Üvegfal

Csak akkor olvasd el, ha elfogadod.

Csak akkor olvasd el, ha megérted.

Csak akkor olvasd el ha érdekel, ha fontos, ha nem kiskapukat és hazugságokat látsz mögötte.

Ha akkor is érted, amikor nem magyarázom. És ha elhiszed, hogy létezek.

Hogy én vagyok az, akivel szemben állsz és nem valaki más, nem valaki, akivel beszélgetni frusztráló, mert nem érzed a beszélgetést olyan értékesnek, mint amilyennek kéne lennie. Mert milyen most egy beszélgetés? Kérdezek, válaszoltok. Kérdeztek válaszolok. Normálisnak tűnik igaz? De nem az. Nem az, ha azt érzem elvárások emelkedtek közöttünk, ha azt érzem, meg kell felelnem, hogy értékes legyen amit mondok, ha ez az érték általam elérhetetlen. Tulajdonképpen.... tudja valaki mi is ez? Mármint.... értitek, tudjátok minek kéne lennie? Mi lenne az, ami miatt végre azt érezné mindenki, hogy figyelnek rá, hogy érdeklődnek iránta, hogy tényleg beszélgetünk, hogy nem kell ezen erőlködni és nem kell miatta szabadkozni vagy bocsánatot kérni?

Miért épült fel közénk ez a fal? Sugározza magából a tehetetlenséget és elkeseredettséget. Nem kérdezhetem azt, hogy.... mert az fogja gondolni rólam, hogy... hogy erőlködök mikor felteszem a kérdést, hogy legyen egyáltalán bármi aprócska téma, amiről tudunk beszélni, és azt fogja gondolni, igazából nem is érdekel. Azt fogja gondolni, hogy csak azért beszélgetek vele, mert nincs más dolgom. Pedig valójában miattad vagyok itt. Azt nem látja senki, hogy még mindig gondolok rá. Hogy még mindig eszembe jut a nap minden percében, hogy na ezt majd elmesélem mert... ezt de jó lenne, ha látná... ezt meg szeretném majd mutatni... 

Régebben így volt. De most már ettől is félek.... mert akkor önző leszek és csak magamról fogok tudni beszélni. Ha kérdeztek annyi minden jut eszembe.... még mindig olyan távolról kezdem a történetet, hogy már idegesítő, hogy még mindig nem mondtam el a lényeget. Mert még mindig fontosnak tartok minden részletet.... mert.. mert csak akkor láthatjátok a teljes képet. 
Mostanában.... nem ... látjuk... a teljes képet. Úgy tűnik, hogy igen. Tudom, hogy úgy tűnik. De nem... Be kell ismernem, hogy nem látjuk. És vajon ez az, ami fontos? Mármint ez az, ami ennyire behatárol minket?

Sokat gondolkodok, mindig is túlagyaltam a dolgokat. Ez vagyok én, nem? Vagyis... szerintetek csak voltam. És nem számít hogy én mit érzek, amíg előttünk van egy fal. Addig amíg ez áll, én sem annak látszom ami vagyok. Addig az üvegfalon túl mást láthattok belőlem, mert torzítja a képet. Fura az élet. Ki tudja miért hozta létre ezt a falat. Miért játssza velünk az agyunk ezt a játékot, és miért tartja életben a torz képet. Mert lehet hogy én is torz képet látok. Csak úgy gondolom, hogy nem, mert mindenki azt gondolja magáról, hogy ő nem.... bár lehet hogy azt mondhatjuk, hogy nem, én már elfogadtam, én már látom, én már tudom.... de semmi nincs ami ezt igazolná. És mindenkinek csak igazolásra van szüksége.... bizonyítékra, hogy a másik felfogta azt amiről beszél, amit gondol. De várjunk csak.... hiszen... én is felfogtam. Annyira részletekig menően odafigyelek a beszélgetésekre, hogy mindent a ti szemetekkel látok. Minden mondatomat a ti szemetekkel látom, hogy miért hangzik hazugságnak. És hiába vagyok őszinte, ha... tudom hogy nem az őszinteséget látjátok benne.... igaz? Most azt mondhatjátok nem. Ez nem így van, mert pontosan tudjuk, hogy mit mondasz és mit teszel helyette. 

Hát nem. De igen. De nem. De hidd már el. De értsd már meg hogy.... figyelj már oda hogy.... mert ezt nem így... hanem inkább...

És hiába próbálom... előttem van az üvegfal... a torz képet nem én tudom megváltoztatni. Hiába akarom, hiába szeretném, hiába próbálom, hiába érzem azt hogy sikerült... az eredmény. Semmi.

Segítség nélkül nem megy. De emlékszek. Emlékszek mindenre. Annyira könnyű volt... miért nem tesszük könnyűvé megint? Akármilyen nehéz, de miért nem tesszük? Tudja valaki egyáltalán, hogyan és mit is kéne tenni, hogy könnyű legyen?

Mert az őszinteség végül nem használt. A figyelem végül nem használt. A kérdések végül nem használtak. Most az idő került elő. De majd erre is rá jövünk hogy nem is az idővel van baj. Mert hiába van rengeteg időm, ha elvesznek a percek, és sokkal kevesebbnek tűnnek az órák, amiket ide szánok. Nos, utálok ilyet mondani, de ha megszámolnánk az órákat, az időt, amit igyekeztem itt tölteni (és nem csak az elmúlt egy hétben) akkor meglepődnénk, hogy de... ezt én nem így éreztem... mert mindig dolgod volt... és mentél... 

És ha mégis úgy érzem hogy most rengeteg időnk van, és végre, de jó, majd beszélgetünk, mert van IDŐNK egymásra... akkor kiderül számomra, hogy hiába van időnk ha nem mondtunk egymásnak semmit. Legalábbis a ti szemetekkel nézve így látom magam, hogy nem mondtam semmit, nem tettem a beszélgetést értelmessé, értékessé, tartalmassá... aztán elfogytak a kommentek, elfogytak az ötletek... ó már csak 5-10 perces lefutással érkezett valami válasz, gondoltam hogy... 

És nem számít, hogy az az 5 perc azért van mert.... akarom a beszélgetést, és lehetőségeket futtatok át az agyamon, hogy mi lenne a jó válasz. Mi lenne értékes válasz? Mert ha azt mondom, akkor azt fogja mondani, hogy... azért mondtam mert. Ha azt kérdezem, azt gondolja rólam... ha mégis inkább ezt mondanám? Akkor tudni fogja hogy... hiszen ez egyértelmű... És aztán, már nem mondok semmit. Mert az agyam, mindenhez hibát generál, kísérletezni meg nem akarok. Az sem vezet sehova... vagy lehet hogy csak nem kísérletnek, hanem próbálkozásnak kéne hívni? De ez sem hangzik jól. Van ami jól hangzik?

Szóval tényleg elég csak akarni? Tényleg elég csak kérdezni? Elég csak a másik gondolatait lesni? Elég csak a másik szemével látni a dolgokat? Elég csak... azt mondani, most van időm (: és akkor majd csettintésre értékesnek érzi mindenki a beszélgetést.

Együtt másztunk bele... együtt kell majd kimásznunk is.

