képnézegeTés, lilacsillagos sál *.*, színező és Téskép, néhány meglepetés ölelés, és egy kevésalvásos éjszaka

Maradj még...

Még 5 perc...

Ú itt vagy *.*

Zsófi és Bence a barátaim, barack piknik, Sanyika, Zéti, mese *.*, ez mind az óvóda (: (:
posta - allee , bónusztárgy: kapunyitogató, sajtossülttészta with oregano and paradicsomkarikák, update: kész a színező *.*
Csokoládé és nyugiság, Horvát kertben budán...a tési parasztadoniszok nyomán..., "aludtál vagy 6 percet", "lehet azt közben is csak figyelj"

Süti pillanatok és befurakodások... avagy cukiSüti

egy újabb kv és egy újabb reggel

rengeteg ölelés és ölelés

Köszönöm *.*

... és neveTés

Nem tudom melyik éjszaka volt igazából a legkülönlegesebb, de egyre jobban éreztük, hogy a kötődés megerősít, hogy szembenézzünk a veszedelmekkel. Hiszen egy igazi Süsü is volt a táborunkban... mondtam már? Na jó... ő azért nem volt veszélyes, inkább barátságos, ezért megemlítem személyét. Nade hol is tartottam?

Az 5. napunk volt az, amikor rájöttünk, hogy mennyi mindent csinálhatnánk még... én kanalat faragtam testvérem fülbevalót fűzött. Teljes volt a nyugalom, hiszen minket nem is köröznek... khm khm. Úgyhogy beállhattunk dalokat tanulni a helyiekhez, vicceket hallgathattunk (hmm Jézus boros volt, nem is a sört szerette?) vagy hogyan is kell birkákat kölcsönkérni.... de itt azért már máshol jártak a gondolataink... mi lenne ha.. elmennénk igazából vadászni... vagyis vadvizslatni?

Hát hajrá (: hamár egyszer a hangya az új keresztespók, akkor mi van ha a vadakat is félreismertük? De nem... A kismalacoknak még mindig csillog a szemük a célkeresztben és nem is a városi galambok eszik fel a kukoricát, hanem a vegetáriánus rókák. Bizonyítékul, hogy egy állat végül sebesülést szerzett, mi is begyűjtöttük a véres köveinket és nagy nyugalommal feküdtünk ki hogy a csillagászat rejtelmeibe beavathasson nővérem. Persze engem sem kell félteni.... meg is találtam a sárkányt a sötét égbolton, ott szállt el felettünk..... wow még sohasem láttam sárkányt ennyire közelről.

Hát az éjszakánk már kevésbé volt vidám, de megint bebizonyosult, mennyire óvjuk egymást. Nem voltam lázas, mégis egy kis álmatlan órát okoztam testvéremnek, aki kitartóan őrzött, és mindig megbizonyosodott róla, hogy nem fáztam meg. Egy cseppet sem ;) Köszönöm! 

Elérkezett az igazi esküvő napja. Hogy szépek lehessünk még az utolsó pillanatokban is karkötőt és fülbevalót fűztünk. És az ebédutáni nagy készülődésben megint befontuk egymás haját, mert az esküvő fontos esemény, fontos (: 

Azonban nem felejtettük el betyár mivoltunkat, hamár meghívattuk magunkat, még elkövetünk egy pimaszságot. Hát csak megállítjuk az esküvőt, árkon bokron keresztül és próbára hívjuk a három vőlegényt. A próbákat azonban kiállták... minden gond nélkül, hmmm vajon betyárvér folyik az ereikben?

Személyes meglepeTésünkre, találkoztunk egy új betyárral. (megkérdezte tőlünk, hogy hát hogy is van ez? mi testvérek vagyunk?... neeem?? az hogy lehet? de nem nagyon magyarázkodtunk, hiszen fontos azért az álca) Az új betyár pedig előkerülésével még egy újabb érdekes felfedezést tett... hiszen ő Julcsa édesanyja! és mi végig azt hittük, hogy Julcsa Milfait Ferkó lánya? Hát ezt a családi csavart... de nem baj... azért Ferkó csak nem adta a lányát, még ha ez a maradékos tál kiönTésével is járt... nem irigyeltük bizony a kérőt... igen nagyon babgulyásos lett az biztos. Ígyhát ez egy izgalmas estének bizonyult. 

Be kell vallanom hogy a lelengeTés után igen elérzékenyültem. Egymás vállára borulva mormoltuk el búcsú szavainkat, pedig még egy egész nap volt hátra a nagy elválásig. De hogy ez is mennyire azt bizonyítja hogy ebben a világban szerezhetünk lelki társakat....

Elalvás előtti utolsó perceinket még színezéssel töltöttük, és a fa új hajtásokkal és színekkel gazdagodott. De majd még folytatjuk (:

Korán keltünk, hogy még az utolsó Parasztadonissziában töltött pillanatainkat kellően tartalmassá tegyük. Egy kis rablással éltünk, hogy plusz kekszeket és barackot zsákmányoljunk, de aztán megkaptuk a reggeli fejadagokat is, így büszkén tértünk vissza társainkhoz. 

Ujjongásunkat azonban azon tény törte ketté, hogy... az egészet csak képzeltük? Az orvosok biztosítottak minket hogy képzelgéseink nem valósak, és tessék itt a reggeli gyógyszeradag is...

Hát ennyi volt? Csak egy álom az egész?

Nehéz feldolgozni... de aztán arra gondoltam... HáTés? És ha csak álom volt? Amit éreztem, amit átéltem, amit tanultam az valóság... és az viszont megmarad. 

Összekaroltunk hát és még méltóan töltöttük el az utolsó délelőttöt a nagy búcsú előtt. 

Sajnáltuk, de mégis így volt a jó, hogy hirtelen jött az ötlet és hirtelen jött a busz is, amire fel kellett szállnom. De villámölelés és sok sok *kézzelformált szív* biztosított a szeretetről és az összetartozásról. Nekünk nincs olyan hogy felejTés.... neveTés viszont annál több... és ez mind mind rajta van a mi kis Tésképünkön ami az élményeinket jelöli.

"Barátokkal, akikkel elég egy fél szó, egy összenézés és tudjuk mire gondol a másik. Ha nem látjuk egymást évekig, akkor  is visítva borulunk egymás nyakába."

NapsüTés...

dedicated to o.n. alias Tési tesó

Két kérdésem van: Nektek egyen poncsótok van? és hogy Ti honnan ismeritek egymást?

Ez volt az első két dolog, ami mindenkit érdekelt velünk kapcsolatban, minket meg az érdekelt, vajon milyen lesz ez a hét együtt?

De ahogy megtaláltuk a helyünket a Parasztadoniszok között és sikerült megtervezni Sobri Jóskával Rozi megszökteTését, már biztosak voltunk benne, hogy mindenki egyenjogú tagnak tekint minket és innentől kezdve ez csak a mi hetünk lesz (: Betyárkodásra fel! 

