Karácsonyi és más sárkányok

Hát igen. Volt egyszer karácsony. Mostmár mondhatom, hogy hetekkel ezelőtt. Viszont nagyon is jól telt és csupa jó dolog történt azóta is. Kezdjük persze a személyes sárkányaimmal (:

A Füstölő (: Alias Sárkányszínű tüskékkel rendelkező szárny nélküli szépséges fekete barátom, Spiky :)

Aztán itt van még a sárkányszínű körömlakkom... nos, azt láthatjátok Spiky tüskéin, nem véletlenül sárkányszínű.....

A többi sárkányaim vérbeli területszerzők... mind a 4 elég harapós is tud lenni, igazi ellentétek... hát igen--- tűz és víz... föld és levegő... Fire és Water, Terra és Air

Sajnos egyikőjük nem látszik teljesen a képen ): De ott van alul (: Terra

És még egy könyv is tartozik friss sárkányszerzeményeim közé (: Biztosan ismerik néhányan Eragon és Saphira történetét... mostmár a befejezés is a polcomon (:

Persze az ajándékok sora nem állt meg a sárkányoknál, hiszen a Zene Angyala is eljutott hozzám ;) Na meg megkaptam egy teljes szalagavató dvd-jét (: mondanom sem kell mennyire örültem ezeknek (:

A Zene Angyala

Viszont most térjünk csak vissza a sárkányokhoz.....

Korábban átalkodtam rajzolni egy sárkányt... Tolkien rajongók tudják kiről beszélek, ha azt mondom Smaug...

Hát Smaug segítségével január első hétvégéjén a fővárosban találtam magam, méghozzá egészen pontosan az Uránia moziban. Vicces azt mondani, hogy találkoztam ismerős tündékkel (: Persze azért még viccesebb, mert csak közvetve ismerem őket, aki igazán benne van ebben az barátnőm/ismerősöm (: December elsején már volt szerencsém hallani a MTT kórusát, így egy-két embert megismerhettem. De most ott tartok, hogy lehet fel sem ismerném őket újra, ha nem tündeként jönnek szembe az utcán (:

Na de vissza az Urániába... Ha valaki egy kicsit is szereti Tolkien világát, az igen gondban volt, hogy mit is szerezzen meg magának a megvásárolható dolgokból... volt egy naggyonkirály kártya, amin igencsak elgondolkoztam én is.... meg társasjátékok... meg ékszerek... és I love Smaug-os polók <3

És az "Itt úgyse jössz át" vonalon túl látható fegyverek igencsak lenyűgözőek voltak... pl Legolas íja (: pár jellegzetes kézi fegyver.. az egyik kedvencem volt Bilbo kardja (: Az biztos kézre állt volna nekem is.

Menjünk csak tovább. Ha a ruhatár környékén tolongó tömegen átverekedte magát az ember egyre több ork, tünde vagy más varázslény (netalántán maga Gandalf) jött szembe az emberrel. És helyben is vagyunk. Fényképezkedés. Persze ezt a lépcsőfokot szánt szándékkal kihagytuk, mégis sikerült valakinek lekapni, ahogy éppen tündefonás került a hajamba (: Na nem.. magamról képet nem mellékelek hozzá.. pláne mert copyright-os kép ;)

De igazán szép lett elhihetitek (: Ráadásul emléklapom is van tünde betűkkel (:

De ami egy szinttel feljebb várt minket az... a kiállítás volt. Hehe...

Az én Smaug-ommal (: meg sok más Smaug-al XD De azért volt aki nem őt rajzolta, és születtek nagyon szép alkotások, nagyon ötletesek, és nagyon érdekesek (: Beültünk kíváncsiságból a rajzok elemzésére, de az enyém pont nem került terítékre. 