Át akarom törni ezt az üvegfalat. Mert nekem igenis fontos, hogy azt érezd, hogy fontos vagy nekem. Hogy azt érezd nem kell aggódnod a beszélgetés milyensége miatt. Hogy nem kell elvárásokat támasztani. Senki nem szeret elvárásokkal élni. 
Fontos az is, hogy elengedjük az összeset. Hogy elengedjük a gyomorszorító érzéseket, ettől majd jobban érezzük magunkat. Hiszen tudjuk már talán mindannyian, hogy nincsenek elvárások, nincsenek megfelelések... nincsenek... aggodalmak. Köztünk sosem voltak. De valójában hiába tudjuk, ha nem tudjuk érezni. Ha nem lazítunk, és nem tudunk olyan időt adni a másiknak, amit ő kér. És ez tűnik fontosnak. Ha most ezt befejezem és azt írom "itt", de tudom hogy majd... mennem kell, mert mise meg család... akkor úgy fogok tűnni, hogy "ja már megint csak pár percre ugrott be és lelép". Ha nem jelentkezek be, akkor pedig azt érzem, hogy elhalasztottam egy pillanatot, egy órát (?) hogy beszéljünk, hogy lássalak valamelyikőtöket, vagy ti fogjátok azt gondolni  hogy ignoráltalak titeket. Utálom ezt a szót....

Talán látok megoldásokat, talán nagyjából tudom is mit kéne tennem. De ez még nem lesz elég ha... egyedül állok az üveg túloldalán és kétségbeesetten verem, ütöm, de... nem tudom áttörni.

Nem elég csak írni, és gondolkodni. Hát nem. Most éppen nem. Hiába emlékezek, hogy ez régen hogy működött. Hiába emlékezek, régen mi lett volna a válasz, attól még most nem lesz az. Attól még most nem fog úgy működni. Mindenki más indokokat lát egy mondat mögé. De biztosak vagytok benne, hogy az a mondat azért hangzott el? Azt az értelmet tulajdonítjuk neki? Hiszen lehet hogy semmi hátsó szándék nem vezérelt amikor leírtam.

A szemeteket kéne látnom, hogy elhiggyem hogy engem láttok. Hogy újra engem láttok, nem egy hátsó szándékot. A szemetekbe kéne néznem, hogy én is biztos legyek abban, amit érzek rólatok. A szemetekbe kéne néznem, hogy ... biztos legyek abban, hogy már nincs benne a szilánk. Az amivel magamat látom másnak.

De ha azt kérdezitek hogy csináljuk? Hogy éreznénk magunkat újra olyan szabadnak mint régen?

Nem tudom a választ. Ó, bárcsak tudnám... Ha vissza mehetnék az időben, sem tudnám mi az, amit másképp kellett volna csinálni. Nem is biztos, hogy van bármi amit meg kell változtatni... hiszen a mostban élünk.

Azt gondolom a megértés az fontos. Meg fontos, hogy emlékezzünk arra az emberre akit megismertünk, mert igen van ami változik... de attól még rengeteg minden van, ami nem változott. Csak most nem vesszük észre, mert mindenki arra koncentrál ami megváltozott. És a változástól mindenki fél. Én most leginkább. 

És kell az, hogy szeressünk. Sablonos, tudom. De én nem arra a szeretetre gondoltam amire ti. És lehet hogy ez az, amit sosem tudtam eléggé elmagyarázni nektek. 

Ez az a szeretet ahogy én érzem. Hiszen ha szeretek valakit, akkor azt nem akarom bántani. Hiába minden körülmény, nem akarom bántani. Akit szeretek, arra nem tudok haragudni. Az emberek nagy része haragszik. Mert az a természetes reakciója, ha megbántottnak érzi magát. Én nem tudok olyan emberekre haragudni, akiket szeretek. Azt hiszitek igen, de ebben nem úgy működök. Akármilyen természetes lenne is. Lehet hogy furán érzem magam akkor, de ... még a tesztben is alig voltam dühösnek mondható. A tesztben alig kaptam rá pár pontot. Legalább ezt eltalálta. A rosszindulatot nem. Az agresszivitást sem. De talán mindegy is.
Akit szeretek, attól sértődés nélkül elfogadom a kritikát. Akit szeretek, azt csak megérteni próbálom, és elfogadni próbálom, akármit is tesz ellenem, vagy legalábbis elgondolkodok, hogy tényleg ellenem tette? Nem lehet, hogy értem?

Akit szeretek azért sokmindent... bármit megtennék. Hányszor de hányszor tettem már ezt. Nem emlegetni akarom.... csak emlékeztek, hányszor.... csak egy ölelésért. Csak egy élményért. Csak az együtt töltött időért. És most is megtenném. Újra és újra. Alig várom, hogy legyen látszólagos indok.... hogy megtegyem. Csak nem vagyok benne biztos hogy tényleg kell indok. De félek felemlegetni a témát, mert félek hogy mégsem látnátok olyan szívesen, mint amennyire én titeket. Vagy egyikőtöket. Sosem vártam el, hogy ti ráérjetek. Úgy értem mindketten. Csak nektek is mindig egyértelmű volt találkozunk. Nem? De ezt nem én kényszerítettem rátok ugye?  Ez most annyira hülyén hangzik...

Tiszta szeretetből mentem, és ti vagytok azok akiktől ezt mindig is visszakaptam. De nem önző érdekből. Én ezt sosem tenném. Az aki én vagyok, ezt nem tenné. Ismertek....

Szóval újra kell kezdeni? Most nyugodtan teszem fel a kérdést, mert leírtam azt hiszem mindent. Nektek. Mert tudom, hogy megértitek. És hogy akiket én ismerek, azok elfogadják. Elfogadnak engem. Ezért vagyunk egymásnak. Csak ezt ne felejtsük el soha.... és ne dőljünk be a látszatnak.

A mostban is azok vagyunk, akik... akiket megszerettünk egymásban. És tudom, hogy ez nem a külsőségeken múlik. Az csak egy apró részlet. És nem is biztos, hogy az az egy apró részlet számít.

Ismerlek titeket? Gondolkodás nélkül rávágom hogy igen. Még ha van is egy-két dolog amit nem elsőre értek meg. Naiv vagyok.... tuuuuudom. (:

Meg értetlen... és a lehető leghülyébb kérdéseket tudom feltenni... Bocsi bocsi (: *szépennéz*

De mindig rátok gondolok a legtöbbet, és veletek osztom meg a legtöbbet... most is.

Nehéz... lesz ezt visszaszerezni. De át fogom törni azt a falat... át fogom.

Rókák

"A róka a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a kutyafélék (Canidae) családjában a rövid lábú rókák (Vulpini) nemzetség névadó neme. Rókának Magyarországon többnyire a vörös rókát (Vulpes vulpes) hívják.

Elterjedése:

Az északi féltekén szinte mindenfelé előfordul; Afrikában csak a kontinens északi partvidékén. Ausztriába betelepítették.

Megjelenés, felépítés:

Mérete a kis, illetve közepes termetű kutyákéhoz hasonló, de azoknál karcsúbb, nyúlánkabb. Koponyája hosszabb, arcorra hegyesebb a kutyákénál.

Füle nagy, farka hosszú és bozontos, pupillája függőlegesen megnyúlt elliptikus. A nőstényeknek általában hat emlőjük van.

Életmódja:

A kutyafélék többségétől eltérően a fajok többsége helyhez kötött (állandó földalatti rejtekben, úgynevezett kotorékban él)."

forrás: Wikipédia

Ha valaki szeretne tudni pár dolgot a rókákról ezt találja róluk. De azt senki nem fogja tudni róluk, amit én tudok ;)

Mostanában valahogy elég gyakran kapcsolatba kerültem a rókákkal.... szinte jelnek tudom tekinteni ezt az állatot és valahogy egyre közelebb húz hozzá a szívem. Mikor utaztam a vonaton, láttam egyet... meg is lepett, mert nem túl gyakori, hogy ilyen közelről szemlélhetek rókát. 

Úgyhogy elgondolkodtam, mit is mondanék róluk, ha felütnék egy olyan könyvet, amiben Calsia állatai, és növényei vannak. Hogy is hangzana a róka leírása egy Calsiai könyvben....