Na de ez nem csak így megy.... gyorsan csatlakoztunk és elmentünk az esküvőre (szétverni azt), serpenyővel, vágódeszkával, mások kesztyűben és fakanállal (sokkoló sajnos nem volt nálunk). Megszöktettük Rozit, aki a nagy sietségben elhagyta a fogkeféjét, de boldogan borult Sobri Jóska karjaiba és elmenekültünk a Malomba... ott el lehet rejtőzni jól.... 

Itt kezdődött... egy olyan összetartó hét, ahol nem csak azt tanultuk meg, hogyan legyünk igazi betyárok, hanem azt is, hogy mekkora nagy érték a bizalom, a szeretet és az érinTés. Hogy hogyan vigyázzunk egymásra minden viszontagságban, éjjel-nappal, esőben (na jó eső nem volt) és melegben és hogy kiállunk amellett, ami igazán fontos. (Nem elcsábítani Rozit.....)

Ezzel kezdeném hát ezt a naplót, egy különleges hétről.

A Malomban megtanultunk mindent, amit tudni lehet róla, és még aranyos pónikkal is tudtunk barátkozni, itt találkoztam először egy különleges lóval, akinek különleges folt volt az orrán... hiszen ez egy tünde ló! De ez már egy másik történet lesz...

Sok sok lovazás után ettünk búzát, elkészültek az első közös képek és visszafele átverekedtük magunkat a házőrző macskán, vigyázat! csak a fejéhez szabad hozzányúlni!!!!

Húha... és hogy itt már mennyire elkezdtünk elválaszthatatlanok lenni... látszott látszott....

Az első közös vacsora után felöltöztünk, elfoglaltuk szállásunkat (kiderült hogy szivárvány alatt fogok aludni, és ez valahol nagyon nagy megtisztelteTés) szépítkeztünk és belevetettük magunkat a táncház... khm bocsánat, a Pajtadöngölő forgatagába. De szép is amikor együtt szökünk meg.... és elbújunk pihenni aludni... várva a LelengeTést. Hát elaludtunk.... de még idejében felébredtünk, hogy magunkra kapjuk a poncsónkat és egy nagy öleléssel biztassuk egymást hogy bizony állva nem kéne majd elaludni... hát nem is. Főleg hogy utána letettük a betyárfogadalmat, és teljes jogú tagjai lettünk Parasztadonissziának. A pincében igazán hangulatosan zajlott a szertartás, és elkezdhettünk gondolkodni azon, hogy ezután hogyan rejtőzködünk majd a pandúrok elöl? Kell egy hihetőbb személyleírás... na és egy név...

De erre volt egy éjszakánk kitalálni, ami jól is jött, mert nagyon fáradtak voltunk... nehéz volt úgy elaludni, hogy még bennünk voltak a nap izgalmas eseményei és egymást nyugtattuk, hogy éjszaka nem fognak megtámadni minket azok az ádáz pandúrok, kell a pihenés.

Így hát a másnapot azzal kezdtük, hogy kitaláltuk álcanevünket (így lettünk igazán testvérek) és elvállaltuk a Vizslató szolgálatot is. Tudniillik Sobrinak volt egy jó lova... a Vizsló. A mi feladatunk volt az eteTése, és hmm... hát a simogaTése is, mert attól jó erőre kap (:

A délelőtt folyamán táncokat tanultam, míg nővérem Vizslóra vigyázott, és utána közösen szálltunk szembe a ránk törő pandúrokkal...

Jó bor és jó pizza mellől kellett felugranunk. De megmenekültünk és utána már nyugalomban költöttük el az ebédünket. Csepi után (igen, tanultam egy új fogalmat, de olyan fáradt voltam, hogy nem volt energiám magamtól elgondolkodni a jelenTésén.) betértünk egy előadásra és megismertük a cigányság szokásait (közben pedig hajat fontam, ami igen nagyon jól sikerült :3) utána én is kaptam szép fonatot, majd szükségét éreztük, hogy csatot is faragjunk bele, így hozzáfogtunk a faragás mesterségéhez.

Persze ezután már kihagyhatatlan volt, hogy meg ne ismerjük a helyi borászok és sajtkészítők remekműveit is, úgyhogy kezdetét vette a kóstolás. 

Közben szőttük egyéni terveinket hogy bizony ma is szökünk, de csak hogy kiélhessük kreativitásunkat és Kalandra fel! színezünk (:

Arra már igazán nem számítottunk hogy Sobri egyszer csak beront és valamit kivesz a hűtőből (csak félreolvasod... ez még véletlenül sem egy modern eszköz) majd elrohan.... Megrökönyödve vettük tudomásul, hogy később berontó társaink már arról adnak hírt, hogy Sobrit elfogták a pandúrok és tárgyalást, SambesíTést kérnek.... a területünket lezárták Lelengetni sem tudunk.... teljes kétségbeesés...

Hát így virradt ránk a hajnal, kéz a kézben a gondolatokkal vajon mit is csináljunk aznap. Végül miután megtudtuk hogy hívják a süket nyuszit (NYUSZI) elhatároztuk hogy portyázni indulunk és felderítjük a terepet. Eljutottunk Veszprém városáig, ahol körülnéztünk a helyi művesek körében jó tanácsokért. Milyen fegyvereket kovácsoljunk, milyen tárgyakat készítsünk magunknak és persze a varázslás egy rendkívül ritka formáját is eltanultuk... hogyan készítsünk hangszert aminek a hangjával akár el is altathatjuk az őrködő pandúrokat a cellák előtt. (psszt) 

Elmaradhatatlan volt, hogy találkozzunk egy régi ismerőssel, aki további történetekkel és információkkal látott el minket (alias Fecni) (pl hogy milyen az, ha valakinek a foga meghatározza a nyarát) aztán eljött a búcsú pillanata és a köszöngeTésé is. A sok-sok jó tanácsért.

Hazatérve már kész tervünk volt a másnapi tárgyalásra, így nyugodtan tértünk aludni, békés gondolatok ölelésében.

Másnap hajnalban engem és nővéremet ért a megtisztelteTés hogy fellengethettük a zászlónkat a nagy napra.

Gyors készülődés után elmentünk a tárgyalásra és mikor Sobrit elítélték, hát már nem bírtuk tovább. Minden tervünket félredobva kötelet ragadtunk és megkötöztük a polgármestert (az igazit!) hogy kiszabadítsuk nagy vezérünket. Ezután már minden betyártársunkat körözték.

A biztonság kedvéért mi ketten elloptunk minden olyan köröző plakátot, amin mi szerepeltünk... ha más nem, hát mi maradjunk inkognitóban.

A csiholóban a mai terv egy bőr tárgy készíTése volt, de hiába dolgoztunk vele egész nap. A fáradtság ledöntött a lábunkról, és a nagy izgalom, hogy be tudtunk szökni a Malom-parádéra is. Elgondolkodtunk azon, hogy a szépen szóló citerát ellopjuk, de nem láttuk értelmét a zenésze nélkül, így hát csak emlékezni próbáltunk az elbűvölő dallamokra.