Volt még egy előadás, amit meghallgattunk a díjkiosztó előtt, Szirmai Gergellyel beszélgettek. Egy tanulságot mindenképpen levontam. Illetve egy mondat nagyon megragadt belőle. Vagy nem is egy mondat. Inkább csak gondolat. Hogy egy könyvet ne hasonlítsunk össze egy filmmel. Két külön műfaj és más szórakoztató értéke van. Olyan nincs hogy egy könyv jobb a filmnél, vagy film jobb a könyvnél. Van amit filmben sokkal jobban kilehet fejezni, valamit könyvben jobban le lehet írni, mindegyiknek más az értéke. Legfeljebb mint filmet jobban élveztük az adott történet adaptácóját, mint mikor olvastuk... van ez így.. és van fordítva is. Mindenesetre ezek után nem hasonlítok össze könyvet filmmel, amúgy is szeretem kritika nélkül nézni a filmeket (:

Visszatérve a Tolkien naphoz, még volt rengeteg dolog amit nem próbáltunk ki, de nem sajnáltam, így is annyi minden látnivaló volt, elég volt felfogni ennyit. Lehetett volna társasjátékot játszani, kézműveskedni, volt egy hangulatos teázó is lent és Capkodó Halackász Szendvicet sem ettünk, meg Kókuszos Magányos Hegyet sem (:

Amikor végre eljött a díjkiosztó, mindketten nagyon  meglepődtünk, amikor a meseíró pályázat egyetlen és kizárólagos győztese a barátnőm lett ;) És nagyon büszke voltam rá (: (Bár soha nem hitte el, hiába mondtam mindig, hogy gondoltam hogy nyerni fog ;) )

Egy nagyonszuper Tolkien könyvet kapott.. fakszimile kiadás (: Eredeti Tolkien kézírással (: és rajzokkal és vicces kommentekkel (: Teddy I mean....

A következő napokban elolvastam a könyvet (: Bár ebben nem volt sárkány, mégis tetszett, és azt hiszem megint szereztem magamnak 4 és fél olyan napot aminek kerettörténete van.... Ezúttal Tolkien ;)

Forró csoki 150

Hihetetlen, hogy az emberrel mennyi minden tud történni egy nap alatt. És mennyi minden fontos belőle....

Déja Vú

Csak mindent a másik oldalról éltem meg (:

Két évnek kellett eltelnie, hogy újra egy koncerten találjam magam. Most szinte az egész világot beutaztam.... 48 óra alatt.... 10 óra utazással.... Valaki azt kérdezte tőlem, hogy "És te csak ezért jöttél?" Igen.

"És megérte?"  IGEN.

Ez most így tiszta zavaros tudom... mert annyi mindent ér számomra ez a fél, vagy egy kicsivel több mint fél nap.

Felidéztem az első koncertemet.... amikor megismertem azt a két embert, aki mindig szívesen fogad, ha jövök, aki mindig képes nekem örülni, és néha lelkiismeretfurdalásom van, mert úgy érzem nem hálálom meg eléggé. De azért csak jelent valamit, ha néha azt látom, hogy nekik jelent valamit, nem?

Furcsa volt, és mégis jó érzés, sőt nagyon jó érzés, hogy most a szokásoshoz képest, nem egyikőjükkel, hanem másikójukkal utaztam. (huh ez most furán jött ki mert nyilván mindegy kivel utazok, ugyanannyira szeretek velük lenni) Ismét volt belegondolni valóm : Eddig 0-24-ben foglaltam le egyikőjüket... ha arra jártam. És akivel csak találkozni szoktunk, nem igazán voltunk együtt két-három óránál többet. Szóval egész új helyzettel találtam magam szemben, de ugyanakkor teljesen természetes volt, hogy ismét "Prágában" találom magam egy forró csokit melengetve a kezem között (:

Merthogy természetesen a forró csokit csak ott lehet kapni (na jó nem csak, de nekünk igen XD).

Aztán persze semmi sem történik zökkenő mentesen, mert miért is történne ha együtt vagyunk??? <-----természetesen....

De aztán eljött a pillanat, amikor apró mosollyal a szám sarkában nézhettem a koncertet. És nem csak azért voltam ott, mert viszonozni kell, hogy eljöttek... ááá... ez eszembe sem jutott.... Hanem mert értékes ember az aki a színpadon áll... és mert szeretem őket (: érdemes bármit tennem értük, mert kevés ember van, aki úgy néz rám, ahogy ők. Nagyon nehéz ilyen jó embereket találni. Boldog lehetek, hogy találtam rögtön kettőt.

Aztán persze, jött a fogadkozás, hogy ezt meg ezt rontottuk el... dehát ez nem is számít... és nem erre figyel oda az ember (: az élmény a lényeg (:

Valamiért mindenki meglepődik, amikor nem változtatom meg a véleményem egy-egy ilyen dologról (pozitív vélemény) és végre rájönnek, hogy komolyan gondolom. Naná.. én nem mondok olyat amit nem úgy gondolok... ha valami eszembe jut, azt majd úgyis kritizálom, de amit nem kritizálva hallgat (vagy néz) az ember, arról nem is születik kritika.