Talán így:

"Róka (Xorfy)

A Xorfy a kistestű ragadozók közé sorolható. Rokonságban áll a Xorfy-Dron sárkány család egyedeivel. 

Leginkább Taudron erdejében elterjedt, de megtalálható Calsia bármely területén. Jobban kedveli a fás, erdős területeket. Nagyrészt kerülik a nyílt terepet. Hangtalanul közlekednek, saját ösvényeket kialakítva, ami emberek számára észrevétlenül húzódik a bokrok, bozótosok alatt. Mozgásuk ritkán megfigyelhető. 

Külsőre teljesen azonos a Földön élő rókákkal, azonban szokásaiban eltérést figyelhetünk meg. A xorfy családok vadászterülete változékony, gyakran vándorolnak tovább. Föld alatt húzódó barlangokat alakítanak- ásnak ki, itt élnek míg egy-egy vadászterületet használnak. Ha visszatérnek egy korábban már "használt" területre, visszatérnek az odújukhoz is, így egy családnak egyszerre több barlangja is létezik életük során. 

Varázserővel rendelkeznek, azonban ez nem mutatkozik meg vadászatuk során. Varázserejüket kizárólag a természet óvására használják, kártevők és betegségek ellen. Nagy segítségei a tündéknek. Ha varázserejük nem terjed ki egy-egy növény komolyabb mértékű sérülésére, jelet hagynak és így könnyen megtalálhatóak a beteg növények a tündék számára. A jeleket a tündék messziről "érezhetik". (További információ a welfary varázslatnál található)"

Azt hiszem ezért tisztelik Calsiában annyira. Jó jelnek számít ha valaki láthat egy példányt, talán még szerencsét is hoz. A szóbeszéd úgy tartja, ha valaki egy xorfy szemébe néz, az látja a növények lelkét.

Ha a xorfy valakinek a védő állata, (vagy totemje), azt hiszem szerencsés embernek mondhatja magát. Ők biztosak lehetnek benne, hogy egy nap találkoznak egyel. Nagy ajándéknak tartják, ha a xorfy kiválaszt valakit. Nagyon ritkán fordul elő. Viszont ha valakit kiválaszt, az megkapja tőle a varázserő egy részét és képes lesz úgy gyógyítani, ahogy ők teszik. Ráadásul azt hiszem, sokkal közelebbi kapcsolatba kerülhet a természettel. Talán a tündék között van a legtöbb kiválasztott. Irigylem őket egy kicsit érte. Csodálatos érzés lehet a növényekkel, fákkal kapcsolatban lenni, érezni a természet rezdüléseit....

Hát ezért tartom olyan nagy dolognak ha láthatok egy rókát. Sajnos nem nézett a szemembe. Pedig ha egyszer én is találkozhatnék vele, úgy, hogy lássam a szemét.... 

Néha eltöprengek, hogy milyen színű is lehet, mert azt hiszem nem átlagos állatok... bár nyilván nem a szemük színe az, ami számít, csak... 

Meglepő nyugodtság fogott el aznap is, amikor láttam. Nem tudom, de valahogy... reméltem, hogy aznap nem érhet semmi rossz, vagy legalábbis talán történik valami különlegesebb. 

Igazából nem tudom eldönteni így volt-e, de különös érzéssel éltem végig a napot, és nem aggódtam annyit, mint egy mostanában átlagos napon. 

Rókák... hmm... talán kicsit elfogult vagyok egy ideje velük, hiszen valamiért folyamatosan előkerülnek mostanában. Szeretném azt hinni, hogy ez nem véletlen, és nem csak valami hóbort, hogy egyre jobban érdekelnek. 

Talán egyszer ez is kiderül, de addig is, rókák... (: Egészen véletlenül találtam ezt a képet is, de azt hiszem ez fejezi ki legjobban, amit gondolok róluk (: És valaki egészen nagyon megragadta a bennük rejlő varázslatot..... 

Etihw-Thgin III.

Emlékeztetőül (:
Etihw-Thgin I.
Etihw Thgin II.

„Mikor felébredtem, csak azt éreztem, hogy fáj az oldalam. És ráadásul valami apró kavicson is feküdtem, mert nagyon nyomott. A vízesés hangosan zúgott pár méterre tőlem, először bántóan hangos volt, de pillanatok alatt megszoktam, elvégre aludni is tudtam mellette eddig. Szürkés fény világította be a barlangot. Nem voltam benne biztos, hogy meddig aludtam, a vízfal visszafogta a fényt előlem. Beletelt azért pár percbe, mire realizáltam hol is vagyok, és miért.

Pánikszerűen fordultam körbe. A macska eltűnt. De szerencsére a nyulamat nem nyúlta be. Mármint a húst.

Teljesen felültem és végiggondoltam mi legyen. Valahogy fel kellett, hogy ébredjek, úgyhogy mély levegőt vettem és kitisztítottam a fejem, megpróbáltam mindent felfogni, ami körülöttem van és elkezdeni gondolkodni.

Felálltam és elindultam kifelé…. elindultam volna… de megállított, hogy csak ekkor vettem észre, hogy megváltozott a ruhám. Nem az egész, de a felső. Teljesen fedte a testem, és éppen a vállamról csúszott le egy köpenyszerű anyag, ami leginkább arra szolgált, hogy takarózzak vele. Annyira természetes volt, hogy nem fáztam éjszaka, nagyon nem tűnt fel ez sem….

Újra végig néztem magamon és elmosolyodtam. Ez már inkább vagyok én, mint a tegnapi rövid cucc. Na jó, asszem rám fér egy alapos arcmosás hideg vízzel.

Azonban ahogy elindultam, valami más jutott eszembe. Lassan odasétáltam a zúgó vízfal mellé és a biztonság kedvéért óvatosan kinyújtottam a kezem.

Hmm… nem is volt olyan hideg…. majdnem langyos…. Mélylevegő…. és a vízesésen keresztül belevetettem magam a vízbe. Bár mélyebb volt, mint gondoltam, annyira jól esett, és szinte nem is éreztem, hogy hidegebb a víz. A sodrás rögtön magával ragadott és cipelt a hátán a folyó. Lassan eveztem a part felé, hogy belekapaszkodhassak egy parti sziklába. Annyira nem érdekelt, hogy tiszta víz lettem. Nevetve néztem vissza a vízesésre. Még egyszer….  Megkapaszkodtam a sziklába és lassan kimásztam a partra. Séta közben kifacsartam egy kicsit a vizet a hajamból, ami összevissza lógott. A ruha a testemhez tapadt, és éreztem, hogy azért korán van még, nincs meleg. De nem is fáztam nagyon.

Bemásztam a vízesés mögé és kicsit beljebb mentem. Csöpögött rólam a víz és a csizmám is átázott, reméltem, hogy nem csúszok el. Megfordultam és nekiiramodtam. Teljes lendületemmel ugrottam át a vízfalon, ami iszonyú sebességgel esett…. nyomott le. Mint az előbb, most is elmerültem a vízben, de még kevésbé éreztem hidegnek. Kicsit hadakoztam a sodrás ellen és visszafordultam a vízesés felé. Megpróbáltam egy helyben lebegni, még ha közben ez sok erőfeszítésembe is került. Jó volt. Felébresztett. Az nem kifejezés.

Aztán újra hagytam, hogy vigyen a víz. A hátamra fordultam, igyekeztem úgy tartani magam, hogy lebeghessek. Néztem az égen a narancssárgás felhőket, amik már majdnem elvesztették a színüket, a nap szinte teljesen felkelt.  Nyugalom volt körülöttem. Egy furcsa árny úszott el a két felhő között, amit néztem, de csak egy pillanat volt az egész, nem voltam biztos benne hogy láttam egyáltalán bármit is. A fák kitakarták az égbolt azon részét. Viszont így észrevettem, hogy mint egy madár úszik felettem a felhő… vagy sárkány…. ki minek látja, igazából, ha most a feladatomra gondolok, akkor ez. Vagy az. A mellette lévő, meg mint egy ló.