És ekkor jött az első próba... vajon mennyit tudok segíteni, ha társam bajba kerül? Ha más nem segít csak az, ha biztonságos helyre viszem és ott őrzöm álmát és pihenését. Azt mondta így érzi magát biztonságban hogy mellette vagyok, és mesélek neki... meséltem hát sárkányokról és érzelmekről. "Lesz láthatatlan sárkányom"^^ bizony bizony... és ő is őrzi majd az álmokat, és hatalma van a szivárvány varázsa fölött (:

Tágítani sem mertem mellőle amíg mindketten álomba nem merültünk.

To be continue..

Egy őszinte gyerekrajz

A mai nap egyik legrandomabb pillanata volt (még a cuki hablabirintus előtt*), amikor Maki hajthatatlanul le akart rajzolni. Először is fiú.... mióta szeretnek a fiúk raajzolni?? (múltkor kaptam tőle rajzot Christiano Ronaldoról és Neymarról)

Másodszor meg... engem??? (ja bocsánat... szó szerint az arcomat)

Hát jó. Mondtam neki, hogy muszáj elmennem átöltözni mert lekésem a buszt, de most jól nézzen meg, és addig is rajzolja le amire emlékszik. Tényleg kb 5 perc, átöltöztem, igazából addigra készen is volt a rajz (majdnem).

Szokásos kis emberfejrajz, nagy szempillákkal.... és rengeteg nagy pöttyel. Ezek még színezésre vártak, de egy perc múlva az összes piros volt...

Igen, valóban, a kis piros pöttyök azt a két-három pattanást hivatottak ábrázolni, ami volt az arcomon... na de ennyiiiii??? Éva néni meg is jegyezte mennyi kiütés... azért ez így nem fair. De, valahol igen. Azt egészen jól eltalálta, hogy a nyakamon is van.

Na mindegy. Kérdeztem, hogy hát és a hajam??? az nincs? De ott van.... jahh az a pár satírozás... na várj csak Maki kibontom, a copf miatt igazából semmi nem látszik. Először véletlenül, aztán direkt hagytam hogy az összes hajam eltakarja az arcom... poénkodtam, hogy na ezt rajzold le :D Éva néni beközölte, hogy jaaa hát ezt ő is le tudná (:

Úgyhogy elkészült a portré... 

Még nem döntöttem el, hogy megtartsam-e....

*<ami akkor keletkezik, amikor mozdulatlanul fekszünk a kádban, miközben a telefonnal egyensúlyozunk, hogy nehogy beleessen a vízbe chatbeszélgetés közben... na és akkor... de csak akkor, a hab belabirintusozódik körülöttünk>

Love me....

.....like you do

Nagyon nehezen kezdek bele abba, hogy érzésekről beszéljek. Néha már könnyebb, de az a látszat, hogy sokat beszélek róla, nem olyan egyszerű elmondani őket. Még kevésbé egyszerű megélni. És Te mondtad egyszer hogy mindig új, és mindig más. Nem erre gondoltál, tudom, de erre is igaz.

Egyébként nagyon könnyű néha kimondani egy-egy érzést, és még könnyebb fogadni. Ha van kinek. De ahányszor kimondjuk, halványodik…. van, aki ezt gondolja, valóban. Mégis én azt mondom, hogy ha kimondom, szeretlek, az mindig ugyanazt fogja jelenteni. Ha pedig majd azt mondom, hogy jobban, akkor az csak egy foka lehet a szeretetnek, ami a megismeréssel, egyre biztosabb lábakon álló érzés…. és egyre nehezebb elnézni mellette. És nehezebb megélni. Az idő múlik, és a kapcsolatok alakulnak. Folyamatos változásban van minden. Minden apróság…. van, amit szeretünk a másikban és aztán, ahogy egyre több idő telik el, idegesít, kibírhatatlanná válik…. aztán azt kívánjuk, bárcsak már vége lenne. Hogy jutottunk el idáig?

Csak az van, hogy én ebben is más vagyok. Mint mindenben, amit nehéz megérteni bennem. Az idő az megmutatja ki az, aki marad és ki az, aki megy. Ha valaki marad, úgy értem _tényleg_ marad, akkor azt szeretem. Majd mindjárt leírom az én definíciómat a szeretetre.
És aki nem maradt, azokat mind ismerheted. Láthattad, hogy jöttek és mentek az életemben. Itt elkezdhetek gondolkodni, hogy Te maradtál. Hihetetlen mi? Hogy éppen te. Persze minden változik, az élet megy a maga útján majd egyszer ennek is vége lesz blablabla…

Hát nem. Attól, még mert nem látod, nem jelenti azt, hogy nem létezik. Attól, még mert elsodor az élet, a szív nem felejt. Az enyém soha. Bátran mondom ezt ki, mert bármilyen hihetetlen, ezt legalább ismerem magamban. _Nem_ felejt. Mindig is ki fog tartani, nem számít, hogy mennyire ritkul a találkozás, vagy hogy nő a távolság. Ne haragudj érte, hogy ez az életemhez tartozik. A távolság köztünk.

Őszintén szeretek. De minden szeretetkapcsolatom messze van…. _minden_. Az a kevés, ami maradt.

A szeretet: önzetlen, és ahogy egyre mélyül, úgy küzd meg a nehézségekkel. Úgy küzd meg az egyre jobban előkerülő karakterekkel, amit az emberek igenis megutálnak egymásban, azzal, ami az embereket idegesíti. Ha szeretsz valakit, a hibáival együtt szereted….. Szeretem.
Nekem nem számít a hiba, ha megszerettem. Inverz módon, a legidegesítőbb dolgokat tudom a legjobban szeretni az emberben. A kapcsolatban. Ezért nyugodtan panaszkodhatsz, nyugodtan vinnyoghatsz, én elbírom a terhet. Sokkal nagyobb terheket is elbírok. Mondd ki, öntsd rám, nem leszek ideges, nem zavar. Ha majd nem bírom el, akkor szólok. Meg úgyis észre veszed. De rakd le egy pillanatra nyugodtan, nem lesz tőle bajom és nem is foglak kevésbé szeretni. Lehet, hogy első körben majd nem tudok mit kezdeni vele. Mert annyira nagyon számít, hogy reagál az ember. Hát elmondom, hogy felém nem….. egyáltalán nem a reakció számít itt, hanem az érzés, amit tükrözni próbál. Nem az a kis szerencsétlen mondat, amit megpróbálunk elmotyogni egymásnak, mert tehetetlennek érezzük magunkat az érzéseivel és a problémáival szemben. De ezért az egyért bocsánat. Ha nem tudom úgy átvenni tőled, ahogy neked kényelmesebb, pedig így is szeretném inkább átvenni. A terhet, a panaszt, a bajokat. Csak arra a pár pillanatra, amíg beszélgetünk, utána tudod úgyis, hogy nem maradhat nálam. De utána hátha könnyebb küzdeni. Remélem, hogy ettől könnyebb lesz.

Szóval nekem ez nem számít. Innentől kezdve az sem, ha a lehető legnagyobb bántó dolgot kapom vissza. Lehet, hogy összeszorul majd a szívem, de csak mert megküzd a szeretet azzal a pillanatnyi gyengeséggel ami akkor éri. És hát győz. Pofon csaphat a legjobb barát is, elhagyhat, de nem tudom abbahagyni szeretni.