Szóval nagyon jó volt (: Köszönöm lányok, hogy ismét ott lehettem veletek... ahol zajlik az élet (:

Ne hagyj el!

- Vele álmodtam.

Itali meglepődve bámult rám. Tudtam, hogy érti, mit is jelenthet ez. Holott még nem is tudta mennyivel többet jelent. Évek óta nem beszéltünk erről. Nem beszéltünk Róla.

Hagytam hogy kérdezzen vagy bármi, de én még nem tudtam belekezdeni. Hirtelen felrémlett előttem az egész álom.

- Még mindig szereted igaz? - kérdezte végül. 

- Ahogy őt szeretni lehet, igen. - nem tudom elfelejteni az érzést. - Nem könnyű álmodni Róla. - Olyan érzések törtek fel bennem, amit évek óta elnyomtam magamban. Talán soha  nem is felejtettem el ezt érezni. Olyan sebet tépett fel bennem, ami nem fog begyógyulni soha. Ha eddig nem gyógyult.

Csak ültem tovább csendben és próbáltam összeszedni mindazt, ami történt. Bárcsak egyszerű lett volna. Bárcsak ne így álmodtam volna Róla. Ha lehet, ez még jobban fájt mindennél.

Itali óvatosan megfogta a kezemet. Láttam rajta, hogy nem sürget. Gondoljam csak át, ameddig akarom. De úgy éreztem, hogy már régen ömlenie kéne belőlem az érzéseknek, a gondolatoknak... a szavaknak. Csak nem tudtam mennyit kéne... elmondanom.

- Azt mondta hagyjam el. - olyan idegenül hangzottak a szavak. Hiszen Mac nem szokott ilyet mondani, vagy ilyesmit gondolni. Bár lehet, csak én nem találkoztam még ezzel az oldalával.

-Azt mondta mennie kell, úgy döntött hogy itt fejezi be az életét. Öngyilkos akar lenni. 

Itali megszorította a kezemet. Döbbenet ült ki az arcára.

- De hát hogy...?

- Nem tudom. Nem értem. Én csak zokogtam és kértem, hogy ne tegye ezt. Ne hagyjon itt. Nem bírtam elviselni a goldolatot, hogy soha többet nem ölelhetem meg, hogy soha többet nem simítja meg az arcom, nem csókol.... nem....
Mondtam neki, hogy legalább értem maradjon, ha szeret, akkor nem teszi ezt velem. Akkor velem marad. Aztán megkért hogy ígérjek meg neki valamit. Hogy keressek magamnak mást. Ezt nem tudom neki megígérni! 

Semmit sem értett meg abból amit érzek iránta. Nem értette meg amit mondtam. Mintha nem is hallana. Csak hajtogatta, hogy meg kell tennie és hogy találok majd jobbat. DE ÉN NEM FOGOK! Hát nem érti? Nem volt képes megérteni, hogy én nem tudok mást szeretni és nem is akarok. - megint könnycseppek csorogtak végig az arcomon.

-Aztán azt mondta, hogy őrizzem meg az emlékét. Fogalma sem volt róla, hogy ez a legrosszabb amit kérhet, hogy ezzel mit vált ki belőlem. Hogy lehet ilyen kegyetlen?? Pontosan ezzel taszít a boldogtalanságba, hogy arra kárhoztat, hogy nélküle éljek. Fogalma sincs, hogy mekkora fájdalommal kell leélnem ezután az életem. Hogyhogy nem látja hogy mennyire szeretem??? De ami jobban fáj, hogy nem szeret eléggé. Illetve nagyon szeret,de ahhoz nem eléggé, hogy ne tegye ezt velem. Ha szeretne akkor a legkisebb rosszat sem akarná nekem, akkor velem akarná leélni az életét és már csak az is életben tartaná, hogy velem lehet. Az életet választaná a halál helyett, csakhogy azt velem tölthesse!! Nem értette meg, hogy nekem mennyire fáj, amit mond. Hogy érzem az ürességet, amit senki más nem tölthet meg. Nem képes engem annyira szeretni, hogy érezze mit jelent Ő a számomra. És tudod mi a legrosszabb? - néztem Italira - Az, hogy végig tudtam, hogyha ezt mondanám neki, akkor az egészből csak azt hallaná meg, hogy "nem képes szeretni" és ezzel igazolná magának a teóriáját! Ahhelyett, hogy azt látná meg bennem, hogy mennyire szeretem, hogy tényleg nincs értelme az életemnek, ha ő nincs mellettem. Te tudod! Hiszen évek óta..... több mint 5 éve nem volt senki akit tudtam volna szeretni. Rá sem bírok nézni egy férfira sem úgy, hogy tényleg annak lássam, hogy elképzeljem vele az életem. Nem tudom! Mert nem az ő érintése, nem az ő illata. Nála mindenki csak rosszabb lehet!  - zokogtam.