Egy apró morgás térített el az álmodozásból, csapkodva egyensúlyoztam a vízben a hang forrását keresve. A sárkánymacska bámult rám a partról, megvető tekintettel. Mintha valami égbekiáltó hibát követtem volna el.

- Most meg mi van?

Hátracsapta a füleit és felemelte a fejét. Tüntetőleg elfordult és elvonult a parton a barlang irányába. Megadóan néztem fel a semmibe, majd kimásztam. Oké oké, nincs több örömködés. Koncentráljunk. Újra kicsavartam a vizet a hajamból, de most sem igazán érdekelt, hogy kisebb tócsákat hagyok magam mögött. Mielőtt beléptem volna a barlangba még körülnéztem, hogy majd merre tovább, de persze ösvény igazán nem vezetett sehova. Beléptem hát és elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A macska meg csak békésen ült és mosakodott. Minden mancsdörgölésnél megmozdultak a tüskék a hátán, amik egyébként normál esetben hozzásimultak a testéhez.  Közben feldobtam a tegezt a vállamra és az íj is a helyére került. A batyut felkötöttem az övemre és nyúltam volna a köpenyért…. de az már nem volt sehol. Hmmm…. Gyorsan végignéztem magamon, de a felsőcsere maradt. Fogtam a nyúlbőrt és teletöltöttem vízzel, hogy később legyen vizem, ha kell majd és megindultam kifelé.

Halk morgást hallottam magam mögül, úgyhogy visszanéztem. A macska négy lábbal kapaszkodott a talajba és fújt. Heh? Ez most mi? Végül megrázta magát, a szárnyait az oldalához simította és megfordult. Elindult befelé a barlangba. Pár pillanat és eltűnt a sötétben. Ekkor tűnt fel, hogy sokkal mélyebb az egész, mint amennyire gondoltam, vagy amennyit eddig egyáltalán észrevettem magam körül belőle. Biztos nem véletlen hogy felhívta erre a figyelmem.

Egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam és elindultam befelé. Az eszembe sem jutott, hogy öt perc múlva majd az orromig sem látok el és maximum a barlang falán tapogatózva juthatok előre…. áááá dehogy vagyok felelőtlen. Szóvak kissé majdnem megint a frász kerülgetett, amikor a macska hozzám dörgölőzött. Kis híján bevágtam a fejem a sziklákba. Csak onnan tudtam, hogy ő az, hogy dorombolt. Még jó hogy….

- Áú…..

Ez most komoly? Egy kisebb tűzgömbbel ajándékozott meg, de ahelyett hogy biztos távolságra lett volna tőlem, majdnem  a fejemnek vágódott.

- Oké, köszi… tényleg, de légyszike ha ilyet csinálsz, azért szólj már előtte….

Jó nyilván nem fog szólni, pedig igennagyon értelmesen nézett rám, így is eltartott egy ideig mire rájöttem, hogy a gömb bevilágítja a barlangot….

Meglepődve néztem rá, aztán lassan leguggoltam. Hálás voltam érte, hogy segít… tényleg. És ezt ő is érezte, mert büszkén felemelte a fejét, és behunyt szemmel dorombolt. Elnevettem magam…. tipikus… macska.

Óvatosan megérintettem a fejét, de nem húzódott el, hanem ahogy az lenni szokott beledörgölte a fejét a kezembe. Kicsit éreztem, hogy érdesebb a tapintása, de pikkelyekhez képest még mindig meglepően puha volt. Lassan végigsimítottam a hátán, és a farkát is úgy fogtam mintha egy igazit simogatnék végig. Aztán felbátorodva ezen megérintettem a vállát és végighúztam a kezem a szárnya mentén. Elképesztő érzés volt…. törékeny, de erős…. szinte elállt a lélegzetem, ahogy csodáltam ezt a teremtményt. Kis Tüskék voltak a szárnya végén, de óvatosan meg tudtam érinteni azokat is. Aztán tekintetem hártyaszerű szárnyára esett és mintha kitalálta volna a gondolatomat elmozdult. Kicsit belapította a fülét és jelentőségteljesen rám nézett zöld macskaszemeivel. Vagy sárga… nem… zöld és sárga… wow. Nem mertem egy pillanatig megmozdulni, az egyértelmű volt, hogy nem enged több tapogatást, de nem is lépett ki a körből. Tisztán éreztem, hogy ez most több…. valahogy. A tűzgömb fénye minden egyes pikkelyére különös árnyékot vont, szemében a sárgaság tisztán kiélesedett a zöld mellett. Lehet, hogy csak a furcsa megvilágítás tette, de valahol elvesztette macskaságát, és láttam benne a ragadozót. És ez a ragadozó most áraszt el bizalommal…. bizalommal? és ragaszkodással… Megijedtem egy pillanatra a gondolattól, de annyira ámulatba ejtett, hogy nem tudtam nem viszonozni neki, és ha tudtam volna gondolkodni, igazából akkor is ezt tettem volna. Mindig is húztam a…. macskák felé.

Lassan lehunyta a szemét elfordította a fejét. Megszakadt a kapcsolat, de körüllengett minket.  Felállt, és mint aki kaját szimatol, elsurrant az alagút sötétebb része felé maga után vonva a tűzgömböt.   Még néztem egy pillanatig utána aztán lassan én is felálltam és követtem.

Nem tudtam mennyi ideje gyalogoltunk, de kezdtem kicsit fáradni és a sötétség nyomta a lelkem. Időnként hátra nézegetett, hogy megvagyok-e még, majd újra nekiiramodott. Legalább egy órán keresztül mentünk a sötétben, amikor csobogást hallottam. Majd a tűz fényéhez természetes fény is társult. Ki is oltotta a varázslatot és egy pillanatra elszürkült a világ. Amikor újra láttam rendesen, egy fallal találtam szembe magam…. vagy nem is…. mintha megnyílt volna a barlang teteje, vezetett felfelé egy járat. Víz csordogált a sziklák oldalán, mohák zöldelltek a kiálló kőpadokon.

A macska egy ugrással és egy kevés szárnysegítséggel pár „emelettel” feljebb tornászta magát és dacára a vizes köveknek megindult felfelé. Nagyjából egy-két embernyi nyílás volt, egyenetlen kövekkel és padkákkal.

Megfordítottam az íjat és a tegezt félvállra vettem, hogy könnyebben tudjak mozogni és neki tudjam majd vetni a hátam a sziklának, aztán fogást kerestem a falon, hogy elérjem az első padkát, ahova a sárkánymacska felugrott-szállt.  Érdekes volt a csizma a lábamon, mert nem akadályozott. Először gondolkodtam, hogy levegyem-e, hogy a kis résekbe meg tudjam majd akasztani a lábam, de nem volt rá szükség, mert mindent éreztem a talpam alatt, könnyedén megakasztottam a lábfejem a kövekben. Csúszott ugyan a szikla, de volt hova nyúlnom. Ahol szűkösebb volt a hely, megtámasztottam a hátam, és néhol térddel nyomtam feljebb magam. Élveztem az egészet. Mindig is szerettem mászni, és nem zavart, hogy fáraszt. Alig száradt meg a ruhám, most újra vizes lettem, a lefelé utat törő víztől. Egyre világosodott, ahogy haladtam felfelé, és aztán egyre kevésbé lett meredek. Kicsit talán bővült is.