Furcsa mi? Mert senki sem működik így. Ez hatalmas képtelenség.

És hogy hogy jön ez egyáltalán ide? Hát úgy hogy szeretlek. Pedig ezt is hatalmas képtelenségnek tartod. Mások is…. egyébként.

De ez van. Ezt kell szeretni.

(Awww meg kéne már számolni, hányszor írtam le ezt a szót különböző alakokban. Érdekes lenne.)

Iszonyú szeretetéhségem van. És akik képesek ezt enyhíteni, azok mind messze vannak. Nem tudom ez rosszabb-e annál, hogyha nincsen senki, de hogy sokkal nehezebb élni vele, abban biztos vagyok. Nem nyávognék, ha nem lenne senki. Természetileg vagyok olyan, hogy elüldögélnék szépen otthon, csinálgatnám a kis dolgaimat, pont azt a rengetegmindent, amire anya azt mondta, hogy „mindig van mit csinálnod”. Egyáltalán nem hiányoznának a kapcsolatok. De ez nem jelenti azt, hogy nem örülök azoknak, amik kialakultak és maradtak. Igazából hálás vagyok érte. 30 évesen, ha majd visszanézek, kapcsolatok nélkül azt mondhattam volna, hogy nem ért semmit az életem. Tehát köszönöm. Most már ér valamit. Még akkor is, ha nehéz.

Kérdezted mit látok benned. És akkor valamit válaszoltam. Amellett kitartok, de nem éreztem soha teljesnek a választ. Helyesebb lenne, ha azt kérdeznéd a szívem mit lát benned?

Ééés… nem tudok válaszolni a kérdésre. De látja a láthatatlant. Látja a szívedet, nem pedig a kis dolgokat az életedben, vagy a döntéseidet, (akár rosszak akár jók nem számít). Érzi, amit érezni kell, hogy ne felejtsen el soha.

Még mindig a „nehéz elhinni” kategóriában vagyunk. Annyi ilyet láthat az ember és mindnek az a vége hogy egyszer csak vége. Hát tessék. Itt jövök én, aki majd megmondja a tutit, de persze ez sem lesz más…. ironikus lesz majd akkor. De talán egyszer hihető lesz, amit érzek. Itt vagyok példának és megküzdök rengeteg érzéssel, amit néha úgy gondoltok, hogy szerencsés vagyok, hogy van. Főleg eggyel küzdök rengeteget. Azt hiszem erről egyszer beszéltünk, de pont ez az, amiről aztán nagyon nem merek. Nyilván köze van a szeretethez…. Ezzel az egy szóval leírhatnánk az életemet, hmm?

_Pont_ arra az érzésre gondolok, ami a szeretet legnagyobb varázslata. Sokáig voltam összezavarodva, de valamennyire még most is vagyok. Ezzel kapcsolatban. Azt mondtam már azt hiszem, hogy régen éreztem már valakinél nem? De valahogy benne volt a mondatban hogy másnál viszont igen. Hát, hm… Ezt az érzést azért már nem merem leírni, de remélem, hogy majd megértitek, mire gondolok.

Na és pedig ehhez az érzéshez csak tiszta szeretet kell… ennyi, amire rá tudtam jönni vele kapcsolatban. A szeretet milyenségét most mellőzzük kérlek, mert nem tudnék róla beszélni, hogyha az érzés csak egyetlen szeretetkategóriában létezne. Csak érj hozzám és megmondom, éppen mennyire szeretsz.

Na jó, ez nyilván nem ennyire egyszerű, ha mindig így lenne, már rég meguntam volna az érzést, bármilyen különleges is. De megmaradt különlegesnek. Csak nézz a szemembe. Bevallom, hogy éreztem. Tehát így is létezik…. de abban a pillanatban tisztán szerettél, talán még gondoltál is rá. Vagy azt gondoltad, hogy miért néz ennyire a szemembe? Mégis mit lát? A szívemmel persze. Nem csak látok, hanem érzek…

Meglep, ha azt mondom, hogy elég visszaemlékeznem az érintésre, a szempárra és újra érzem? (és ilyenkor van értelme küldeni bármit is) Mindegy ki vagy, ha egyszer érzem. Vedd nyugodtan magadra, bárki is olvasod ezt. Nincs kivétel. És hát "Memories are something i really hold on to".

Zavaros ez az egész. Mit írtam. Meg az érzés is. Vagy pont a legtisztább, amiben olvasni tudok a szívemmel. Ki tudja? Nehéz viszont…. így elengedni valakit. Mintha tényleg egy apró darabot elvinne belőlem, és nem is tudja, hogy nála van. És ez nem olyasmi, amit ha megun az ember, majd visszaad, mint egy félig kiolvasott könyvet…

Na ugye hogy nehéz érzésekről beszélni? De mégis…. hát love me like you do és én érezni fogom. Bármennyire is félek kimondani, hogy érzem, és azt még jobban félek kimondani, amit én érzek… mert soha sem tudhatom…. hogy hova tart az érzés… De nem akarok senkit megijeszteni vele.

Hát most elmondtam. Hogy érzem nálad is és nálad is. Ennyi. Többet talán nem fog szóba kerülni. És lehet, hogy az lenne a jobb, ha nem kerülne. Egy része érezhetetlen marad majd mindig, és be kell zárnom legmélyre, még ha mondod sem engedhetem ki. Az túl sok lenne. Nekem is.

Ugye milyen furcsán szeretek…

Na jó, még egy utolsó gondolat. Tudod az eső. Hiszen az esőt is szeretem. Nahát ezért. Valamilyen oknál fogva ilyenkor bennem van egy szorongató érzés, valami szeretet. Ilyenkor felébred bennem minden, amiért elkezdek írni, vagy amiért elkezdek rajzolni. És elkezdek rajzolni. Most is kezdtem egyet. Hiszen izgatott az eső, kihozta belőlem az érzéseket megint. És ilyenkor kell egy zene. Aminek meg van a hangulata.

De bármennyire is ideális ez az állapot arra, hogy rajzoljak, nem tudok. Először nem.

Megvan az eső. Megvan a zene. Megvan a téma, és hogy kinek rajzolok. És megvan az érzés is. Csakhogy ezek mind olyannyira szorongatnak _egyben_ _összekavarodva_ hogy kiesik a kezemből a ceruza és az érzés nagyságának már nem felel meg a visszalátott rajz. Hát ilyenkor kell összehangolni. Ha nem megy, csak szorongat és fáj és igazából szeretem, ha fáj. Ha összehangolódik, akkor érzek és még sikerül is. Nem kevésbé sikerélmény. Szóval… hát az eső. Nem tudom mi köze az érzésnek és az esőnek egymáshoz, de emiatt szeretem. Nyilván azt nem mondtam, hogy mindig, mert van, hogy nem szeretem. De többször igen. Olyankor szeretem az eső illatát. Szeretem, ahogy egy-egy csepp éri az arcomat, vagy a kezemet. Néha szeretnék megázni…. csak a józan ész nem engedi. Joggal. De azt már nem tilthatja meg senki, hogy ne simítsam végig a vizes leveleket, és ne érezzem azt, hogy az a pár csepp, ami a kezemet benedvesítette bír valami varázserővel. Bármilyen hideg is. Finom érintése a víznek, ami megborzongat. És a sors fintora…. hogy se érzést…. se esőérzést rajzolni nem tudok… pedig abban minden és mindenki benne lenne….