Ugyanez volt az álmomban is. Zokogtam. Annyira zokogtam, annyira kétségbe estem, hogy nem bírtam abbahagyni. Ami pedig ez után következett, azt nem mertem elmondani Italinak. Hogy mennyire belelovalltam magam, hogy elvesztettem a kontroltt a testem fölött. A következő amire emlékszem, hogy gyenge vagyok. Azt kéri szorítsam meg a kezét, de képtelen vagyok apró mozdulaton kívül bármit is csinálni. Minden erő kiszállt a testemből. Remegtem. Egyáltalán nem tudtam kontroll alatt tartani a testem. Mac csak fogott mint egy rongybabát. Beszélni sem tudtam. Az agyam gondolkodott de nem bírtam kimondani a szavakat. Leblokkoltam. Nem tudom pl, hogy mi történt a kettő között. Azt mondta mentőt hív és nem tudtam miért mondja. Nem értettem. De fáradt voltam minden egyes mozdulathoz. Csak lassan éreztem, hogy már értelmes szavakat is képes vagyok kimondani... de nem voltam tisztában a történtekkel. Mégis mi történt velem? Történt valami abban a pár perben amire nem emlékszem?

Végül átölelt. Azt mondta szereti a hajam illatát. És ez nagyon fájt, mert még álmomban is tudtam, hogy én már soha nem érezhetem az övét. Amivel fenyegetett az álomban, már rég megtörtént a valóságban.

Itali térített vissza a jelenbe. 

- Mondott még valamit?

- Nem - suttogtam - csak az öngyilkosságról beszélt. Fájt minden szava. Mintha direkt szurkált volna egy késsel. Kértem tőle, hogy maradjon még. Hogy hagyjon nekem valamit magából. Egy gyereket.

- És témánál vagyunk. - szólt közbe Itali.

- Ez sem fog megtörténni már soha. - tettem hozzá. Ő így is értette ez mi volt. A legmélyebb vágyam amit valaha éreztem. Szörnyű érzés, hogy nincs lehetőség rá, hogy gyermeket hagyjon maga után. 

- Claire - felnéztem.

- Tényleg hagynod kéne, hogy szeress valakit. Valakit, aki él és boldoggá tud tenni.

- Olyan ember nincs. Nem vagyok képes mást szeretni. Annak meg semmi értelme, hogy valakivel kényszerből házasságot kössek és gyerekeket szüljek neki, úgy, hogy tudom, hogy soha nem fogom szereni azokat a gyerekeket. Mert nem tőle vannak, mert nem az Ő vére. Hanem valaki idegené. Én erre nem vagyok képes.

- De .... Claire. Már több mint 5 év telt el.

- Nem tudom az emlékét meggyalázni. Szeretet nélkül legyőzhet a vágy. De a vágy még nem lesz szerelemmé. Nem lesz belőle soha szeretet. Azt kérte emlékezzek. DE az emlék és az élet nem létezhet egyszerre. Amíg emlékezek, nem tűröm el magam mellett egy kapcsolat gondolatát sem. Lehet hogy évek múlva kötélnek állok, és megnehezítem az életem más szerelmével, amit nem tudok viszonozni és más gyermekeivel akiket nem tudok szeretni. De emlékezni mindig is fogok. Akármennyire is fáj, még mindig jobb az emlékekben élni, mint a saját bőrömben. 

- Nem tudlak meggyőzni ugye?

- Nem.