A macskát már nem is láttam, csak a sziklákra, mohákra, vízre koncentráltam és egyenesen meglepődtem, amikor elértem a csatorna peremét. Majdnem négykézláb tudtam kimászni egy újabb barlangba, aminek a száját szintén vízoszlop zárta el. Ismerősként fogadtam a lezúduló víz robaját, és megnyugtatott, hogy még a macska is itt van. Ledobtam a cuccokat és leültem a fal tövébe, hogy kifújjam magam. Mikor körülnéztem, akkor jöttem rá, hogy valójában ez volt az a barlang, amibe Itali felhozott, és nem az ahonnan jöttem. Ez kisebb volt, és nem volt tovább járat befelé, a fal a félhomályban véget ért. A falakon jelek voltak körbevésve. Egyedül egy helyen szakadt meg egy kicsit ez a minta, de ott sem nagyon, csupán egy faragott tenyérlenyomat akasztotta meg a szokott stílust.

Mire ideértünk, kint már sütött a nap és melegebb volt idefent. Elővettem a maradék gyümölcsöt, meg nyulat, és kiraktam. Hagytam, hogy a sárkánymacska elvegyen belőle pár darabot és én is falatoztam.  Közben azon gondolkodtam, hogy akkor innen tényleg merre tovább, mert akármennyire is bízok a macskában, nem tudom merre tartok. Jó lenne, ha látnám a célt vagy valami.

Mint aki érti min agyalok, nézett fel rám hirtelen. Csapkodott a farkával és szúrósan nézett… _megint_.

Namár. Oké oké, nem kételkedek.

- Te pontosan tudod, miért vagyok itt…. és hol találom meg, amit keresek.

Lehet, hogy csak képzeltem, de mintha bólintott volna. Aztán visszafordult és marcangolta tovább a húst.

Én is ettem még egy keveset, meg a gyümölcsökből is, aztán a megmaradt két darab húst még elraktam. Meg tudtam volna még enni. De nem akartam, jobb, ha marad. 

- Kéne még húst szerezni nem? vagy legalább gyümölcsöt…. – gondolkodtam hangosan, és úgy döntöttem körül nézek odakint.

Emlékeim szerint kell lennie gyümölcsfáknak errefelé. Úgyhogy elindultam kifelé.

A macska nem helytelenítette, úgyhogy nyugodtan tettem egy kört odakint.

Találtam is fákat, amiken olyan hétköznapi gyümölcsök voltak, mint a narancs. Egész pontosan narancs. Finom édes illat lengte körül a környéket. Ezen az oldalon nem jártam Italival, új volt a felfedezés.

Egyet kapásból meghámoztam és megettem, aztán még hármat eltettem. Finom volt, édes, de nem olyan telítően, mint Calsia különleges gyümölcsei. Mert egyszerűen csak gyümölcs volt. És mégis lehetett érezni, hogy ez itteni, és magában hordozza az erdő erejét.

Ahogy sétáltam visszafelé, hogy megmossam a kezem, mozgásra lettem figyelmes. Megálltam. Nem éreztem fenyegetést, de azért próbáltam körültekintő lenni. Végül észrevettem a fán a kis állatot.

A squyrel. Pont olyan szürkés vöröses színe volt, mint a mókusoknak szokott lenni. Egyenesen engem nézett. Fürkészett. Félre döntötte a fejét és csak bámult. Mintha pont úgy nézett volna ki, mint amelyikkel tegnap találkoztam. Valamiért elkezdett érdekelni, ki is lehet ő, a lelke legmélyén, és mi mozgatja, mi érdekli ennyire bennem. De aztán újra megmozdult. Végigvágtatott az ágon és átugrott egy alacsonyabbra. Ez az ág pont fölöttem nyújtózott, de ahelyett hogy átfutott volna rajta belekapaszkodott egy vékonyabb gallyba, amit lehúzott a súlya.  Közel volt. Annyira közel, hogy végül a fejemmel egy magasságban állt meg a szemem előtt és újra csak engem nézett. Most láthattam, mennyire szokatlanul kék a szeme. Mármint mégis milyen színű lehet egy mókus szeme egyáltalán? Inkább barna, nem?

Ismerős volt és azt is tudtam, honnan. Világosabb kék…  Tisztán éreztem az erőt, amit küldött, és mintha megnyugodott volna, hogy…. hogy jól vagyok?

Hééé ez---- tényleg… ő. És nem, nem sérültem meg…

Nyugodtan elengedhetsz, nem lesz bajom, de ha szükségem lesz a gyógyításra….  Itt leszel.  Értem. Köszönöm, Ohn. És nem tudom, hogy csinálta, de ez most meglepett. Hogyan lehetséges ez egyáltalán?

Persze ez a pillanat sem tartott sokáig. Csak csekkolt és már itt sem volt. Szinte láttam, ahogy a mókus szeme elbarnul és aztán ijedten mászott fel az ágon. Figyeltem, ahogy végigugrál az ágakon, majd eltűnik a szomszéd fa lombjában. Egy sóhajjal fordultam meg. Tényleg nagyon köszönöm.

A patakban lemostam a kezem, majd visszamásztam a barlangba. Ahogy ránéztem a macskára újra elgondolkodtam, azon, hogy és ő vajon ki lehet, de ez csak gondolat volt, ő nem más, mint aki. A sárkánymacska. Vajon lehet-e az állatoknak is olyan nevük, amit ők választottak, vagy adtak nekik? Belül… nem pedig, ahogy egy ember ránéz a kis háziállatára és elnevezi. Elvégre Tehwin-gith sem véletlenül lett az, aki. Neki sem igazán én adtam nevet.

És már megint. A macska felnézett és mindentudóan a szemembe fúrta a tekintetét. Huh…. erre nem voltam felkészülve…. hogy ennyi gondolatot küldjön. Hirtelen láttam magam előtt az erdőt, a sziklákat és a fák sűrűjét, ahogy a magasban egymásba kapaszkodnak az indák. Aztán a patakot, ahogy megtörik a köveken és a víz apró cseppekre esik szét, hogy leesve újra egyesüljön a patakkal, a mohás köveket, amint ösvényként vezetnek át gázlóként rajta. És egy láthatatlan ösvényt, ami sűrűbe vezetve megnyílik előttem, a füvek elhajolnak és a fák ágai szinte mutatják, merre kell mennem.

Döbbenten álltam. Alig fogtam fel, hogy újra a sárkánymacskát nézem, és elveszek a zöld szemben. Nem tudom megfogalmazni, amit akkor éreztem, de… ez volt Ő. És ez emberi nyelven megfogalmazhatatlan…. vagy talán.. majd később, ha teljesen megértem ezt a világot.

- Ez a neved?....

Mit sem törődve nyalogatta meg a mancsát és állt fel. Megrázta magát és újra leült. Várt. Szinte már türelmetlenül. És rá kellett jönnöm…. hogy akkor indulunk?

Felállt, odasétált a sziklafalhoz, két lábra ágaskodott, és kinyújtotta a mancsát a vésett minták felé. Értetlenül néztem rá, de kiadott valami nyávogómorgás szerű hangot, úgyhogy mögé léptem. Nem tudtam mit kéne csinálnom. Végül rászánta magát és felugrott, hogy egy pillanatra megtartsa magát a szárnyaival a levegőben és a tenyérlenyomatra bökjön. Majd lassan visszaereszkedett.

- Érintsem meg?

Biztatóan nézett rám, úgyhogy felemeltem a bal kezem és beleillesztettem a vésetbe.

Hirtelen izzani kezdett a kezem alatt és a jobb kezemen a gyűrű is fénylett. Ajtó nyílt a falban, végül egy fáklyákkal kivilágított folyosóba bámultam bele.

Hát akkor… menjünk.