Vallottam, ezt becsüljétek meg kérlek.  Nyilván nem ez az első ilyen érzés, de eddig tartott, hogy beismerjem. Kérdezhettek róla, ha akartok, de neked is és neked is mondom, hogy egyszerre nem tudok róla majd beszélni, csak minden egyes embernek külön. Mert azért egyformán szeretni…. Olyan nincs. De a különbözőségétől egyik szeretet sem kevesebb, vagy több, de más. Mindig más… és máshova jutunk vele. Az utak… hát azokon valami elképesztően jó járni. Bárkivel is sétálok rajta… és a legszebb az egészben, hogy csak szeretni kell hozzá….

A távolságot mint üveggolyót...

… megkapom.

Mi is a távolság? Annyira megfoghatatlan. Először csak egy gondolat. Aztán idő. És messzeség is… Ki éppen minek látja.

Tisztán láttam az ajtót magam előtt, nem tudtam, hogy be akarok-e lépni rajta. Csak egy karnyújtásnyira volt tőlem.
Igazából nem éreztem magam jól. Tudtam, és még sem, hogy hol vagyok. Egyszerűen csak frusztrált a környezetem, pedig nem láthattam tisztán mi vesz körül, egyszerűen csak éreztem, hogy ez nem olyan hely, ahol jól érezhetem magam. Innen menekülni akarok.

Tétován rátettem a kezem a kilincsre. Még mielőtt tényleg végig gondoltam volna, már le is nyomtam és beléptem az ajtón. És akkor megszűnt a szorongásom, a lélegzetem is elállt attól, amit bent találtam.
Olyan nagyon régóta szerettem volna látni ezt a szobát… élőben. Wow. Ez sokkal…. jobb és szebb és otthonosabb, mint amilyennek képzeltem. A fal pontosan úgy omladozott, ahogy a vásznon láttam, a téglák kilátszottak a pasztell-tejeskávébarna vakolat alól. A bútorok kényelmesen elfértek és tágasnak éreztem a teret. Az ablakok között sötétebben, kopottan ott voltak az idézetek, bár átfutottam őket, már régen tudtam mi van odaírva. Annyit próbáltam kibogarászni őket…

Tétován tettem egy lépést a cseresznyepiros asztal felé hogy finoman végigsimítsak a felületén. Ahogy körbesétáltam megnéztem rajta minden könyvet, minden tárgyat, az akváriumot… annyira tökéletes…. Minden zöld, minden piros, minden barnás árnyalat és vöröses és .... minden szín…. Olyan harmónikusan állt össze, hogy az ámulat mellett tiszta nyugalom töltött el, ahogy álltam a szobában. Egyre jobban szerettem azt, aki ezt megálmodta.

Reméltem, hogy végtelen idő áll rendelkezésemre így lassan, nagyon lassan szemügyre vettem mindent. Bár féltem néha megérinteni… mintha attól, hogy hozzá érek, eltűnne, amit megérintek… és azt akartam a legkevésbé, hogy eltűnjön. A furcsándöntött-összevissza polcok a színes könyvekkel. A kalitka, amiben madár se lakik, de gyönyörű, pont annyira illik a berendezéshez, mint a könyvhalom a kék padlón. Az egyik ablakon alig süt be a nap, az üveg matt színekkel lilás virágokkal volt telefestve, mintha csak egy kép lenne a falon, előtte a valódi lila virágokból összeállított csokor. Akárcsak az asztalon.
Nézegettem a polcokon lévő, hol döntött, hol álló könyvgerinceket, de egyikre sem volt írva semmi, találomra levettem egyet, hogy megnézzem, miről szól. Shakespeare Hamlet. Hát persze.

Vigyorogva raktam vissza a helyére és simítottam végig a könyvgerinceken, ahogy leengedtem a kezem. Még mindig hitetlenkedve fordultam körbe a helységben, és most végre megálltam újra elolvasni az idézeteket.

Every wall is a door…

Hirtelen úgy éreztem mintha ki akarnának szakítani a szobából. Minden annyira távol lett tőlem, hogy képtelen lettem volna megérinteni, és olyan közelinek tűnt, hogy egy lépés és elérem. Nagyon összezavarodtam az érzéstől, és muszáj volt becsuknom a szemem. Azt hittem ha kinyitom, akkor majd máshol találom magam, mintha csak időn és téren át utaztam volna, de nem. Továbbra is a szobában voltam, és az érzés is megszűnt. Újra nyugalom töltött el, de körülnéztem, hogy nem változott-e semmi. Az aranyhal csiga lassúsággal ereszkedett alá az akvárium aljára, a fadobozok még mindig tökéletesen félrecsúszva álltak egymáson olyan rendezett rendetlenségben, mint a könyv és noteszhalmok. A színes könyvgerincek mellettem mozdulatlan csöndbe borultak. És az egyik polcon megláttam egy üveggolyót. Nem emlékeztem, hogy korábban ott lett volna, de most mágnesként vonzott. Ahogy közelebb léptem hozzá újabb ámulattal töltött el. Mintha egy hang suttogna a fejemben hogy vegyem el.

Érte nyúltam és elvettem a polcról. Míg csak kívülről néztem, annyira távolinak és élettelennek tűnt. Annyira természetesnek és helyénvalónak hogy ott van a polcon. És bizonytalannak, hogy létezik-e egyáltalán.

Viszont a kezemben fogva láttam benne az egész világot. Mindent amit a távolság elválasztott tőlem és valahol éreztem, hogy ez az üveggolyó nem a szobához tartozik… ez az enyém, hozzám van rendelve. Megkapom…

Láttam benne a csillagokat, láttam egy rétet, egy várost, egy utcát, egy kávézót, szobákat, elérhetetlen helyeket a világ másik felén, és elérhető élményeket, felejthetetlen emlékeket, amiket az idő már eltávolított tőlem messze… sosem kerülhetnek már elég közel hozzám, de ha az üveggolyóba nézek, láthatom, mozdulatról mozdulatra.

10…

A suttogás megijesztett, és majdnem kiejtettem a kezemből a kis gömböt. Félve szorongattam és kerestem benne a félbehagyott gondolatot. Talán újra megrázhatom mint egy hógömböt és akkor újra és újra közel érezhetem a közelséget.

9..

Körülnéztem ki suttogja a számot, de nyilván nem láttam senkit.

8…

Újra a gömbbe néztem és elgondolkodtam… mindenen ami távol van tőlem. Nem csak helyek… nem csak városok. Ott volt.... érintettem.

7…

Nem éreztem hogy képes lennék visszatenni a gömböt. Nem tudnám elengedni. Hiszen végre az enyém, a kezemben fogom a csodálatos távolságot. Itt van… érzem…

6… 5…

Az emberek, a barátaim, minden érzés, minden. A kezemben tarthatom, és ha leteszem hiányozni fog. Tehát ha nem teszem, akkor örökre az enyém lehet.