Az érzés

Összevissza kavarognak a gondolataim, úgyhogy nem biztos, hogy egyáltalán értelmesen le tudom írni mindazt az érzést, ami ma ismét megrohant. És nem kell rosszra gondolni, ez a lehető legjobb érzés, amit érezhetek, de egyszerre a legfurcsább is. Persze a legváratlanabb helyzetek hozzák ki. Egy illat, egy film pár jelenete, egy zene, talán egy személy, egy érintés. Ma, sőt még mennyire hogy ma! Éjfél után befejeztem egy filmet (szóval mondhatjuk, hogy már a napom ezzel kezdődött), amit korábban elkezdtem nézni. Az első pillanattól kezdve összeszorult a gyomrom az izgalomtól. Nem tudom másnak nevezni, mint izgalomnak, holott tudom, hogy ez nem az. Még csak nem is szenvedély valami iránt, egyszerűen csak egy érzés, ami felbolygatja a közérzetemet, az érzékeimet, hatással van minden gondolatomra. Igazság szerint imádok rajta gondolkodni. Szóval aztán a reggeli film még csak hozzájárult ehhez, és nem ez volt az utolsó ilyen benyomás erre a napra. Az igazira számítanom kellett volna. Egy személy. És ez az egész hozza ki belőlem a legjobban. Az illat amit maga után hagy. Túl komplex az ő személye, hogy ezt elmagyarázzam. Vagy megmagyarázzam magamnak. Ő egyszerűen ő. És most nem róla akarok beszélni, csak az érzésről. Az az összetettség, amivel ki tudja váltani belőlem azt a jóleső gyomorszorító érzést. Az arca egy színészé, az illata azé az emberé, akit a legjobban szeretek. Illetve ez az az illat, ahogy én korábban megismertem Őt, és minden jó emlék, érzés ehhez az illathoz kapcsolódik. Szóval az elsőről elég erőteljes az összkép. Bele sem merek gondolni, hogy az érintése mit váltana ki...Félre értések elkerülése végett, semmi negatívat vagy rosszat nem kell mögé gondolni. Nem képes a gondolataimat, képzeletemet vad irányokba terelni, csak az érzékeimet meglepni és egy kicsit becsapni is. Ez azért valahol mámorítóan jó érzés, ilyenkor mindig Vele akarok lenni, akit a legjobban szeretek. Megölelni és újra magamba szívni az illatot, most a igazi, eredeti személytől. Ez az érzés mindig is Hozzá fog kötődni.

Mit írhatnék még? Talán azt, hogy ez nem a szabályozandó érzések, vagy viselkedések közé tartozik. Emiatt nem kell összeszorított fogakkal, türelemmel lenni legközelebb, nem kell átgondoltabban cselekedni, elragadtatni magam. Egyszerűen csak magamba kell szívni és hagyni, hogy becsapja az érzéseimet. Ettől az egész napom képes megváltozni. Ma ugyan leblokkoltam, de ez soha nem volt így eddig. Bevallom ma jöttem rá, hogy mit jelent ez nekem és mit érzek igazán. Szeretnék még sokáig a hatása alatt maradni, még ha tudom is, hogy ez az egész csak káprázat, és szemfényvesztés... köze nem lehet a valódi érintéshez... érzéshez.... csak utánzat... jóleső utánzat...  

Hogyan kell túlélni a hétfőt?