Resonance

Nem vagyok naív. Sokszor mondják páran, de nem. Az hogy egyszerűen szinte mindig kell a feedback, hogy biztos legyek magamban az nem jelenti azt, hogy elnézném a dolgokat.... vagy hogy félreérteném. De ezer más szemszöget látok amit ti nem, így van?

Talán.

Elég sok minden van amivel igenis tisztában vagyok, akár hiszik akár nem, akár túl fiatal vagyok akár nem. Utálom már hogy mindig azt kapom vissza, hogy mert te ezt nem érezheted, te ezt nem láthatod, ezt nem értheted meg. DE!. Sokkal jobban értem....

Nem, nem gondolnám, hogy ma nagyon meglepődtem. Pontosan tudom mi a helyzet, csak azért szarul esett. Esett? Az arcomba vágódott. És nem a felismerés. Hanem hogy minden, amit próbáltam jobbnak látni, az pont olyan jó, mint gondoltam. Hogy igen, ismerlek ennyire anélkül, hogy megmutattad volna igazán ezt az arcodat. És hogy becsaptál. Hogy annyiszor nemet mondasz a kérdésemre és hogy nem vagy őszinte. De hidd el, pontosan tudom mit teszel. Érzem. Hiába mondasz nemet. Egy szavadból, egy lépésedből látom az igazságot. Nem kell kézzel foghatóan érezzem, hogy olyan jelekkel bizonyosodjak meg, amiket mások látnak. Nem kell, nekem nincs rá szükségem. Amikor megláttalak ma tudtam hogy csak azért fordulsz hátra mert talán... talán elsikkadunk a tények felett. És lehet hogy el is fogunk. Lehet hogy mire hazaérsz elfelejtem az egészet. Lehet hogy mire minden rendbe jön, addigra olvasod el ezt, mert már régen nem teszed. Elfelejtetted, elfelejtettél. 

De én itt vagyok, egyenest fejest ugrok a végtelenbe, csak mert fontos vagy és mert a legfontosabb. Annyiszor megkérdezed miért, de ez az amire én is szeretnék rájönni. 

De ezt az utat választottam. Igen, választottam. És látom hol lehet a vége. Nem biztos hogy ott fény van. Nem biztos hogy ott boldogság van. De ha ez csak egy véletlen lenne, akkor letérnék. Nem, nem is a véletlen miatt, hanem a boldogság miatt. 

Talán megoldjuk, talán nem lesz több hazugság. Pedig legtöbbet csak magadnak hazudsz. És ehhez én kevés vagyok hogy láthasd miért térsz le TE. 

Pontosan tudom, hogy a mi utunkon, sok és még annál is több könny fog hullani, és sok, talán még ennél is több fájdalom fog kísérni. De nem térek le. Mert... mert.

Pont azért amiért néha teszek dolgokat, amiért néha tudom mi lesz a következő lépés, hogy kapom a következő visszautasítást, mégis lépek, Mert egyszer más lesz. De addig lépni kell. Addig csendben kell maradni. És talán megtanulom azokat a lépéseket is közben, amik helyesebbek, mint a mostaniak.

Persze, lehet hogy ez most fáj. De mire hazaérsz, nem fogod látni. Addigra erősebb leszek, és talán tényleg elfelejtem.

Another Love

Napok óta ez a dal zúg a fejemben. Mindig felemel és utána ledob. Csak hallgasd majd meg egyszer. Úgy mintha szeretnéd azt a zenét is amit én hallgatok. Úgy mintha nem húznád el a szádat az első akkordokra, mert ez mai zene! Úristen, pont a mai világnak a része! Hát tessék figyelni, mert ez is én vagyok.  

Figyelj a zongorára, mert fontos. Érezd ahogy sodor a vokál és neked is remegjen bele a tested-lelked a dobokba. A háttérbe, ami sokkal.... _sokkal_ fontosabb mint a szöveg vagy bármi. Hogy igen is ott a zongora dallama, ott vannak a lépegető tétovázó akkordok, és csak sodor, hogy ne tudj levegőt kapni tőle, hogy ne tudj megszólalni, hogy kicsorduljon a könnyed, mert igenis képes a zene átjárni... ez nem csak egy szófordulat. Végigsöpör a lelkeden és belerázkódik tőle a tested. Lebénulsz és csak a ritmust hallod, és felkavar és nincs megállás..... A szívdobogásoddá válik.

Talán ezért kerül ez a dal a mai naphoz. Hiába napokkal ezelőtt jött elő. 

De átgondoltam mindent, és van ami elsodorjon. Egy egészen más irányba. 

Resonance

Mert Sírni ettől is lehet, és mert ordítani akarok, azt akarom, hogy visszhangozzon a fejemben, az egész. És mert ki akarok lépni a valóságból a valóságba, és újra csak elakad a szavam és magával ránt, belém van kódolva a ritmus, a zene, az a pezsgés, amit soha senki nem fog megérteni, amit te sem érthetsz meg soha. Azt hogy másképp érzek, hogy ebből mást érzek. Nem csak a szöveg számít. Nem csak az számít amit a szemembe mondasz. Úgyis érzem azt is, amit nem. Nem vagyok naív.

Repülés

"Nem tudom, miért csinálnak ebből olyan nagy ügyet. És nem értem, miről beszélnek. Nem értem azt sem, hogy ők ketten miért gondolják, hogy Sophie lenne az, akit jobban kéne szeretnem?

Megfordultam és amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, eltűntem a könyvtárból. Ennyi elég volt. Ennyi sok volt.

Össze vagyok zavarodva. Olyan érzelmekről beszélnek, aminek alig találom magamban a nyomát. És az emlékek, amiket visszaszereztem, egyike sem szól róla. Egyike sem mutat bármilyen kapcsolatot, ami szerintük velük volt nekem. Amit most valósnak látok az Más. Akármennyire is zavaros minden.

Egyelőre csak a kis történetek, amikre egy-két megfogható emlékkel is hivatkoznak… csak azok bizonyíthatnák az emlékek létezését.

De akkor miért nem emlékszek? És miért nem tudunk olyan emlékeket visszahozni Ay-al ami igazolja ezeket? Ehh… Az lehet a baj, hogy nem is érdekel, nagyon nem érdekel. Nem érzem, hogy szükségem lenne rájuk. És nem fektetek energiát sem bele, ez egyértelmű.

Hanyatt vágtam magam az ágyon, közben felértem a szobába. Bámultam a plafont és végre nem éreztem semmit. Nem vágytam senkire, csak csendre. Meg valamire… ami megnyugtat.

Na jó. EZT tényleg nekik köszönhetem.

Alig töltöttem el fél percet az ágyon már sikerült annyira megnyugodnom, hogy létrehozzam a kapcsolatot. A világgal.

Etihw Thgin. Ő határozottan szeretettel viszonyul hozzájuk. Ők voltak, akik segítettek neki túlélni, és visszavezettek hozzá…. Nem, nem, nem. Mindegy is, ez nem számít. A lényeg, hogy Ethet visszakaptam, az egyetlen dolgot, ami tiszta, aki iránt az érzéseim tiszták. Ebből semmi nem törlődött ki, semmire nem kellett emlékezni, azonnal éreztem őt újra. Amint hozzáértem. Előkotortam a telefonom. Míg bekapcsolt, áttúrtam a táskám, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Berejtettem a ruhám alá, majd kikerestem a számot… Túlságosan is feldúlták a lelkemet ahhoz, hogy most végig próbáljam rágni magam az összes problémán.

Iris…. Mintha az érzés, amiért szeretem ezt a számot, újra megborzongatott volna. Eszembe jutott, mikor is hallottam ezt utoljára, és újra repülni akartam…. de most nem úgy, ahogy Mac repített tánc közben, hanem úgy ahogy tényleg repülni lehet….