4… 3… 2…

Görcsösen kapaszkodtam az elfelejtett pillanatokba, abba a pillanatba, amíg a távolságot leküzdve minden a közelemben van. Minden amit az élet nem enged könnyen a közelembe. Nem tudok elszakadni az üveggolyótól és azoktól a gyönyörű képektől, amit látok benne…. A csillagoktól…. olyan szépek. Olyan végtelenek. Ha leraknám, olyan távol lennének megint.

1…

Hiányozna ez a nyugalom…. hiányozna, hogy megérinthetem, hogy hallhatom a szavakat és láthatom a csillogó szemeket, a végtelen tájat, vagy a forgalmas utcákat, hogy érezhetem a szellő simogatását és a nap melegét…. egyszerre. Szinte megrészegített az érzés, a részemmé vált, hogy is engedhetném el. Mint a gyűrű… hogy adhatta volna más kezébe a gyűrűhordozó, mikor az övé volt…

Zéró…

Összerezzentem. Az üveggolyó kiesett a kezemből… mintha lassított felvétel lett volna, láttam, ahogy zuhan… és összetörik a földön darabjaira. A csillagok kivesznek belőle…

Az aranyhal közömbösen nézett rám, a tárgyak hangtalanul reszkettek meg. Eltörtem… így már nem is az enyém…eltörtem valamit, ami ehhez a szobához tartozott és ha a megálmodója meglátja, akkor én…

Kétségbeesetten, szorongva rohantam ki a szobából, nyitottam az ajtót és… kiléptem a semmibe.

Hátrafordulva még láttam, ahogy becsukódik mögöttem a barna, kicsit modern (de nem az az elrugaszkodott modernségű, hanem szinte átlagosnak és nem mellesleg szépnek mondható) ajtó.

Még legalább egy percig álltam előtte és néztem, csodáltam. Minden apró famintázatát, repedését, a kilincsét. Vajon ha kinyitom, máshova nyílik majd? Meg kell próbálnom… Bár kicsit megmosolyogtam önmagam, hogy hiszen az ajtók mindig csak ugyanoda nyílnak, hogy is juthatott eszembe.

Így újra a szobában voltam és körülnézve eszembe jutott az üveggolyó. Újra a polcon volt egészben... 

A könyvek elé léptem és csak nézegettem. Messziről.

Pontosan emlékeztem milyen volt a kezemben tartani. És közel lenni ahhoz, amit benne láttam. Hiányzott. Őrülten hiányzott. Minden nevetés és minden pillantás. Minden szó és minden kaland. De nem kaphatok meg mindent egyszerre.

Így ahogy csak álltam és néztem az üveggolyót, nyugalom töltött el. Hiszen nem is kell a kezembe vennem ahhoz, hogy elérjem, és bár csak messziről figyelhetem a távolságot, korlátozottan kapom meg az élményeket, de mégis…. valahogyan megkapom őket. És ha újra eljön az ideje leemelhetem a polcról. Olyan világba röpít majd, olyan emlékeket teremt, ami az életem része lesz. Talán soha nem lesz olyan hogy sokáig foghassam a kezemben, de majd megtanulom, hogyan lehet mégis így megosztani mindent, és hogy nem baj, ha hiányzik. Ha egy rövid időre érinthetem, utána el kell engednem, úgysincs más választásom. Hiányozni fog mindig. Őrülten hiányozni. Minden egyes kézben tartott alkalom után erősebben, aztán elcsitul az érzés. De hiányozni fog, még ha nem is érzem ezt minden pillanatban. Még ha a távolság, mint üveggolyó mindig is ott lesz. Ez az enyém. Ezt kaptam, és nem tudok változtatni rajta, hát csodálom. Majd megtanulok élni vele.

Csodálom és amikor a kezemben tarthatom, megbecsülöm minden pillanatát a csodának. Hiszen már tudom, hogy akkor is létezik, ha nem foghatom a kezemben.

Lassan elfordultam a polctól és újra körülnéztem. Mennem kell. búcsút kell vennem egy rövid időre a szobától, bármennyire is volt kényelmes itt lenni. Ez csak az álmom része, bár nem voltam benne biztos hogy álmodok. De ez túl szép hogy igaz legyen. Megpróbáltam a szoba képét mélyen elraktározni az agyamban, hogy majd később... egyszer... lerajzolhassam. Itt jártam és ez valóság. Ha emlékszek rá, akkor meg kellett hogy történjen. Még ha talán soha többet nem léphetek be az álmokból épült szobába. Bár ez nem az én álmom volt, csak kívülről csodálhattam. Az üveggolyó az egyetlen a szobában, ami az enyém, nem is értem hogyan kerülhetett ide. Miért nem egy olyan szobába nyílt az ajtó, amit az én tudatalattimból született... Milyen is lenne, ha én álmodhatnám...

Hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett... az álom tulajdonosa. A szobáé...

Ahogy meglátott csak elmosolyodott, bár már mondott volna valamit, de mintha újra gondolta volna csendben maradt. Talán percekig álltunk így, majd lassan odalépett a polchoz és óvatosan a kezébe vette az üveggolyót. Pár pillanatig nézegette, aztán elrejtette a tenyerébe és felnézett rám.

- "A távolság jelentéktelen dolog. Egyedül az első lépés az amit nehéz megtenni."- Mélyen a szemembe nézett miközben beszélt hozzám. 

- Madame Marie du Deffand - tette hozzá, csak úgy mellékesen. Zöld szemeiben különös fény csillant.
- A távolság, lehet hogy akadálynak tűnik. De láthattad, hogy itt van... mindig van ami távol lesz tőled. Önmagadtól is tartasz egy lépés távolságot, ha úgy szeretnéd látni ki vagy, ahogy azok teszik akik ismernek. Kérdezz csak meg akárkit. Biztosan más lesz a véleménye rólad, mint amit te hiszel magadról, nem?

Elgondolkodtam azon mennyire igaza van. 

- Nézz csak körbe. - Hallottam újra a hangját. - Ami legközelebb van hozzád, az is lehet elérhetetlen. És amit nagyon messzire tekintve látsz, pár lépés után a kezedben tarthatod. Ha nem látsz valamit, az még nem jelenti azt hogy nincs ott. 

Hangja egy pillanatra elcsuklott, de a mosoly az arcán megnyugtató volt. Egy pillanatra körbetekintett a szobában, és elégedettséggel a szemében nézett újra rám. Kinyitotta a tenyerét és láthattam az üveggolyót.

- Azt hiszem ez a tiéd.  - Nyújtotta felém. Az átlátszó üvegben most nem látszott más csak a színes mintázat és sok apró buborék ami csak széppé tette, pedig van aki hibásnak látta volna emiatt. 
Félig meddig még éreztem hogy nyugalmat sugároz felém, de arra koncentráltam, hogy az üveggolyót elérjem, de ahogy nyújtottam a kezem felé, mintha még mindig ugyanolyan messze lett volna....