Jelen esetben, ha a hétfő a legborzasztóbb nap. De olyan rendesen utálós. Azt is meg tudom mondani miért, mert olyan órám van, amin egyszerűen nem bírom elviselni a tanárt.
Eddig azt hittem türelmes ember vagyok. De most rá kellett jönnöm, hogy nem. A fejemhez vágták ma, hogy "mert maga mindig mindent jobban tud, mindenhez van kifogása". Az önérzetem persze megszólalt. Mert vannak túlzások ebben a mondatban, ezt mindenki más is tudta. Viszont abban biztos vagyok, hogy ez nem maradhat átgondolatlanul. Szóval eljutottam odáig, hogy nincs ehhez türelmem. Holott pont ma reggel bizonyítottam be magamnak, hogy lehet ezt másképp is. Hozzáállás. Ez az, amin az elsőkörben változtatnom kell. Gyakorlás. Ez a másik. De az első számú dolog a legnehezebb lesz, és lehet, hogy majd számolnom kell a napokat, mert elveszítem a türelmet, ami ahhoz kell, hogy megtartsam a hozzáállást.
Ma kicsit úgy éreztem, hogy lázadok. Lázadok a módszer ellen, amivel megpróbálnak megtörni. És sajnos be kell látnom, hogy ez ellen kell valamit tennem. Mert meg lehet hunyászkodni, hagyni, hogy uralkodjanak fölöttünk. És lehet tűrni. El lehet tűrni mindent. Tulajdonképpen mindkét esetben elérjük a célt. A harmadik esetet, amikor harcolunk <fight> , azt nem tekintem választható lehetőségnek, de csak ebben a speciális esetben, mert akkor biztos a kudarc. Elvégre a sorsot azért nem hívom ki magam ellen, ebben az évben végezni szeretnék, csak csendben küzdök. Viszont abban, ha eltűröm a dolgokat, abban van egy kis harc, persze jórészt magammal szemben.
Úgyhogy most szépen összeszorított fogakkal indulok majd neki a heteknek. Elismerem, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tenni, de formailag máshogy is lehet. Azt hiszem, ez nem azt jelenti majd, hogy feladtam. De rá kell jönnöm, hogy ne az eszköz ellen harcoljak. A célért, aminek az eléréséhez a nem kívánt eszköz is tartozik. Na azért kell harcolni. És itt jön képbe a türelem. Csak okosan és megfontoltan szabad nekifutni. Vissza kell fognom magam. Szépen hallgatni, eltűrni mindent, amivel be akarnak törni és csendben mosolyogni, hogy "szép próbálkozás". Aztán eltelik ez az év és huzamosabb ideig, talán örökre elbúcsúzhatok attól, ami ellen most szívesen lázadnék. Az idő. A türelemhez bizony idő kell, mert aki türelmes az tud várni. Várni és tűrni. És csendben tenni kell a kötelességünket.

Kicsit nagy ugrás tudom, de azért az élet meghazudtolja magát. A napom zárása már pozitív. Minden ami ez után történt pozitív. Egy komoly beszélgetés, és egy koncert.
Azt hiszem azzal mindent elmondtam hogy The King's Singers. Köszönet érte a másik tanáromnak, aki elhívott, mert nem tudom hogy lesz-e még valaha ilyen lehetőségem. Ez az a lehetőség, amiről tudja az ember, hogy egyszeri és megismételhetetlen. El kell fogadni, ha szívesen adják. Ilyen a sors. És ezt szeretem az életben (: Mert ez bizony keményen a véletlen fogalmát kerülgeti, de erről egyszer, máskor, máshol, máshogy.....

Hiányzik?

Ha azt mondanám, hogy hiányzik Itali, akkor azt valószínűleg nem tudnám átérezni. Legalábbis alapvetően nem. És ez fura, hiszen nagyon sokáig igenis ő jelentett mindent, ami motivált. Vagy mindent amibe kapaszkodhattam. Kicsit hülyén érzem magam, hogy ki kell mondanom, mostmár nem így van. Aztán ott vannak a különleges esetek, amikor mégis így van. Nem tudom mi az igazság, de azt igen, hogy közel minden nap gondolok rá, és azt is tudom, minden egyes pillanatban hatással van az életemre. Attól, hogy gondolok rá, nem kezd el őrülten hiányozni, csak éppen annyira, hogy tudjam, igenis valóságos, amit valaha éreztem. És a jó hír mellé. Még mindig érzem. Tegnap véletlenül majdnem találkoztunk, bár igazából mégsem. A lényeg, hogy beszéltem vele telefonon. Nem volt több az egész két percnél, de ahogy letettem a telefont, megjelent bennem az üresség és a megborzongattató érzés, hogy mennyi energiával töltött fel az a pár mondat, amikor hallottam a hangját. Hatással van rám. Megnyugtat. És olyan közeli lesz megint.

Aztán visszasüllyedek az életembe, amiben még vannak néhányan, akikkel jelenleg nagyon sokat foglalkozok, vagy foglalkoztat a személyiségük. Nem, inkább a barátságuk. És örömmel fedezem fel, hogy más is képes ugyanennyi energiával feltölteni, csak egészen más formában. Ez csak egyet jelenthet, hogy ha nő majd köztünk a távoság.... akkor is ugyanaz marad számomra. Ahogy Itali is ugyanaz maradt nekem, csak az élet változtat. De nem eléggé ahhoz, hogy a távolság gondot okozzon. A távolság meg is nyugtathat.