Behunytam a szemem, és hagytam, hogy felkavarjon a szám mindent. _Mindent_ És lassan tisztuljon a kép. Calsiara gondoltam és nyugalommal töltött el, hogy egy másodperc és ott vagyok. Még egy pár pillanat. Ökölbe szorítottam a kezem és éreztem a váltást...

Kinyitottam a szemem. Meglepő módon a zene még mindig szólt a fülemben…  a telefont még mindig szorítottam.

Körülnéztem, de amúgy is tudtam nagyjából hol lehetek. Gondolattal hívtam Eth-et, nem volt messze, érzett magától is. Eltettem a telefont, úgy hogy lehetőleg ne sérüljön meg majd közben.

Elmosolyodtam, ahogy megjelent, és méltóságteljesen leereszkedett elém a tisztásra. Ahogy megérintettem a fejét, Calsia minden ereje lüktetett bennem. Teleszívta a tüdejét levegővel és érdes hangon kifújta. Szárnyait a földön nyugtatta, egyenletesen lélegzett. Örültem, hogy nem kapcsoltam ki a zenét, mert rendben tartotta a lelkem, és örömmel tapasztaltam, hogy Eth-nek tetszik, hogy őt is átjárja az a fajta nyugalom, ami engem. Áthangol.

Végigsimítottam a nyakán és a vállain. Becsukott szemmel tűrte. Lassan szinte az ő szemével kezdtem látni a világot, és ez volt az, amire most szükségem volt. Megálltam előtte és mély lélegzetet vettem. Nem tudtam egyből ráülni. Először éreznem kellett őt, a lényét, azt hogy az enyém, hogy egyek leszünk ott fent…..

Aztán…. csak aztán másztam a hátára. Előredőltem, hogy a kezem végigfusson a puha pikkelyeken. Még mindig ámulatba ejtett, hogy az érdes keménység helyett mintha puha szőrön simítanék végig. Nem tudtam hova akarok menni, nem tudtam, hogy akarok repülni, csak azt akartam, hogy az a rend maradjon bennem, amivel Calsia irányít, az, amivel a zene irányít, amivel Eth megnyugtat.

- Repülj és érezzünk…. hallod amit én hallok? Azokat a hangokat, amik átjárnak?

Egy apró egyetértést mutatott csak, és lassan, nagyon lassan megmozdult. Még nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy két lábra áll. Aztán végighullámzik a testén a levegő, ahogy beszívta jó mélyen és erőteljesen elordította magát. Jól esett. Mintha ettől a pillanattól kezdve csak mi léteztünk volna.

Visszaereszkedett, és megfordult. Kiegyenesedtem és minden idegszálammal egyesültem vele…. és a zenével. Közvetítettem számára a zene minden rezdülését, hangulatát és ez mind keveredett az én érzéseimmel is…. Két ugrással már a levegőben is voltunk. És tényleg…. tényleg csak éreztünk. Csodálatos volt. Soha nem gondoltam, hogy egy zenének ekkora ereje lehet… Megborzongtam. Újabb pillanatokra csuktam be a szemem.

Először egyenletesen repült, emelkedtünk. És EKKOR szűnt meg a nyugalom. Most fájt minden, minden, amit hallottam, amit érzek, amin nem tudok kiigazodni, az hogy elvesztettem három évet és hogy erre nem elég az, hogy megpróbálnak emlékeztetni.

Eth hirtelen kanyarodott és éles ívben repült felfelé. Egy sziklafal mellett suhantunk el.

Pedig én akarok emlékezni. Nagyon. Akárki akármit mond. De minden összezavar.

Eth már szinte egyhelyben forgott, úgy haladtunk felfelé.

Émelyegtem. És ő annyira szeret…. végig villámlott a testemen az érzés, csak attól, hogy rá gondoltam. Csak attól, hogy magam elé képzelem az érintését. Annyira igyekszik segíteni, csak nekem sok ez a rengeteg minden. Nem lehet két hónap alatt három évet bepótolni. Nem lehet.

Felértünk a hegy mellett a csúcsra. Körberepültük… Láttam hogy szép, de most nem ez volt az amire vágytam.

És a másik…. nem tudom, hogy tudnám szeretni, mikor csak az a pár pillanat áll az oldalán, amit a kórházban mutatott. Talán igaza lehet, de akárhogy próbálkozik, nem tud hatni rám…. És nem tudom, hogy akarom-e hogy hasson. Csak azt érzem, hogy be akar zavarni a.. az érzéseimbe, azért hogy önző módon őt szeressem és ne…

Eth zuhanásba kezdett. Gyorsultunk, a levegő megakadt a torkomon, a szívem összeszorult és aztán már nem éreztem mivel jár a zuhanás…. azt éreztem lebegünk….

Őrá gondoltam…. és a másikra…. nem tudom összeegyeztetni a kettőt… de nem is akarom. Most döntöttem el….. Ennek véget kell vetni. Beszélnem kell vele. Nem akarom ezt játszani. Ha már így érzek, akkor az legyen tiszta, még ha sehova sem vezet, akkor is. Ha nincs jövője, akkor is.

És ebben a percben már felfogtam, hogy zokogok. Zuhantunk és a fájdalom teljesen eltompított. Azt hittem már nem bírom tovább, amikor Etihw visszarántotta magát egyenesbe és engem is a valóságba. A zene szinte ordított a fejemben…. „I just want you to know who I am”

De vajon melyikőtök az, aki tényleg tudja?

Hirtelen egy másik sárkány zúgott el a fejem fölött, ekkor vettem csak észre, hogy valójában szinte egyhelyben állunk. Édes kacaj hallatszott előttem.

- Na mivan? Mit nézel? – kiabált vissza. – Inkább gyere, mutatok valamit.

Kivettem a fülhallgatókat és utána eredtünk. Jó volt látni, bár nem gondoltam, hogy ebben a pillanatban ennyire fogok neki örülni, de mint mindig, magával rántott a közelsége. És mint mindig hirtelen elfelejtettem azt, hogy egyedül akartam lenni, egyszerűen bevonzott. Nem tudtam hova visz, felülről nem is ismertem fel semmit a tájból. Erre még biztos nem jártam, de hogy hogyan is jutottunk ide.

Aztán a lélegzetem is elállt. Hallottam már hogy léteznek a repülő sziklák, de nem gondoltam, hogy ennyire…. lenyűgözőek….

Alighogy megpillantottam őket, Eth megállt. A sárkány távolodott, kisebb pánikba estem, hogy eltűnik a lehetőség. Ethet nem tudtam rávenni, hogy tovább repüljön. Köröztünk egy darabig. Aztán sikerült vele megértetnem, hogy de én akkor is utána akarok menni. Nem tudom mi ez az ellenállás. Mostanában. Iránta. Mikor az én szívem hozzá húz.

Végül belevesztünk a sziklák rengetegébe, és úgy éreztem álmodok. A sebesség, a látvány, az érzés és én csak visszafojtott lélegzettel figyeltem a sziklákat. Az egész olyan varázslatos volt.

Persze megint ő térített vissza. Kacagva kapott utánam, ahogy elzúgtak mellettünk, az ábrándozásom megint lassította a repülésünket. Na de majd most…. Belevetettük magunkat az indák és kövek rengetegébe, igyekeztem utolérni. Cikáztunk egymás körül, élveztem a sebességet és a társaságát, Ő meg folyton vigyorgott, és néha kinevetett. Csak szeretett és kész. Miért irigylik Őt tőlem?