Elhalványodott körülöttem minden és csak éreztem hogy mi történt velem. Felébredtem. Az a nyugalom töltött el, amit addig éreztem míg a szobában voltam. Emlék lett belőle, és csak álom volt. Pedig biztos voltam benne hogy ott vagyok. Ott voltam.
Az oldalamra fordultam, és próbáltam felidézni a részleteket, ahogy nőtt az emlékek körül a homály... és valahol egészen máshol folytatódott az álmom. Álomtávolságra a szobától.

Üvegfal

Csak akkor olvasd el, ha elfogadod.

Csak akkor olvasd el, ha megérted.

Csak akkor olvasd el ha érdekel, ha fontos, ha nem kiskapukat és hazugságokat látsz mögötte.

Ha akkor is érted, amikor nem magyarázom. És ha elhiszed, hogy létezek.

Hogy én vagyok az, akivel szemben állsz és nem valaki más, nem valaki, akivel beszélgetni frusztráló, mert nem érzed a beszélgetést olyan értékesnek, mint amilyennek kéne lennie. Mert milyen most egy beszélgetés? Kérdezek, válaszoltok. Kérdeztek válaszolok. Normálisnak tűnik igaz? De nem az. Nem az, ha azt érzem elvárások emelkedtek közöttünk, ha azt érzem, meg kell felelnem, hogy értékes legyen amit mondok, ha ez az érték általam elérhetetlen. Tulajdonképpen.... tudja valaki mi is ez? Mármint.... értitek, tudjátok minek kéne lennie? Mi lenne az, ami miatt végre azt érezné mindenki, hogy figyelnek rá, hogy érdeklődnek iránta, hogy tényleg beszélgetünk, hogy nem kell ezen erőlködni és nem kell miatta szabadkozni vagy bocsánatot kérni?

Miért épült fel közénk ez a fal? Sugározza magából a tehetetlenséget és elkeseredettséget. Nem kérdezhetem azt, hogy.... mert az fogja gondolni rólam, hogy... hogy erőlködök mikor felteszem a kérdést, hogy legyen egyáltalán bármi aprócska téma, amiről tudunk beszélni, és azt fogja gondolni, igazából nem is érdekel. Azt fogja gondolni, hogy csak azért beszélgetek vele, mert nincs más dolgom. Pedig valójában miattad vagyok itt. Azt nem látja senki, hogy még mindig gondolok rá. Hogy még mindig eszembe jut a nap minden percében, hogy na ezt majd elmesélem mert... ezt de jó lenne, ha látná... ezt meg szeretném majd mutatni... 

Régebben így volt. De most már ettől is félek.... mert akkor önző leszek és csak magamról fogok tudni beszélni. Ha kérdeztek annyi minden jut eszembe.... még mindig olyan távolról kezdem a történetet, hogy már idegesítő, hogy még mindig nem mondtam el a lényeget. Mert még mindig fontosnak tartok minden részletet.... mert.. mert csak akkor láthatjátok a teljes képet. 
Mostanában.... nem ... látjuk... a teljes képet. Úgy tűnik, hogy igen. Tudom, hogy úgy tűnik. De nem... Be kell ismernem, hogy nem látjuk. És vajon ez az, ami fontos? Mármint ez az, ami ennyire behatárol minket?

Sokat gondolkodok, mindig is túlagyaltam a dolgokat. Ez vagyok én, nem? Vagyis... szerintetek csak voltam. És nem számít hogy én mit érzek, amíg előttünk van egy fal. Addig amíg ez áll, én sem annak látszom ami vagyok. Addig az üvegfalon túl mást láthattok belőlem, mert torzítja a képet. Fura az élet. Ki tudja miért hozta létre ezt a falat. Miért játssza velünk az agyunk ezt a játékot, és miért tartja életben a torz képet. Mert lehet hogy én is torz képet látok. Csak úgy gondolom, hogy nem, mert mindenki azt gondolja magáról, hogy ő nem.... bár lehet hogy azt mondhatjuk, hogy nem, én már elfogadtam, én már látom, én már tudom.... de semmi nincs ami ezt igazolná. És mindenkinek csak igazolásra van szüksége.... bizonyítékra, hogy a másik felfogta azt amiről beszél, amit gondol. De várjunk csak.... hiszen... én is felfogtam. Annyira részletekig menően odafigyelek a beszélgetésekre, hogy mindent a ti szemetekkel látok. Minden mondatomat a ti szemetekkel látom, hogy miért hangzik hazugságnak. És hiába vagyok őszinte, ha... tudom hogy nem az őszinteséget látjátok benne.... igaz? Most azt mondhatjátok nem. Ez nem így van, mert pontosan tudjuk, hogy mit mondasz és mit teszel helyette. 

Hát nem. De igen. De nem. De hidd már el. De értsd már meg hogy.... figyelj már oda hogy.... mert ezt nem így... hanem inkább...

És hiába próbálom... előttem van az üvegfal... a torz képet nem én tudom megváltoztatni. Hiába akarom, hiába szeretném, hiába próbálom, hiába érzem azt hogy sikerült... az eredmény. Semmi.

Segítség nélkül nem megy. De emlékszek. Emlékszek mindenre. Annyira könnyű volt... miért nem tesszük könnyűvé megint? Akármilyen nehéz, de miért nem tesszük? Tudja valaki egyáltalán, hogyan és mit is kéne tenni, hogy könnyű legyen?

Mert az őszinteség végül nem használt. A figyelem végül nem használt. A kérdések végül nem használtak. Most az idő került elő. De majd erre is rá jövünk hogy nem is az idővel van baj. Mert hiába van rengeteg időm, ha elvesznek a percek, és sokkal kevesebbnek tűnnek az órák, amiket ide szánok. Nos, utálok ilyet mondani, de ha megszámolnánk az órákat, az időt, amit igyekeztem itt tölteni (és nem csak az elmúlt egy hétben) akkor meglepődnénk, hogy de... ezt én nem így éreztem... mert mindig dolgod volt... és mentél... 

És ha mégis úgy érzem hogy most rengeteg időnk van, és végre, de jó, majd beszélgetünk, mert van IDŐNK egymásra... akkor kiderül számomra, hogy hiába van időnk ha nem mondtunk egymásnak semmit. Legalábbis a ti szemetekkel nézve így látom magam, hogy nem mondtam semmit, nem tettem a beszélgetést értelmessé, értékessé, tartalmassá... aztán elfogytak a kommentek, elfogytak az ötletek... ó már csak 5-10 perces lefutással érkezett valami válasz, gondoltam hogy... 

És nem számít, hogy az az 5 perc azért van mert.... akarom a beszélgetést, és lehetőségeket futtatok át az agyamon, hogy mi lenne a jó válasz. Mi lenne értékes válasz? Mert ha azt mondom, akkor azt fogja mondani, hogy... azért mondtam mert. Ha azt kérdezem, azt gondolja rólam... ha mégis inkább ezt mondanám? Akkor tudni fogja hogy... hiszen ez egyértelmű... És aztán, már nem mondok semmit. Mert az agyam, mindenhez hibát generál, kísérletezni meg nem akarok. Az sem vezet sehova... vagy lehet hogy csak nem kísérletnek, hanem próbálkozásnak kéne hívni? De ez sem hangzik jól. Van ami jól hangzik?