Hogy a távolság ellenére, minden rendben marad. Minden. És ezt az ismerős érzést soha nem fogom elfelejteni... mert erről ismerem meg azokat az embereket, akik megérdemlik, hogy egész életemet végigkísérjék. Mert rájuk bármikor számíthatok majd....

LIVE YOUR LIFE

Calsia - Álomföld tündéi - Viol

Mostmár biztos, hogy eltévedtem. Sophie nem fog megtalálni, és hogy én megtaláljam őt? Na az meg egyenesen lehetetlen. Ami biztos, hogy nem lehetek messze (legalábbis nagyon nem) az úticélunktól. Nem mintha tudnám hogy néz ki Soluna, vagy maga a Vyster völgy, de ha jól tartottam az irányt (márpedig jó irányba indultam el) akkor már Álomföldön vagyok.

- Ti Nmad! - nem hiszem el. Pedig ott volt előttem a térkép. Csak el kellett volna tennem, nem volt jó a megérzésem.

Hát ennyi. Itt állok a semmi közepén. Az erdő közepén, mertugye az erdő azért már nem semmi. Na jó, megyek még egy kicsit, és akkor majd eldöntöm mi lesz, hátha mégis megtalál Sophie.

De pár perc múlva rá kellett jönnöm, hogy nincs ekkora szerencsém.

Mikor meghallottam a szárnyak suhogását, megörültem és eszeveszetten rohanni kezdtem az akkor már tisztán előttem kirajzolódó tisztás felé. Csakhogy a szárnyak ezúttal egy másik sárkányhoz tartoztak. Amint megláttam megtorpantam.

Rájöttem, hogy nem volt éppen megfontolt döntés, amit az előbb csináltam. Főleg nem ezzel a végkifejlettel.

A vörös sárkány is észlelte a jelenlétemet, leginkább mert elég feltűnően rohantam ki a tisztásra. Egy pillanatra megtorpant a levegőben, majd egy rikoltással becsapódott a fák közé és hatalmas puffanással földetért. Megremegett alattam a talaj.

- Mit keresel a földünkön? - Kérdezte a régi nyelven egy nem éppen nyugodt, leginkább dühösnek tűnő hang. Ekkor vettem észre, hogy a sarkánynak gondolója is van. 

Első pillantásra rémisztőnek hatott, de hamar rájöttem, hogy nem lehet félnivalóm. Tünde volt. Éreztem benne a tekintélyt, de nem az erőszakosságot. Viszont betolakodóként tekintett rám.

Arra is rájöttem miért volt olyan fura a hangja. Mert nem felnőtt volt.. és ráadásul lány. Vörös inget viselt, de pontosan olyan színe volt mint a sárkányának. A kicsit gyűrött ing pontosan illet hozzá, kicsit kreolos barna bőréhez. A bal kezén csak később vettem észre a keskeny ezüstösen fénylő gyűrűt. A csuklójára, feketére, és vörösre színezett széles bőrpánt feszült, másik kezén szintén körbefonta valami a karját. Haja szőke volt, rasztacsomóban kötötte a tarkójára, egy két tincs kivételével, amiken egy-egy faragott gyöngy is lógott. Fekete bőrből készült sarut és szoros nadrágot viselt. Ez ellentétben állt a laza ingjével szemben. Mégis, ahogy végignéztem rajta, olyan magabiztosságot és vadságot tükrözött, hogy nem bírtam megszólalni. Biztosra vettem, hogy semmivel sem kevésbé felnőtt, mint a többiek. Sőt, valamiért olyan benyomást keltett a kiállása, hogy igenis adnak a szavára.

Körülbelül öt perc után jöttem rá, hogy még mindig csak bámulom. Éreztem az elbizonytalanodást az érzéseiben és vágott egy fintort szerénységből aztán újra feltette a kérdést, kevésbé éles, mégis magabiztos hangon.

- Én...öhm... - Végre ki bírtam nyögni valamit, de igazán nehezemre esett folytatni.

- Én csak... Sophie-val... - mutogattam szerencsétlenül magam mögé. - Eltévedtem... és.. öhm... itt..

- Elég! - ordított rám. - Fejezd be ezt a marhaságot! Már nem érdekel hogy kerültél ide! Ide csak az Őrzők tehetik be a lábukat! Nyitsd ki a szádat, ha kérdezek valamit! 