Persze sikerült megelőznöm, mert azért Eth gyorsabb egy Hnymmou-nál. De nem érdekelt már a verseny. Leereszkedtünk egy szikla szélére. Az arcomat melegítette a nap, és átjárt a pillanat varázsa. Lenéztem a mélybe, figyeltem Őt, imádtam figyelni mindig is, és ahogy repült még pár kört, a hajába bele-bele kapott a szél, majd felfelé vette az irányt és leszállt mellénk. Amilyen közel csak tudott.

Megfejthetetlen számomra. Mindig is az lesz, akármennyire kerülünk egymáshoz közel.

Kinyújtotta felém a kezét. Elmosolyodtam és összekulcsoltuk az ujjainkat. A jól ismert villámlás futott végig a testemen, és a szívem a torkomban dobogott. Alig bírtam megszólalni.

- Jó hogy itt vagy, Ay.

Elnevette magát.

- Örülök, hogy itt lehetek.

Olyan természetes volt és annyira… vonzott. Nagyon szívesen megöleltem volna… "

Karácsony és más ajándékok

Kezdjük ott, hogy nem tudom hol kezdjem. Mondjuk, hogy volt karácsony. Bár igazság szerint nem nagyon éreztem azt a napot karácsonynak, csak egy különlegesebb napnak, mint az eddigiek. Utólag sokkal többre értékelem, mint akkor... Most jut eszembe, hogy ugranom kéne a történetben... visszafelé... úgy még egy hónapot. Na jó nem, de történt egy s más, ami mindezt megelőzte. Röviden:

- Volt Sophie szülinap, a legrövidebb szülinap evör, és igenigen, utaztam már fel kevesebbért is ilyen rövid időre, de jelenleg első helyen áll a rövid látogatások között, habár a többi is hasonlóan felejthetetlen... ;)

- Aztán azóta volt még koncert.

- Meg karácsonyi koncert.

- Meg még karácsonyibb koncert.

- És néztünk Gru-t (:

- És aztán volt a legkarácsonyibb koncert.

- És rajzoltam szemléltető macskát az eccarvúhoz.

Körbeértünk (: tádáááá Christmas time (:

És van még mit sorolni. Például ott van a The Best Offer gyakorlatilag ezzel át is csúsztunk 24.-ébe. Aztán a karácsonyi sárkányok, a kis karácsonyi üdvözlet ;)

Díszítettünk karácsonyfát (lila, és ezüst... és fehér, a legtetején az angyalom :3 és azóta két lóóó ((: lila kis takaróval ugyebár)

És kreatívkodtam mézeskalácsot:

Mindenkinek van (:

Aztán néztünk Nővérem hugát. És elkészültek az utolsó ajándékok, a kis hópehely és maci ((: Utána hiányérzetem is volt, hogy nincs több ajándék, amit csinálni lehet. De helyette legalább duplán csomagolhattam.

És aztán esett a hó *.* És jöttek a nagybátyámék ((: És volt második karácsonyom, kaptam Dixitet, nagyjából fejenként egy nyakbaugrással sikerült megköszönni ^^

És Szilveszter ((: o.n.-al (: sajnos Rózsaszál nélkül, de az nem a mi napunk volt. Majd lesz helyette másik ;)

Persze a szilvesztert sem feltétlenül éreztem szilveszternek, csak egy naggyon happy hónapváltásnak. Szoknom kell, hogy ne csak leírni tudjam hogy 2015 van XD

És persze tele emlékekkel, vegyessel. 

Ééés Dixittel kezdődött az év... hmmm. Metró után. Egészen konkrétan. Az év első tanulsága, hogy Sanyi az egyik best of játékos, ha társasjátékról van szó.

Aztán ajándékot vs. naptárt gyártottunk.

És Sanyi megint főzött ;) finomat (: 

De lassan lejárt a közös idő. Egyrészről.

Ez volt az a pont, ahol kocsiba ültünk - best stop ever.

És valahol itt kezdődött igazán az év. A harmadik karácsonnyal...

Rejtélyes ajándékok ;) és az új mappám *.* A masnival, mert mint megtanultam "mindig van idő masnizni".

Aztán láttam még hogy cserélt gazdát a többi ajándék, ahogy felfedeződik az ajtótábla, és végül o.n. mesélt...

a végén össze is kellett kapnom magam, hogy ne sírjak <de végül a levélolvasás alatt úgyis sikerült.>

Ééés festettem Végzet hegyét :D

Meg kértem-kaptam nagyölelést <3 Hiányzott...

Aztán keltünk korán, Tolkien-napra vihhííí

Beutaztattuk a Végzet-hegyét a moziba.

Kaptunk díszítés feladatot meg tündejelmezt. (megjegyezném, hogy díszítésből 5-ös: kiraktunk egy hosszú szalagfeliratot... amit még soha senki)

Végül mi lettünk a (Kókuszos) Magányos hegy állomás

fotó: Sophie

Hallgattam tündékről előadást (:

De az úgy volt, hogy miután becsórtam két színezőt csak vitt valamerre a lábam, történetesen el az előadás mellett: "A tündéknél a terhesség 12 hónapig tart" ígyhát ott ragadtam XD de valószínűleg a lábam jobban tudta, mint én, hogy hova kell menni ;)

Aztán tündéztünk együtt ((:

És elfáradtunk. És aludtunk sokat. Lehet, hogy az veszélyesebb mint kialvatlannak lenni? "köszi klári a kávét, szívesen sophie <a szörpöt>, kell két kanál klári?" Hogy volt a többi?

És néztünk Lostot, végre 3-an egy térben és nem csak egy időben... *copyright by Picur*

Ettünk megint finom ebédet. (: Borsóóóós ;) nyammm

És hát. Köszönöm, mert jól esett, köszönöm hogy lehetett és hogy ölelés. Mert ez is hiányzott. 

És hát "örökemlékes"...

Ahova a lábam visz....

Egészen véletlenül jutott ma eszembe... már nem is emlékszem pontosan mikor, de végül a gondolatból séta lett... 

Eszembe jutott hogy menjek, hogy kicsit érezzem a nyugalmat, egy kicsit kiszakadjak a világból.

Így hát mikor az irodából kiléptem azzal a boldog tudattal hogy elintéződött amit szerettem volna, a lábam csak vitt... az Emlékösvények felé.

És újra elindultam az emlékösvények egyikén... meglátogattam a Sárkányfát (: elsétáltam _addig_ az utca sarokig, ahonnan az ösvény nem megy tovább, hanem visszafordul. Viszont most nem fordultam vissza... letértem az eredeti ösvényről csak követtem a megérzést, tovább. Felfedeztem egy újat...

Aztán mikor az visszavezetett újra rátértem egy másik emlékösvényre, és hagytam hogy megint vigyen a lábam... bár idefelé úgy gondoltam szedek gesztenyét, most egy pillanatra elgondolkodtatott, hogy nem azon az úton járok. Itt nincs "majd visszafelé szedek" gesztenye. De ha erre a sétára ez van megírva akkor nem szedek (: helyette madárfigyelésbe kezdtem, és ha vezetném a madárnaplóm, (ami még nincs is) akkor újabb megfigyeléseket jegyezhetnék fel, mert láttam szépségeket (: hát azért hozott erre a lábam...

Aztán persze sétáltam még... tovább. És a következő kanyar után:

"Na tessék, gesztenye".

Így szedtem párat és gyűjtöttem hozzá mást is. 

Tulajdonképpen ez az emlékösvény már elvezetett az emlékek végéig. Visszatértem a Szivárványhídra, s a túloldalon már várt az Életem. 

Hívtak, hogy munka (: lesz lesz. Aztán Rózsaszál... hát hazaértem.

A kincseimet pedig a megfelelő formába öntöttem (: Sophie megverne ha azt írnám C... így hát csak Makka (: 

pssszt........ fel ne ébresszétek, ő még álmodik........ helyettem is.