Szóval tényleg elég csak akarni? Tényleg elég csak kérdezni? Elég csak a másik gondolatait lesni? Elég csak a másik szemével látni a dolgokat? Elég csak... azt mondani, most van időm (: és akkor majd csettintésre értékesnek érzi mindenki a beszélgetést.

Együtt másztunk bele... együtt kell majd kimásznunk is.

Át akarom törni ezt az üvegfalat. Mert nekem igenis fontos, hogy azt érezd, hogy fontos vagy nekem. Hogy azt érezd nem kell aggódnod a beszélgetés milyensége miatt. Hogy nem kell elvárásokat támasztani. Senki nem szeret elvárásokkal élni. 
Fontos az is, hogy elengedjük az összeset. Hogy elengedjük a gyomorszorító érzéseket, ettől majd jobban érezzük magunkat. Hiszen tudjuk már talán mindannyian, hogy nincsenek elvárások, nincsenek megfelelések... nincsenek... aggodalmak. Köztünk sosem voltak. De valójában hiába tudjuk, ha nem tudjuk érezni. Ha nem lazítunk, és nem tudunk olyan időt adni a másiknak, amit ő kér. És ez tűnik fontosnak. Ha most ezt befejezem és azt írom "itt", de tudom hogy majd... mennem kell, mert mise meg család... akkor úgy fogok tűnni, hogy "ja már megint csak pár percre ugrott be és lelép". Ha nem jelentkezek be, akkor pedig azt érzem, hogy elhalasztottam egy pillanatot, egy órát (?) hogy beszéljünk, hogy lássalak valamelyikőtöket, vagy ti fogjátok azt gondolni  hogy ignoráltalak titeket. Utálom ezt a szót....

Talán látok megoldásokat, talán nagyjából tudom is mit kéne tennem. De ez még nem lesz elég ha... egyedül állok az üveg túloldalán és kétségbeesetten verem, ütöm, de... nem tudom áttörni.

Nem elég csak írni, és gondolkodni. Hát nem. Most éppen nem. Hiába emlékezek, hogy ez régen hogy működött. Hiába emlékezek, régen mi lett volna a válasz, attól még most nem lesz az. Attól még most nem fog úgy működni. Mindenki más indokokat lát egy mondat mögé. De biztosak vagytok benne, hogy az a mondat azért hangzott el? Azt az értelmet tulajdonítjuk neki? Hiszen lehet hogy semmi hátsó szándék nem vezérelt amikor leírtam.

A szemeteket kéne látnom, hogy elhiggyem hogy engem láttok. Hogy újra engem láttok, nem egy hátsó szándékot. A szemetekbe kéne néznem, hogy én is biztos legyek abban, amit érzek rólatok. A szemetekbe kéne néznem, hogy ... biztos legyek abban, hogy már nincs benne a szilánk. Az amivel magamat látom másnak.

De ha azt kérdezitek hogy csináljuk? Hogy éreznénk magunkat újra olyan szabadnak mint régen?

Nem tudom a választ. Ó, bárcsak tudnám... Ha vissza mehetnék az időben, sem tudnám mi az, amit másképp kellett volna csinálni. Nem is biztos, hogy van bármi amit meg kell változtatni... hiszen a mostban élünk.

Azt gondolom a megértés az fontos. Meg fontos, hogy emlékezzünk arra az emberre akit megismertünk, mert igen van ami változik... de attól még rengeteg minden van, ami nem változott. Csak most nem vesszük észre, mert mindenki arra koncentrál ami megváltozott. És a változástól mindenki fél. Én most leginkább. 

És kell az, hogy szeressünk. Sablonos, tudom. De én nem arra a szeretetre gondoltam amire ti. És lehet hogy ez az, amit sosem tudtam eléggé elmagyarázni nektek. 

Ez az a szeretet ahogy én érzem. Hiszen ha szeretek valakit, akkor azt nem akarom bántani. Hiába minden körülmény, nem akarom bántani. Akit szeretek, arra nem tudok haragudni. Az emberek nagy része haragszik. Mert az a természetes reakciója, ha megbántottnak érzi magát. Én nem tudok olyan emberekre haragudni, akiket szeretek. Azt hiszitek igen, de ebben nem úgy működök. Akármilyen természetes lenne is. Lehet hogy furán érzem magam akkor, de ... még a tesztben is alig voltam dühösnek mondható. A tesztben alig kaptam rá pár pontot. Legalább ezt eltalálta. A rosszindulatot nem. Az agresszivitást sem. De talán mindegy is.
Akit szeretek, attól sértődés nélkül elfogadom a kritikát. Akit szeretek, azt csak megérteni próbálom, és elfogadni próbálom, akármit is tesz ellenem, vagy legalábbis elgondolkodok, hogy tényleg ellenem tette? Nem lehet, hogy értem?

Akit szeretek azért sokmindent... bármit megtennék. Hányszor de hányszor tettem már ezt. Nem emlegetni akarom.... csak emlékeztek, hányszor.... csak egy ölelésért. Csak egy élményért. Csak az együtt töltött időért. És most is megtenném. Újra és újra. Alig várom, hogy legyen látszólagos indok.... hogy megtegyem. Csak nem vagyok benne biztos hogy tényleg kell indok. De félek felemlegetni a témát, mert félek hogy mégsem látnátok olyan szívesen, mint amennyire én titeket. Vagy egyikőtöket. Sosem vártam el, hogy ti ráérjetek. Úgy értem mindketten. Csak nektek is mindig egyértelmű volt találkozunk. Nem? De ezt nem én kényszerítettem rátok ugye?  Ez most annyira hülyén hangzik...

Tiszta szeretetből mentem, és ti vagytok azok akiktől ezt mindig is visszakaptam. De nem önző érdekből. Én ezt sosem tenném. Az aki én vagyok, ezt nem tenné. Ismertek....

Szóval újra kell kezdeni? Most nyugodtan teszem fel a kérdést, mert leírtam azt hiszem mindent. Nektek. Mert tudom, hogy megértitek. És hogy akiket én ismerek, azok elfogadják. Elfogadnak engem. Ezért vagyunk egymásnak. Csak ezt ne felejtsük el soha.... és ne dőljünk be a látszatnak.

A mostban is azok vagyunk, akik... akiket megszerettünk egymásban. És tudom, hogy ez nem a külsőségeken múlik. Az csak egy apró részlet. És nem is biztos, hogy az az egy apró részlet számít.

Ismerlek titeket? Gondolkodás nélkül rávágom hogy igen. Még ha van is egy-két dolog amit nem elsőre értek meg. Naiv vagyok.... tuuuuudom. (:

Meg értetlen... és a lehető leghülyébb kérdéseket tudom feltenni... Bocsi bocsi (: *szépennéz*

De mindig rátok gondolok a legtöbbet, és veletek osztom meg a legtöbbet... most is.

Nehéz... lesz ezt visszaszerezni. De át fogom törni azt a falat... át fogom.