Erre a nagyképűségre elöntötte az agyamat a méreg. Hogy képzeli, hogy így beszél velem? Igenis az Őrzők közé tartozom... legalábbis közéjük fogok tartozni.

- Mégis mit gondolsz hogy kerültem ide, ha nem vagyok Őrző!! - kiabáltam vissza, kezeimet ökölbe szorítottam. - Attól még mert te nem ismersz, igenis közéjük tartozom! Őszintén sajnálom, hogy még annyira zöldfülű vagyok, hogy ez alatt az egy hét alatt nem ismertem ki Calsiát! De ha most azonnal beleégeted az agyamba a virtuális térképét akkor biztos eltalálok oda, ahova indultunk Sophieval! Akkor aztán egy perccel sem kell többet foglalkoznod velem!

Egy pillanatra meghökkentette a kirohanásom, aztán láttam, ahogy végigfuttatja a szemét a kezemen és a tekintete megáll a delfines gyűrűn. Aztán tanácstalanul rámnézett. Ugyan, az érzelmei nem tükrözték, biztos vagyok benne, hogy meglepődött, hogy van, aki szembe mer szállni vele. 

- Sophie? - kérdezett vissza.

- Igen... - vettem vissza kicsit - Talán ismered?

- Egy kevéssé.. - vetette oda, majd témát váltott. - Hova tartottatok?

- Soluna...?

- Akkor gyere. Ülj fel. - fordította be a sárkányát. - Én kiskoromtól kezdve jól tájékozódom. - jegyezte meg még gúnyosan.

Mikor közelebb értem, kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felszállni, és közben megkérdezte, hogy hívnak.

- Claire.

- Áhh... a Csodalány? Remélem legalább annyira vagy szívós, mint amilyennek mondanak. - nem nagyon értettem miről beszél, és egyáltalán honnan hallotta a nevemet, vagy csak összekever valakivel? Elég értelmesen nézhettem rá, mert még hozzátette:

- Nem ajánlom hogy repülés közben ficeregj, vagy úgy gondold, ez egy jó alkalom sárkányt szerezni, mert garantálom, hogy Yzarc abban a percben elintéz, amint csak gondolsz ilyesmire.

- Csak szeretnéd. - fintorogtam.

Nem volt különösebben szokatlan érzés, ahogy felszálltunk, Elsie már megismertetett az érzéssel. Viszont rá kellett jönnöm, hogy tényleg roppant közel voltam már.

Nem hiszem hogy öt percnél tovább repültünk volna. Egyszerűen leereszkedtünk a völgybe és ott landoltunk a legelső hatalmas koronájú fában.

Egy óriási, mondhatni "leszállópálya" volt az ágak között. Onnan csigalépcső vezetett le a fa aljához. Magából a fából kinövő ágak alkották. Miközben mentünk lefelé, nem volt sok időm bámészkodni, mert nem akartam lemaradni a tünde után, aki szinte rohant lefelé. Ahogy leértünk, vagy egy tucatnyi szem szegeződött rám. Megtorpantam. Nem éppen ilyen belépőre számítottam, mikor Sophieval elindultunk. 

A tünde bejelentette hogy hívnak, majd kissé elhúzott szájjal azt mondta fogadjanak szeretettel.

A feszültség csak akkor oldódott, amikor egy fiatalabb tünde lépett oda hozzám. Mélykék-fekete haja megcsillant a fényben. 

- Asya vagyok. - üdvözölt és kezét a szájához érintette, majd a vállától végigsimította a karját a kézfejéig és nyitott tenyerét felém nyújtva lehajtotta a fejét. 

Emlékeztem a mozdulatra, Sophie megtanította.

- Claire - mondtam a nevem és utána ismételtem a mozdulatot kezeimet az ő tenyerére téve.

Elmosolyodott.

- Csak nem tanított már valaki? - kérdezte mosolyogva.

- De, Sophie. - mosolyogtam vissza. 

- Á , Sophie. Vele kellett volna eljönnöd.

- Igen, de... - akadtam meg. - Eltévedtem és talákoztam....

Kétségbeesetten (és ráeszmélve, hogy meg sem kérdeztem hogy hívják) néztem a szőke tündére.

Ő egy pillanatra bevetette a jól ismert fintort, majd mielőtt odaért volna a többi tünde üdvözölni engem, odavetette:

- Viol.